58. fejezet - Vaku és mocsok

Sziasztok!

Köszönöm a komikat és mindenkinek aki egyáltalán olvasott! :)
Ne haragudjatok, most nem válaszolok, nem vagyok valami jól... de a fejezetet azért feldobom.

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***

***
„Mit ér a győzelem, ha nem igazi küzdelemmel jár?”
/A farm, ahol élünk/

A reptéren tornyosuló tömeg láttán az első gondolatom az volt visszafordulhatunk-e.
A nyaralás után ezek a dolgok annyira idegenek lettek, mintha nem is innen mentünk volna el. Szerencsére a mellettem halkan szitkozódó személy mindenre gondolt, így kivételesen Dean várt minket, amikor megérkeztünk. Steph a londoni átszállásunk előtt telefonált, hogy a fotósoknál elindult a forródrót az érkezésünkről. Ott tudatosult bennem: vége a nyaralásnak. Nincs több holdfényes romantikázás, be kell érnem a fotósok vakujával.

- Hát, üdv itthon fiatalok! – vigyorgott Dean a visszapillantó tükörből hátrafelé, amikor már az autó védelmében voltunk.

- Kösz, hogy kijöttél. – veregette vállon Rob.

- Ez természetes, ezért fizetsz, emlékszel? Különben is, most túlóradíj jár, kölyök. Hagytam volna, hogy címlapra kerüljetek? Abban nekem mi a pénz? – viccelődött a poénjain.

- Mintha így nem oda kerülnénk. – dörmögött mellettem Rob.

- Jaj, ne csináld már! – fedtem meg. – Még haza sem értünk és már dörmögsz!

- Igaza van, ne mérgelődj! - szólt rá Dean is.

- Hogy tetszett a feleségednek az ajándék? – kérdeztem. Eszembe jutott, hogy még nem is mesélt erről. Vajon sikerült jól választanunk? Kíváncsi voltam, sikeres volt-e az a hosszú délután, amit az ékszerboltokban töltöttünk.

- Az…ajándék? – kérdezett vissza.

- Amit az évfordulótokra választottunk, tudod. –tereltem rá a gondolatait a helyes útra.

- Ja, hogy az! – jutott az eszébe, miről is beszélünk. – Tetszett neki. Igen.
Meg sem lepődtem, tipikus férfi válasz.

- És nektek jól sikerült a nyaralás? – érdeklődött.

- Nem is tudom. – válaszolt tűnődve Rob, majd rám emelte kérdő tekintetét. – Jól sikerült? – kérdezetett engem.

- Jól ám. – csókoltam meg. Csókunk kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem. Erre csak akkor ébredtem rá, amikor Dean halk torokköszörüléssel jelezte: megérkeztünk.

- Akarjátok, hogy beparkoljak és magatokra hagyjalak a garázsban? Mert én rendes ember vagyok, megteszem.

- Khmm… köszi, Dean. Azt hiszem, megvagyunk. – válaszolta Rob, miután elszakadtunk egymástól.

- Értem én, nehéz visszarázódni. – vont vállat Dean. – Na, segítek a csomagoknál, aztán itt sem vagyok. Nem zavarlak titeket. – vigyorgott. Ritkán láttam Deant mosolyogni, de az utóbbi időben feltűnően vidámnak láttam. Szerettem volna azt hinni, hogy ebben kicsit az is szerepet játszott, hogy a feleségét sikeresen meglepte az ajándékkal. Mintha láttam volna, ahogy rákacsint Robra, miután vállon veregette. Meglepően vidám volt… Aztán híven az ígéretéhez, magunkra hagyott a házban.

- Nincs kedvem pakolni, neked? - kérdezte Rob.

- Ugyan drágám, úgyis én pakolok, te pedig csak néznéd a végére. – fontam nyaka köré a karjaimat.

- Naaa, nem vagyok én annyira lusta. – kérte ki magának.

- Pontosan olyan vagy. – jelentettem ki. – Ééés, akkor mit szeretnél csinálni, ha nem pakolni? – rebegtettem meg lágyan szempilláimat.

- Menjünk el Beliért. – lépett ki az ölelésemből. Hát puff! Nem ezt a választ vártam, az biztos.

- Okéé. – mentem bele. De a vak is láthatta mennyire volt kedvem most pont ehhez.

Persze mire odaértünk Ninához, megjött a kedvem. Már hiányzott a kis szőrmók. Reméltem, hogy Nina és Beli is sérülésmentesen túlélték a nyaralás idejét.

- Hahó! – köszöntem be a műterembe. – Lehet, hogy itt sincs? – fordultam Robhoz.

- Bejöttünk az ajtón, biztos hogy itt van.

- Hello! – sikkantott a fülembe Nina a hátam mögül. - Te vagy a megmentőm. – vont magához hirtelen. Én is viszonoztam a köszöntését. - Ugye leszel a megmentőm? Segíts!

- Szia! Okéé, hát persze, segítek. De miben is? Előtte megkapjuk Belit?

- Oh, hát persze. Valahol itt játszik, remélem nem rágta szét a vezetékeket.

- Áh, szóval még él! Ez megnyugvás. Mellesleg, én is örülök, hogy látlak. – fonta maga elé karjait Rob.

- Jól van, jól van. Nem vagyok egy kutya szakértő, beismerem. És ne duzzogj, nem áll jól. Különben pedig mi lenne, ha felvennéd a kutyát és lelépnél? Ugyanis szükségem lenne a barátnőd segítségére, rád viszont nem. – karolt belém egy gyors mozdulattal.

- Hát, nem sokan tudnának ilyen szépen elküldeni. Na, jó. Merre van az a kutya? – kérdezte, majd a műterem belső része felé orientálódva keresni kezdte Belit.

- Szóval mire fel ez a nagy letámadás? – kíváncsiskodtam. Ha gyorsan kellett volna megmondanom milyen is volt Nina, az izgatott szót választottam volna.

- Szükségem van modellekre a képeimhez. Igazából már csak egy valaki kell és te véletlenül pont megfelelnél. Kérlek! – nézett rám nagy kérlelő szemekkel. A nézett gyenge kifejezés, ugyanis már a hátamon éreztem a kérlelő pillantását.

- Mi? Én, mint modell? – nevettem fel. – Oké, ez egy remek vicc volt. Jó újra látni! – öleltem meg újra, a poén lezárásaként. Hát nem úgy tűnt, mintha csak poén lett volna.

- Nem vicceltem! Már végignéztem egy csomó lányt, de egyik sem tökéletes. Aztán eszembe jutottál te. Csak pár kattintás! – kérlelt tovább.

- De én nem vagyok modell, egy cseppet sem! – tiltakoztam.

- Kérlek! Azt választok a képekhez, akit akarok. Segíts! Ha nem vállalod el, pocsékok lesznek a képek. – tért rá a lelkiismeretemre való rádolgozásra. Jó öreg trükk…

- Ahh… hova kell a kép? – kezdtem megtörni.

- Kiállítás… és ha jó, talán megveszi egy magazin.

- Jaj, ne már! – sóhajtottam. - Csak pár kép… - mondtam végül. Tudtam mi lesz ebből, nem fog békén hagyni, az már fix.

- Tudtam, hogy bele mész. Remek! – ujjongott.

- És mikor lesz szükséged a szolgálataimra? – kérdeztem.

- Akár… most? – küldött felém egy újabb kérlelő hullámot.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – háborogtam. – Most?!

- Ha benne akarok lenni a keretben, akkor már tegnap késésben lettem volna, szóval igen. Kérl…

- Oké, tudom, tudom. Szépen kérsz. – fújtam ki egy nagy adag levegőt. Inkább, mint kimondtam volna egy nemet. – Szerencséd, hogy nyaraltam és roppant jó kedvemben találsz. Közben jókedvem okozója is visszatért pórázon sétáltatva Belit.

- Hé, nagyfiú! – simogatta meg a fejecskéjét, amit egy intenzív nyalakodással viszonzott. – Nekem is hiányoztál. Hát ez meg mi itt rajtad? – kérdeztem, bár leginkább Ninához intézett kérdés volt ez.

- Oké, de ne legyetek idegesek. – emelte védekezőn maga elé a kezeit barátnőm. Ez a kezdés nem éppen arra adott okot, hogy ne legyek ideges. – Szóval jó gondviselőhöz híven elvittem sétáltatni ide a parkba. És Beli összeismerkedett valakivel. Egy kutyalánnyal. - magyarázta.

- És a kutyalány… tudod szukának hívják. – javította ki kötözködve Rob Ninát – egy medálon hagyta meg a telefonszámát? - húzta kérdőre szemöldökét. Láttam rajta, hogy ugyanakkor nagyon élvezi az egészet. – Nem lehet, hogy inkább neked adta meg a gazdája a számát?

- Egy nyakörv medálon?! Buggyant vagy? Különben sem egyedül voltam. – húzta ki magát büszkén, miközben felém sandított. Ki kell később még erről kérdeznem, ha már Rob nem lesz itt. Hirtelen én is azt szerettem volna, ha elmegy.

- Ez valami trendi dolog, gondolom. – vont vállat, immár komoly képpel Rob. – Szóval felszedtél egy csajt, mi? – borzolta össze Beli szőrét.

- Valahogy mindig összefutottunk, amikor kint voltunk. A két kutya pedig nagyon el volt egymással, szóval a NŐ – emelte ki Rob kedvéért – egy középkorú nő, odaadta a kutyája medálját Belinek. Szerintem ez tök romantikus dolog, ha csak így kutya szinten is. Szóval, felvehetitek vele a kapcsolatot.

- Kössz, azt hiszem. – mondta Rob. – Gondolom, most kellene lelépnem. – tűnődött.

- Pontosan. Köszi, hogy már itt sem vagy és hagysz minket dolgozni. – válaszolta Nina. Én pedig csak fájdalom ittasan néztem.

- Azt azért elárulod, mire készülsz? – kérdezte.

- Le fogom fényképezni a barátnődet, és mindenki látni fogja az elkészült képeket, ehhez pedig neki láthatóan semmi kedve. De értem megteszi. – felelte.

- Okkké, kitartást. – nyomott egy csókot a homlokomra. – Ezért mindkettőnket kárpótolnod kell. – szólt még hátra a válla felett, mielőtt kilépett volna a műterem ajtaján.

- Marcus és Bobby koncertjén, mondjuk? – kiáltotta utána Nina.

- Nem tudom, mikor lesz és miről beszélsz, de jóóó. – kiáltotta vissza Rob, bár már szinte ordibált.

- Koncert? Itt LA-ben? – kérdeztem.

- Aha. Tegnap találkoztam össze Sammel, ő mondta, hogy idejön a két jómadár.

Pár órával, jó pár beállítással, ruhakölteménnyel, sminkkel később, kezdtem átkozni magamat. Nem kis meglepetésemre Nina már kész szettekkel készült nekem. Mintha tudta volna, hogy még ma át fogok jönni, rá tud venni erre az egészre. A sminkes csak egy telefonhívásnyira volt. a többi pedig mind adott volt.

- Nem hiszem el, hogy komolyan belerángattál ebbe! Rémesen nézek ki! – igazgattam meg a hajamat.

- Az én képeimen soha senki nem nézett még ki rémesen, kérlek! – jelentette ki iszonyatos koncentrálás közepette, miközben a háttérként szolgáló leveleket igazgatta.

- Ne, most állítottam be… a hajadat! – sikkantott fel, mikor meglátta, hogy megint a hajamat piszkálom. – Oké, beállítjuk megint.

- Csak maradj nyugton! Ez az! - mondogatta folyton.

Néha elhangzott egy ’Szuper!’. Ilyenkor jobban éreztem magamat egy fokkal, de csak egyel.

- Akarod megnézni? – kérdezte, mikor már teljesen ránk sötétedett. Úgy gondoltam végeztünk.

- Jé, nem is olyan rémes, ez még tűrhető is… Nina sikerült azt összehoznod, amit eddig még sosem. Jól nézek ki a képeken!

- Szóval, ha új állás kell… csak szólj.

- Ha-ha-ha. Maradok a papírnál. – válaszoltam. Azért annyira nem esnék túlzásba, hogy pont a papír ezen felén legyek.

- Beülünk valahová? – kérdezte, miután rendbe rakta a cuccait.

- Most inkább hazamennék, ha nem haragszol meg. - Otthon egy rakat kipakolni való cucc várt, na és persze Rob.

- Persze, hogy nem. Már így is rengeteget segítettél! Csak akartam kérdezni, hogy hogy vagy? Tudod a kirúgásos incidensed…

- A főnököm learatta a babérokat az én munkámmal, majd kirúgott. Semmiféle ajánlást nem kapok, gondolom. Először nem volt kellemes a tudat, de most valahogy már nem izgat annyira. – vontam vállat.

- Ha állás kell… itt várlak. – mosolygott.

- Én lennék a hivatalos és egyetlen alanyod, mi?

- Simán! – felelte. – Hmm… talán Robot is bele tudnám rángatni, az dobna a nevemen. – gondolkozott.

- Kizárt, hogy belemenne. – Ismertem annyira, hogy tudjam, sosem történne meg.

- Talán, ha hazaviszlek neki. Gyere, elviszlek!

Megszaporáztam lépteimet a ház felé, miután Nina kirakott.
- Már azt hittem sosem enged el. Mi volt? - jött elém rögtön Rob.

- Jól megkínzott, szörnyű volt. - panaszoltam. – Kellett neki pár kép, valami kiállításra, sürgősen és úgy döntött az én képeimmel ejti ki magát a versenyből.

- Éppen ezekkel fog bekerülni. – javított ki, miközben szorosan magához vont.

- Ezt csak azért mondod, mert szeretsz.

- Igen? Ki hazudta ezt neked? Bár lehet benne valami, mert kipakoltam a táskákat, Beli helyét is kitakarítottam, plusz a lakást, szóval…

- Hát te tényleg nagyon szeretsz engem! – fontam ugyanúgy nyaka köré a karjaimat, mint mielőtt elindultunk volna Ninához. Most azonban szerencséjére nem bújt ki az ölelésemből, hanem még inkább csökkentette a kettőnk között lévő távolságot, amíg az teljesen el nem tűnt…
Hiába érkeztünk a legkorábbi géppel a nap teljesen elment. Fejem mellkasán pihent, ujjaim a hajában játszottak. Ujjai finoman cirógatták meztelen hátamat.

- Ez majdnem olyan, mintha még mindig nyaralnánk. – sóhajtottam.

- Mit szólnál, ha ki sem kelnénk az ágyból? – vettette fel az igen csábító ötletet.

- Nem lehet. – feleltem bánatosan. – Be kell mennem a szerkesztőségbe az asztalra verni, emlékszel?

- Akarod, hogy veled menjek? – tolta magát ülő helyzetbe.

- Nem, köszi. Ezt most egyedül kell elintéznem. Mellesleg neked fel kellene hívnod a kutyatulajdonost. – vetettem fel az ötletet. Előre tudtam, mit fog reagálni.

- Mi?! Hogy…én? Hívjam fel? Ne már, kicsim!

- Jól van, majd én beszélek vele… - vettem le a válláról ezt a szörnyű terhet.

Belépve az irodába már bántam, miért nem engedetem meg, hogy velem jöjjön. Szükségem lett volna egy kézre, amely megnyugtatott volna ebben a helyzetben.
Mintha minden szem engem pásztázott volna, bár tudtam, igazából ez nem igaz, hiszen maximum azt tudhatták, hogy elbocsátottak az újságtól.
Első utam a lányokhoz vezetett és az asztalomhoz, hogy összeszedjem a cuccaimat. Mindannyian meglepettségüket fejezték ki, amiért pont én lettem az első, akit Craig kirúg közülünk. Tudtam, hogy valahol megkönnyebbültek, hogy nem ők lettek az elsők. Ez érthető is volt. Szerintem fordított helyzetben én is ugyanígy éreztem volna. A másik dologról nem szóltam nekik semmit sem, nem akartam nagydobra verni. Főleg nem addig, amíg Craiggel nem beszéltem négyszemközt. Miután összepakoltam a cuccaimat, szépen leültem a valaha volt íróasztalomhoz és néztem, ahogy a lányok szorgosan dolgoznak és vártam. Vártam és vártam. Állítólag valami megbeszélése volt Craignek, úgy gondoltam oda nem rontok be. Nem volt szükségem felesleges jelenetekre. Craig nyugdíjba vonulása épp olyan meglepetésként landolt a lányoknál, mint az elbocsájtásom. Csak én láttam a kettő között a kapcsolatot. Craig új titkárnője, pont ugyanúgy, mint a többiek, nem állt a helyzet magaslatán. Két óra várakozás után, rákérdeztem nála, hol van Craig.

- Ööö.. még tart a megbeszélés, ha vége azonnal szólok.

- Mond csak, Molly, szóltál neki, hogy szeretnék vele beszélni? – kérdeztem tőle. Nem hittem el, hogy létezik olyan megbeszélés, ami ennyi ideig tarthat úgy, hogy nem jöttek volna ki minimum egyszer kávézni.

- Rögtön az után, hogy szóltál beszélni szeretnél vele. – újságolta lelkesen.
Több sem kellett, ágyúgolyóként rontottam be a terembe, ahol a szerkesztőségi megbeszéléseket tartották. Üres volt.
Az érzések egész széles skálája futott végig rajtam egy másodperc alatt.

- Molly! – fordultam hátra, az akkorra már mögöttem toporgó titkárnőhöz. – Mi is volt Craig pontos reakciója, amikor szóltál neki? – kérdeztem.

- Azt kérte mondjam meg neked, hogy értekezlete van, rögtön utána vár. – felelte gépiesen, mintha csak betanulta volna a szövegét.

- És hova kapcsoltad be a hívást, amikor szóltál neki? – kérdeztem.

- Az irodájába. – felelte ismét.

- Az irodájába, értem. Szóval azt mondta, hogy várjak itt, amikor ő ott van? – kérdeztem. Reméltem, hogy leesik neki a tantusz, hogy valami nem egészen stimmel.

- Igen, pontosan ezt kérte. – bólintott. – Oh, és azt is mondta, hogy biztos feladod a várakozást egy- két óra múlva. – szaladt ki a száján, aztán mikor rájött, mit is mondott, hirtelen a szája elé kapta kezeit és érdekes, már-már félelmetes hangot adott ki magából.

- Jajjjj, mit mondtam. Nem úgy értettem…

- Köszi Molly, idáig te vagy a kedvencem Craig titkárnői közül. – mondtam, majd határozott léptekkel elindultam Craig irodája felé. Molly mögöttem sipítozott, hogy álljak meg. Én azonban nem álltam meg, mentem tovább. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset, mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Így léptem be Craighez, akiben mintha megállt volna egy pillanatra az ütő, mikor meglátott.

- Köszönöm Molly, elmehetsz, azt hiszem Ms. Molnárnak és nekem négyszemközt kell megbeszélnünk valamit. – intette ki egy kézlendítéssel Mollyt az irodából. Biztos voltam benne, amint kikerülök innen ő is ugyanúgy repül, mint én.

- Nos, miben lehetek a szolgálatodra? - kérdezte, miközben az egyik szabad szék felé intett, jelezve, hogy üljek le. Hirtelen nem is tudtam, mi lenne a legjobb: üljek, vagy álljak? Végül csak leültem, gondolva, talán úgy nem látszik, mennyire ráz az ideg.

- Már egy jó ideje vártam, de úgy tűnik történt egy kis félreértés a titkárnőd és közöttem. – kezdtem mondandómat.

- Oh, biztos vagyok benne, hogy végül ez a félreértés rendbe fog jönni.

- Nos, legalább egyikünk ilyen reménykedő. – mondtam.

- Ezt úgy veszem, te nem vagy az. – felelte kimérten. – Nem szeretném sokéig rabolni az idődet, gondolom az elbocsájtásod miatt szerettél volna velem beszélni.

- Igazából az csak egy mellékes ág lenne. Az igazi indokom az volt, hogy meghallgassam a magyarázatodat, mi történhetett, ami miatt az Én cikkem a Te neved alatt jelenhetett meg.

- Nem igazán értem mire célzol.

- Nos, ha gondolod másféleképpen is rávilágíthatok a dolgokra. De nem hiszem, hogy az így nyugdíjba vonulás előtt kellemesen érintene. Egy ügyvéd és egy csinos kis dokumentum az, amire célzok. Mondjuk szellemi tulajdon eltulajdonítása miatt? – kérdeztem, bár jobban állítottam, mint sem kérdeztem volna.

- Áh, most mintha valami derengeni kezdene. – simogatta két ujjával az állát, miközben elgondolkodva bámult kifelé az ablakon. – Egészen biztos vagyok benne, hogy békésen is elintézhetjük ezt a kis félreértést. – mosolygott rám melegen. Undorító volt a látványa!

- Kis félreértés?! – hüledeztem. – Tudod, kíváncsi lennék hány hozzám hasonló újságíróval játszottad el ugyanezt. Hány embert rúgtál ki csak azért, mert egy féreg vagy?

- Ugyan, ugyan. Neked kellene a legjobban tudnod, milyen ez a szakma valójában.

- Nem értem mire célzol. – feleltem zavarodottan.

- Ugyan drágám, ne nézz rám ennyire ártatlanul. Pontosan tudom, miféle körökben forogsz. – vont vállat lezseren.

- Mégis miféle körökben? Kíváncsi vagyok, mégis mit gondolsz. – szólítottam fel, hogy beszéljen.

- Egy színész barátnőjeként, pontosan belelátsz a rendszerbe. Mit kell megélniük azért, hogy az emberek így imádják őket. Olvastam az önéletrajzodat, dolgoztál forgatáson, pontosan tudhatod, mennyi mocsok van itt mindenhol.

- Én nem látom ezt a mocskot. Nem mindenhol. Vannak emberek, akik becsületesen megdolgoztak a sikerért. Sajnálom, de úgy látszik, Te nem ilyen ember vagy. Mások munkáját ellopod, majd kirúgod őket. Abba bele sem gondolsz, hány ember karrierjét tetted tönkre eddig?

- Azt hiszed a tiédet tönkretettem? Ugyan már! Tessék, most már tudod, hogy amit csinálsz az jó. Hálásnak kellene lenned, tudod. Ha nem az én nevemmel látom el az a cikket, a kutya sem olvassa el, de így… - legyintett a ponton álló kis arany díjra. - … mindenki csodálhatja.

- Neked aztán van egód…

- Ugyan csibém! Mit gondolsz mennyi ideig tart a barátodnak egy új állást szereznie neked? Semeddig, aranyom, semeddig!

- Nem vagyok rászorulva arra, hogy mások szerezzenek nekem állást. – kértem ki magamnak.

- Ez igaz. Te kivételesen tehetséges vagy. Tényleg az. A többiek… nos ők is jók voltak, de hiányzott belőlük, az ami benned meg van. Mondom: te belelátsz a dolgok mélyébe. Míg ők csak a felszínt súrolták, te teljesen alámerülhetsz. Minden lehetőséget meg kell ragadni, nem számít, mibe kerül. Mellesleg, meg sem fordult a fejedben hogyan kaphat egy külföldről jött lány egy ilyen nagynevű újságnál első próbálkozásra állást? – vigyorgott nyájasan egyenesen a képembe.

- Ezeket most bóknak veszem, azt hiszem. De nem tudom, mire célzol. – válaszoltam. Mégis hova akar kilyukadni?

- Nos az első ok, persze a korábbi írásaid voltak. Az életrajzod igen jól csengő dolgokat tartalmaz, de nem annyira, hogy ne dobtam volna vissza első kézből. Aztán tudod mi történt? – kérdezett. Én pedig hallgattam. Nem tudtam mire megy ki a játék. – Az unokám éppen nálunk volt, amikor a fényképes életrajzodat olvasgattam, aztán olyan dolog történt, ami még egyszer sem. Majdnem kitépte a fényképedet a kezemből. Sikkangatva közölte velem, hogy Te vagy a híres, nevezetes Robert Pattinson barátnője. Gondoltam üsse kavics. Hát így lettél Te a Variety új üdvöskéje. Látod, látod, mindenhol ott a mocsok, csak lehet a felszínről nem látszik. Bizony, az állás a tiéd lett, mert a megfelelő pasi mellé fekszel be az ágyba esténként. – vigyorgott vissza rám a székéből.
Undorodtam tőle, dühös voltam. Legszívesebben felálltam volna és ráborítottam volna a vaskos íróasztalát. kezeim remegtek, ebben biztos voltam, de nem néztem rájuk, mert akkor biztosan mozgásba is indítottam volna őket.

- Tudod, már szégyellem, hogy egykor felnéztem rád. Senkinek sem szabadna példaképként rád tekintenie. – feleltem tömör undorral. – Ha neked az okoz örömet, hogy mások munkájával érsz el sikereket, ezt az ajándékot most tőlem kaptad. Egy szánalmas, mocskos alak vagy. Remélem egyszer valaki lerántja, majd rólad a leplet, de az is lehet, hogy sosem fog megtörténni. De a hátralevő életedben biztos vagyok benne, hogy nem telik majd el olyan nap, amikor nem teszed majd fel a kérdést: Vajon ma lesz az a nap? És ha eljön, mindenki ugyanolyan undorral fog majd rád nézni, mint én. És az unokád is köztük lesz, ezt ne felejtsd el! Tudod, lehet, hogy jó helyen vagyok, igen. De én nem fogok leszegett fejjel vonulni a szeretteim előtt!

Ennyi volt a véleményem. Kitoltam a székemet, befejezettnek tekintettem a kettőnk ügyét. Nem éppen úgy alakult, ahogy eredetileg gondoltam, de ilyen volt az élet. Kiszámíthatatlan. Sosem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz az a személy, akit valaha is ennyire fogok sajnálni. Azért még egy utolsó szóra felé fordultam, mielőtt kiléptem volna az irodájából.

- Az ajánlást, amit mindenképpen meg akarsz majd írni, küld csak el az email címemre, gondolom még meg van. Tudod, ahonnan nem rég jött egy érdekes cikk…
Hogy nem volt a legbecsületesebb mondat, ami valaha is elhagyta a számat? Lehet. Viszont az ajánlásért megdolgoztam, járt nekem. Az, ha ő fenyegetésnek tekintette, csak az Ő és lelkiismeretére tartozott.

Kavargott a fejem, mikor hazaértem, hónom alatt az irodabeli cuccaimmal. Rob valószínűleg meghallotta a kulcs csörgését, vagy a motor zúgását, mert elém sietett.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte egyből, majd kivette cuccaimat a kezemből.

- Elég csúnyán leosztottam, azt hiszem. És mondtam valamit, amire nem vagyok büszke. Talán úgy hangozhatott, mint egy fenyegetés.

- Megfenyegetted? – kérdezte szájtátva. – Mit mondtál neki?

- Csak azt, hogy küldje el a levélben az ajánlásomat. Előtte pedig azt, hogy hagyjuk így az egészet.

- Most akkor hagyod futni?! – jött egyből a kérdés, amire nagyon jól számítottam. – Ezt nem teheted! Ez szellemi tulajdon ellopása, Em! Ez nem egy kis piti dolog. és hány emberrel játszhatta már el ezt!

- Tudom! És pont ezért. Nekem nem kell a botrány. Az ő élete, neki kell ezzel együtt élnie, nem nekem. Én tudom, hogy amit tettem, azt becsületesen vittem véghez. Most rájöttem milyen is valójában és hidd el nem tetszett. Undorodom tőle, dühös vagyok, gyűlölöm! Legfőképpen pedig, hülyének érzem magam, amiért nem láttam át rajta már az első alkalommal. Nem akarom, hogy akár egy percig is újra egy teremben kelljen vele lennem. Csak hagyjuk ennyiben, jó? Kérlek, ígérd meg, hogy nem teszel semmit sem!

- Ezt nem kérheted! Az a díj téged illet.

- Engem nem a díj érdekel. Csak az, hogy hogy tehet ilyet. Hogy képes ellopni valakitől valamit. Ott voltam, voltaképpen elismerte a történteket. A szemembe nézett és egy cseppnyi megbánást sem láttam bennük. Azt mondta hálásnak kellene lennem neki, amiért rávilágított ezáltal arra, hogy jó vagyok. Szerinted egy ilyen embernek használna, ha egy pert akasztanék a nyakába? Egy cseppet sem! Az csak nekem lenne kényelmetlen és neked. És ezt nem akarom. Én csak boldog akarok lenni. Kérlek, lehetek csak boldog? – kérdeztem hozzábújva.

- Persze, hogy lehetsz! – szorított magához.

- Köszönöm, hogy vagy nekem. – szorítottam magamhoz, amennyire csak az erőmből tellett.
Se ekkor, se máskor nem mondtam el neki a teljes beszélgetést, ami Craiggel folyt közöttünk. Csak túlbonyolított volna mindent, de legfőképpen, mert elrontotta volna azt az idillt, amiben az elkövetkeződő hetekben éltünk. Saját kis buborékunk volt. Mintha csak visszapörgettük volna a napokat és még mindig Olaszországban lettünk volna. Apró, kedves gesztusokkal bombázott nap, mint nap, én pedig élveztem. Gondtalanul, boldogan és munka nélkül teltek- múltak napjaink. Még Belinek is összejött az élet... Hetente kétszer együtt játszott újdonsült barátnőjével a kertben. Mindaddig csak Mi léteztünk, amíg nem kaptam otthonról egy telefonhívást, azon a bizonyos reggelen…
***
Köszönöm, ha megtiszteltek pár gondolattal. :)