25. fejezet - Az úton tovább...

Hali!

Először köszönöm ismét Mercédesznek az újabb díjat. Csendben megjegyezném, hogy díjak helyett sokkal jobban örülnék egy pár szavas véleménynek... De ajándékot nem illik visszautasítani, vagy hogy is van ez. :D
Ismét csak ugyanoda adom tovább a díjat: Breeco - Genres of my life

Nem egészen jött össze megint ez a pénteki dolog, de nem szabadkozom. Hülye órarendem van, ahogy elkészülnek a részek hozom őket. :)

Remélem tetszik. Jó olvasás!
Puß
Gitka

***

„Csak addig volt könnyű nélküled az élet, míg nem tudtam, hogy létezel.” /Vavyan Fable/

Reggel az első fénysugárral ébredtem, bár a fél éjszakát átbeszéltük Bogival. Mindent kiveséztünk. Néha rosszabbak voltunk, mint a pletykás vénasszonyok, de be akartam pótolni mindent, amiről lemaradtam. Ilyenkor jutott el ténylegesen a tudatomig, mennyi mindenből maradtam ki pontosan. Az este folyamán néha úgy éreztem, mintha csak egy külső személy lennék, nem olyas valaki, aki egykor a mindennapi életük részét képezte. És ez elszomorított.
Bogi csak mondta, mondta. Láttam, hogy mennyire ragyog a szeme, amikor Gáborról beszél, még így is, hogy több heti távlatból mesélte el egy- egy találkozásukat.
Pár hetes távlatból… Te jó ég! Máskor ez nem fordulhatott volna elő, hiszen legkésőbb a randi utáni reggelen felhívott volna, összeültünk volna valahol és töviről hegyire kielemeztünk volna minden egyes pillanatot.
Én nem így terveztem az életemet. Mi nem azok a barátnők voltunk, akiket szét lehetne robbantani. És most, ha magamba pillantok, mit látok?!  Fényévekre távolodtam azoktól, akiket a szeretteimnek nevezek.
Óvatosan surrantam ki a szobából, nem akartam korán felébreszteni Bogit. Gyorsan behajtottam a szobám ajtaját, majd a konyhába siettem. Szerettem volna felhívni Robot, de ahhoz túl korán volt. Tudtam, hogy ma repül L.A.- be így nem akartam idő előtt kiugrasztani az ágyból.

Úgy látszott nem csak engem dobott ki korán az ágy, anyu már a konyhában készülődött.

- Jó reggelt! Nagyon korai vagy. – pillantott a faliórára.

- Tudom, de valamiért kidobott az ágy. Viszont Bogit még nem akartam felébreszteni. Kicsit sokáig fent voltunk.

- Ismerve kettőtöket, nem csodálom. – jegyezte meg apu, miközben belépett a helyiségbe.

- Szia! – nyomtam az arcára egy reggeli puszit. Régen volt már ilyenre alkalmam. – Aj, szúrsz!

- Bocsi. Mikor mentek Pestre? Bevigyelek titeket? – kérdezte.

- Hát, nem tudom. Egy órakor találkozunk Kittivel az esküvői ruhaszalon előtt. Ha ráérsz, akkor bevihetnél minket. – vettem elő a legszebb mosolyomat.

- Akkor ebéd után beviszlek titeket, úgyis van egy kis elintéznivalóm.

- Köszi! Te vagy a kedvenc apukám. – ölelgettem meg.

- Na, látom azért mégis csak volt benned egy kis honvágy. – nyugtázta egy kis mosollyal az arcán. – Vagy legalább mi hiányoztunk egy kicsit? – kérdezte reménykedve.

- Viccelsz?! – kérdeztem. – Ti ketten hiányoztatok a legeslegjobban.

- Jól van. Akkor gyorsan lemosom a kocsit. Ti meg beszélgessetek. – fordult az ajtó felé. – Azt hiszem, anyádnak van egy- két mondanivalója. – súgta a fülembe.

Félve pillantottam anyura. Mégis mi lehet a baj?

- Mit kérsz reggelire? – kérdezte.

- Anyu, én is tökéletesen ki tudom szolgálni magamat, te csak ülj le. Majd én csinálok reggelit. - jelentettem ki.

- Rendben. – ült le az asztalhoz.

- Tojásrántotta megfelel? – kérdeztem, miközben elővettem a hozzávalókat.

- Az jó lesz.  – mondta. Tekintetével egész végig követett. Próbáltam nem észrevenni a szemében bujkáló kíváncsiságot, de nem ment valami sikeresen.

- Jaj, anyu, csak bökd ki mi az!- sóhajtottam fel, miközben az asztalra tettem a gőzölgő reggelit.

- Nem nézhetek rá a lányomra minden ok nélkül?

- De igen, de te szinte már bámulsz.

- Na, jól van, ülj le! –mosolygott rám. – És most szépen kezd mesélni! Mindent tudni akarok erről a fiúról. És nem csak olyan röviden, ahogy a telefonban elmesélted.

- Mit akarsz még tudni? – kérdeztem. – Mindent elmeséltem, szerintem.

- Na azért annál kicsit több információt szeretnék, hogy „találkoztunk és összejöttünk”. Egyik héten még hárítod a barát témát, aztán a hangod olyan, mint akivel madarat lehetne fogatni, utána pedig közlöd, hogy egy színésszel jársz. És akkor a pár hónap utáni összeköltözést majdnem el is felejtettem. – nézett rám szinte szigorú szemekkel.

- Most haragszol rám? Vagy… De tényleg mindent elmondtam. Igen, tényleg hárítottam a pasikhoz fűződő kérdéseket, de csak azért, mert mindenki ezzel nyaggatott. És ezt utáltam, te is jól tudod. Nem vagyok hímes tojás!

- Tudom, kicsim. És most utálni fogod, amit mondok: csak aggódom érted.

- Értem?! – csodálkoztam. – De hát miért?

- Mi lesz veled?  Kicsim, nem szokásom megkérdőjelezni a tetteidet. Tudom, hogy felnőtt vagy, és megfontolt. Éppen ezért őszintén meglepődtem, mikor elújságoltad, hogy összeköltöztél vele. Ez egy komoly lépés, csak azt mondom, talán túl gyorsan haladsz. Nem könnyű együtt élni valakivel.

- Ennyi?  Aggódsz, hogy elkapkodtam?

- Igen. Kicsit képzeld magadat a helyünkbe apáddal. Még csak nem is ismerjük a barátodat. És talán még te sem… Nem ismeritek egymást.

Az ok, amiért egyszerre szerettem anyuval beszélni és utáltam is, a dolgokra való pontos rálátása volt. Amint kimondta az utolsó mondatot, filmként elevenedett meg előttem a kép, amikor Rob zongorázott nekem. Ugyanaz a kérdés suhant át újra az agyamban. Mennyi minden lehet, amit még nem tudok róla? És hány dolog van, amit ő sem tud az életemről? Tudtam, hogy igaza volt. A fenébe is!

- Én csak… - kezdtem keresve a szavakat. - lehet, hogy kicsit hirtelennek tűnik a döntésem, ezt belátom.

- Nem annak tűnik, az volt. – jelentette ki. Erre akár meg is sértődhettem volna, de nem tettem.

Nem tudtam, hogyan tudnám elmagyarázni, mit miért is tettem.
- Emlékszel, volt egy hasonló beszélgetésünk még régebben. – mondtam. Értelmetlen arckifejezése láttán pontosítottam. – Nagyon utálom ezt felemlegetni, de az után volt, mikor Krisztiánnal közöltük, hogy eljegyeztük egymást.

- Oh, igen! Emlékszem. Apádat egy órán keresztül kellett nyugtatgatnom, miután elmentetek. – emlékezett vissza mosolyogva egy régi emlékre.

- Tényleg?! Nem tűnt idegesnek. - jegyeztem meg. Aztán észhez kaptam: nem ez a lényeg.  – Amit ebből ki akartam hozni, az furán fog hangzani. Ugyanolyan biztos vagyok most a döntésemben, mint akkor voltam.

- Igen… ez így furán hangzik, ha a történteket nézzük.

- Igen, de most csak azt próbálom neked elmagyarázni, hogy miért nem elsietett döntés volt. Mert szeretem! – sóhajtottam. - És igen, nem úgy alakultak a dolgok Krisztiánnal, mint ahogy akkor hittem volna. De ha ez alapján, ezentúl mindenkivel távolságtartó lennék, akkor nem jutnék sehová sem. És hidd el, én próbáltam ezt az utat is. És szörnyen éreztem magamat, anyu! És ne hidd, hogy nincs bennem kétség afelől, amit csinálok, mert van. Tele vagyok egy rakás kérdéssel. – nevettem fel.

- Például? - kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom, hogy egyeztessem össze ezt a helyzetet a karrieremmel. Mármint, most nem igazán van olyanom, igen, tudom. Nem tudom, mit csináljak a sulival. Ismersz, erős karriervágy hajt és nem akarom ezt elveszíteni, azért mert a szívem után megyek. Ahhoz túl sok munkám van már ebben az egészben. Már sokkal jobban átlátom az egész rendszert, vannak ötleteim, tudom, hogyan valósíthatnám meg őket. Tisztában vagyok vele, amíg nincs a kezemben papír itthon nem fognak szóba állni velem. Befejezhetném kint is, de valljuk be, az eléggé nehéz lenne, főleg utolsó év miatt. De ugyanakkor talán nagyobb eséllyel indulnék utána. De közben mindent itt kezdtem el, itt vannak a barátaim, a családom. – mutattam rá. – Ezt a környezetet ismerem. Aztán ott van Rob és nem akarok távol lenni tőle.

- Oké, akkor beszéljünk erről. Ha kint maradsz Angliában, akkor többet tudsz majd vele lenni?

- Mivel forgatnia kell, nem gyakran tud átmenni a szigetországba. - válaszoltam. Legyőzve éreztem magamat.

- Neked, kell döntened. Én csak azt mondom, ha nem vagytok együtt, akkor édes mindegy, hogy 1000 km, vagy egy egész óceán választ el titeket.

- Tudom. – mondtam belenyugvóan. Igaza volt, és ezt nem tetszett a lelkem mélyén.

- Most rendesen elkeserítettelek, igaz? – kérdezte.

- Nem, dehogy. Csak mindig pontos rálátásod van a dolgokra, és ez kicsit bosszantó. Egyszer elárulhatnád, hogy csinálod. - jegyeztem meg.

- Majd, ha anya leszel, megtudod. – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Na, ideje felkelteni Bogit, ha beakartok érni a városba. Pláne a legnagyobb forgalomban! Nem hiszem, hogy Kitti olyan állapotban lenne, hogy megbocsátaná a késéseteket.

Gyorsan leszedtem az asztalt, megpróbáltam közben a fejemben kavargó gondolatokat valahogy leállítani és inkább Kitti esküvőjére koncentrálni. Felkeltettem Bogit, megreggelizett ő is, majd apu bevitt minket a városba.
Épp félúton jártunk, mikor Kittitől megérkezett az első sms. Semmi kétség, már teljes mértékben az esküvője körül forgott minden gondolata. A megbeszéltek szerint a ruhaszalon előtt találkoztunk. Már távolról integetett. Amire azonban nem számítottam, hogy rögtön a nyakamba is veti magát. Tiszta Kittis viselkedés.

- Héj, azért óvatosan! – nyögtem fel. – Neked is hello! Ah, Kitti már a bordáim épségét veszélyezteted. – mosolyogtam a hátába.

- Hé, neked csak semmi panaszkodás! Végre együtt van a két koszorúslányom, annyira örülök, hogy végre itt vagy te is. Teljesen kétségbe vagyok esve. Mi lesz, ha hasra esek az oltár előtt.
Bogival egymásra néztünk, mindketten próbáltuk visszatartani a mosolyunkat.

- Nem fogsz! – nyugtattam. – Persze előbb meg kell mutatnod a ruhádat.

- Oké, még úgyis van egy- két végső igazítás, amit meg kell csinálni rajta. De most nézzük meg a ruhádat! – sikkantott fel.

Megnyugodtam, semmit sem változott mióta nem láttam. Ugyanaz a vidám, élettel teli, kicsit szétszórt csaj volt, aki mindig is.

- Készülj fel lelkileg. – súgta oda Bogi.

Először nem értettem Bogi miért figyelmeztetett. Próba közben Kitti egyfolytában csacsogott, nagyon jól éreztük magunkat. Még Bogi is feloldódott a sok gyönyörű ruha körében, pedig nagyon nem az az esküvő párti. Aztán a lelkesedésünk kezdett csillapodni, amikor 2 óra után, még mindig volt valami változtatnivaló a ruhámon és Kitti ruháján is. Fátyoligazítás, itt bevenni, ott kiengedni egy kicsit… Kezdtem nagy elismeréssel tekinteni Bogira, amiért eddig átvészelte ezeket a dolgokat.
Aztán végre vége lett. Gyönyörű ruhát választott Kitti. Szerencsére nem volt semmi csicsa rajta, bár ezt Bogi hatásának tudtam be inkább. Kitti ruhája is káprázatos volt. Ezzel az esküvője minden részlete a helyér került, kivéve egyetlen pontot. A lánybúcsút.
Bogival már mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban. Mivel Kitti direkt kérte, hogy ne csináljunk semmi nagydolgot, így csak pár embert hívtunk meg. Nem hívtunk táncost neki, meg semmi ilyen filmekbe illő puccos dolgokat. Csak mi csajok és még pár ismerős, Kitti rokonai. A helyszín pedig a régi nagy pizsis estékre visszautalva a régi albérletünk.
A bulit csak holnap lesz és már Bogi mindent leszervezett. Persze ezért megint szörnyű bűntudat tört rám… De ő csak nyugtatgatott, hogy nincs ezzel semmi baj.
Így a nap hátralevő része csak hármunké volt. Délelőtt gyorsan bedobáltam pár cuccot az utazómba, így az estét is együtt tölthettük. A ruhapróba után beültünk egy közeli kis kávézóba, persze Kitti lelkesedését itt sem árnyékolta be semmi sem.

- A tervezésnél, persze Tamás anyukája is besegített, szerencsére voltak ismerősei helyeken, így egy csomó mindent olcsóbban kaptunk meg. A terítés valami csoda lesz! Tamás persze kicsit kiakadt közben, de majd megbékél.

- Nem csodálom. – jegyezte meg Bogi. – Amekkora tortát választottatok egy egész hadseregnek elég lenne.

- Jaj, ne csináld! Az a torta egy műalkotás.

- Pontosan ez volt szerintem Tomi baja is. Az ára is egy műalkotáshoz hasonlít. – nevetett fel Bogi.

- Nincs róla képed? – kérdeztem.

- Oh, de igen! Majdnem el is felejtettem. Elhoztam a kis esküvői füzetecskémet. – félve pillantottam Bogira.
Kitti egy hatalmas lefűzős mappát rántott elő a táskájából. Idáig nem értettem, mit cipelt benne, de így már minden értelmet nyert.

- Ez neked kicsi füzetecske? – hüledeztem. - Wow… ez tényleg hatalmas, de nagyon szép. – mondtam. Bogi úgy nézett rám, mint aki nagyon csalódott, hogy egyedül hagytam a véleményével.

 A továbbiakban a „kis füzetecske” tartalmát elemeztük. Kittinek persze mindenhez volt valami kis sztorija.
Még akkor is a füzetet lapozgattuk, mikor már az albérletben voltunk. Régen nem jártam itt. Legutoljára mielőtt kimentem volna Angliába. Bár nem sok minden változott, még a szomszédok is ugyanazok voltak. Hagyományhoz híven pizzát rendeltünk és tovább beszélgettünk.

- Na, akkor most kicsit hagyjunk engem. – mondta Kitti. – Azt tudom, hogy mi van Bogival és a kis pszichodokival, de rólad csak pletykám vannak.

- Hé, ne hívd így! – csattant fel Bogi. – Én sem hívom Tamást kockának.

- Oké. Tamás amúgy is kocka, de mindegy. – vigyorgott. – Na, tudni akarom mi az, ami igaz és mi az, ami pletyka rólad. – nézett ellentmondást nem tűrően a szemembe.

- Pletyka? Mégis mit hallottál? – kérdeztem ijedten.

- Na, jó nem pletyka, csak Bogit szorongattam meg kicsit. De ezért ne haragudj rá! Csak olyan kíváncsi vagyok. És tudom, hogy én sem nagyon adtam magamról életjeleket, amíg kint voltál, bocsi.  Na, szóval igaz? – kérdezte izgatottan. Úgy szerettem benne, hogy mindenért ennyire tudott izgulni.

- Igen. – mondtam.

- Ó, te jó ég! – tátogta lassan. Bár azt hiszem jobban jártam, mintha sikított volna. De vicces volt látni a reakcióját.

- Hmm… oké, és milyen? Mármint azon kívül, hogy iszonyat jó pasi meg ilyenek. Hú, nem hiszem el… Felfogtad már, hogy a pasid után csorgatja a nyálát minden második nő? Milyen vele a szex?

- Kitti! – szóltunk rá egyszerre Bogival. – Mondd csak, nem neked lesz pár nap múlva esküvőd egy Tamás nevű kedves, aranyos pasival? – kérdeztem.

- Jaj, de igen. De ne csináld már! Ezt megkérdezhetem nem?! Szeretem Tomit, de na… Mégiscsak Róla beszélünk. Jó segge van a pasidnak.

- Kitti! – szóltam rá újból.

- Oké, oké. Csak akartam, hogy tudj róla.

- Tisztában vagyok az adottságival. – válaszoltam. Eszembe jutott, hogy ma még nem is beszéltem vele. Viszont már biztos L.A.- be ért. Majd hív, ha akar, igaz?

- Remek. És hozzáköltöztél? Mármint tudom, hogy igen. Csiripelték a madarak. Várj! – kapott gyorsan a fejéhez. Hirtelen változott meg az arca, nagyon nem tetszett ez a tekintet nekem. – Eljön? Ott lesz az esküvőmön? Oh, te jó ég, Robert Pattinson ott lesz az esküvőmön. Ezt nem hiszem el. Oké, kell még egy plusz teríték, de átrendezzük az ülésrendet. Tomi unokatesóját úgysem bírtam sosem.

- Hé, nyugi. Nem kell rögtön rosszban lenned a családdal. Rob jelenleg L.A.- ben van, ha igaz. Nem jön.

- Oh. – mondta csalódottan. – Pedig milyen buli lett volna már! És legalább megismertük volna. Úgy értem illene szépen levizsgáztatnunk a pasit. Ahogy az egy tisztességes barátnőhöz illik. – vigyorgott.

- Én már megtettem, és átment, nyugi. – mondta Bogi.

- Jaj csajok, úgy örülök. Mindannyian révbeértünk. Ez olyan jó! Mármint a pasikra gondolok. Ja, és tudod Krisztiánt sosem bírtam igazából. Csak hogy tudd. – jegyezte meg mellékesen.

- Hát ez csodás. – mosolyogtam. – Azért legközelebb előbb is elmondhatnátok, ha valami nem stimmel. Nem lesz harag.

- Jelenleg, csak szörnyen haragszom magamra, amiért németül tanultam és nem angolul. – válaszolta Kitti. Ezen elmosolyodtam.

- Igen, de most itt van neked egy pasi, aki a fejébe vette, hogy az élete hátralevő részében veled akar élni. Szerintem ez vigaszt nyújt kicsit, nem? – kérdeztem.

- Hát, igen. – sóhajtott egy hatalmasat. – Örülök, hogy mindketten ott lesztek, csajok. – váltott hirtelen komolyabb hangvételre.

- Jaj, ne vicclej már! – szólt Bogi, amikor megláttuk az első könnycseppet Kitti szemében.

- Ugye, most nem fogsz tényleg sírni? – kérdeztem tőle. – Persze, hogy itt vagyunk. És itt is leszünk, akármikor szükséged lesz ránk. Ha eleged lesz Tomiból és szükséged lesz egy csajos estére, vagy ha majd vigyázni kell a gyerekekre, mert egy romantikus estére vágytok. Mi itt leszünk. – mondtam, majd Bogival egyetemben igen erősen bólogattunk mindketten.

- Oké. Köszi csajok, tényleg! – ölelt meg mindkettőnket. – Szörnyen elhanyagoltalak titeket az esküvői készületek miatt és szörnyen hiányoztatok. De most mindent jóváteszek majd. Ígérem, hogy semmin sem fog változtatni az a tény, hogy hozzámegyek Tomihoz.

- Reméljük is. – mondta Bogi.

- Szuper, akkor úgy gondolkozzatok, hogy a nászút után összeruccanunk. – lelkesült fel rögtön Kitti.

- Hát… - kezdtem félve Kitti reakciójától - … nem hiszem, hogy akkor én még itthon leszek.

- Oh, azt hittem, hogy hazajössz. – nézett értetlen szemekkel Bogira. – Nem azt mondtad, hogy hazajön?
Mindketten ráztuk a fejünket.

- Hékás, mi az, hogy nem jössz haza?! Haza kell jönnöd. – mondta ellenkezést nem tűrve. Meglepett. Nem hittem volna, hogy pont Kitti lesz az, aki ennyire hazakövetel majd. – Mi lesz az egyetemmel? Azt hittem, hogy ez a kiruccanásod csak egy féléves terv volt. Anyaggyűjtés, meg ilyenek. Aztán hazajössz… - nézett rám szomorúan.

- Valami ilyesmi volt a terv, csak… nem tudom, oké? Mindenki ezzel cseszeget, mióta csak hazajöttem.

- Hé, ez nem cseszegetés, csak kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz.  – mondta Bogi.

Végleg nem értettem a helyzetet. Azt hittem, ha kint maradnék, akkor legalább Bogi megértené a döntésemet. Azt, pedig, hogy nem fordult meg a fejemben a kint maradás, le sem tagadhatnám. Olyan egyszerű lenne úgy minden.

- Szerinted is haza kellene jönnöm? – kérdeztem csodálkozva.

- Aha. – felelte halkan. – Ne legyél mérges, oké? – kérte.

- Dehogy vagyok. Csak meglepődtem, hogy te is így látod. Akkor idáig az állás: mindenki: Én. – feleltem kicsit sem letörten.

- Hé, ha akarod, hazudhatok is, de tudod, hogy ami a szívemen az a számon. – mondta Kitti. – Csak te nem ez vagy. Nem az, aki fogja magát, feladja a nagyratörő terveit, nem fejezi be az egyetemet, hanem valami mást kezd magával. Nem az, aki beleugrik egy kapcsolatba. Te Emili vagy, a megfontoltság és óvatosság mintaszobra. Nem az, aki egy pasi mosolyától mindent maga mögött hagy.

- Jobb, ha elmondjátok. Még át kell ezt rágnom magamban, ha lesz rá időm. – feleltem. – De most koncentráljunk rád és Tomira. Hova is mentek nászútra? – tereltem el szépen a figyelmet magamról. Kitti pedig rögtön ráharapott.
Nem szép dolog, de szinte csak minden második szó jutott el ténylegesen az agyamig, gondolataim valahol máshol jártak. A messzi- messzi L.A.- ben, és Rob- on. Miért nem hív?
Egy kérdés pörgött végig a fejemben: most mit csináljak? Egy dologban biztos voltam. Ezt megválaszolni nem lesz életem legkönnyebb tette.

Szívszorító történet blogger díj!

Wow... ez volt az első reakcióm... a második, hogy nagyon köszönöm. :)

Köszi Mercédesz, hogy pont rám és kicsiny történetemre gondoltál.
Szívszorító történet díj... tegye fel a kezét aki könnyezett! Oké, letehetitek. :) Most írjátok meg, hogy hányan voltatok furdal a kíváncsiság. :D

Nagyon csúnya leszek és csupán egy emberkének adom tovább, mert nincs időm suli, írás és frisselés mellett  még az olvasásra is. :'( Tudom, hogy már sokaknál le vagyok maradva, ígérem megyek. ;)

Akinek küldöm, drága Breecom:  http://wearedreamingastory.blogspot.com/
Olvassátok, mert kiakaszt! XD
Puß
Gitka

24. fejezet - Család körében

Halihó!

Igen, még csak szerda van, de itt vagyok a fejezettel. :D
Ez most ilyen... MEGLEPETÉS! XD

Jó olvasást!
Puß
Gitka


***

"Otthon az, ahol együtt van a család."

/Hősök c. film/

Sohasem voltam teljes mértékben kibékülve a repüléssel. Érdekesen hangozhat, de úgy voltam vele, ha az embereknek repülniük kellene, akkor biztos lenne valamilyen természetes módszer, amivel megtehetnék. Nem csak a repülésre irányuló kellemetlen érzéseim miatt tördeltem már vagy egy órája az ujjaimat. Úgy éreztem soha nem fogunk földet érni. Aztán körülbelül két óra repülés után végre leszálltunk. Izgatott voltam. Még a felszállás előtt beszéltem anyuval, de nem mondta meg pontosan ki jön ki elém. Nos, én bárkinek örültem volna jelenleg a rokonságomból. Oké, nem mindenkinek.
Mikor kiértem a terminálba azonnal ismerős arcok után kezdtem kutakodni. Nem volt nehéz megtalálnom őket. Egy kisebb fogadóbizottság várakozott rám.

- Jaj, végre, hogy megérkeztél kislányom! – vetette rögtön a nyakamba magát anyu.
Valami hasonló reakcióra számítottam tőle, így nem lepett meg. És nem mellesleg nekem is szörnyen hiányzott már, hogy magamhoz ölelhessem az anyukámat.

- Hello nagylány! Jól utaztál? – jött oda hozzám apu is, miután nagy nehezen anyu engedett az öleléséből.

- Tudod, hogy nem szeretek repkedni, de nem volt semmi baj. Jó végre földet érezni a lábam alatt. – öleltem meg végre az apukámat.

Aztán sorra jöttek a többiek. Ott volt Bogi, akinek arcáról sugárzott a boldogság. Rögtön megjegyeztem magamnak, amint sikerül négyszemközt tartózkodnunk tüzetes beszámolóval kell, hogy előálljon nekem. Meglepetésemre papám is kijött elém, ami külön öröm volt számomra. Mégis a tényleges döbbenet akkor ért utol, mikor a keresztszüleim léptek elém, hogy üdvözöljenek. Bár nem volt semmi okom, hogy haragudjak rájuk, mégis szorongva éreztem magamat a közelükben. Úgy vettem észre, ők is hasonlóképpen érezhetnek a kialakult szituációval szemben, de nem volt semmi komolyabb fennakadás.
A hatalmas fogadóbizottságnak végül meg lett az előnye, mindenki gyorsan felvett valamit a csomagjaim közül és elindultunk a kocsikhoz. Bár Byront nem hoztam magammal, így is sikerült kitennem magamért pakolás terén. Reméltem, hogy nem volt rossz döntés Grace- re bíznom a kis drágámat, de nem szerettem volna a fél világon keresztül hurcolni. Robot pedig inkább megkíméltem ettől a feladattól, már csak az utazása miatt is. Meg hát férfiak…
Elég volt egy aprócska gondolat, hogy máris hiányozzon. Tudtam, hogy megígértem amint leszállok telefonálni fogok, de mégsem akartam a kísérőbizottság előtt megejteni a beszélgetést.
A hazaút végül elég gyorsra sikerült. Anyuékkal és Bogival mentem az egyik kocsival, papa pedig a keresztszüleimmel a másikkal. Már itt kellett volna sejtenem, hogy valami készülőben van.
Minden akkor kezdett nagyon gyanússá válni, amikor hazaérve a házunk előtt több kocsi is parkolt.

- Hát itt meg mi történt? – kérdeztem anyut, miután kiszálltunk a kocsiból.

Azonban válaszolni már nem volt ideje, ugyanis az egyik unokatesóm rohant ki a házból.

- Megjött Em, itt vannak. Anyúú! – kiabálta, miközben vészes sebességgel közeledett felém. Meg kellett állapítanom, hogy Zalán semmit sem változott amióta utoljára láttam, talán csak még hangosabb lett. – Szia! Már nagyon vártuk, hogy megérkezzetek. – mondta csillogó szemekkel.

- Hello! Ez ám a meglepetés. Fogalmam sem volt róla, hogy itt vagytok. Különben biztos jobban siettem volna. – túrtam össze a haját játékosan. Persze rögtön lereagálta dolgot egy „Ne már!”- ral, de azért mindig is ő volt a kedvenc unokaöcsikém.

Mire nagy nehezen bekeveredtünk a lakásba kiderült számomra, hogy a szűkebb rokonságom mind nálunk tartózkodik. Természetesen mindenki egyszerre szeretett volna üdvözölni, de szerencsésen megoldottuk a dolgokat. Kicsit feszülten nyújtogattam a nyakamat egy bizonyos rokonom után, de szerencsére nem láttam a tömegben. Arra a találkozásra még nem voltam felkészülve, és kedvem sem lett volna elrontani a mostani felhőtlen hangulatot.

- Oké, most már el kell mondanod, hogy mi is folyik itt, anyu.

- Nehogy azt mond, hogy nem jöhet össze a család egy ebédre, ha az egyetlen kislányom egy fél év után haza jön? – kérdezte anyu.

- Dehogynem. Örülök, hogy itt vagytok. – fordultam a családom és Bogi felé. – Hiányoztatok!

- Na, jól van, gyorsan felvisszük a csomagokat, addig mindenki üljön asztalhoz. – vette kézbe az irányítást apu. – Hagyd csak, majd én felviszem ezeket. – vette ki a kezemből a csomagokat.

- Köszi, apu!

- Kikér egy kis frissítőt ebéd előtt? – kérdezte körbe a vendégséget anyu.

- Mindent tudni akarok ám. – súgtam oda gyorsan Boginak.

- Ezt én is elmondhatnám. – súgta vissza halkan, miközben leültünk az ebédlőasztalhoz.

A fantasztikus ebéd elfogyasztása után beültünk a nappaliba beszélgetni. Természetesen én voltam terítéken. Utáltam a középpontban lenni.

- Na, akkor mesélj nekünk valamit. – kérte anyu testvére, Judit. – Biztos történt valami érdekes Angliában a fél év alatt.
Hirtelen kémlelő tekinteteket éreztem magamon. „Na most legyél okos Emili!”
Mégis mit kellett volna mondanom?! Hát, csak tudjátok a szokásos: dolgoztam, aztán munkát kaptam egy forgatáson és most együtt járok, sőt gyakorlatilag össze is költöztem egy színésszel, majd másfél hónap ismeretség után. Hogy ki a pasi? Áh, csak Robert Pattinson. Nem hiszem, hogy ezt lett volna a megfelelő válasz a kérdésre.

Ehelyett csak ennyit mondtam:
- Sikerült munkát kapnom egy forgatáson, szóval mindenképpen jó ötlet volt kimennem. – Mindenki gondoljon ezek után, amit akar.

- Az szuper. Mondtam anyunak, hogy jelenkezek a Művészeti Főiskolára jövőre, de hallani sem akar róla. – panaszolta unokahúgom.

- Még jó, hogy nem. Mégis miből élnél meg akkor, elárulnád? Tudod, te milyen keveset keresnek itthon a színészek. – közölte könyörtelenül Judit lányával. – Ezt Emili is pontosan meg tudja neked erősíteni, gondolom. – fordult felém.

- Hát, ha jó vagy, meg lehet élni belőle. – néztem bocsánatkérő szemekkel nagynénémre. – De idehaza egészen más helyzetek uralkodnak, mint odakint.

- Na látod, anyu! Színésznő leszek. – jelentette ki lelkesen Ági.

- Várjuk meg, hogy jövőre is ezt fogod- e gondolni, helyes?

- Oké, akkor visszatérhetünk a témára. – egyezett bele örömmel Ági.

- Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak, de ez tök jó.

- Beléptem egy kisebb diáktársulatba és azt mondják, hogy egész jó vagyok, és szeretem is csinálni, csak anyu nincs kibékülve az ötlettel. De majd ha itthon nem találok szerepet, kinézek mondjuk Angliába. És talán te is tudsz majd valamit segíteni nekem.

- Mert azt hiszed Em, majd akkor is kint lesz, amikor te odaérsz, hogy kint vállalhatsz szerepet? – kérdezte tőle nagypapa. – Remélem, hogy nemsokára végre hazajössz, kincsem.

- Hát, még nem tudom, hogy lesz, őszintén. – kezdtem el idegesen piszkálgatni a hajamat.

- Na, végre érdekes témához értünk. - fordult felém keresztapám. – Anyád azt mondta, hogy szemet vetett rád egy angol pasi.
Bár mostanában nem volt a legjobb a keresztszüleim és köztem lévő viszony, mégsem tudtam nem mosolyogni ezen a megfogalmazáson. Ezért is szerettem keresztaput.

- Valahogy úgy. – mondtam mosolyogva. Mellettem Bogi alig tudta visszafojtani a nevetést.

- Szóval igaz! – sikkantott fel unokahúgom. Megfagyott az ereimben a vér. Szóval tudják. Persze jelent meg rólunk kép, de nem volt annyira magától értetődő, hogy én vagyok a képeken. Nevet pedig szerencsére még egy újság sem közölt.

- Anyu, elmondtad nekik? Komolyan? – méltatlankodtam.

- Én csak annyit mondtam, hogy van egy angol barátod. – nyugtatott meg.

- Egy angol pasival jársz! Részleteket. Na lécci!!! – kérlelt Ági. Szavakban leírhatatlan mennyire megkönnyebbültem, hogy mégsem tudják pontosan kivel is járok. Nem tudtam, hogy kellene egy ilyen horderejű információt megosztanom velük.

- Mivel foglalkozik a barátod? – kérdezte Judit.

- Jaj, anyu, az nem fontos! – csattant fel Ági. – Jól néz ki? Hogy hívják?

- Jaj, csak erre tudsz gondolni lányom…

- Jól néz ki. – válaszoltam. – És mellesleg színész. Robnak hívják. – fordultam Judit felé bocsánatkérően. Tudtam, hogy ez a hír, nem igazán pont abban lesz segítségére, hogy lebeszélje a lányát a színészi pályáról. Nem is tévedtem.

- Na, látod anyu! A barátja is színész. Na és hol találkoztatok? – kérdezte izgatottan.

Úgy döntöttem felesleges dolog lenne hazudnom.

- A forgatáson.

- Vele dolgoztál? Éva mondta, hogy személyi asszisztens voltál végül is. – kérdezte Péter, Judit férje.

- Igen, vele. – feleltem szűkszavúan.

- Na és meg tud élni a fizetéséből? – kérdezte kíváncsian Judit. Erre a kérdésre nem számítottam, de végül is csak a lányát szerette volna meggyőzni továbbra is. – Bocs, hogy ilyet kérdezek.

- Igen, elég jól megfizetik. – mondtam. „ De még milyen jól.”

- Na, látod anyu! Én megmondtam.

- Hát persze. De például mennyit kapott az utolsó munkájáért? - vetette oda kérdést Judit, mikor már azt hittem megmenekültem. Segélykérően néztem anyura, de végül maga Rob mentett meg.

- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem. Elfelejtettem felhívni valakit. – álltam fel gyorsan.

- Nyugodtan beszélhetsz itt is. – nézett rám Bogi vigyorogva.

- Inkább kimegyek, bocsi. - De még mielőtt kimentem volna még odatátogtam neki egy: „Te áruló”-t.

- Szia! Bocsi, csak a családom letámadott. – kezdtem gyorsan.

- Szia! Már azt hittem valami baj van. De akkor megnyugodtam. Milyen otthon lenni?

- Jó és rossz egyben. Éppen vallatnak.

- Oh, csak kíváncsiak mi történt veled mialatt nem láttak.

- Hát pontosan ez az. Mert te történtél velem.
Arra számítottam, hogy majd mond valami biztató dolgot, de csak hangos kacagás hallatszódott a vonal túloldaláról.

- Te most kinevetsz? – kérdeztem.

- Bocsi, csak annyira aranyos volt, ahogy mondtad. Csak mond el nekik, és kész.

- Te könnyen beszélsz. – mondtam. – Na, majd hívlak, mert azt hiszem most jött utánam valaki. – indultam vissza a nappaliba.

- Hiányzol! Majd hívlak.

- Oké, hívj, ha már L.A. – ben vagy. – mondtam. – Te is hiányzol. Szeretlek!

- Én is szeretlek! – mondta majd letette.

Sokkal nagyobb örömmel ültem vissza Bogi mellé. A folyamatos mosolyból az arcomon pontosan tudta, kivel is beszéltem. A többiek arcáról még csak a sejtés volt leolvasható.

- Csak nem vele beszéltél? – kérdezte nagypapa.

- De igen, vele. Nem tudtam felhívni, mióta leszálltam.

- Jaj, de édes! – ájuldozott Ági.

- Szerintem nyálas. – közölte Zalán.

- Azt mondtad, hogy L.A.-be megy? – kérdezte Judit. Befelé jövet úgy látszik elfelejtkeztem arról, hogy páran beszélnek angolul. – Bocsi, csak éppen hallottam. Nem angol a barátod?

- De igen, csak át kellett ugrania pár napra az USA-ba. Amolyan promóciós dolog. Vannak kötelező megjelenései, amiken a filmjét pénzelő stúdió elvárja, hogy megjelenjen.

- Ez tök jó. Tök mázlista a barátod. Bárcsak én is ott lehetnék L.A.- ben. Pont most lesz a városban egy Remember Me-s sajtótájékoztató. A barátnőimmel pont a héten néztük meg a filmet neten, nagyon jó, nézd meg mindenképpen.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Inkább próbáltam az ásványvizemre koncentrálni.

- Komolyan bármit megadnék érte, hogy ott lehessek. – ájuldozott Ági. Mellettem Bogi egy jól irányzott ütést mért közben a bordáim közé. – Komolyan az a pasi annyira jól néz ki!

- Most meg mégis miről beszélsz? Úgy mond, hogy mi is értsük. – szólt rá Péter.

- Jaj, apu! Te ezt nem értheted. Ez olyan lányos dolog. De szerintem Em és Bogi tudja, mire gondolok.

- Na, azért minket se hagyj ki a dologból kislányom. – mutatott Judit magára és anyura.

- Engem ne keverj bele ebbe. – védekezett anyu engem figyelve.

- Bár nem tartozik az eredeti témához, de ha egy hasonló pasival állítanál be lányom egyik nap biztosan nem küldeném el a háztól. – nézett mosolyogva a lányára Judit. – Helyes fickó az a Robert Pattinson.

Na, ez a volt az a pillanat, amikor Bogi és én egyazon pillanatban fulladtunk kis híján a poharunk tartalmába. Egy percig beszélni sem tudtam. Mire mindketten levegőhöz jutottunk a rokonaim kíváncsi tekinteteivel találtuk szembe magunkat. Tudtam, hogy most kellene elmondanom a teljes helyzetet, de unokahúgom gyorsabban összerakta a kirakós darabkáit.

- Volna egy kérdésem… A barátod angol, színész, L.A. –be kell mennie valami promóciós dologra és azt mondtad Robnak hívják? – kérdezte egyre elhaló hangon.

- Igen. – feleltem halkan, várva a reakciókat.
Egyszerre kerekedtek ki Ági szemei és pattant fel a fotelből. Eszeveszetten kezdett el ujjal mutogatni rám és a levegőben hadonászni.

- Mond, hogy nem! Oh, te jó ég! Nem hiszem el! Most komolyan! Csak viccelsz velem! – sikítozott.

- Bár nem tudom, pontosan mire gondolsz, de azt hiszem, a reakciódat nézve, nagyon beletaláltál.

- Te Robert Pattinsonnal jársz!

- Hát, nagyon úgy néz ki. – feleltem.

- Szóval nem jár Kristen Stewarttal. – állapította meg. – A francba! Mármint nem úgy értem, csak fogadtunk egy barátnőmmel, de mindegy. Nem hiszem el, hogy tényleg az unokanővérem Rob barátnője. – ájuldozott továbbra is.

- Szóval ezért voltál olyan titokzatos, amikor Em barátjáról kérdeztem? – fordult Judit anyuhoz.

- Jobbnak láttam, ha Em mondja el. És ki tudta volna megmondani közben mi történik.

- De kérlek, ne nagyon mondjátok el senkinek sem. – kértem őket. – Nem szeretnék ott díszelegni az újságokban.

- Hát persze, hogy nem mondjuk el senkinek sem. – ígérte meg keresztapám. Bár tudtam, hogy Fanninak mindenképpen tovább fogják adni, kicsit megnyugodtam.

- Főleg rád gondoltam Ági. – néztem rá kérlelően.

- Oké, ígérem nem írom meg egy rajongói oldalnak sem, nem teszem fel semmiféle közösségi oldalra stb. stb… Így jó lesz?

- Tökéletes. – nyugtáztam.

- Akkor te voltál ott vele azoknál a romoknál múlt héten, és pár hónapja azokon a paparazzi képeken, ami kijött az újságokba. – jegyezte meg.

- Hú, de jól értesült vagy. – lepődtem meg. Bár elég jó kapcsolatban voltunk, nem tudtam, hogy ennyire nyomon követné bárki munkásságát és a magánéletét. Arra pedig még legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a valaki pont az én barátom lenne.

- Van egy szűkebb rajongói kör, amibe úgymond beletartozom. Tudod netes oldalak, meg minden. – vigyorgott.

- Oh, hát ez remek. Komolyan gondoltam, hogy senkinek se egy szót sem.

- Tudom, tudom. Lakat a számon, ígérem, Bár nehéz lesz megállni. – mondta. – Mondjuk egy autogrammért cserébe már…

- Jól van értettem. – mosolyogtam. – Megkapod az aláírásodat.

- Többet is?

- Te jó ég! Mennyit?

- Majd még összeszámolom. – mondta izgatottan.
Hatalmas kő esett le szívemről, hogy már nem kell ezt az információt rejtegetnem senki elől sem.

- Örülök, hogy boldog vagy szívem. – mondta nagypapa. – Főleg azok után, ami történt.
Hát papa mindig is különleges ráérzéssel tudott a legrosszabb pillanatokban ilyen hozzászólásokat megejteni. Kínosan keresztszüleim felé pillantottam, ők sem érezték jobban magukat.

- Jelenleg nincs okom panaszra, papus, szóval nem kell aggódnod az unokád miatt. – nyugtattam meg, hogy többet ne hozzuk fel azt a témát.

A nap további részében Ági párszor még tett fel érdekes kérdéseket Robbal kapcsolatban, de mindent összevetve nagyon jól viselkedett. Kellemesen elbeszélgettem mindenkivel, bár keresztanyuékkal görcsösen kerültünk egy bizonyos témát. Juditék búcsúztak el elsőre, mivel Zalán hamar kidőlt a sorból. Aztán a többiek is lassan hazaindultak, apu pedig elvitte nagypapát. Sajnáltam, hogy a másik nagyszüleimmel nem találkozhattam, de nem várhattam el, hogy az ország másik feléből ekkora utat tegyenek meg értem.

Miután mindenki elszállingózott Bogival felajánlottuk anyunak, hogy segítünk elpakolni az asztalról, de szépen elküldött, hogy beszélgessünk nyugodtan.

- Na, mesélj vigyori. Mi a helyzet Gáborral? Együtt vagytok, vagy nem?

- Együtt vagyunk! – lelkendezett. – Tegnap elvitt a szüleihez. Édes egy apja van, bár az anyukáját nem bírom annyira. Tipikus újságíró feje van. Látnod kellett volna, hogy méregetett.

- Jaj, szegényem. Tuti meg fog kedvelni. Úgy örülök, hogy végre sínen vagytok. Be kell mutatnod a híres Gábornak. Mondjuk holnap valamikor? Bár Kittivel is találkoznom kell.

- Találkoznunk pontosabban. De benne vagyok.

- Itt alszol? – kérdeztem. – Akkor holnap bemehetnénk együtt a városba.

- Hát persze, anyukád már megelőzött. – felelte.

- Szuper. Akkor itt az ideje, hogy belekezdj a részletek mesélésébe. – mondtam, miközben magam előtt toltam a szobám felé.

- Dumapartit csapunk? – kérdezte vigyorogva. – Mint a régi szép időkben…
Hát az igaz, hogy nem ez lenne az első eset, hogy egy estét átbeszélünk alvás helyett és magunkat ismerve, nem is az utolsó.

A hideg napokra...

Halihó!

Nem még nem fejezet, de lehet,hogy a héten előbb jön az is.
Nem tudom felétek milyen az időjárás, de itt eléggé csúf idő járja. Még szerencse, hogy beanene pont most készítette el újabb remekművét.
Talán ez egy kis melegséget csempész a szobába. :D
Enjoy!

Puß
Gitka

23. fejezet - Hegek

Sziasztok!
Ma korábban jön a fejezet. Remélem nem baj. :$
Nincs sok hozzáfűznivalóm.
Jó olvasást!




Ui.: Köszönöm az előző fejezethez a csodás hozzászólásokat.




***
"Észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok? Nem. Valószínűleg nem. Mert a legtöbb szabad szemmel nem látható." /Jay Asher/

Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam. Talán ha egy órácskára sikerült elaludnom. Erősen markolásztam a takaró szélét, mintha az abba való kapaszkodás bármit is megoldana. Bár nem tudtam aludni a bennem kavargó érzésektől, mégsem vettem észre, mikor mellettem az ágy megüresedett. Idegesen keltem ki az ágyból, féltem, hogy a ház többi részében is ugyanez az üresség fogad majd.
Az egész házat csend lengte körül, mint valami halottasházban. Minden megtett lépésem visszhangzott a falakról. Rettegés kerített magába. Nem kellett volna ennyire kiborulnom az este. Így távlatból minden annyira hülyeségnek látszott. Még sosem veszekedtünk ennyire, mint múlt éjjel.
A nappaliba érve a csend még jobban érzékelhetővé vált számomra. Nem is tudom miben reménykedtem. Talán abban, hogy majd a kanapén találom Robot. De nem így volt.

Hirtelen erős káromkodás ütötte meg a fülemet. Más esetben bántotta volna a fülemet, de ebben a pillanatban a legszebb hangokat jelentették számomra. Mégsem ment el…

Elmosolyodtam. Aztán egy második gondolat is bekúszott a gondolataim közé. A tegnap estét feledve futottam ki a hátsó teraszra.

- Ugye nincs baj? – kérdeztem aggódva.

- Csak kifogyott ez az átkozott öngyújtó. – nézett fel bosszankodva a lépcső aljáról.
Annak a két vöröslő szemnek a látványától ugrott be minden a tegnap estéről. Rob ott ült összetörve a lépcső alján, körülötte egy tucat elszívott cigi csikkel.
Hirtelen állt fel, nem számítottam erre.

- Sajnálom. Tényleg. Egy idióta vagyok, Em. Észre kellett volna vennem, igaz? De mégsem. Akkora egy barom vagyok. Ne haragudj, kérlek. Kérlek. – kezdett bele. Szörnyen letörtnek és feldúltnak látszott. A szemeiből kiolvasható volt minden érzés, ami ott kavargott bennem is. De mindenekelőtt egy kétségbeesett gondolat: „ Nem akarom elveszíteni!” Én sem akartam őt! 

- Tudtam, hogy elfogom rontani, de nem akarom, hogy pont egy ilyen ostobaság legyen az, ami közénk áll. Nem Nina, vagy Bia. Vagy akárki más… - lépett hozzám közelebb. Közben idegesen babrálta a cigis dobozát.  - Ostoba voltam. Megbocsátasz?

Valami olyasmit kellet volna mondanom, hogy „pár szó nem teszi helyre, hogy nem bízok meg bennem Dáviddal kapcsolatosan” vagy „ attól, mert még most ezt mondod, nem biztos, hogy legközelebb nem fog megtörténni ugyanez” vagy valami hasonlót. De egyetlen ilyen hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem azokba kétségbeesett, kérlelő szemekbe és éreztem, hogy szükségtelen lenne bármit is mondanom.

- Persze, hogy megbocsátok. – léptem elé egy lépéssel. – Már persze, ha te is megbocsátasz, azért amit este mondtam. – néztem fel a szemeibe.

- Nincs miért, átgondoltam mindent, amit mondtál és igazad volt. Csak annyira vak voltam, hogy nem vettem észre. Vagyis inkább nem akartam tudomást venni róla. Mert én nem úgy tekintek Biára, mint ő rám. De ezen nem tudok változtatni, mármint az ő részéről. Sajnálom. Nem akartam veszekedni. – ölelt végre magához.

- Én sem. – simultam bele az ölelésbe.

- Hiányoztál az este.

- Te is nekem. Nagyon nem tetszett ez a felállás. Reggel megijedtem, hogy elmentél.

- Olyat sosem tennék.  – kérdő tekintetem láttán hozzátette. - Nem menekülnék el a problémák elől. Helyre akartam ezt hozni, csak kellett egy kis friss levegő és megőrjített a tudat, hogy bár ott vagy mellettem mégis egyedül vagyok. Így kijöttem kicsit kiszellőztetni a gondolataimat.

- És minderre rásegítettél egy doboz cigivel? Remek! – fintorogtam.

- Öhm, hát nem sok kell hozzá, hogy elfogyjon.

- Nem akarok ilyenek miatt összeveszni veled.  – simítottam végig az arcán. Megnyugodtam, hogy a tekintette sokkal jobban hasonlított az általam szeretett férfiéra. – Szeretlek!

- Oh, én is. Ha tudnád mennyire! – kapott fel hirtelen.

- Hé, tegyél le! – kiabáltam kétségbeesve, de ő nem hallgatott rám. Egyenesen a konyhába cipelt, ahol végre újra lábaim alatt tudhattam a biztos talajt. – Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsiskodva.

- Egyfajta kárpótlást nyújtok a tegnap esti szörnyű kis kiruccanásunk miatt. – kacsintott. – Kezdődően egy reggelivel a lá Rob.

- Hmmm. Jól hangzik. – válaszoltam. – És mi a napi ajánlata?

- Öhm… - nézett bele gyorsan a hűtőbe. – Nos választhat a pirítós, a gabonapehely és a tojásrántotta között.  – ment bele a játékba.

- Micsoda lehetőségek. Ön szerint mi lenne a nekem megfelelő? – álltam fel az asztaltól egyre közelebb araszolva felé.

- Nos, ha ajánlhatok, a barátnőm egyszer megdicsérte a tojásrántottámat.

- Szerencsés egy lány lehet. – simítottam végig a karján. – És valami desszertet tudna a reggeli után ajánlani?

- Igazából én vagyok a szerencsés, hogy még mindig mellettem van. – vette két keze közé az arcomat. – Mégis milyen desszertre gondolt?

- Nem egyértelmű? – mosolyogtam rá. – Rád. – húztam közelebb magamhoz.

- Oh, elnézést hölgyem. Kicsit lemaradtam. Mikor is lettünk mi a tegező viszonyba egymással? – nézett rám komoly tekintettel.

- Jaj, csak fogd be. Inkább a desszerttel kezdeném. A reggeli még várhat. – csókoltam meg szenvedélyesen. Ez alkalommal ő sem mutatott semmi féle ellenkezést

 Két órával később pihegve bújtam a karjai közé.

- Mégis van valami jó ebben a veszekedésben.

- Úgy látod? – kérdeztem.

- Viccelsz? Békülés szex. – mondta ki a magától értetődőt.

- Annyira férfi vagy. – csókoltam szájon.

-  Melletted nem nehéz. – kaptam én is egy puszit a hajamra.

- Tudod min gondolkoztam? – kérdeztem izgatottan. Eszembe jutott valami, amit már rég fel akartam volna hozni.

- Oh, jaj, most félnem kellene? – kérdezte gyorsan.

- Nem, nem kell, nem olyan dolog. – nyugtattam meg. – Csak az jutott az eszembe, hogy még sosem játszottál nekem.

- Oh, ezt gyorsan orvosolhatjuk. – kelt ki mellőlem az ágyból. – De te is kellesz hozzá. Gyere! – nyújtotta felém a kezét.

Egészen a nappaliig hurcolt, majd ott leültetett a zongora mellé és játszani kezdett.

- Igazából arra gondoltam, hogy még sosem hallottalak gitározni, de ez valami csodálatos volt.  Gyönyörű volt köszönöm. – csókoltam meg. – Nem is tudtam, hogy játszol zongorán. – jegyeztem meg, mikor elszakadtunk egymástól.

- És ez a kis szépség csak dísznek áll a nappaliban? – mosolygott.

- Oké. Pontosítok. Nem tudtam, hogy ennyire jól játszol. – feleltem. – Sok minden van még, amit tudnom kellene, igaz?

- Oh, rengeteg időnk van, hogy kitaláld mindet. És arra is, hogy én a tieidet.

- Állok elébe.

***

Vészesen közelgett a nap, mikor végre hazalátogatok. Kettős érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészről nem akartam ismét hosszabb ideig távol maradni Robtól, főleg most nem. A másik oldalon ott volt a mérhetetlen vágy, hogy minél előbb és minél több időt tölthessek otthon a családom és a szeretteim körében. Persze Kitti miatt is nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy ott lehessek a „nagy napján”.

- Annyira jó lenne, ha mégis ott lehetnél velem. – említette meg Robnak az indulásom előtti napon.
A csomagjaim szinte teljesen készen álltak az indulásra. Nem bírtam magammal és izgalmamban bepakoltam. Természetesen sikerült hatalmas mennyiségű ajándékot felhalmoznom, így nem is volt baj a túlzott készültségem. Néhány dolgot egyszerűen nem tudtam hova tenni.

- Én is szeretnék ott lenni veled.

- Ha ott lennél, veled vonulhatnék be, de így majd Tamás egyik haverja oldalán esek orra.

- Dehogy esel. Te leszel a legkáprázatosabb koszorúslány, akit valaha látott a világ. Sokkal szívesebben lennék veled, mint azon a hülyeségen. – hajtotta a vállamra a fejét. – És nem hiszem, hogy pont az én megjelenésemre vágynának egy esküvőn. Már persze a miénket nem számítva.

- Hogy mi van? – nem hittem a fülemnek. Tényleg azt mondta, amit hallottam?

- Most valami rosszat mondtam? Ha sikerülne is odaérnem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha „Robert Pattinson” beállítana. Nem akarom, hogy őrület legyen a barátnőd esküvőjéből. Sajnálom…

- Oké, tudom, tudom. De nem erre gondoltam. Mit mondtál utána? Hogy a MI esküvőnkön?  - kérdeztem mosolyogva.

- Hosszútávon gondolkodom. – felelte egyszerűen.

- De kicsit túlságosan előreszaladtál. – néztem rá ijedten.

- Nyugi, nem holnap akarlak elvenni. – nézett rám vigyorogva. – Megijedtél? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, csak néha túlságosan előre gondolkozol.

- Csak mert komolyan is gondolom. Szeretlek.

- Én is téged. De nem tudhatod mi lesz a jövőben.

- Ezt most miét mondod?

- Lehet, hogy rájössz, hogy nem én vagyok az, aki kell neked és a végén egy másik nőt fogsz majd elvenni.

- Ez az, ami nem fog megtörténni. Soha. Mert te vagy az, aki kell nekem. Csak te. Te vagy az, aki bár az vagyok aki, még mindig itt van mellettem.

- Ezt most úgy mondod, mintha valami borzalmakat szenvedtem volna el melletted. Pedig nem.

- Oh, én tudnám sorolni. Először is nem hagytam, hogy elég időt tölthess a barátnőddel, el kellett viselned Lisát a forgatáson, a képeid ott díszelegtek az újságokon és minden bizonnyal a rajongóim fele halálosan féltékeny rád, és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy mennyire idióta voltam.

- Ezek nem olyan dolgok, amiért megérné feladni. Elég jó a kárpótlás, tudod. – simítottam végig az arcán.

- Reméltem, hogy így gondolod.

- De most, hogy felhoztad kérdeznék valamit.

- Bármit.

- Ezzel a médiás dologgal kapcsolatban. Mennyire lenne rossz ötlet, ha azt kérném, hogy holnap gyere ki velem a reptérre?

- Az pont az ellenkezője lenne a rossznak. – nyugtázta a mondandóját egy hatalmas mosollyal. – Már perszem, ha nem zavar, ha kikísérlek, valószínűleg mire leszállsz Magyarországon már nem csak, mint a barátnőmet fognak emlegetni, hanem konkrét életrajzuk is lesz rólad.

- Oh, imádom a nyilvános szerepléseket, nem mondtam még?

- Hát persze, rajongasz érte.

- Nem akarok nélküled elmenni.

Másnap ígéretéhez híven együtt mentünk ki a reptérre. Csak mi ketten. Előtte még gyorsan elugrottunk a szüleihez elbúcsúzni, hiszen Rob másnap indult LA –be. Kicsit furcsa érzés fogott el Rob szüleinél. Nem tudnám megmondani mi volt az és mi okozta, de egyértelműen rossz érzés volt.
Rob testőre nem volt elragadtatva, hogy kettesben menjünk ki a reptérre így velünk jött. Mellesleg én sem örültem volna, ha miután felszállok a gépre, szegényt megrohamozzák.

- Köszi, hogy kijössz velünk. – köszöntem meg Dave-nek. – Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rá, amíg LA - ben lesz.

- Épségben fogom leszállítani.

- Én is itt vagyok ám. – szólalt fel Rob. – Tudok magamra vigyázni.

- Hát persze, hogy tudsz. De nem mindenki tud ellenállni az angol sármodnak.

- Oh, hallod ezt Dave? – vigyorgott. – Sármos vagyok.

- Induljunk, mert lekésem a repülőt.

- Akkor legalább itt maradnál velem.

A reptérre érve valami olyasmi fogadott, amire számítottam. Káosz. Rajongók mindenütt.

- Most mondja meg valaki, hogy mégis honnan vették, hogy pont most jövünk?! És, hogy egyáltalán jövünk?! – háborgott mellettem a kocsiban. Még szerencse, hogy nem ő vezetett, mert egész biztosan nekihajtott volna a tömegnek.

- Nyugi. Ne idegeskedj! Ne az legyen az utolsó emlékem, hogy ideges vagy, oké?

- Oké, csak annyira szeretném, ha néha úgy alakulnának a dolgok, ahogy normális lenne. Simán kisétálnánk, elbúcsúznánk, te felszállnál, én pedig hazamennék és közben a kutyát sem érdekelné, hogy ki vagyok, és mit csinálok.

- Így lenne, ha nem te lennél. De mivel kicsit sem lehet téged a normális dolgokhoz hasonlítani… És nem bánom, mert te különleges vagy.

- Imádom, hogy mindig meg tudsz nyugtatni, mondtam már?

- Azt hiszem még nem, de ez egy tökéletes alkalom volt. – sóhajtottam.

- Rob, azt hiszem, nem lenne okos dolog kisétálnod most oda. – szólt elölről Dave.

- De én ki akarok. – nézett a szemembe eltökélten. – Ki fogom kísérni a barátnőmet.

- Oké kölyök, te tudod. - szállt ki a kocsiból, hogy az ajtónál biztosítsa a helyet. Közben én egy néma köszönömöt tátogtam oda Robnak.

- Kész vagy? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam, mielőtt egy csókra nem húztam magamhoz az arcát. – Most már igen.

Amint nyílt az ajtó és meglátták, hogy tényleg Rob érkezett meg több irányból is gyűlt a tömeg körülöttünk. De Dave igazán jól végezte a dolgát, a reptér biztonsági emberei segítségével kísértek be minket egészen a becsekkolásig. Odáig szerencsére már nem juthattak be, így kicsit nyugodtabb körülmények között mondhattam búcsút szerelmemnek. Bár kíváncsi tekintetekből itt sem szenvedtünk hiányt.

- Hát ez vicces volt. – jegyeztem meg.

- Én inkább a horror szót használnám.

- Köszönöm, hogy kijöttél velem. – néztem rá hálásan.

- Hiányozni fogsz! – mondta gyorsan.

- Te is nekem. –majd meghallottam az első felszólításomat a beszállásra.
Mondanom sem kell, hogy a szemeim kezdtek nagyon szúrni, amint eljutott a tudatomig, hogy már csak pár percig lesz velem.  – De hívlak, amint megérkeztem.
Bár egy csomó kémlelő tekintet vett körül minket, mégis szorosan magához vont. Nem éreztem a minket körülvevő világot, csak őt. A csókjának emléke lebegett végig az emlékeimbe, amíg magyar föld fölé nem értünk a géppel.

*
A fejezet címe kicsit átvitt értelmű, de nekem nagyon megtetszett. Ha nem érthető mire gondoltam, szóljatok és elmondom. :)