69. fejezet - Sötétben

Sziasztok!

Tüdőgyulladás, vizsgaidőszak. Ebből állt eddig az én évem. :)
Annyira nem volt poén...
Remélem a tiétek sokkal jobban indult.
Drága Breeco segítségével megszületett a fejezet. Egy életre megtanultam, hosszú az 'ó'! ;)
A komikat köszönöm, szintúgy a jókívánságokat. Nagyon jól estek. :) Örülök, hogy mindig lesznek új arcok, új emberkék akik írtok is, ez annyira szuper! Soha ne szokjatok le erről a fantasztikus szokásotokról!
A nem tetszikre nyomó egyénre pedig morogtam egy sort, csak hogy tudjon róla...tessék leírni mi nem tetszett!
Hiszti, bezár.
Nagyon jók vagytok, nyomás olvasni!

Puß
Gitka

***
"...Te láttad szívem őrült vágyait
Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált
Minden csillag porrá hullhat szét
Jöhet bármi szörnyű vég
Érted élni, véled halni, ezért jöttem én..."

*Rob*

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Még egy-egy felvétel alkalmával sem, amikor a vámpír képességeim közé tartozó iszonyat sebességet kellett volna eljátszanom. Rohantam, mint egy őrült. Ha bármi történik vele, abba egészen biztosan bele is őrültem volna. Nina telefonhívása sokként ért. Emilit elütötték. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy épségben legyen.
Az első ember, akit a kórház folyosóján megláttam Nina volt. Úgy tűnt ő egyetlen sérülés nélkül megúszta az esetet. „Hála az égnek!” - gondoltam magamban. Akkor Emnek sem lehet komoly baja, igaz? Igaz?! És a baba. Oh, istenem a kisbabánk! Nem, nem, nem… Mindennek rendben kell lennie.
Nina idegesen ölelt meg, amint a közelébe értem. Eleinte zavartak ezek a közvetlen gesztusok az irányából, de már tudom, hogy csak barátként tekint rám. Ahogyan én is rá.

- Jaj, istenem Rob! Ez annyira rettenetes! Már azt hittem sosem érsz ide! Emili… - akadt el a hangja.

- Oké, oké, nyugi. – fogtam le a karjait, hogy legalább azokkal ne hadonásszon idegességében. Valójában én is épp olyan állapotban voltam, mint ő. Ha nem rosszabban. Végtére is az én menyasszonyomat ütötte el egy autó. A menyasszonyom és a kisbabánk van veszélyben jelenleg. Ha arra gondolok két hét múlva már a családomnak nevezhettem volna őket… De mi ez a feltételes mód?!

- Mi történt? Hol van Em? – kérdeztem sürgetve.

- Bevitték a műtőbe…

- Hogy mi?! De hát… miért? Mi történik Nina?

- Én…

- A telefonban nagyon zavaros volt minden. Mégis mi történt? – kérdeztem újból. - Hol van egy orvos? Hol van Dr. Connor?

- Bent a műtőben. Valami traumát emlegettek a baba kapcsán, ezért tolták be rögtön a műtőbe. Meg eltört a lába és megzúzódott a keze, de egyébként rendben van, azt mondták. Sajnálom Rob! Vigyáznom kellett volna rá!

- Nem a te hibád! – roskadtam le a folyosó kövére. Trauma?! De egyébként jól van?! Kérlek istenem, csak ne legyen semmi bajuk!

– Köszi, hogy itt voltál mellette, hogy hívtad a mentőket, meg minden. – próbáltam higgadtnak mutatni magamat a helyzet ellenére.

- Ugyan már, gondoltam jobban örülnél, ha ide a magánkórházba hoznák, elkerülve a média csámcsogását. Tudtam, hogy ide jártok a babával, azért hozattam ide. Remélem nem gond! – mondta. Úgy látszott, most, hogy már nincs egyedül sokkal nyugodtabb állapotba került.

- Köszi! – csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Beszélnem kellett egy orvossal. Hallanom kellett egy orvos szájából, hogy a baba és Em is rendben lesznek. Mindenféle szövődménytől mentesen, épen, egészségesen láthatom újra. Mellette kellett volna lennem! Miért is engedtem el egyedül! Soha többet nem leszek ennyire figyelmetlen!
Az óra szinte egy helyben ketyegett, mintha órák óta ültem volna a hideg padlón, amikor női cipők halk kopogására lettem figyelmes. A folyosó végéről Steph közeledett felém.

- Jaj, drágám! – ölelt magához, miután felkászálódtam. – Mi történt? Jól vannak?

- Még nem tudok semmit sem.

- Miután Nina telefonált, felhívtam pár embert, hogy késleltethessem a hír kikerülését. Még csak az hiányzott, hogy azok után, hogy pont az egyik újság hiénája juttatta ide, még most is háborgassák a nyugalmát.

Nem igazán volt kedvem beszélni, így jobbára hagytam, hogy Nina és Steph beszéljen.
– Ne aggódj, Dr. Connor a legjobb szakember, nem hiába ajánlottam Emilinek. Oh, és beszéltem az édesanyáddal. Felhívta Emili szüleit, gondoltam jobb lenne, ha nem egy vadidegen szájából hallanának a saját lányuk balesetéről. Mindenesetre foglaltam mindnyájuknak helyet a legkorábbi gépre. Ha minden igaz holnap ilyenkor már itt lesznek, édesanyádék Londonban bevárják Emili szüleit.

- Köszi Steph, hogy így elrendeztél mindent.

- Ez a dolgom!- veregette meg a vállamat. – Bárcsak a sajtót is ilyen könnyen lehetne kezelni.

- Leszarom a sajtót! – fakadt ki belőlem ingerülten, majd Steph meghökkent arcát látva egyből kitisztult a fejem.

- Ne haragudj, nem rád kellene morognom.

- Semmi baj – tette kezét vállamra.

- Csak ez az egész… hol van már egy nyamvadt orvos? – ragadtam ki magamat Steph keze alól és indultam el a recepció irányába. – Sehol senki! Milyen hely ez?

- Nyugalom, keresek valakit, oké? – ajánlotta fel Steph.

- Hé, kölyök! – szólított meg Dean, amint befordult a folyosóra. - Sajnálom. Nem tudom honnan, de kiszimatolták, hogy mi történt. Odakint már egy tucat vérszívó gyülekezik. De nyugalom, nem jutnak be. A biztonságiak intézkednek, de azért felhívtam Stephet, hogy szerezzen pár rendőrt is.

- Köszi – csak ennyi tellett tőlem. Ez a tudatlanság kezdte felemészteni az utolsó erőforrásaimat is. Szerencse, hogy Dean éppen mellettem volt, amikor Nina hívása beérkezett, különben nem tudom, hogy jutottam volna be ép bőrrel a korházba.

- Tudtok már valamit?

- Csak annyit, hogy a műtőben van.

- Hé, minden rendben lesz – biztatott.
Mindannyian hallgattunk. Hogy csak azért, mert nem tudták mit mondjanak, vagy nem akartak a semmibe ígérgetni mi lesz, nem tudom. Én sem mondtam semmit, inkább beleburkolóztam a gondolataim örvényébe.
Steph vetett véget a csendnek megjelenésével, biztató hírekkel azonban nem tudott szolgálni. Nem tudtunk meg többet, mint eddig.

- Valószínűleg a fotósnak volt még ennyi esze, miután szépen elhajtott, hogy tovább adja a drótot a szerkesztőjének. – szólalt meg Nina hirtelen. - Onnantól már nem lehetett nehéz kinyomozniuk hova szállították a mentők. – osztotta meg az elméletét. Az a rohadék szemétláda! Nem csak, hogy elüti, elhajt, még a sajtónak is odadobja.

- Még szerencse, hogy láttad a rendszámát. Beszéltem az egyik rendőrrel, már keresik a tettest – mondta Steph.

- Helyes. – a mai napon ez volt az első „jó hír”. – Be akarom perelni, azt akarom, hogy a gatyája is rámenjen. Zárják börtönbe, fizessen meg a tettéért. Olyan pert akasztok a nyakába, hogy arról aztán csámcsoghat a sajtó, nem érdekel. Mégis milyen ember képes elütni, majd cserbenhagyni valakit?! – keltem ki magamból. Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – felelte Steph. - Bár én nem rajongom az ötletért, de beszéltem Greggel és már intézi a jogi papírokat. Intéztem pár telefont, amíg elvoltam – mondta.

Valamivel könnyebbnek kellett volna éreznem magamat? Nem tudom. Egyre csak gyűlt bennem a feszültség. Minden pillanatban úgy éreztem, ennyi nincs tovább. Ha nem kapok azonnal híreket Em felől berontok a műtőbe – fene se tudja hol is van éppen – és követelem, hogy mondjanak végre valamit. Ahogy megjelent fejemben ez a gondolat tudtam, hogy baromság. Hiszen mit érnék el vele? Az őrült futkározásommal csak veszélybe sodornám Emet.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva végre Dr. Connor kijött a műtőből.

- Mikor láthatom? Ugye rendbe fognak jönni? – kérdeztem egyből nekiugorva.

- Mesterséges altatásban tartjuk a baba állapotának jobbulása érdekében. Ilyenkor még bármi előre nem látott dolog bejöhet a képbe, nem fogok hazudni magának. De idáig minden okunk meg van, hogy reménykedjünk. Ha gondolja, bemehet hozzá bármikor, de a legnagyobb valószínűséggel nem hallja magát. Amint felébresztjük, megvizsgálom, mialatt eszméletlen folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. – közölte higgadtan a helyzetet. Bárcsak én is ilyen tiszta fejjel lettem volna jelen.

Nem tudom hogyan, de bejutottam Em szobájába, ahova a műtő után hozták.
Életem egyik legrosszabb élményét éltem éppen. Gépek hadával körülvett szerelmem látványa ezt egyáltalán nem enyhítette. Még akkor sem, ha most talán jobban volt. Jól akkor lesz, ha újra látom a vidámságot a szemeiben, hallom amint különböző filmekről magyaráz. Amíg nem tarthatom újra a karjaim között boldogan, nevetve addig nekem mondhatnak akármit ezek a „fehér csuklyás bohócok”.
Még egyáltalán nem volt jól. Sápadt volt, keze bekötve, lába a takaró alatt gipszbe rakva. Bár különösebben nem látszódott a kórházi ruha miatt, de tudtam, hogy műtéti hegek borítják a hasát. Esküdni mertem volna rá, hogy sokkal soványabb. És erre mondják az orvosok, hogy rendben van?! Nem tudnak ezek semmit sem! Az Én Emilimet akarom vissza!
Óvatosan kezeim közé vettem aprócska kezét, ügyelve, hogy egy orvosi műszert se mozdítsak el.

- Szia szívem! Hallasz engem? – kérdeztem. – Bár az orvos szerint nem, de azért tudd, hogy itt vagyok. Nem hagylak magadra többé, ígérem. Ígérem, hogy többet senki sem fog ártani neked vagy a kicsinek. Mindent elkövetek a biztonságotok érdekében. Ha kell, az egész sajtóval perbe kezdek. Te csak pihenj és gyógyulj meg, oké? – vártam, hogy majd kipattannak a szemei és azt mondja, oké, de nem tette. Továbbra is békésen, sápadtan feküdt a kórházi ágyon.

- Nagyon szeretlek! Ti vagytok nekem a legfontosabbak. – folytak végig könnyeim az arcomon. Nem érdekelt, mit gondolhatott volna az, aki benéz. Nem veszíthetem el Őket!
Csak addig hagytam magára, amíg a legfontosabb szükségleteimet elvégeztem. Néha benézett egy-egy nővér, orvos. Állított valamit az egyik kis gépen, óvatos pillantást vetett rám, majd kisétált. Steph és Nina próbáltak elmozdítani mellőle, hogy majd ők vele lesznek, de maradni akartam. Így néha társaságot kaptam, de egyikük sem maradt túl sok ideig. Talán a hangulatom, vagy a szoba komorsága hamar kiürítette a helyet. Annak ellenére, hogy a szoba két óra elteltével egy kisebb virágbolthoz hasonlított semmi vidámságot nem sugárzott magából. A boldogságom mély álmát aludta.
Másnap kora délután, ahogy Steph ígérte megérkeztek a szüleim Em szüleinek kíséretében. Féltem Éva szemébe nézni. Mégis az én feladatom lenne vigyázni a lányukra, de már az elején csúnyán elbuktam. Illett volna hármasban hagynom őket a lányukkal, de nem vitt rá a lélek, hogy addig is magára hagyjam. Éva túlzottan kedves volt hozzám. Miért nem kiabált velem? Ordítsa le a fejemet, szidjon le! Ezt kellett volna tennie, hiszen nem vigyáztam kellőképpen a lányára. Ehelyett még ő vigasztalt, ő volt a legfőbb támaszom. Néha anyuval össze-összenéztek, próbáltak rávenni, hogy elhagyjam a szobát legalább egy órácskára. Kizárt dolog! Bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét, bármikor felébredhet. Fel kell ébrednie. Azt sem bánom, ha miután felébred, jól leszid. Ezt kellene tennie, minden joga meg volna hozzá. Estére anyuék egy közeli szállodában szálltak meg, Steph mindent elrendezett nekik.

Már két napja volt eszméletlen. Az orvos azt mondta ne aggódjak, felébresztik, ha a szervezete kellőképpen helyrejött. A percek egyre lassabban teltek. Szinte eseménytelenül teltek a napok egészen az ötödik napig.
Azt hittem, ott helyben megüt a buta. Életemben nem keltem még így ki magamból, mint akkor. Az egyik túlságosan buzgó „tintapatkány” belopakodott az emeletre, ahol Em feküdt. Ekkora már szinte az össze közeli barátunk ott volt. Még Bogi és Dávid is ideutazott Magyarországról. Ha nincsenek ott a fiúk, apa és Em apukája biztosan testi sértésig fajultak volna el a dolgok. Kezeskedtem volna róla.
Itt pattanhatott el valami a többiekben is, anyu ellentmondást nem tűrően közölte, el kell mennem legalább egy fél napra kialudnom magamat. Nehézkesen, de végül engedtem neki és hazamentem a csendes, túl csendes házunkba.

*Emili*

- A..anyu – mormogtam.

Nem voltam biztos benne, hol is vagyok. Mi is történt? Ninával voltunk a városban. Hol is? Volt valami… rendezvény, sok ember. Nem volt semmi baj… a kocsi… hirtelen jött, nem láttam.
A kocsi elütött.
A babám!
Aggódva kaptam a hasamhoz. Nem várt, éles fájdalom hasított át rajtam.

- Felébredt. – hallatszott mellőlem az ismerős hang. Egyre biztosabb voltam, benne, hogy anyu ül az ágyam mellett. Az ágyam… fehér falak… Egy kórházban voltam.

- Szólok az orvosoknak, te csak maradj itt vele. És Robot is felhívom. – szólt egy másik hang, majd hallottam, amint kisétál a teremből.

- Kicsim, hát végre felébredtél! – fogta kezei közé anyu az ujjaimat. – Már mindenki nagyon aggódott érted.

- Mi történt? Hol van Rob? A babám… – kezeim még mindig a hasamon nyugodtak, a fájdalom ellenére is, ami a bordáimnál összpontosult - Minden rendben van vele? Anyu…

- Csss… Nem szabad felizgatnod magadat. Nyugodj meg, oké? Nincs semmi baj vele. – simított végig a karomon.
Csak ekkor vettem észre, hogy mindenféle orvosi izékkel vagyok felpakolva. Ha nincs baj, akkor minek ez a sok minden. Kezdtem pánikba esni, ez pedig a mellettem álló gépezet hangos, szapora pityegését eredményezte. Távolról még hallottam, ahogy anyu nyugtatgatni próbál, majd egy nővér siet be a szobába.
Az újbóli sötétség bekövetkezte előtt egy aprócska szúrást éreztem a karomban.

Mintha ezer éve nyitottam volna ki legutoljára a szemeimet. Nehéz volt visszaemlékeznem miért is kellene egyáltalán kinyitnom. Aztán újra hangokat hallottam. Mellőlem jöttek, egy nő és egy férfi beszélgetett egymással. Jobban mondva csak suttogtak, mivel nem értettem belőle egy kukkot sem. Miért nem beszélnek egy kicsit hangosabban? Biztos voltam benne, hogy rólam folyik a csevej. „Beszéljenek már hangosabban!” akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Inteni szerettem volna, tagjaim mintha kőből lettek volna.
Pár perc, fél óra, vagy talán egy egész után kinyitottam a szemeimet. Az előző párnak semmi nyoma nem volt mellettem, helyettük egy barna, kócos, fiatal férfi kapta fel fejét amint megmozdultam. Kócos volt és kialvatlan, az arcáról aggodalom tükröződött, de mindennek ellenére határtalan öröm lett úrrá rajtam, amint felfogtam ki is ül mellettem.

- Rob! – szólaltam meg végre.

- Kicsim! – lehelte, majd anyuhoz hasonlóan ő is a kezemet kezdte el simogatni. De ez most sokkal másabb érzés volt. Kellemesebb. Most nem estem pánikba. Megnyugtatott a jelenléte.
Próbáltam feljebb csúszni, hogy jobban láthassam az arcát, de mint amikor anyu itt volt, most is éles fájdalom hasított a bordáimba. Rob óvatosan visszanyomott az ágyra.

- Hékás, csak semmi hirtelen mozdulat, rendben? Csak maradj ott. Mindjárt jön egy orvos és megnéz.
A hangja pont olyan elgyötörtnek hangzott, mint amilyennek ő maga látszott. Mióta lehettem eszméletlenül?

- Csak szeretnék felülni. – mondtam.

- Azt inkább még ne tegye. – sétált be Dr. Connor a korterembe. –A gyors gyógyulás érdekében az lenne a legjobb, ha kerülné a hirtelen mozdulatokat. Valamint a törött lábának sem tenne jót a sok ugrálás. Egyelőre az a legfontosabb feladata, hogy meggyógyuljon. - mosolygott rám kedvesen.

- Eltört a lábam? – kérdeztem összezavarodva. Meglepő módon a lábam egyáltalán nem fájt. Ez azonban csak addig tartott, amíg fel nem hívták rá a figyelmemet és meg nem próbáltam mozdítani. Bár vicces módon akkor is inkább a mozdulat hatására az oldalamba hasított a fájdalom. Mondjuk utólag nem találtam benne semmi vicceset sem.

- És a kezed is megsérült. – tette hozzá Rob fájdalmas pillantást vetve rám. – Szerencsére csak megzúzódott, az hamar meggyógyul.

- Ez igaz. Ellentétben a lábával – jegyzete meg Dr. Connor.

- Ahh… - hirtelen minden olyan kuszának tűnt. Törött láb, megzúzódott kar és ez a fájdalom a hasamnál…

- Jól érzed magad? – lépett rögtön közelebb Rob az ágyamhoz.

- Nos talán az lenne a legjobb, ha pár percre magunkra hagyna minket. – kérte Dr. Connor. – Csak megvizsgálom. – mondta nyugtatólag.
Nem úgy látszott, mintha ez bármit is használt volna Robnak, de egy gyors pillantás után elhagyta a szobát.
Amint ketten maradtunk a szobában rögtön kibukott belőlem az a kérdés, amit azóta nem mertem megkérdezni, hogy ténylegesen magamhoz tértem. Kit érdekel hány sérülésem van, ha az, aki igazán fontos épségben van.

- Mi történt a babámmal? Amikor először felébredtem, az édesanyám itt ült, azt mondta minden rendben. De ugye nem csak nyugtatni próbált? Kérem, mondja, hogy minden rendben van vele!

- Emili, nyugodjon meg. A kisbabája rendben van. Nem sok gázolás végződik e részről szerencsésen. Belső vérzése volt, de időben sikerült elállítanunk. Pár napig mesterségesen altattuk, hogy segítsük a baba és az ön gyógyulását. De ha pihen, minden rendben lesz.

- Köszönöm!

- Ugyan, én nem tettem semmit, de magának pihennie kell. Most viszont megvizsgálom, rendben?
Ígéretéhez híven pár perc múlva már végzett is a vizsgálattal és Rob visszajöhetett a szobába.

- Egy kicsit kettesben hagyom magukat, biztos vagyok benne, hogy a váróteremben lévők nagy része szeretné látni a betegünket. De ma még szeretnék elvégezni pár tesztet, úgyhogy ha kérhetem, ügyeljen rá Rob, hogy ne fárasszák ki túlságosan. A biztonság kedvéért a nővérkék benéznek majd. És ne feledje Emili, a legfontosabb dolga most a pihenés.

- Sokat. – hangsúlyozta ki Rob miután a doktor kiment. Hát már ismer. Én, meg a nyugalom. – De ha kell, magam kötlek ki az ágyhoz, hogy nyugton maradj. Pihenni fogsz, bármennyire is húzod majd a szádat. – erőltetett magára egy mosolyt.

- Értettem. Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem.

- Miután behoztak a kórházba nem sokáig, legalábbis azt mondták. Mire ideértem már bent voltál a műtőben. – mondta, láttam arcán a feszültséget és ahogy egy könnycsepp kúszott végig a szeméből - Ne csináld ezt többé! Ne merj rám ijeszteni soha-soha többé, értetted? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Hé – nyújtottam felé a kezemet, mintha a mozgás fájdalmasan ment volna.

- Nina szinte sokkos állapotban hívott fel azzal, hogy elütöttek. De az a szemétláda, tetű, rohadék… meg fog fizetni esküszöm. Steph már elintézte a papírokat, a gatyáját is leperelem róla, addig nem nyugszom, amíg a börtönben nem rohad meg az a keselyű.

- Kicsim, héé. – próbáltam lenyugtatni. - Keselyű? – kérdeztem. Még homályosak voltak a történések. Választ azonban már nem kaptam.
A várakozók, akiket Dr. Connor említett most tódultak be a szobámba. Szinte mindenki itt volt: a szüleim, Rob szülei, a nővérei, Nina, Bogi, Dávid, Steph, Nick, Marcus, Bobby és Kate, Sam, Tom és persze Dean sem maradhatott ki a sorból. Megdöbbenve és meghatódva dolgoztam fel a jelenlévők bevonulását. Hirtelen iszonyú zsúfoltnak hatott az egyébként elég tágas kórterem.
Aztán hirtelen hangos is lett. Mindenki egyszerre akart beszélni. Aggódó pillantások vettek körül minden oldalról.

- Mi lenne, ha egyszerre kicsit kevesebben lennénk a szobában? – vetette fel Rob az ötletet. Hálás pillantást vetettem rá.

- Mi kimegyünk, először a család. – mosolygott rám Bogi. – Nyugi, visszajövünk, nem szabadulsz meg a bolond barátaidtól. – azzal kitessékelt mindenkit a szobából a szüleimen és Robon kívül.

- Magatokra hagylak titeket. – fordult Rob anyu felé.

- Hé, mégis mit csinálsz? – kérdeztem.

- Visszajövök – adott egy puszit a homlokomra, majd kiment. Végülis nem vethettem a szemére semmit sem, ki tudja mióta gubbasztott mellettem.

- Hé, nem ülhet szegény egész áldott nap az ágyad mellett. – jegyezte meg anyu nyugtalan tekintetem láttán, amint Rob kiment.

- Na, nem mintha nem azt tette volna, amióta csak behoztak. – jegyezte meg apu.

- Tényleg? – kérdeztem.

- Oh, nem lehetett elmozdítani mellőled az elmúlt pár napban. – mondta apu. – Szinte erőszakkal kellett elrángatnunk mellőled Richarddal, hogy aludjon egy keveset.

- Várjatok! Napokban? Rob azt mondta, nem voltam sokat eszméletlenül. – pillantottam anyura.

- Egy hétig nem voltál magadnál kincsem – simította félre az egyik hajtincsemet.
- De Rob azt mondta…

- Csak nem akarta, hogy aggódni kezdj. – nyugtatott meg apu.

- De mégis, miért voltam annyi ideig eszméletlen?

- A műtét után mesterségesen altattak. A baba miatt. Amikor úgy gondolták, kihozhatnak az altatásból elvették tőled az altatókat, de mégsem ébredtél fel. Aggódtunk…


- De Dr. Connor és Rob is azt mondta, hogy vele minden rendben! Én nem értem…- mellettem ismét elkezdett a kis monitor hevesen pittyegni.

- Css… nincs is semmi baj. Már! Nincs semmi baj. – kelt fel anyu mellőlem, óvatosan az ágyam szélére ült és onnan simogatta a hajamat, akár csak kiskoromban, amikor rosszat álmodtam.

- Én.. nem emlékszem tisztán…. egyszerűen még nem világos. Mi történt pontosan anyu? Emlékszem, hogy Ninával vagyok, vásároltunk, a városban voltunk. Nina vezetett. Aztán nem tudom, megálltunk valamiért, biztosan. Csak azt tudom, hogy rossz volt. Ez így hülyén hangzik, de csak arra emlékszem, hogy rossz érzés volt.

- Nina azt mondta megálltatok egy pékség előtt, te kiszálltál az az idióta meg elütött. Végig követett titeket, hogy képeket készíthessen, aztán nem figyelt, amikor kiléptél az úttestre és elsodort.

- Nina jól van? – jutott hirtelen az eszembe a kérdés. Bár az előbb úgy láttam nem volt rajta sérülés.

- Semmi baja. Az ijedelmen kívül nem történt semmi.

- Mindnyájan megijedtünk. – mondta apu. – Egyszer csak Richard hívását fogadni azzal a hírrel, hogy baleseted volt… Jöttünk, ahogy csak tudtunk.
Kevés alkalom volt az életemben, amikor aput sírni láttam, de fogadni mertem volna, hogy egy könnycseppet láttam a szeme sarkában.

- Steph nagyon kedves volt, elintézte, hogy a leghamarabbi gépre jegyet kapjunk. Rob barátja, Tom pedig elhozott a reptérről. Nem akart egy pillanatra sem elszakadni mellőled. Mindvégig vigyázott rád. – mondta anyu. – Viszont azt a paparazzit sem sajnálom, aki ide juttatott. Rob rettentően ki volt kelve magából, amikor Nina személyesen is elmesélte neki, mi hogyan is történt. Steph hívta az ügyvédeteket, rögtön ment a feljelentés a pasi ellen. Szinte már kezdtünk Rob miatt is aggódni Claire-rel, nagyon rosszul nézett ki. Nem aludt, nem evett. Csak itt ült melletted.

- Nem túloztam, tényleg nagyon meggyőzőnek kellett lennünk, hogy elrángassuk mellőled. – mosolygott rám apu. – Hogy érzed magad?

- Mint akit elütöttek. – válaszoltam. Hiába mondanám, hogy jól, az hazugság lenne. Legszívesebben azonnal elaludnék.

- Később még visszanézünk, most inkább pihenj. Gondolom, hogy a többiek is mind be akarnak nézni. Takarékoskodnod kell az energiával. – mondta anyu, majd mindketten felálltak az ágyam mellől és ők is kimentek.
Így ment ez még egy csomó ideig. Emberek jöttek, beszéltek és elmentek, átadva helyüket újabb barátoknak egészen addig, amíg Rob nem zárta a kört. Akkorra már fáradt voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, így tudva, hogy Rob vigyázó szemei nyugszanak rajtam, elnyomott az álom.

***
Ha mondandótok van, ki vele! ;)

BUÉK 2013!

Sziasztok drágáim!

Szeretnék Nektek Békés, Boldog Új Évet Kívánni! :))
Köszönöm Breeconak a segítséget, Nektek hogy követitek a történetet és hogy komiztok. :P
Különös öröm számomra, hogy 2012-ben is rengeteg mindent kaptam tőletek, remélem nekem is sikerült egy kis boldogságot adni nektek. Kívánom, hogy 2013 ehhez csak hozzáadjon!
2013-ban is várlak titeket, hogy rátehessük végre az i-re a pontot.

"Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj."
/Babits Mihály/

68. fejezet - The Big Bang

Sziasztok!

Remélem nagyon kellemesen töltöttétek a Karácsonyt! :)
Biztos mindenki talált valami számára kedveset a fa alatt, tőlem most kaptok ajándékot. Szépen be kell osztani a dolgokat. ;)
(Már nincs sok hátra...)

Kellemes olvasást!
Puß
Gitka

***

"Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva."
/Vavyan Fable/

- Kisfiú vagy kislány?

- Még nem tudni, eléggé szégyenlős ilyen téren – válaszolta Rob.

- De rengeteget mocorog – mondtam.

- Akarjátok tudni a nemét, igaz? – kérdezte izgatottan anyu.

- Inkább legyen meglepetés – néztünk össze Robbal. Megbeszéltük, hogy bár mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk a csöppség nemére, inkább megvárjuk, hogy mutassa meg magát a szülésnél.
Egyik oldalamról Rob karajai öleltek, másik oldalról pedig anyu kezei nyugodtak a térdemen. Természetesen egyből leültettek és mindenki körénk, jobban mondva körém – hiszen igazából nekem, vagyis a kis csöppségnek szólt a figyelem – gyűlt.

- Hát ezért voltál olyan furcsa – sóhajtott anyu elmosolyodva. – Én meg azt hittem, valami baj van.

- Aggódott, még pár hét és rám is átragasztotta volna – közölte apu.

- Ilyen korán nagyszülőt csináltok belőlünk – csóválta Claire a fejét – na, nem mintha nem örülnénk neki őrülten! – mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.

- Jaj, anyu, ne sírj! – kérte Rob, majd látva hogy szavai nem segítettek felállt és odalépett az édesanyjához, majd fejét a vállára vonta.

- Most tudtam meg, hogy az egyetlen kisfiam nagymamát csinált belőlem. Ráadásul 3 hónapig el sem mondták a hírt, egy kicsit hadd sírjak!

- Sajnáljuk! – mondtam. – Nem állt volna szándékunkban titkolózni, de biztosra akartunk menni. Hogy ne történjen semmi baj.

- Jaj, kicsim, semmi baj nem fog történni! – nézett rám határozottan anya én pedig szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban már egészen biztosan éreztem, nem lesz semmi baj.
- Tudom anyu, tudom – feleltem örömmel a szívemben.

Így bár szüleinknek egy- egy saját maguk által megtervezhető nyaralást ajándékoztunk, mégis az a tudat melengette szívüket az ünnepek alatt, hogy hamarosan – legalábbis 6 hónap múlva – nagyszülők lesznek. Idáig Rob volt az egyetlen, aki minden mozdulatomat leste, mintha minden pillanatban veszélyben lennék, most kaptam plusz 4 vigyázó szempárt. De nem bántam, mert mellettem voltak, velem örültek.
Anyuval sikerült végre félrevonulnom és beszélgetnem. Olyan különleges anya lánya pillanat volt ez, amelyben még nem volt részem, de ezek után tudom, hogy bántam volna, ha sosem esik meg. El sem tudtam képzelni valójában, mik mehettek végbe ezekben a napokban a lelke mélyén. Látni, ahogy a lánya anyává válik… Ennél csak az lehet misztikusabb, ha te magad válsz anyává. Hiába nem tartottam még a kezemben a babámat, anyának éreztem magam. Elkezdődött bennem valami különleges átalakulás. Már nem csak magamért voltam felelős, hanem a bennem növő kisbabámért is. Amikor elmondtam anyunak mennyire féltem attól, hogy valami baj lesz a babámmal a kezdetekkor, kedvesen magához húzott és megölelt. Rég nem éreztem magamhoz ennyire közel őt. Egyszerre éreztem magam újra kisgyereknek és teljesen önálló felnőttnek. Nagyon összetett percek voltak ezek közöttünk, egyszerre voltam hihetetlenül boldog és szomorú.

Bár havat nem hozott az ünnep, a család mindent kárpótolt.
Csupán egy dolog volt még, ami ahhoz kellett, hogy teljes legyen a kör.
Izgatottan vártam a karácsony utáni hétvégét, amikor Bogi is megérkezett végre hozzánk. Szüleink úgy döntöttek kicsit csavarognak a városban, gyanítottam, hogy nem bírják ki, hogy ne nézelődjenek egy- két bababolt környékén. Jövő hétre már mindenhol hírek leszünk, kicsim – simítottam végig pocakomon, miközben a gépemen pötyögtem.
Rob ment ki Bogi elé a repülőtérre. Na, nem mintha az utóbbi pár napban kivételesen esett volna a hó és odakint hatalmas úttorlaszok lettek volna, hanem a nagy forgalom miatt. Nagy forgalomban kismama ne vezessen! – hangzott a kijelentés Rob szájából. Az volt a baj, hogy ez a „kismama mit ne csináljon” lista egyre csak nőt. A leendő nagyszülők ittléte óta pedig különös intenzitással. Lassacskán gondolkodóba kellett esnem, mit csinálhat egyáltalán egy kismama. Aztán eszembe jutott, milyen képet fog vágni Bogi, amikor közlöm vele, kismama vagyok és rögtön nem a képzeletbeli listámon törtem a fejemet.
Végre hangokat hallottam odakintről. Jól ismert hangok voltak, egyikük éppen a hó hiányának hátrányairól áradozott. Rögtön tudtam, barátnőm megérkezett. Bár várnom kellett volna, tudom, mégiscsak felkeltem a jó meleg nappali foteljéből és közelebb settenkedtem a bejárathoz.

- Hoztam egy hó imádót! – kiáltotta Rob a ház belsejébe, amint átlépte a küszöböt.

- Szia! Úgy hiányoztál! – ugrottam egyből Bogi karjai közé. Nem bírtam magammal.

- Hello! Boldog karácsonyt! Nincs hó – közölte szomorú szemekkel.

- Tudom – nevettem.

- Neked is Boldog karácsonyt! – fordult Rob felé. - És köszi az első osztályos jegyet, isteni volt a pezsgő.

- Hé, te bepezsgőztél a repülőn? – böktem oldalba.

- Féltem, hogy itt majd nem kapok – vigyorgott. – Hé, Boldog Karácsonyt! – ölelt meg melengetve – tudom, már mondtam, de nagyon rossz volt, hogy kimaradt a szokásos ünnepi szánkózásunk.

- Szánkózni? – kérdezte Rob vigyorogva.

- Most mi van? – kérdezte Bogi.

- Nem vagytok ti kicsit öregek a szánkózáshoz? – húzta félre száját.

- Nem szedtél te fel egy pár kilót karácsony alatt? – vágott vissza Bogi egyből. - Látom, sok finomságról lemaradtam. De nyugi, a repülőn sem a csomagoktól volt túlsúly, hanem miattam. – engedett el egy újabb jókedvű mosolyt.

- Em, rájár a szaloncukorra éjszakánként. – sutyorogta Rob közelebb hajolva Bogihoz, mintha így nem hallanám, mit hazudozik.

- Mert megetted a csokis pereceimet, amit karácsonyra kaptam – árulkodtam.

- Úgy érted, amit én kaptam? – szaladt feljebb a szemöldöke fél centit.

- Nemsokára úgyis elhagylak súlyban… - dörmögtem az orrom alatt halkan. El akartam mondani, még ha a nappaliig sem jutottunk el Bogival.

- Hogy mi van? – kérdezte megrökönyödve.
Félénken, bizonytalanul pillantottam fel arcára, miközben pár lépést Rob irányába léptem, hogy hozzá simulhassak.

- Lenne itt egy feladat a számodra– kezdtem. – Mit szólnál, ha keresztszülői státuszra emelnénk? – kérdeztem elengedve egy vékonyka mosolyt.

- Nem mondod komolyan?! – sikkantotta egy ugrással összekötve. – Te! Nektek! Úr isten! – ugrott hozzám, hogy megölelhessen. – Hányadik hónapban vagy?

- A harmadikban – feleltem.

- Kislány vagy kisfiú?

- Még nem tudjuk – adta meg erre a kérdésre Rob a választ.

- És nem is akarjuk – egészítettem ki rápillantva.

- Nem hiszem el… kisbabátok lesz! – sikkantott újból, kezeit a szája elé kapva. Teljesen el volt varázsolódva.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – hoztam fel újra a lényeget.

- Hát persze, hogy lennék a keresztanyukája a kicsinek – jelentette ki boldogan, majd mindkettőnknek lenyomott egy- egy ölelést. – Bár nem tudom azt, hogy kell. De eskü remek keresztanya leszek. – vigyorgott.

- Nos, nem mintha mi annyira tudnánk, hogyan kell szülőnek lenni – jegyezte meg Rob miközben enyhe pánik jeleit véltem felfedezni az arcán.

Az elmúlt hónapok alatt az volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy senkivel sem oszthattam meg az örömömet, most rögtön egy tucat ember örült velem. Bogi érkezése után sorra jelentek meg a barátok az ajtónkban. A sort Marcus indította, aki eredetileg egy rövid bekukkantást tervezett, aztán annyira sikerült ledöbbentenünk a hírrel, hogy éjfélig el is felejtett távozni. Másnap – gyanítottuk, hogy Marcus pletykás szájának köszönhetően – hirtelen mintha mindenkinek eszébe jutott volna, hogy valami fontos dolga van a környékünkön.
Végre, mindenkinek elmondtuk a nagy hírt.
Olyan idilli volt ez a pár nap, féltem, hogy valami még elrontja. Robnak is ez volt talán az egyetlen félelme. Orromra is vetette, a végén annyit siránkozunk barátosnémmal a hó hiánya miatt, hogy végül egész Los Angelest ellepi a hó.
És akkor hogy ne aggódjon, mikor esek el a jégen?! Oh, én édes szerelmem…
De ez nem következett be, legalábbis az elkövetkező pár napban biztos nem.
Viszont volt, ami elrontotta az idillt.
Mivel a barátoknak is volt életük és közöttük Boginak is, így vissza kellett utaznia Magyarországra. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen ki a reptérre, de ezt természetesen semmiképpen sem engedhettük meg. Így Bobby felajánlotta számára lovagi szolgálatait. Hogy ehhez Kate éppen mit szólt? Nos, nem tudom, viszont én nem szerettem volna két szék közé szorulni. Habár Kate Bobby barátnője volt és nagyon szimpatikus, Bogi mégiscsak a legjobb barátnőm. És nem szerettem volna, ha Bobby ezzel az akciójával tönkretegye a kapcsolatát Kate-tel és Bogiét is megbolygassa. Szerencsésnek éreztem magam ilyenkor, hogy nekem már nem kell ilyenek miatt aggódnom, hiszen stabil kapcsolatom volt. Menyasszony voltam, aki ráadásul várandós is volt, mint erre a magazinok és különböző internetes híroldalak szinte óránként emlékeztettek. Ezért sem mentem ki Bogival a reptérre. Van valami a reptereken, ami megbolondítja ott a fotósokat. Különben is, ha már ilyen hamar ismét el kellett tőle búcsúznom, azt nyugodt körülmények között szerettem volna megtenni, nem zaklató fotósok társaságában. Így otthon, morzsoltam el pár könnycseppet és menekültem Rob ölelő karjaiba, miután Bogi elbúcsúzott.
A távozása egyfajta mérföldkővé vált az életünkben. Ahogy kilépett az ajtón egyből jelzett Rob telefonja. Steph volt a másik oldalon, akit immár két napja folyamatosan zaklattak a legkülönfélébb újságoktól, csatornáktól. Mindenki interjút akart, hivatalos bejelentést. Mindenki tudni akarta igaz-e a hír, vagy sem. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy szárnyra kapott volna a hír miszerint babát várunk, viszont most először volt igaz. Csakhogy ezt ők nem tudták. Viszont mindegyikük állította, hogy egy hozzánk közel álló forrástól informálódott. Nem mintha nem sejtettük volna, azzal hogy beavatjuk a dolgokba a családunkat és barátainkat egészen biztosan ki fog szivárogni a dolog. Hiszen mindenkinek van valakije, akinek elmondja, az továbbadja és az x. ember véletlenül pont a kávézóban közli az xy. barátjával. Tehát Steph valahogy így került bombázás alá, ahonnan sejthetően szeretett volna minél előbb kikerülni és egyben minket is kiszabadítani. Azt tanácsolta, inkább mondjuk ki kerek perec mi a szitu, mint hogy feleslegesen cukkoljuk őket a tudatlansággal. Rob viszont nem engedett, mint mindig azt hangoztatta az életünkhöz semmi köze a médiának. Jobban mondva az ő életéhez, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy az én életem valakit is különösképpen érdekelne.

- Oké, nem akartok nyilatkozni, megértem – sóhajtotta végső elkeseredésében Steph. – De akkor legalább mutassátok meg magatokat nekik, kérlek! Ne higgyék azt, hogy bujkáltok.

- Ki bujkál? – kérdezte felháborodottan Rob.

- Te bújtatsz engem… - feleltem hevesen bólogatva.

- Tessék?! – lepődött meg.

- Elmehettem volna Bogi elé a reptérre, de egy kismama…

- Hát ne is vezessen! – fejezte be határozottan és ellentmondást nem tűrően a mondanivalómat.

- Nem maradhatunk itt a következő 6 hónapban – mondtam. – Eddig is elmászkáltunk mindenfelé. Mi változott? Annyi, hogy kicsit többen tudják, hogy terhes vagyok. Páran lefényképeznek és kész. Aztán úgyis megunják. – mondtam.

- Oké, legyen – egyezett bele. – Tessék, mondj egy helyet, ahol éppen sétafikálhatnékom támadjon Emilivel, Steph! Pár fénykép, aztán megunják. Igazatok van.

Megunják?

Sosem unják meg…


*3 héttel később*

- Huh… remek ötlet volt elhoznom téged is erre a kiállításra. Fel kellett volna bérelniük a kiállítóknak, nézd meg mekkora nyilvánossága lesz a képeknek. – nézett vissza a terembe Nina, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Hát, attól félek elsősorban a pocakomnak lesz nagy nyilvánossága… ismét – nyögtem.

- Ezek egyre többen lesznek… - rázta meg rosszallóan a fejét Nina a kint várakozó tömeg láttán. Mindannyian kamerákkal bekészülve álltak a lépcsők tövénél.

- Legalább lesznek képeim a terhes napjaimról – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Csodálom, hogy Rob elenged még bárhova is testőr nélkül – jegyezte meg eltűnődve.

- Kérlek, ezt meg ne említsd előtte! Még a végén jó ötletnek találná… - mondtam megborzongva.

- Áh, kinek is kell ide testőr, amikor itt vagyok én. A rettenthetetlen… izé… itt vagyok én, és aki bunkózik, azt leütöm, na.

- Köszi!

- Na, menjünk, mert a végén még legközelebb el sem enged velem, ha nem szállítalak le időben. – mondta, miközben karon ragadott az ajtó felé irányulva.

Odakint már a szokásos arcok várakoztak. Az utóbbi 3 hét alatt néha többet láttam közülük pár embert, mint magát a vőlegényemet, aki kénytelen volt a forgatással foglalkozni. Mióta Robbal közösen megmutattuk magunkat a nyilvánosság előtt az ünnepek után, sok minden történt. Úgy tűnt akkor elég nagyot tévedtünk a fotósokkal és a médiával kapcsolatban. Nem unták meg az életünk kémlelését. Akkor az egyik fotós utánunk kiáltott kérdésére, miszerint tényleg babánk lesz-e, elengedtünk egy aprócska mosolyt és egy bólintást. Másnap persze már címlapon láttuk viszont boldogságunkat. Azóta váltak mindennaposakká a mostanihoz hasonló élményeink. Csupán a kérdések változtak meg, amiket a fejünk felett kiabáltak. Újonnan úgy tűnt a türelmük is lassan elpárolgott az utakon. Idáig valamennyire észben tartották, hogy terhes vagyok, azonban az utóbbi időben egyre jobban bedurvultak. Nem fogták fel, hogy hiába kérdezgetik fiú vagy lány, akit a családunkba várunk azért nem válaszolunk, mert mi magunk sem tudjuk. Kénytelen voltam beismerni magamnak, pár nap és egy testőr mellett fogok sétálgatni. Egyenlőre, szerencsére még Nina társaságát élvezhettem, aki tigrisként ordítozott a minket körülvevő fotósok tömegével. Ha én lettem volna a fotósok helyében Nina dühös arcát látva már rég eliszkoltam volna.

- Szemétládák! – sziszegte dühösen, mire a kocsi menedékébe értünk. – Piszkok! És ebből etetik a gyerekeiket, hogy más leendő kismamákat kínoznak?! Mocskok!

- Hát nem éppen kínzás… - jegyeztem meg.

- Akkor legyen zaklatás. Mert ez az. Fúj, undorító alakok! – fújtatta. – De azért jó volt a ma este, igaz? – váltott kedvesebb és Ninásabb hangra.

- Nagyon. Köszi, hogy elrángattál. Ha szereznénk valahol egy fánkot, a baba is imádna. – pislogtattam meg kérlelően szempilláimat.

- Umm, az én kedvenc kis mikrobabám! – gügyögte a pocakomnak. Mindig ezt csinálta. Hiába világosítottam fel, hogy a baba már egyáltalán nem mikor méretű, – elég ha csak rám néz – neki akkor is ez volt a kedvenc megszólítási módja, ha a pocaklakómról volt szó.
Ha pocaklakója van az embernek, minden gyorsabban történik. Fánkot is gyorsabban szerez magának. Csak az a probléma, hogy pocaklakó gyorsan magára vonja a figyelmet és könnyen ki lehet szúrni bárhova is megy az ember. Még az egykori fotósmentes cukrászdába is az ember után mennek.
Dean egyszer mondott nekem egy dolgot, amit akkor nem igazán értettem. Viszont visszagondolva igen bölcs gondolatnak tűnik.
„A fotós akkor nem jelent fenyegetést, ha látod; ha viszont nem, akkor ő a szavanna legveszélyesebb állata. Te pedig egy éppen csak lábra álló gazella vagy.” A bölcs gondolata arról nem szólt mi van akkor, ha a hiéna utoléri a gazellát. Mert előbb, vagy utóbb utoléri. És akkor: minden elsötétül.

***
Na? Mit gondoltok? :) 

67. fejezet - Csöppnyi csoda

Sziasztok!

Kedves Mindenki, kik még itt vagytok, bocsi. Nem szándékoztam ennyi ideig távol maradni az oldaltól. :$
Nem ettek meg a vizsgák, én próbálkozom a pusztításukkal inkább. Meg aztán egyebek is közrejátszottak a nem itt létemhez. Értitek, na. :P
Most pedig, olvassatok! Ígérem (mire esküdjek?) nem maradtok fejezet nélkül karácsony tájékán sem. Ez tuti, mert már a gépen pihen.

Puß
Gitka

***
„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”
/Muhammad Ali/

Emlékszem általánosban a fiúk kiakasztottak egy plakátot az osztályteremben. Talán valami Nike termék reklámja volt valami focistával. Azon olvastam ezt a mondatot: „A lehetetlen nem létezik.” Nos, ebből látszik, hogy a reklámügynökségekben leginkább pasik találják ki ezeket a szövegeket. Tuti, hogy nem próbálták még eltitkolni a családjuktól és a legjobb barátaiktól, hogy gyermeket várnak. Pláne nem úgy, hogy az illető személyek között van egy pszichológus, aki e nélkül is ismeri minden mozdulatodat és gondolatodat.
Az elején próbáltam kibújni a beszélgetések alól, de amikor a telefonod negyedóránként sms-eket fogad, vagy folyamatosan cseng, kénytelen vagy felvenni, ha nem akarsz megbolondulni. Kénytelen voltam valamiféle életjelet adni nekik, ami nem úgy festett: terhes vagyok! Már anyu magatartását ismerve is ajánlatos volt reagálnom valamit, mielőtt még ránk uszította volna a helyi szerveket.
Van valami misztikum a terhességben. Az anyák akkor is látják rajtad a változást, amikor magad még nem. A testtartásodban lehet valami? A viselkedésedben? A nem szűnő boldogság lehet árulkodó? Az érzelemhullámok? Nem, ez nem lehet. Talán az volt anyunak a gyanús, hogy már a harmadik szál répámat majszoltam a beszélgetésünk alatt. Megfogadtam, hogy legközelebb azt füllentem, a kamera éppen szabin van.

- Minden rendben? – csúszott fel anyu hangja csodálkozva a kezemben lévő répára meredve.

- Ühhüm… - bólogattam rágás közben – Miért?

- Sosem etted meg a sárgarépát. – tűnődött el anyu.

Szinte láttam, magam előtt, ahogy a fejében forognak a kerekek és gyártja a különböző okokat.

- Hát most már megeszem – vontam vállat, jelezve hogy nem nagy dolog az egész. Eddig nem ettem, most pedig eszem. Ennyi. Valójában két napja nem tudtam másra gondolni, mint a sárgarépára.

- Csak csodálkozom. Amikor kicsi voltál, sehogy sem tudtunk rávenni apáddal, hogy megedd. Emlékszem azzal érveltél, hogy nem akarsz olyan nagy füleket, mint a nyusziké – nevetett fel anyu.

- Erre emlékszem- mosolyogtam. - Mert láttam, hogy papa répát ad a nyusziknak és mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy szép nagyok legyenek a fülei. Én pedig kis lüke elhittem neki és onnantól féltettem a füleimet. Nem akartam, hogy csúfoljanak majd az oviban. Elég butaság, tudom.

- Még kicsi voltál – nézett rám anyu szeretetteljes mosollyal a világ másik végéről. Olyan szívesen megöleltem volna és elmondtam volna mindazt, ami belülről feszített. De nem tettem. – Apád azt mondta egy idő után, ne is erőltessük a dolgot. Meg volt róla győződve, hogy azért nem eszed meg, mert a terhességem ideje alatt rengeteg répát ettem.

- Hmm… ez érdekes – feleltem, miközben leraktam egy tányérra a répácskámat. Legyen csak minél messzebb tőlem. Mert én nem azért eszem a répát, mert terhes lennék. De nem ám!

- Apád nem győzte hordani a piacról – emlékezett vissza mosollyal az arcán.
Ha most elkezdeném mesélni neki, miért voltam éppen egyedül a házban és, hogy Rob valahol LA-ben próbál normális pirospaprikát keríteni, hogy elkészíthessek egy normális gulyáslevest, vagy hogy napok óta friss répalevet szürcsölök, amihez a friss zöldséget minden reggel drága párom szerzi be… De ismét nem mondtam semmit sem. Lopva kezemre pillantottam, ami a hasamon nyugodott – épphogy nem észrevehető módon - egy kis mosolyt megengedve magamnak.

- De örülök, hogy felnőtt korodra sikerült kinőnöd ezt a dolgot.
Ha tudnád mennyire, anyu - gondoltam. A hűtő tele volt mindenféle répából készült dologgal, Rob pedig valószínűleg azért is menekült el itthonról olyan készségesen a felderítő útra, mert már rosszul volt a répa ropogásának hangjától.

- Biztos minden rendben an? – szegezte nekem immár másodszor a kérdést.

Ismét rám tört a vágy, hogy mindent elmondjak neki. Azt a rengeteg kérdést, ami felhalmozódott bennem a könyvek olvasása közben. Hogy elmondjam neki, mennyire boldog vagyok és rémült is egyszerre, hogy mennyire szeretném, ha itt volna mellettem és átölelne, biztatna arról, hogy minden rendben lesz… De nem tettem egyiket sem, csak bólintottam.

- Hát persze. Miért? – kérdeztem ártatlanul.

- Van rajtad valami… Nem is tudom micsoda. De valami furcsa.

- Biztos csak a gyűrű miatt mondod. – mutattam fel vidáman az ujjamat. Szép terelés, gondolatban meg is veregettem a vállamat. Ügyes kislány!
Bár nem vettem be, hogy elhiszi ennyi az egész és talán az esküvőszervezés stressze vagy éppen az azt övező boldogságfelhő miatt lát másnak.

Hála az égnek ejtettük a témát és áttértünk az esküvőszervezésre. Még utoljára letárgyaltuk, mikor érkeznek hozzánk, aztán elköszöntünk. Első körben Hálaadás környékén jöttek volna látogatóba a szüleink, de végül ezt elhalasztottuk hirtelen jött betegségre hivatkozva. A háttérben annyi történt, hogy kicsit felszökött a lázam, Rob pedig rögtön futott velem a dokihoz.
Így végül megbeszéltük, toljuk el egy későbbi időpontra a látogatásukat. Addig-addig tologattuk munka és egyéb elintézendők miatt, hogy mire feleszméltünk rémesen közel kerültünk a Karácsonyhoz. Anyu és Claire is szerette volna, ha náluk ünnepeltünk volna, de Rob hallani sem akart arról, hogy repülőre üljek. Természetesen, ezt nem kötötte egyikőjük orrára sem.
Még soha nem telt el úgy az ünnep, hogy ne lettem volna otthon a családommal, ijesztő felfedezés volt ez számomra. Ugyanakkor jó érzéssel gondoltam arra, hogy nem is olyan sokára Rob válik a családommá. Ő és egy aprócska kis csoda, ahogy ezt egyszer sem felejtette el megjegyezni.

Tele volt a fejem: esküvő, terhesség, karácsony, szülők, ajándékok, titkok…
Az egyetlen dolog, aminek a rögzítésére vágytam az a ruhám volt. Már kiválasztottam egy ruhát. Mit egy ruhát? A ruhát! Gyönyörű volt, csodálatos. Csakhogy ha minden rendben megy – Rob erre már a szemét forgatta volna, ha hallja – az esküvő jelenlegi időpontjára kizárt, hogy beleférjek. Ezért már jó pár sort pityeregtem titokban a tükör előtt. Első ránézésre tudtam, hogy abban a ruhában fogok igent mondani a gyermekem apjának. Szükségem volt valakire, aki segít kiválasztani a második tökéletes ruhámat. Szükségem volt a legjobb barátnőmre. Miután az elmúlt időben legtöbbször igyekeztem rövidre fogni a beszélgetéseinket, ezúttal én kerestem fel őt.

- Szió! Mit csinálsz a karácsony utáni hétvégén?

- Hello! Gondolom, nyögöm az ünnepek alatt felszedett kilókat. Talán még rá is járogatok a mézeskalácsra, ha Gábor nem falja fel addigra. Amúgy semmit.

- Tévedés! – közöltem csengő hangon – Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?

- Te jó ég! Moccanni sem tudok – nyögte keserves hangon. – És hova kirándulnék?

- Ide, LA-be. Ja, és inkább állítás, mint kérdés. Már meg van a jegyed. Első osztály. Ne merj nemet mondani! – A beálló csend hallatán lágyan még hozzátettem: Kérlek!

- Hát, hurrá! Szerezz havat és akkor nem maradhat el az éves hó csatánk sem!

- Rendben, majd teszek valamit ez ügyben. – feleltem boldogan.
Nem akartam telefonon elmondani Boginak a hírt és most, hogy belement a látogatásba nem is kell. Úgy éreztem egy kicsit könnyebb lett a lelkem. Nem volt könnyű titkolózni, de előtte különösen nehéz dolog volt. Nem csak azért, mert hivatásából kifolyólag, jól olvasott az emberekben, hanem mert fontos helyet foglalt el a szívemben. Volt egy kérdés, amit fel szerettem volna neki tenni…

Ahogy teltek a napok egyre konkrétabbá vált ez az egész. A reggeli rosszullétek nem akartak fogyni, ahogy én sem ezen az úton haladtam. Éppen ellenkezőleg. Már- már én is kezdtem észrevenni magamon azt a kis dombocskát, ami ez idáig csak Rob képzeletében létezett. A rosszullétek egyszer csak szűnni kezdtek, de ezzel együtt a tükörképem már láthatóan nem egyezett meg azzal, amit három hónappal korábban mutatott. Egyedül a hangulatváltozások nem akartak elhagyni. Nehezítette az is a napokat, hogy Robnak egyre gyakrabban kellett megbeszélésekre járnia a filmmel kapcsolatosan. Így miután egyedül maradtam többnyire elszabadult a pokol. Vagy arra jött meg, hogy bőgök vagy… Nos, arra sem volt ideje, hogy megállapíthassa mi is történik, olyan lendülettel támadtam le.
Aztán egyszer csak minden a jelenbe került.

Egy napra voltunk a következő orvosi vizsgálattól és a családunk érkezésétől. A ház karácsonyi díszek fényében ragyogott, mézeskalács illata lengte be az alsó szintet. A házra és a kertben lévő fákra Rob rakta fel az égőket, engem még odalent sem volt hajlandó megtűrni. Mert mi van, ha leesik az égősor és rám zuhan… Jesszus, csodálkozom, hogy a lépcsőn enged egyedül lejönni! Na, ne kiabáljuk el a dolgot. Hát persze, akkor ezentúl ki sem dugom az orromat a kertbe. Hiányzott a hó és a megszokott hideg. Régen ilyenkor, karácsony előtt otthon rengetegen fordultak meg nálunk. Gyerekzsivajtól volt hangos a fél utca. Odakint intenzíven folyt a hógolyóharc, hóemberépítés és csúszkálás. Persze itt is eléggé hideg volt, de a hó nem esett és ez nem tetszett. Ezt Rob tudtára is adtam.

- Nemsokára nálunk is gyereksírástól lesz hangos a ház. – felelte pocakomra pillantva Rob.
- Azért még nem mindjárt. – simítottam végig hasamon nyugvó kézfején. – És előtte még vár ránk pár vizsgálat is – fordítottam el fejemet, elrejtve feszültségemet előle. De ő már ismert.
- Minden rendben lesz – szorította meg a kezemet – Ugye kicsi karácsonyi manó? – szegezte a kérdést a pocakomnak.

- Ne várd, hogy válaszoljon, ahhoz még nagyon kicsi – nevettem fel. – Én is azt akarom, hogy minden rendben legyen. Lehet, túlságosan aggódom, tudom. De nem tudok, mit tenni ellene.

- Majd én teszek érte, hogy ma este tökéletes kényeztetésben legyen részed. Holnap a vizsgálaton minden rendben lesz, és utána nem kell már titkokat őrizgetnünk.

- Kíváncsi leszek az arcukra…

- Amikor megtudják, hogy nagyszülők lesznek? El kellene rejtenünk egy kamerát valahol – nézett körbe a nappaliban lehetséges rejtekhelyek után kutatva.

- Hát, attól félek, nem sok mindent tudunk mondani nekik mielőtt, leesne a dolog – mutattam magamra. Az én képzeletemben sokkal nagyobb voltam, mint a valóságban, erre Rob már párszor rámutatott. Szerinte még mindig én voltam a leggyönyörűbb nő, akit a Föld magán hordozott.

- Nos, legalább nem fogok hülyeségekkel előállni. Hallani akarom, hogy minden rendben van a babával és veled, és világgá akarom kürtölni, hogy én vagyok a legboldogabb a világon – húzott óvatosan magához. – Ez lesz a legszebb karácsonyom, ami életemben csak volt.

- Tudod, hogy sírni fogok, ha ilyeneket mondasz… - szipogtam elérzékenyülve.

- Mit szólnál egy relaxálós fürdőhöz? Az majd lenyugtat.

- Köszönöm – ágaskodtam fel arcához, hogy egy csókot leheljek rá.

A nyugtató fürdő után az ablak előtti ülőkén ücsörögtem takaróba bugyolálva. Rob az ajtófélfának támaszkodva állt, ki tudja hány perce már.

- Min gondolkodsz? - kérdezte.

- Ezen is, azon is – válaszoltam. – Próbálom kilistázni a rengeteg kérdést a fejemben. És várom, hogy elkezdjen havazni.

- Akkor, én is idejövök melléd és hozok még egy takarót neked, mert egy jó ideig nem fog esni az biztos. – felelte vigyorral az arcán, és leült mellém.

- Hó nélkül nem karácsony a karácsony!

- A hó hideg és nedves.

- Csak akkor nedves, ha elolvad. És persze hogy hideg, mert annak kell lennie. De gyönyörű, ha esik, és odabentről nézed a hóesést. Vagy felmész a város határába az erdő szélére egy kis dombra és onnan nézel le a fénylő, hó lepte tájra. Közben pedig néhány hógolyó is bekerül a képbe.

- Hmm, így már jól hangzik – mosolygott rám. – Ha megtörténik a csoda, amire pff… ki tudja mikor volt utoljára példa és leesik a hó Los Angeles-ben, akkor beszerzünk egy szánkót és lesiklunk a Hollywood feliratról, esküszöm. – nevetett.

- De előtte még kapsz egyet az arcodba. – nevettem én is vele. – Már, mint hógolyót, sosem bántanálak. – vágtam ártalmatlan arcot gyorsan.

- Én sem. – felelte és egy csókot lehelt az arcomra. – Túlságosan szeretlek és féltelek ahhoz.

***
Hiába jársz magán dokihoz, előfordul, hogy ott is várnod kell. Addig telt az idő a privát váróteremben, hogy ha rögtön elindultunk volna a reptérre a szüleink elé, akkor is elkéstünk volna. Szerencsére Dean volt olyan kedves, hogy „gyorsan” felvegye és leszállítsa őket a házig. Közben jöttek az sms-ek mindkettőnk telefonjára: „Hol vagytok?”, „Mi történt?”, „Minden rendben?”.
És igen, minden rendben volt.
Egy egészséges, 12 hetes kisbaba növekedett a pocakomban. A doki azt mondta minden rendben van vele, ha eddig nem avattuk be a családtagjainkat, már könnyű szívvel megtehetjük. Hallottam, amint ezt mondja, de csak a monitoron mozgolódó kis pöttömre tudtam koncentrálni. Az én dobogó szívű, kis csöppségemre. Figyeltem, ahogy kezecskéit ökölbe szorítja, majd elengedi és közben mocorog, megállíthatatlanul mocorog. Pont annyira nyughatatlan volt, mint az apukája. A doki elmagyarázta mit hol látunk a képen, hogy már van fülkagylója, szemhéja. Hogy tud lélegezni, sőt néha csuklik is és a körmöcskéi is elkezdtek nőni. Kivehető volt az arca, látni véltem, ahogy mosolyog és én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és közben sírni. De nem bánatomban, hanem az örömtől. Rob szorosan magához húzta a felsőtestemet és együtt sírtunk örömünkben a vizsgálóasztalon.
Minden rendben volt. Minden teljesen rendben.

- Már egy órája rátok várunk! – támadt nekünk 8 dühös szempár tulajdonosa, ahogy beléptünk a nappalinkba. Annyira el voltunk varázsolódva a doktornál tett látogatástól, hogy még az is kiment a fejemből, megérkeztek a szüleink és várnak ránk.

- Hoppá! – csúszott ki Rob száján, miközben letörölhetetlen mosoly és boldogság sugárzott az arcáról. Úgy éreztem tonnányi kövek zúdultak le a vállaimról, szabadon elmondhatom mindenkinek, akinek csak akarom. Bocsánatkérőn néztem anyuékra, közben pedig egy tapodtat sem távolodtam el Robtól.

- Hoppá?! A ti esküvőtöket akarjuk tető alá hozni, édes fiam, és erre annyit mondasz, hogy hoppá?

- Sajnáljuk anyu. Hidd el! Nem direkt, csak kiment a fejünkből ez a… Megbeszélés. Dolgunk volt. – magyarázkodott Rob az édesanyjának.

- Mégis mi fontosabb dolgotok lehetett az esküvőtöknél? – ingatta meg rosszallón Claire a fejét, mire Richard vett minket védelmébe:
- Fiatalok és különben is mindjárt karácsony van.

- Pontosan. – felelte határozottan Rob az anyukájának.

- Mondani szeretnénk valamit. – váltottunk egy gyors pillantást egymással.

- Jaj, ne mondjátok, hogy valami baj van! Éreztem… Istenem, meggondoltátok magatokat? El akarjátok tolni? – záporoztak a kérdések.

- Igen, valamelyest. - válaszoltam.

- Ez mit jelentsen, hogy érted azt, hogy valamelyest? Ez most melyik kérdésre a válasz? – találtam szembe magamat Claire aggódó tekintetével, mint aki éppen attól retteg, hogy azon pillanatban faképnél hagyom a fiát.

- Csak annyit, hogy kicsit meg szeretnénk változtatni az esküvő dátumát. Nyugi anyu! – mondta Rob.

- Megváltoztatni?! – kerekedtek ki anyu szemei.

- Előrébb szeretnénk hozni. – közöltem.

- Előrébb hozni? Oh, istenem, már megvoltak a meghívók. Szerencsére még nem mentek nyomdába… - tanakodott magában félhangosan anyu - … és mégis mennyivel gondoltátok? Mert nem megy ez a dolog olyan hipp- hopp. És miért?

- Egy hónapon belül meg akarjuk tartani. – mondta ki helyettem Rob, amiért igazán hálás voltam. Különösen, hogy ezután anyáink majdnem szívinfarktust kaptak.

- És mégis hogy gondoltátok ezt? – tette fel a kérdést ezúttal Richard. – Nyár eleji esküvőt akartatok, nem? Mindenki meg fog fagyni kora tavasszal Angliában. És a hely sem biztos ennyi idő alatt, szétküldeni a meghívókat, kaját rendezni, magát az eseményt és sorolhatnám.

- Még a ruhád sincs meg Em! – emlékeztetett anyu.

- De megvan… - feleltem halkan – csak… mindegy.

- Nem vagyok egy nagy szaki, de hova siettek? – kérdezte apu, aki eddig némán figyelte az eseményeket.

- Pont ezt szeretnénk elmondani, ha hagynátok minket szóhoz jutni. – jegyezte meg Rob, miközben ujjainkat egymásba fonta.

- Én vagyok a hibás – kezdtem neki nagy levegővétel után – bár igazán itt senki sem hibás, ha úgy vesszük. De mégis miattam szeretnénk hamarabb megtartani. Csak azt szeretném, ha tökéletes lenne minden és ehhez az is hozzátartozik, hogy nézzek ki valahogy.

- Oh, te jó ég! – hangzott a szoba különböző helyeiből a halk felismerés.

- Terhes vagyok.

- Kisbabánk lesz!

***
A kritika jól esne, köszi!

66. fejezet - Az élet teljessége

Sziasztok!

Remélem mindenkinek kellemes a szünete (már akinek most van). Mindjárt vége lesz! :'(
Most viszonylag gyors voltam. :$ Köszönöm a kommenteket, olyan aranyosak vagytok. :) Igyekszem gyorsabban elkészülni a fejezetekkel, mint az utóbbi időben sikerült. Tudom, hogy bosszantó ennyit várni. Mintha sosem lenne vége... pedig egyszer vége lesz. :P De hát az élet néha közbeszól. Szóval remélem velem vagytok még. 
A javítást most is köszönöm drága Breecomnak. :) 
A képek nem az enyéim, ezt gondolom mondanom sem kell, de gyönyörködjetek bennük kedvetekre. 

Ui: Nem tudok mit csinálni a betűméretekkel, megmakacsolta magát a szerkesztőm.

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***

"Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet."

/Márai Sándor/

- Jóóó reggelt, álomszuszék! – hallatszódott a reggeli üdvözlete. Az ágy mellett állt, onnan figyelt.

Egy ásítás közben én is elnyomtam egy ’jó reggeltet’ és ülő helyzetbe nyomtam magam. Rég nézett rám vissza egy ennyire csillogó szempár, mint most.

- Hasadra süt a nap. – mászott vissza mellém az ágyra, miután megpaskoltam a mellettem lévő üres helyet. – Megmutassam, hova? – kérdezte, de a választ már nem várta meg. Két keze egyből a hasamra vándorolt, simogatták azt. Majd hamarosan aprócska csókokkal borította be az általa már igenis látott ’kicsiny dombot’.
Nem tudtam elképzelni valaha voltam-e már ilyen boldog. Kutattam az agyamba, de nem volt semmi ehhez fogható. Talán miután megkérte a kezemet és tudatosult bennem, hogy Ő igenis Velem akarja életének hátralevő napjait eltölteni. De nem, még akkor sem éreztem ennyire teljesnek az életet. Bizonyára elcsépelt közhelyként hat, de így igaz. Most pedig kettősünk kiegészül egy aprócska kis manóval.
Elmélázásomat, mint legtöbbször, a telefon pittyegése szakította félbe. SMS-t kapott Steph-től.

„Kikerült a médiába a lánykérés, ezt már nem tudom visszahívni. Bocsi! Készüljetek a fotósüldözésre! S”

„Gondolom, nem akartok nyilatkozni ez ügyben… S”

Jelen pillanatban ez a hír nem tűnt nagyon rémisztőnek. Viszont, ha rápillantottam a hasamon nyugvó kezeire, egyből elkezdett zakatolni a szívem a félelemtől, ami még meg sem fogalmazódott bennem egészen.

- El kell mennünk az orvoshoz! – közölte. – Látni szeretném. - Ragyogtak fel újra a szemei.

- Rendben. – egyeztem bele. Nekem sem volt egyéb vágyam, mint az orvostól hallani, tényleg állapotos vagyok. Ugyanakkor kicsit féltem is. Mi lesz, ha a teszt tévedett és mégsem? Biztos voltam, hogy nagyon elszomorodnék. Hiába csináltam két tesztet, hiába mutatott minden jel arra, hogy bővül a család, mégis ott volt egy kicsiny félsz.

- Ugye nem félsz? – kérdezte.

- Egy kicsit. Mi van, ha a teszt tévedett? – kérdeztem.

- Szeretnéd, ha így lenne? – kérdezte. Láttam, ahogy leolvad a mosoly az arcáról.

- Dehogy! – jelentettem ki. – Ezt meg mégis honnan veszed?

- Pontosan ismerem a kis titkolt, karrierista énedet. – pöckölte meg játékosan, kicsit felenyhülve az orromat.

- Írni nagy hassal is lehet, karrierista énem köszöni szépen, jól van és örül a babának! – csókoltam meg az állát. – Úgy értem, ha van baba. És remélem, hogy van. Csak azt mondom, talán nem kellene előre beleélnünk magunkat. – simítottam végig kissé borostás arcán.

- Értem mit mondasz, de nem megy! – mosolygott rám. – Nagy valószínűséggel apa vagyok, már most is! – simított végig ismét a hasamon. - Legszívesebben világgá kürtölném.

- Megteheted.

- Első dolgom lesz levelet írni a Sun-nak. – tréfálkozott. – De előbb elviszlek a dokihoz.

Nem mondanám, hogy robogtunk úti célunk felé, inkább csak tötyögtünk.
- Miért álltunk meg? – kérdeztem csodálkozva. Gyorsaságunkat tekintve nem sok változást okozott, hogy megálltunk. Csodálkoztam, hogy egyáltalán már a főúton vagyunk.

- Már sárga volt a lámpa – vonta meg a vállát.

- Ugye tudod, hogy ez a szabály a városi közlekedésben eléggé eltörpül? – néztem rá értetlenül. Micsoda hirtelen nagy óvatosság következett be a vezetési stílusába!

- Be kell tartani a szabályokat, nem hiányzik, hogy most lekapcsoljanak. – vont vállat.

- Olyan lassan vezetsz, hogy akár Miss Daisy sofőrje is lehetnél! – jelentettem ki a harmadik sárga lámpás incidensünk után. – Mondd csak, tervezzük, hogy a mai napon odaérünk?

- Nem vezetek lassan, csak ügyelek a biztonságos vezetésre. – nézett rám a szeme sarkából. Éppen csak egy másodpercre pillantott el az úttestről, hogy rám fordítsa a tekintetét.

- És mióta figyelsz te oda ennyire, hogy betartsd a szabályokat, mondd csak?! – kérdeztem mosollyal az arcomon. Kezdett derengeni a lehetséges ok és ettől iszonyat jó érzés hatalmasodott el rajtam. Tőle szerettem volna hallani.

- Mert… azért, mert.

- Te… Féltesz engem? – kérdeztem. – Mármint minket. – tettem a kezeimet a hasamra.

- És ha igen, az baj? – kérdezte.

- Nem, roppantul aranyos. Sőt… Szexi.

- A lassú vezetésem szexi? Hmm… Gyanakodnom kellett volna, hogy mindenre beindulsz!

Az egyik legjobb lehetőség, hogy celebeket kapj lencsevégre LA-ben a Sunset Boulevard környéke. Ezt minden hírességvadász, LA-be látogató turista és minden paparazzi jól tudja. Ebből kiindulva minden kicsit híresebb ember, ha teheti, messziről elkerüli ezt a környéket. Mondjuk, ha máshol lennének az orvosi rendelők, akkor oda menne minden kíváncsiskodó. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. De a legeslegfontosabb helyet a plasztikai sebészet foglalja el. Az a fotósok kedvence. Tökéletes hely az „előtte/utána” stílusú cikkek mellékleteinek elkészítéséhez. A fogorvosi rendelők környéke már nem örvend akkora népszerűségnek. Még a papikban is van annyi emberség, hogy tudják fájós fogú embereket jobb nem felbosszantani. A háziorvosi körzet szintén semleges. Mindenki lesz beteg egyszer. Ennyi és pont. A továbbiakban nem érdekes a történet. A gyermekorvosi rendelő előtt azok tanyáznak, akik a családosokat próbálják lencsevégre kapni. Valószínűleg Brad Pittnek és Angelina Jolienak sem ez a kedvenc helye a városban. Az állatorvos előtt szinte senki nem áll készenlétben. Mini ölebeket cipelő Paris Hiltonokat minden jelentősebb buli helyen talál magának az ember. Hülyék is lennének naphosszat itt csövezni!
És akkor ott van a nőgyógyászat…
És itt vagyunk mi is.

Természetesen minden jobb helyen vannak olyan bejáratok és parkolóházak, amelyek biztonságosak. Kivéve, ha szándékodban áll az újságok hasábjain viszont látni magadat. Nem biztos, hogy az lenne a megfelelő módja, hogy bejelentsd a családnak a jó hírt. Már ha van hír…
Remegő térdekkel, görcsben álló gyomorral szálltam ki a kocsiból. Rob egy szempillantás alatt az ajtóm előtt termett, vigyázó tekintettel és mozdulatokkal segített fel az ülésről.
Szemei örömtől csillogtak, ahogy ránéztem.

- Tudok ám járni egyedül is. – jegyeztem meg, mikor karon ragadott, hogy támasztékul kínálhassa testét.

- Tudom én azt. – felelte, majd karjaiba fonta kezemet és a bejárat irányába indult, karján velem.

Ha ideges is volt, egy cseppet sem mutatta ki. Irigykedtem rá, mint mindig. Én nem voltam képes ilyen nyugodt lelkiállapotot varázsolni magamra. Nem, amíg az orvos meg nem cáfolja félelmeimet, amik tegnap óta a fejemben motoszkálnak.
Mi van, ha a teszt tévedett?
Mi van, ha nincs is baba?
Vagy, ami még szörnyűbb: ha valami nincs rendben vele?! Nem viselném el.

- Ne aggódj! – dörzsölte meg mosolyogva a kézfejemet.

- Hogy én? Dehogy! – füllentettem.

- Rémes színésznő lennél – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Szeretlek!

- Ahham. – dörmögtem, bár igazából inkább csak annyi hallatszott, hogy egy nagy sóhaj hagyja el a mellkasomat. Aztán jött egy kedves nő - mint mindig akárhányszor itt jártam – aki bekísért egy privát várakozó helyiségbe, ahonnan pár perc múlva be is szólított a doktor.
Megvizsgált, kérdéseket tett fel és természetesen jól belém szúrt egy tűt is a vérvételhez. Minden ilyenkor szokásos dolgon átestem, gondolom. Végig idegesen gyűrögettem kezeimet, amíg Rob el nem kapta ölemből azokat, hogy a sajátjai közé vehesse. Dr. Connor kedves volt, mosolygós, mint mindig, nem csoda hogy annyian jártak hozzá hollywoodi körökből. Bepróbálkozott pár viccel is, de akkorra már annyira feszült voltam, hogy egy Jóbarátok- maratonnal sem lehetett volna kizökkenteni belőle.
Aztán megkért, hogy feküdjek fel az ágyra, hogy megnézhessen az ultrahanggal, amíg a vérvizsgálat eredményei elkészülnek. Elképesztő a technika. Régen még csak foltokat láthattak a nők, ma pedig már pár nap után elképesztő felvételek tárulhattak a szemük elé. Lefeküdtem az ágyra és felhajtottam a fölsőmet a hasamról. Lopott pillantásokat vetettem Robra, aki most kezdett abba az állapotba kerülni, amiben én már egy órája evickéltem. Üdv a klubban!

- Nos, természetesen ha nem is látunk semmit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs is idebent semmi. – magyarázta a doktor mosolyogva, miközben működésbe hozta a gépet. - Csupán azt, hogy még nem elég nagy, hogy láthassuk.
Megszorítottam Rob kezét, ő pedig megpuszilta a homlokomat.

- Szeretlek! – suttogta a fülembe.
Aprócska mosoly futott végig az arcomon. Ha csak vak lárma volt az egész, akkor sincs semmi, hiszen együtt vagyunk, nem igaz? Talán még nem éltem bele magam túlságosan…

- Nos, lássuk csak… - kezdte el mozgatni hasamon az ultrahangot a doktor, mi pedig kíváncsian hajoltunk közelebb a monitorhoz. – Igen, igen… - folytatta a doktor elgondolkozva.

- Nos?! – kérdezte Rob izgatottan.

- Lát valamit? – kérdeztem én is. Zakatolt a szívem ettől a bizonytalanságtól. Mondjon már valami biztosat!

Dr. Connor felénk fordította a monitort és beszélni kezdett, miközben a monitoron mutogatott. – Nos, ez itt a méhe, Emili. Itt láthatnak egy aprócska kis pontocskát, ami idáig rendben fejlődik. A méhe is tökéletes állapotban van, minden szintje megfelelő, úgy látom.

- Kis… pontocska? – kérdezte remegő hanggal Rob.

- Oh, igen. Itt, látják? Ő az. – mutatott rá egy fél babszemnyi kis pontra a monitoron. – Még kell egy kis idő, amíg jobban kivehető lesz, de ott van.

- Ott van? – kérdeztem, miközben szemeim megteltek könnyekkel.

- Gratulálok! Minden jel arra mutat, hogy ön terhes, Emili. Kisbabájuk lesz. Oh, a vérvétel eredményei is megérkeztek. – lépett vissza az íróasztalához, hogy leolvashassa az eredményeket. – Igen, minden jel szerint. Gratulálok!

- Te jó ég. – lehelte mellettem Rob.

- Oh, igen. Egy aprócska dolog. Csak a biztonság kedvéért. Nincs okuk a pánikra. Azt szoktam tanácsolni a legtöbb páciensemnek, hogy még ne mondják el a családjuknak. Szoktunk tartani egy úgynevezett biztonsági időkorlátot. Várják meg, amíg 2-3 hónapos lesz a magzat. Mivel említette, hogy az édesanyjának volt egy sikertelen terhessége… De, önöknek nincs mitől félniük. Ez csupán rutin szokás.

Nem tudom, hogy kerültem le az asztalról, hogy öltöztem fel, hogy újra normális állapotba kerüljek. Arról sem voltak emlékeim, hogyan kerültünk ki a rendelőből, vagy hogyan jutottunk vissza a lakásba. Képes volt Rob ilyen állapotban vezetni?
Mert én teljesen sokkban voltam.
A kanapén ülve kezdtek visszakúszni a dolgok a tudatomig. Rob mellettem ült, levakarhatatlan vigyorral és bambán előre meredő szemekkel az arcán.

- Rob… - suttogtam remegő hangokkal.

- Igen kicsim? – fordult hozzám a még mindig letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Anya leszek… - gyűltek könnyek ismételten a szemembe.

- Igen, nagyon úgy néz ki! – csúszott közelebb, hogy körém fonhassa karjait.

- Szülők leszünk… - pityeregtem.

- Hát nagyon remélem, hogy én vagyok az apja. – nevetett fel, majd kisimított egy hajtincset a könnyektől nedves arcomból. Eredetileg keményen oldalba akartam vágni, de csak egy kis fészkelődésre futotta. Már rázkódtak a vállaim a sírástól.

- Lesz egy kisbabánk… - zokogtam.


Mintha a szervezetem csak a hivatalos megerősítésre várt volna. Miután megtudtuk az orvostól, hogy tényleg terhes vagyok, a testem egyből bekapcsolt. Mintha addig csupán bemelegítő fokozatban működött volna, most pedig valaki felnyomta volna maximális fokozatra. Első reggelemen negyed óráig kuksoltam a mosdóban a WC kagyló fölött. Mindezt hajnali fél 6kor. Rob úgy futott ki utánam a szobából, mintha már órák óta fent lett volna.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, az ajtó előtt toporogva.

- Nem. – nyitottam ki bosszankodva az ajtót. – A gyereked korán kelő.

- Uhum… - fészkelődött feszengve tipikus férfiként, aki nem tudja, mit is mondjon ilyen helyzetekben. – De rendben vagy? – kérdezte.

- Azon kívül, hogy éhes vagyok, minden rendben.
Annak ellenére, hogy a nap legfontosabb étkezése, sosem voltam nagy reggeliző hírében. Mármint mindig ettem, de sosem sokat. Most viszont mindent befaltam, amit Rob elém rakott, pedig aztán nem sajnált semmit sem.

- Köszönöm, ez finom volt.

- Akkor elmúlt a reggeli morgós hangulatod? – kérdezte mosolyogva.

- Nem szoktam meg, hogy hajnalok hajnalán rosszullét miatt rohangáljak. – feleltem elszégyellve magam.

- Legalább ezzel is emlékeztetőt kapunk a kis bogyóról odabent. – tette a kezét a hasamra, majd egy csókot lehelt a számra, amit kicsit intenzívebben sikerült viszonoznom, mint várta volna.

- Szabad ezt? – nézett rám égő tekintettel.

- Terhes vagyok, nem cukorból. Nem fogok elolvadni közben. – húztam közelebb egy újabb csókra.

- És amit a doki mondott…? Hogy óvatosnak kell lenni és ne szóljunk?

- Igen, vigyáznom kell magamra, ezt tudom. De ez nem azt jelenti, hogy nem szabad jól éreznem magam. És én most szeretnék egy kis kényeztetést. – simítottam végig kihívóan a mellkasán. Aztán megszűnt közöttünk a szavakon keresztüli kommunikáció.

- Tényleg nem kellene elmondanunk egyenlőre senkinek sem. – merengtem el később a tükör előtt, miközben Rob felhúzta a zipzárt a ruhámon.

- Senkinek sem? Valószínűleg nem fogunk egyből a bulvárhoz szaladni a hírrel, de senkinek sem?!

- Jobb elővigyázatosnak lenni. Nem szeretnék úgy járni, mint Kitti. – feleltem alig hallhatóan, mire Rob óvatos gyorsasággal maga felé fordított.

- Nem fogsz úgy járni! – jelentette ki nagyon határozottan.

- Ezt nem tudhatod.

- Nincs más dolgunk, mint nagyon vigyázni rád. Minden rendben lesz. A doki csak azt mondta, hogy rutin duma.

- De a felmenőim között már történt sikertelen terhesség… - pillantottam szomorúan félre, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

- Én akkor is tudom, hogy minden rendben lesz. Azt mondta makkegészséges vagy. De, rendben van. Legyen egyenlőre a mi kis titkunk. Csak hármunké. – tette újra a hasamra a kezét. – Aztán, majd elmondjuk, ha már túljutottunk azon a bizonyos időn. Rendben?

- Rendben. – bólintottam hozzábújva.

- Addig pedig készülj, hogy teljes felügyelet alatt leszel.
Akkor még nem vettem komolyan az ajkait elhagyó kijelentését. A következő napokban olyan mondatok hagyták el a száját, mint:

„Egy felnőtt számára szükséges a napi 2 liter folyadékbevitel. Ha hozzáadjuk a baba szükségleteit, akkor az jön ki, hogy: igyál több folyadékot! – nyújtotta felém a vizes üveget.”

„A napi vitaminbevitel fontos. A gyümölcsökből sokkal értékesebbeket lehet kinyerni, mint azokból a tablettákból. Facsarjak még narancslét?”
Meg voltam győződve róla, ha soha többet nem leszek képes ránézni a vízre és a narancslére, az az ő hibája lesz. Egy hét alatt beszereztünk minden terhességgel kapcsolatos könyvet, ami csak valaha kiadásban megjelent. Ő bújta az angolokat, én pedig a magyar nyelvűeket. Csupán akkor voltunk bajban, amikor valaki beállított hozzánk, bejelentkezés nélkül. Ilyenkor kerültek be a legfurcsább helyekre a könyvek, mint a könyvespolc mögé, fotel és minden olyan tárgy alá, ami alá csak be lehetett dugni valamit, a mikróba vagy éppen Beli kuckójába. Így érthető volt, miért volt néhány könyvön fognyom.

A nagy boldogságfelhő közepette, ami csak a miénk volt az esküvőt is szervezni kellett. Ezért kénytelenek voltunk néha napján elhagyni a házat. Nem is beszélve a forgatási dolgok intézéséről.

Nos, Steph pár nappal ezelőtti üzenete nem tévedett. A média teljesen megőrült. Nem értettem az egész felhajtást. Rengetegen házasodnak meg, na és?! Igen, mi is. Szinte mást nem is láttam a nap végére, csupán kis fehér pontokat a vakuktól.
Elképzelni sem tudtam, hogy reagálnának a másik hírre.

- Babát várok! Babát várok! - kiabáltam a szoba közepén pörögve, miután hazaértünk.
Ha lettek volna poloskáik, most hogy oda lennének az újságírók - gondoltam.

- Hé-hé- hé. Csak óvatosan. – állította meg Rob. – Mostantól fogva vigyáznod kell magadra.

- Eddig is vigyáztam. Sőt rád is én vigyázok, szóval menni fog. De hé...- vontam közelebb magamhoz. hogy belesuttoghassak a fülébe – Kisbabát várok!

- Na, ne mond!  Komolyan? És ki a szerencsés apa? – kérdezte játékos szemekkel.

- Hát, Te! – böktem ujjammal mellkasára. – Hollywood első számú szívtiprója, aki után sírnak a lányok. – vigyorogtam, kezembe himbálva az asztalról felvett egyik újságot, amit még Steph tett le nálunk egyik nap. Mióta megjelent a médiában a hír, szinte ki sem dugtuk az orrunkat innen. Mondjuk ennek voltak előnyei is. Valamiért érdekelni kezdett a média visszhangja, így azt tettem, amit eddig nem igen és több rajongói és híroldalt is meglátogattam a neten. Egyiket nagyobb élmény volt olvasni, mint a másikat.

Behálózva
írta: Eve Parker

Világszerte több millió tinilány szívét töri össze a következő hírünk, ezzel tisztában vagyunk.
Lányok zsepiket készíteni, vegyetek egy nagy levegőt, ugyanis most jön az év legnagyobb híre!
Robert Pattinsont végérvényesen foglyul ejtette egyik szerencsés nőtársatok.
Úgy ám! Az a hír járja hollywoodi körökben, hogy a 26 éves sztár nemrégiben megkérte barátnője, Emili Molnár kezét. Természetesen a válasz igen volt. Páran már látni is vélték a friss menyasszony kezén a gyűrűt.
Ne bánkódjatok csajok! Ryan Gosling még szabad préda.
Ekkor kapott el először valami, addig számomra ismeretlen, hirtelen rám törő érzelemhullám, aminek az lett a vége, hogy Rob kénytelen volt elkobozni tőlem a laptopomat meghatározatlan időre. Hogy mi történt? Az, hogy minden ok nélkül elkapott a sírás. Amikor nézed azokat, az idétlen romantikus vígjátékokat, amiben a terhes csaj hisztérikus sírógörcsbe tör ki minden ok nélkül, legtöbbször elkap a röhögő görcs. Most én voltam a pólus másik oldalán, akin röhögni lehetett volna. Rob pedig –szegény- kétségbeesetten próbált csitítgatni és valami értelmes magyarázatot találni, mégis miért sírtam.

- Csak úgy jött. – vontam vállat, miután véget ért. – Mert olyan szépet írtak…

- Szépet? – kérdezte meglepetten.

- Hát, hogy megkérted a kezemet. – feleltem szipogva. – És ez szép. – mosolyogtam. Erre Rob nem tudott mi mást válaszolni, mint, hogy oké és még távolabb rakta tőlem a laptopomat.

A második eset pár nappal később esett meg, amikor Rob egyedül ment az egyik filmes megbeszélésre én pedig otthon gondoltam addig benyomok egy ártalmatlan filmet. Ártalmatlan, aha. Olyan nincs!

- Kicsim? – szólítgatott halkan osonva házban, a hang irányát követve, ami egyenesen a nappaliba vezetett. Ott ültem törökülésben párnák és zsebkendők között, szipogva.

- Mhhe-ggg-hh-aaalt. És szhee-géény nhőő mheg egyee-dhhhül… Ez nhaaa-gyoon szhoo-moo-ruú.

- Öhm, igen. Így még nem igazán hatott rám a Légy megnézése. Inkább elszörnyesztett. Ez egy undorító film, ha őszinte akarok lenni. Még egy férfinak is felkavarodik a vége felé a gyomra. Te ettél közben? – pillantott az asztalon lévő kis tálkára, amin néhai alma és narancs darabkák árulkodtak utánam.

- Bhhaj?! – háborodtam fel sírás közben. – Nhem tehetek róla, hogy én így látom. – jelentettem ki továbbra is sértetten, de már nem annyira pityeregve.

Ezután nem tudva, mit is tegyen, inkább visszaadta a laptopomat és együtt nézegettük, mit váltott ki a nagyvilágban az eljegyzésünk híre.

Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #1

…
Lana: Láttátok a híreket??
Nelly: Tuti kamu. Hetente kitalálnak valami baromságot.
Lana: De azt olvastam, h. 1 barátja nyilatkozta.
Moonlight: Majd ha lesz róla videó elhiszem!
Moonlight: Különben is twitterre én is kiírhatom, hogy nálam van ennyi alapon.
Tity: Ne hazudj, most nálam van. :P
Moonlight: Akkor az 1 hamisítvány, kérlek. :D
Lana: Na de komcsiba. És ha igaz?
Nelly: Nekem nincs bajom a csajjal.
Moonlight: Majd ha látom a gyűrűt elhiszem.
…

www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #1

Sziasztok!

Kérünk titeket, ne írjatok több emailt az elmúlt napok híreivel kapcsolatban! Mi is annyit tudunk, mint ti. Tehát csak annyit, amennyit a bulvárlapok megírtak odakint. Ne felejtsétek el, nem állunk kapcsolatban sem Robbal, se egyéb közeli ismerősével.
Legyetek türelemmel, pár nap és mindenre fény derül!

Szerkik: Zsuzsó és Nory

www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #2

Kezd bennem megállni az ütő… Hivatalos hír az nincs, de ha ilyen emberek irkálnak róla twitteren akkor már van valami. (Zsuzsó)

@RyanSeacrest:Na, kik ülnek a szomszéd asztalnál a Sohóban? Úgy ám, a jövendőbeli Mr. and Mrs. Pattinson. Családostól, barátostul… gyűrűstől. #diamondbaby

@PerezHilton:Oh, anyám! Minden nő RP után siránkozik.

@MarcusFoster1:
Innen már nincs menekvés, bro. Jól fontold meg. ;)@peterfacinelli:

Innen kívánok sok boldogságot előre is (remélem ez nem hoz balszerencsét)

 Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #2

…
Zsó: Április elseje van?
twigirl: bakker! ne! Én elvonulok valami sötét helyre…
Réka: Miért csináltad ezt Rob baby?! Hát tudod, hogy egy év és nagykorú leszek!
Cini: Basszus! Nem tudok szóhoz jutni. És magyar, értitek?!
Zoé: ja, csak nem én vagyok.
Lana: Remélem itt tartják az esküvőt.
Cini: Magyarországon tartják, komolyan? :) Dejóó!
Lana: Mondom, bárcsak…
Cini: Oh, bocsi. Csajok, belógunk?
Réka: Koszorúslány akarok lenni!
Lana: Akkor már a menyasszony helyét venném át, ha kívánság műsor van.
Réka: Elintézzük. Nekem amúgy is Bobby a favorit, tudjátok. ;)
Cini: Tudjuk……

www. mypattinson.com szerkesztőinek posztja #3

A héten nagyon szerencsés időszakjuk van a papiknak és nekünk is. Újabb képek érkeztek a boldog párról.
És most figyeljetek!!
Ott van a gyűrű!! OMG, annyira gyönyörű és szép és nem tudok most rendesen megfogalmazott postot írni, nézzétek el nekem ahogy áradozok egy sort. Nekem is kell egy olyan!!!
A lánykéréssel kapcsolatban még mindig nem kaptunk hivatalos megerősítést, viszont a képek minden elárulnak. Twitter bejegyzések szerint a környék boltjai közül többe is betértek. A beszámolók szerint főleg gyógynövénykészítményeket vásároltak, valamint pár dolgot a kutyájuknak. A helyi pékség egyik dolgozója le is fényképezkedett velük.
Dúl a love nagyon, tök jó kedvűeknek látszanak, nem? :)

Részlet a www.mypattinson.com chat ablakából #3

Tity: Az a gyűrű! Csodaszép. Jaj, nagyon ügyesen választott Rob.
Moonlight: Nem tudom ki hogy van vele, de én olyan boldog vagyok.
Réka: Holnap karót írok töriből az fix, de itt vigyorgok mint a tejbe tök.
Lana: Bekötik a fejét a kis drágának. *hüpp*
Réka: Bekötni nem a lányok fejét szokás?
Lana: Tökmind1.  Mondjuk amekkora sörénye van mostanában…
Zsó: Azt se tom lány vok e v. fiú, nem h. ilyeneket. XD
Cinti: Van mit markolászni rajta. :D
Zsuzsó: na, látom megérkeztél mire témához értünk.
Cinti: Csak kimondom, amire gondoltok. Egy szexi állat! XDD

***
A véleményekért most is nagyon hálás lennék. Köszönöm! :)