" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2013. január 16., szerda

69. fejezet - Sötétben

Sziasztok!

Tüdőgyulladás, vizsgaidőszak. Ebből állt eddig az én évem. :)
Annyira nem volt poén...
Remélem a tiétek sokkal jobban indult.
Drága Breeco segítségével megszületett a fejezet. Egy életre megtanultam, hosszú az 'ó'! ;)
A komikat köszönöm, szintúgy a jókívánságokat. Nagyon jól estek. :) Örülök, hogy mindig lesznek új arcok, új emberkék akik írtok is, ez annyira szuper! Soha ne szokjatok le erről a fantasztikus szokásotokról!
A nem tetszikre nyomó egyénre pedig morogtam egy sort, csak hogy tudjon róla...tessék leírni mi nem tetszett!
Hiszti, bezár.
Nagyon jók vagytok, nyomás olvasni!

Puß
Gitka

***
"...Te láttad szívem őrült vágyait
Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált
Minden csillag porrá hullhat szét
Jöhet bármi szörnyű vég
Érted élni, véled halni, ezért jöttem én..."

*Rob*

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Még egy-egy felvétel alkalmával sem, amikor a vámpír képességeim közé tartozó iszonyat sebességet kellett volna eljátszanom. Rohantam, mint egy őrült. Ha bármi történik vele, abba egészen biztosan bele is őrültem volna. Nina telefonhívása sokként ért. Emilit elütötték. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy épségben legyen.
Az első ember, akit a kórház folyosóján megláttam Nina volt. Úgy tűnt ő egyetlen sérülés nélkül megúszta az esetet. „Hála az égnek!” - gondoltam magamban. Akkor Emnek sem lehet komoly baja, igaz? Igaz?! És a baba. Oh, istenem a kisbabánk! Nem, nem, nem… Mindennek rendben kell lennie.
Nina idegesen ölelt meg, amint a közelébe értem. Eleinte zavartak ezek a közvetlen gesztusok az irányából, de már tudom, hogy csak barátként tekint rám. Ahogyan én is rá.

- Jaj, istenem Rob! Ez annyira rettenetes! Már azt hittem sosem érsz ide! Emili… - akadt el a hangja.

- Oké, oké, nyugi. – fogtam le a karjait, hogy legalább azokkal ne hadonásszon idegességében. Valójában én is épp olyan állapotban voltam, mint ő. Ha nem rosszabban. Végtére is az én menyasszonyomat ütötte el egy autó. A menyasszonyom és a kisbabánk van veszélyben jelenleg. Ha arra gondolok két hét múlva már a családomnak nevezhettem volna őket… De mi ez a feltételes mód?!

- Mi történt? Hol van Em? – kérdeztem sürgetve.

- Bevitték a műtőbe…

- Hogy mi?! De hát… miért? Mi történik Nina?

- Én…

- A telefonban nagyon zavaros volt minden. Mégis mi történt? – kérdeztem újból. - Hol van egy orvos? Hol van Dr. Connor?

- Bent a műtőben. Valami traumát emlegettek a baba kapcsán, ezért tolták be rögtön a műtőbe. Meg eltört a lába és megzúzódott a keze, de egyébként rendben van, azt mondták. Sajnálom Rob! Vigyáznom kellett volna rá!

- Nem a te hibád! – roskadtam le a folyosó kövére. Trauma?! De egyébként jól van?! Kérlek istenem, csak ne legyen semmi bajuk!

– Köszi, hogy itt voltál mellette, hogy hívtad a mentőket, meg minden. – próbáltam higgadtnak mutatni magamat a helyzet ellenére.

- Ugyan már, gondoltam jobban örülnél, ha ide a magánkórházba hoznák, elkerülve a média csámcsogását. Tudtam, hogy ide jártok a babával, azért hozattam ide. Remélem nem gond! – mondta. Úgy látszott, most, hogy már nincs egyedül sokkal nyugodtabb állapotba került.

- Köszi! – csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Beszélnem kellett egy orvossal. Hallanom kellett egy orvos szájából, hogy a baba és Em is rendben lesznek. Mindenféle szövődménytől mentesen, épen, egészségesen láthatom újra. Mellette kellett volna lennem! Miért is engedtem el egyedül! Soha többet nem leszek ennyire figyelmetlen!
Az óra szinte egy helyben ketyegett, mintha órák óta ültem volna a hideg padlón, amikor női cipők halk kopogására lettem figyelmes. A folyosó végéről Steph közeledett felém.

- Jaj, drágám! – ölelt magához, miután felkászálódtam. – Mi történt? Jól vannak?

- Még nem tudok semmit sem.

- Miután Nina telefonált, felhívtam pár embert, hogy késleltethessem a hír kikerülését. Még csak az hiányzott, hogy azok után, hogy pont az egyik újság hiénája juttatta ide, még most is háborgassák a nyugalmát.

Nem igazán volt kedvem beszélni, így jobbára hagytam, hogy Nina és Steph beszéljen.
– Ne aggódj, Dr. Connor a legjobb szakember, nem hiába ajánlottam Emilinek. Oh, és beszéltem az édesanyáddal. Felhívta Emili szüleit, gondoltam jobb lenne, ha nem egy vadidegen szájából hallanának a saját lányuk balesetéről. Mindenesetre foglaltam mindnyájuknak helyet a legkorábbi gépre. Ha minden igaz holnap ilyenkor már itt lesznek, édesanyádék Londonban bevárják Emili szüleit.

- Köszi Steph, hogy így elrendeztél mindent.

- Ez a dolgom!- veregette meg a vállamat. – Bárcsak a sajtót is ilyen könnyen lehetne kezelni.

- Leszarom a sajtót! – fakadt ki belőlem ingerülten, majd Steph meghökkent arcát látva egyből kitisztult a fejem.

- Ne haragudj, nem rád kellene morognom.

- Semmi baj – tette kezét vállamra.

- Csak ez az egész… hol van már egy nyamvadt orvos? – ragadtam ki magamat Steph keze alól és indultam el a recepció irányába. – Sehol senki! Milyen hely ez?

- Nyugalom, keresek valakit, oké? – ajánlotta fel Steph.

- Hé, kölyök! – szólított meg Dean, amint befordult a folyosóra. - Sajnálom. Nem tudom honnan, de kiszimatolták, hogy mi történt. Odakint már egy tucat vérszívó gyülekezik. De nyugalom, nem jutnak be. A biztonságiak intézkednek, de azért felhívtam Stephet, hogy szerezzen pár rendőrt is.

- Köszi – csak ennyi tellett tőlem. Ez a tudatlanság kezdte felemészteni az utolsó erőforrásaimat is. Szerencse, hogy Dean éppen mellettem volt, amikor Nina hívása beérkezett, különben nem tudom, hogy jutottam volna be ép bőrrel a korházba.

- Tudtok már valamit?

- Csak annyit, hogy a műtőben van.

- Hé, minden rendben lesz – biztatott.
Mindannyian hallgattunk. Hogy csak azért, mert nem tudták mit mondjanak, vagy nem akartak a semmibe ígérgetni mi lesz, nem tudom. Én sem mondtam semmit, inkább beleburkolóztam a gondolataim örvényébe.
Steph vetett véget a csendnek megjelenésével, biztató hírekkel azonban nem tudott szolgálni. Nem tudtunk meg többet, mint eddig.

- Valószínűleg a fotósnak volt még ennyi esze, miután szépen elhajtott, hogy tovább adja a drótot a szerkesztőjének. – szólalt meg Nina hirtelen. - Onnantól már nem lehetett nehéz kinyomozniuk hova szállították a mentők. – osztotta meg az elméletét. Az a rohadék szemétláda! Nem csak, hogy elüti, elhajt, még a sajtónak is odadobja.

- Még szerencse, hogy láttad a rendszámát. Beszéltem az egyik rendőrrel, már keresik a tettest – mondta Steph.

- Helyes. – a mai napon ez volt az első „jó hír”. – Be akarom perelni, azt akarom, hogy a gatyája is rámenjen. Zárják börtönbe, fizessen meg a tettéért. Olyan pert akasztok a nyakába, hogy arról aztán csámcsoghat a sajtó, nem érdekel. Mégis milyen ember képes elütni, majd cserbenhagyni valakit?! – keltem ki magamból. Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – felelte Steph. - Bár én nem rajongom az ötletért, de beszéltem Greggel és már intézi a jogi papírokat. Intéztem pár telefont, amíg elvoltam – mondta.

Valamivel könnyebbnek kellett volna éreznem magamat? Nem tudom. Egyre csak gyűlt bennem a feszültség. Minden pillanatban úgy éreztem, ennyi nincs tovább. Ha nem kapok azonnal híreket Em felől berontok a műtőbe – fene se tudja hol is van éppen – és követelem, hogy mondjanak végre valamit. Ahogy megjelent fejemben ez a gondolat tudtam, hogy baromság. Hiszen mit érnék el vele? Az őrült futkározásommal csak veszélybe sodornám Emet.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva végre Dr. Connor kijött a műtőből.

- Mikor láthatom? Ugye rendbe fognak jönni? – kérdeztem egyből nekiugorva.

- Mesterséges altatásban tartjuk a baba állapotának jobbulása érdekében. Ilyenkor még bármi előre nem látott dolog bejöhet a képbe, nem fogok hazudni magának. De idáig minden okunk meg van, hogy reménykedjünk. Ha gondolja, bemehet hozzá bármikor, de a legnagyobb valószínűséggel nem hallja magát. Amint felébresztjük, megvizsgálom, mialatt eszméletlen folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. – közölte higgadtan a helyzetet. Bárcsak én is ilyen tiszta fejjel lettem volna jelen.

Nem tudom hogyan, de bejutottam Em szobájába, ahova a műtő után hozták.
Életem egyik legrosszabb élményét éltem éppen. Gépek hadával körülvett szerelmem látványa ezt egyáltalán nem enyhítette. Még akkor sem, ha most talán jobban volt. Jól akkor lesz, ha újra látom a vidámságot a szemeiben, hallom amint különböző filmekről magyaráz. Amíg nem tarthatom újra a karjaim között boldogan, nevetve addig nekem mondhatnak akármit ezek a „fehér csuklyás bohócok”.
Még egyáltalán nem volt jól. Sápadt volt, keze bekötve, lába a takaró alatt gipszbe rakva. Bár különösebben nem látszódott a kórházi ruha miatt, de tudtam, hogy műtéti hegek borítják a hasát. Esküdni mertem volna rá, hogy sokkal soványabb. És erre mondják az orvosok, hogy rendben van?! Nem tudnak ezek semmit sem! Az Én Emilimet akarom vissza!
Óvatosan kezeim közé vettem aprócska kezét, ügyelve, hogy egy orvosi műszert se mozdítsak el.

- Szia szívem! Hallasz engem? – kérdeztem. – Bár az orvos szerint nem, de azért tudd, hogy itt vagyok. Nem hagylak magadra többé, ígérem. Ígérem, hogy többet senki sem fog ártani neked vagy a kicsinek. Mindent elkövetek a biztonságotok érdekében. Ha kell, az egész sajtóval perbe kezdek. Te csak pihenj és gyógyulj meg, oké? – vártam, hogy majd kipattannak a szemei és azt mondja, oké, de nem tette. Továbbra is békésen, sápadtan feküdt a kórházi ágyon.

- Nagyon szeretlek! Ti vagytok nekem a legfontosabbak. – folytak végig könnyeim az arcomon. Nem érdekelt, mit gondolhatott volna az, aki benéz. Nem veszíthetem el Őket!
Csak addig hagytam magára, amíg a legfontosabb szükségleteimet elvégeztem. Néha benézett egy-egy nővér, orvos. Állított valamit az egyik kis gépen, óvatos pillantást vetett rám, majd kisétált. Steph és Nina próbáltak elmozdítani mellőle, hogy majd ők vele lesznek, de maradni akartam. Így néha társaságot kaptam, de egyikük sem maradt túl sok ideig. Talán a hangulatom, vagy a szoba komorsága hamar kiürítette a helyet. Annak ellenére, hogy a szoba két óra elteltével egy kisebb virágbolthoz hasonlított semmi vidámságot nem sugárzott magából. A boldogságom mély álmát aludta.
Másnap kora délután, ahogy Steph ígérte megérkeztek a szüleim Em szüleinek kíséretében. Féltem Éva szemébe nézni. Mégis az én feladatom lenne vigyázni a lányukra, de már az elején csúnyán elbuktam. Illett volna hármasban hagynom őket a lányukkal, de nem vitt rá a lélek, hogy addig is magára hagyjam. Éva túlzottan kedves volt hozzám. Miért nem kiabált velem? Ordítsa le a fejemet, szidjon le! Ezt kellett volna tennie, hiszen nem vigyáztam kellőképpen a lányára. Ehelyett még ő vigasztalt, ő volt a legfőbb támaszom. Néha anyuval össze-összenéztek, próbáltak rávenni, hogy elhagyjam a szobát legalább egy órácskára. Kizárt dolog! Bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét, bármikor felébredhet. Fel kell ébrednie. Azt sem bánom, ha miután felébred, jól leszid. Ezt kellene tennie, minden joga meg volna hozzá. Estére anyuék egy közeli szállodában szálltak meg, Steph mindent elrendezett nekik.

Már két napja volt eszméletlen. Az orvos azt mondta ne aggódjak, felébresztik, ha a szervezete kellőképpen helyrejött. A percek egyre lassabban teltek. Szinte eseménytelenül teltek a napok egészen az ötödik napig.
Azt hittem, ott helyben megüt a buta. Életemben nem keltem még így ki magamból, mint akkor. Az egyik túlságosan buzgó „tintapatkány” belopakodott az emeletre, ahol Em feküdt. Ekkora már szinte az össze közeli barátunk ott volt. Még Bogi és Dávid is ideutazott Magyarországról. Ha nincsenek ott a fiúk, apa és Em apukája biztosan testi sértésig fajultak volna el a dolgok. Kezeskedtem volna róla.
Itt pattanhatott el valami a többiekben is, anyu ellentmondást nem tűrően közölte, el kell mennem legalább egy fél napra kialudnom magamat. Nehézkesen, de végül engedtem neki és hazamentem a csendes, túl csendes házunkba.

*Emili*

- A..anyu – mormogtam.

Nem voltam biztos benne, hol is vagyok. Mi is történt? Ninával voltunk a városban. Hol is? Volt valami… rendezvény, sok ember. Nem volt semmi baj… a kocsi… hirtelen jött, nem láttam.
A kocsi elütött.
A babám!
Aggódva kaptam a hasamhoz. Nem várt, éles fájdalom hasított át rajtam.

- Felébredt. – hallatszott mellőlem az ismerős hang. Egyre biztosabb voltam, benne, hogy anyu ül az ágyam mellett. Az ágyam… fehér falak… Egy kórházban voltam.

- Szólok az orvosoknak, te csak maradj itt vele. És Robot is felhívom. – szólt egy másik hang, majd hallottam, amint kisétál a teremből.

- Kicsim, hát végre felébredtél! – fogta kezei közé anyu az ujjaimat. – Már mindenki nagyon aggódott érted.

- Mi történt? Hol van Rob? A babám… – kezeim még mindig a hasamon nyugodtak, a fájdalom ellenére is, ami a bordáimnál összpontosult - Minden rendben van vele? Anyu…

- Csss… Nem szabad felizgatnod magadat. Nyugodj meg, oké? Nincs semmi baj vele. – simított végig a karomon.
Csak ekkor vettem észre, hogy mindenféle orvosi izékkel vagyok felpakolva. Ha nincs baj, akkor minek ez a sok minden. Kezdtem pánikba esni, ez pedig a mellettem álló gépezet hangos, szapora pityegését eredményezte. Távolról még hallottam, ahogy anyu nyugtatgatni próbál, majd egy nővér siet be a szobába.
Az újbóli sötétség bekövetkezte előtt egy aprócska szúrást éreztem a karomban.

Mintha ezer éve nyitottam volna ki legutoljára a szemeimet. Nehéz volt visszaemlékeznem miért is kellene egyáltalán kinyitnom. Aztán újra hangokat hallottam. Mellőlem jöttek, egy nő és egy férfi beszélgetett egymással. Jobban mondva csak suttogtak, mivel nem értettem belőle egy kukkot sem. Miért nem beszélnek egy kicsit hangosabban? Biztos voltam benne, hogy rólam folyik a csevej. „Beszéljenek már hangosabban!” akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Inteni szerettem volna, tagjaim mintha kőből lettek volna.
Pár perc, fél óra, vagy talán egy egész után kinyitottam a szemeimet. Az előző párnak semmi nyoma nem volt mellettem, helyettük egy barna, kócos, fiatal férfi kapta fel fejét amint megmozdultam. Kócos volt és kialvatlan, az arcáról aggodalom tükröződött, de mindennek ellenére határtalan öröm lett úrrá rajtam, amint felfogtam ki is ül mellettem.

- Rob! – szólaltam meg végre.

- Kicsim! – lehelte, majd anyuhoz hasonlóan ő is a kezemet kezdte el simogatni. De ez most sokkal másabb érzés volt. Kellemesebb. Most nem estem pánikba. Megnyugtatott a jelenléte.
Próbáltam feljebb csúszni, hogy jobban láthassam az arcát, de mint amikor anyu itt volt, most is éles fájdalom hasított a bordáimba. Rob óvatosan visszanyomott az ágyra.

- Hékás, csak semmi hirtelen mozdulat, rendben? Csak maradj ott. Mindjárt jön egy orvos és megnéz.
A hangja pont olyan elgyötörtnek hangzott, mint amilyennek ő maga látszott. Mióta lehettem eszméletlenül?

- Csak szeretnék felülni. – mondtam.

- Azt inkább még ne tegye. – sétált be Dr. Connor a korterembe. –A gyors gyógyulás érdekében az lenne a legjobb, ha kerülné a hirtelen mozdulatokat. Valamint a törött lábának sem tenne jót a sok ugrálás. Egyelőre az a legfontosabb feladata, hogy meggyógyuljon. - mosolygott rám kedvesen.

- Eltört a lábam? – kérdeztem összezavarodva. Meglepő módon a lábam egyáltalán nem fájt. Ez azonban csak addig tartott, amíg fel nem hívták rá a figyelmemet és meg nem próbáltam mozdítani. Bár vicces módon akkor is inkább a mozdulat hatására az oldalamba hasított a fájdalom. Mondjuk utólag nem találtam benne semmi vicceset sem.

- És a kezed is megsérült. – tette hozzá Rob fájdalmas pillantást vetve rám. – Szerencsére csak megzúzódott, az hamar meggyógyul.

- Ez igaz. Ellentétben a lábával – jegyzete meg Dr. Connor.

- Ahh… - hirtelen minden olyan kuszának tűnt. Törött láb, megzúzódott kar és ez a fájdalom a hasamnál…

- Jól érzed magad? – lépett rögtön közelebb Rob az ágyamhoz.

- Nos talán az lenne a legjobb, ha pár percre magunkra hagyna minket. – kérte Dr. Connor. – Csak megvizsgálom. – mondta nyugtatólag.
Nem úgy látszott, mintha ez bármit is használt volna Robnak, de egy gyors pillantás után elhagyta a szobát.
Amint ketten maradtunk a szobában rögtön kibukott belőlem az a kérdés, amit azóta nem mertem megkérdezni, hogy ténylegesen magamhoz tértem. Kit érdekel hány sérülésem van, ha az, aki igazán fontos épségben van.

- Mi történt a babámmal? Amikor először felébredtem, az édesanyám itt ült, azt mondta minden rendben. De ugye nem csak nyugtatni próbált? Kérem, mondja, hogy minden rendben van vele!

- Emili, nyugodjon meg. A kisbabája rendben van. Nem sok gázolás végződik e részről szerencsésen. Belső vérzése volt, de időben sikerült elállítanunk. Pár napig mesterségesen altattuk, hogy segítsük a baba és az ön gyógyulását. De ha pihen, minden rendben lesz.

- Köszönöm!

- Ugyan, én nem tettem semmit, de magának pihennie kell. Most viszont megvizsgálom, rendben?
Ígéretéhez híven pár perc múlva már végzett is a vizsgálattal és Rob visszajöhetett a szobába.

- Egy kicsit kettesben hagyom magukat, biztos vagyok benne, hogy a váróteremben lévők nagy része szeretné látni a betegünket. De ma még szeretnék elvégezni pár tesztet, úgyhogy ha kérhetem, ügyeljen rá Rob, hogy ne fárasszák ki túlságosan. A biztonság kedvéért a nővérkék benéznek majd. És ne feledje Emili, a legfontosabb dolga most a pihenés.

- Sokat. – hangsúlyozta ki Rob miután a doktor kiment. Hát már ismer. Én, meg a nyugalom. – De ha kell, magam kötlek ki az ágyhoz, hogy nyugton maradj. Pihenni fogsz, bármennyire is húzod majd a szádat. – erőltetett magára egy mosolyt.

- Értettem. Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem.

- Miután behoztak a kórházba nem sokáig, legalábbis azt mondták. Mire ideértem már bent voltál a műtőben. – mondta, láttam arcán a feszültséget és ahogy egy könnycsepp kúszott végig a szeméből - Ne csináld ezt többé! Ne merj rám ijeszteni soha-soha többé, értetted? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Hé – nyújtottam felé a kezemet, mintha a mozgás fájdalmasan ment volna.

- Nina szinte sokkos állapotban hívott fel azzal, hogy elütöttek. De az a szemétláda, tetű, rohadék… meg fog fizetni esküszöm. Steph már elintézte a papírokat, a gatyáját is leperelem róla, addig nem nyugszom, amíg a börtönben nem rohad meg az a keselyű.

- Kicsim, héé. – próbáltam lenyugtatni. - Keselyű? – kérdeztem. Még homályosak voltak a történések. Választ azonban már nem kaptam.
A várakozók, akiket Dr. Connor említett most tódultak be a szobámba. Szinte mindenki itt volt: a szüleim, Rob szülei, a nővérei, Nina, Bogi, Dávid, Steph, Nick, Marcus, Bobby és Kate, Sam, Tom és persze Dean sem maradhatott ki a sorból. Megdöbbenve és meghatódva dolgoztam fel a jelenlévők bevonulását. Hirtelen iszonyú zsúfoltnak hatott az egyébként elég tágas kórterem.
Aztán hirtelen hangos is lett. Mindenki egyszerre akart beszélni. Aggódó pillantások vettek körül minden oldalról.

- Mi lenne, ha egyszerre kicsit kevesebben lennénk a szobában? – vetette fel Rob az ötletet. Hálás pillantást vetettem rá.

- Mi kimegyünk, először a család. – mosolygott rám Bogi. – Nyugi, visszajövünk, nem szabadulsz meg a bolond barátaidtól. – azzal kitessékelt mindenkit a szobából a szüleimen és Robon kívül.

- Magatokra hagylak titeket. – fordult Rob anyu felé.

- Hé, mégis mit csinálsz? – kérdeztem.

- Visszajövök – adott egy puszit a homlokomra, majd kiment. Végülis nem vethettem a szemére semmit sem, ki tudja mióta gubbasztott mellettem.

- Hé, nem ülhet szegény egész áldott nap az ágyad mellett. – jegyezte meg anyu nyugtalan tekintetem láttán, amint Rob kiment.

- Na, nem mintha nem azt tette volna, amióta csak behoztak. – jegyezte meg apu.

- Tényleg? – kérdeztem.

- Oh, nem lehetett elmozdítani mellőled az elmúlt pár napban. – mondta apu. – Szinte erőszakkal kellett elrángatnunk mellőled Richarddal, hogy aludjon egy keveset.

- Várjatok! Napokban? Rob azt mondta, nem voltam sokat eszméletlenül. – pillantottam anyura.

- Egy hétig nem voltál magadnál kincsem – simította félre az egyik hajtincsemet.
- De Rob azt mondta…

- Csak nem akarta, hogy aggódni kezdj. – nyugtatott meg apu.

- De mégis, miért voltam annyi ideig eszméletlen?

- A műtét után mesterségesen altattak. A baba miatt. Amikor úgy gondolták, kihozhatnak az altatásból elvették tőled az altatókat, de mégsem ébredtél fel. Aggódtunk…


- De Dr. Connor és Rob is azt mondta, hogy vele minden rendben! Én nem értem…- mellettem ismét elkezdett a kis monitor hevesen pittyegni.

- Css… nincs is semmi baj. Már! Nincs semmi baj. – kelt fel anyu mellőlem, óvatosan az ágyam szélére ült és onnan simogatta a hajamat, akár csak kiskoromban, amikor rosszat álmodtam.

- Én.. nem emlékszem tisztán…. egyszerűen még nem világos. Mi történt pontosan anyu? Emlékszem, hogy Ninával vagyok, vásároltunk, a városban voltunk. Nina vezetett. Aztán nem tudom, megálltunk valamiért, biztosan. Csak azt tudom, hogy rossz volt. Ez így hülyén hangzik, de csak arra emlékszem, hogy rossz érzés volt.

- Nina azt mondta megálltatok egy pékség előtt, te kiszálltál az az idióta meg elütött. Végig követett titeket, hogy képeket készíthessen, aztán nem figyelt, amikor kiléptél az úttestre és elsodort.

- Nina jól van? – jutott hirtelen az eszembe a kérdés. Bár az előbb úgy láttam nem volt rajta sérülés.

- Semmi baja. Az ijedelmen kívül nem történt semmi.

- Mindnyájan megijedtünk. – mondta apu. – Egyszer csak Richard hívását fogadni azzal a hírrel, hogy baleseted volt… Jöttünk, ahogy csak tudtunk.
Kevés alkalom volt az életemben, amikor aput sírni láttam, de fogadni mertem volna, hogy egy könnycseppet láttam a szeme sarkában.

- Steph nagyon kedves volt, elintézte, hogy a leghamarabbi gépre jegyet kapjunk. Rob barátja, Tom pedig elhozott a reptérről. Nem akart egy pillanatra sem elszakadni mellőled. Mindvégig vigyázott rád. – mondta anyu. – Viszont azt a paparazzit sem sajnálom, aki ide juttatott. Rob rettentően ki volt kelve magából, amikor Nina személyesen is elmesélte neki, mi hogyan is történt. Steph hívta az ügyvédeteket, rögtön ment a feljelentés a pasi ellen. Szinte már kezdtünk Rob miatt is aggódni Claire-rel, nagyon rosszul nézett ki. Nem aludt, nem evett. Csak itt ült melletted.

- Nem túloztam, tényleg nagyon meggyőzőnek kellett lennünk, hogy elrángassuk mellőled. – mosolygott rám apu. – Hogy érzed magad?

- Mint akit elütöttek. – válaszoltam. Hiába mondanám, hogy jól, az hazugság lenne. Legszívesebben azonnal elaludnék.

- Később még visszanézünk, most inkább pihenj. Gondolom, hogy a többiek is mind be akarnak nézni. Takarékoskodnod kell az energiával. – mondta anyu, majd mindketten felálltak az ágyam mellől és ők is kimentek.
Így ment ez még egy csomó ideig. Emberek jöttek, beszéltek és elmentek, átadva helyüket újabb barátoknak egészen addig, amíg Rob nem zárta a kört. Akkorra már fáradt voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, így tudva, hogy Rob vigyázó szemei nyugszanak rajtam, elnyomott az álom.

***
Ha mondandótok van, ki vele! ;)

4 megjegyzés:

  1. Jaaaaajjj!!!
    Sokkot kaptam!!! :O
    Én azt hittem, hogy Em szimplán csak elájult... erre kiderül, hogy elütötte egy barom fotós!
    Áááááá!! De minden jó, ha a vége jó, úgyhogy megnyugodtam!! :)
    Nagyon testszett Rob szemszöge!!!! Annyira aranyos volt, ahogy aggodalmaskodott!!! :)
    És mikor végre Em is magához tért... na az volt a legjobb!!! :)
    Nagyon-NAGYON TETSZETT!!!! :)
    Igaz gázolásra nem számítottam, de annál jobban tetszett!!! :)
    Gratulálok!!! Szép munka, szokás szerint!!! :)

    Örülök, hogy meggyógyultál!!! :) Én szilveszter előtt voltam ramatyul, és három hétig kínlódtam, szóval nagyon megértelek!!!
    Arra gondolj, hogy most már csak jobb lehet!!! :)
    Még egyszer nagyon Gratulálok!!! Megérte a várakozást!! :)
    Alig várom a következőőőt!!! ;)
    puszi

    VálaszTörlés
  2. szia ez isteni gratula szegény em de nem lett komoly baja rob igazán csodásan viselkedett de abba min2en bele roppantak volna ha elmegy a pici
    puszy

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nekem is nagyon tetszett.Izgi fejezet lett ,néha kell ez is és külön örülök,hogy nem kell halálra aggódnom magam,hogy mi történhetett.Nem húzod fejezetekig a dolgot :)Imádtam az aggódó Robertet.Remélem Em hamar felépül és a babával is minden rendben marad.Most úgy érzem vidám fejezetekre számíthatunk ha Em hazatér ,hisz Robertet ismerve nagyon akar majd a családjára vigyázni,kérdés Em mennyire bírja majd :)
    Nagyon várom a folytatást.
    szia
    a.n

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Én nemrég találtam rá a blogra és nagyon tetszik.Jó a történet, de nincs túlfeszítve, a stílus pedig kifejezetten olvasmányos. Ha nem írod, eszembe sem jutott volna, hogy ez az első próbálkozásod.
    Csak így tovább. Szívesen olvasnék tőled még tovább sztorikat is.
    Üdvözlettel:
    Marietta

    VálaszTörlés