Talán következő márc. 15 miatt jön 7végén, kérdés viszont mennyire telítik be most héten a 7végémet. :P
Köszönöm a hozzászólásokat mindenkinek!
a.n.: Köszi, hogy félálomban is komiztál. :) Tök jó látni, hogy nálatok is meg van a topplista. Bár sokszor totálisan eltér az enyémtől. XD Nem írtál hülyeséget. Mindig mondogattam magamnak, hogy na most, na most belemegyünk ebbe az intimitás dologba. Hát most jött el az ideje. Megszenvedtem vele.
csibimoon: Imádnám, ha Rob kápráztatna. :P Őszinte tiszteletem akkor, mert én is azok közé tartozom, akik nem férnek el sosem. :( Mindig málhás szamár effektussal utazom. :S Ui.: Hmmm... Beli...kisállatok vs. Gitka ;)
Anna: Örülök, hogy sikerült örömet okoznom. Én is ilyen vagyok, inkább mindent viszek, mint semmit... aztán így is mindig hiányzik valami. XD A vége miatt izgultam, de csak jó lett. :$ Köszi a komit.
Breeco: Em nincs olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy ott legyél neki Te. <3 Nem lett volna rossz utolsó fejezetig, de addig még.... muhahhhaaa... Fúú, tényleg örülök, hogy nem voltál itt, amikor írtam ezt a fejezetet. XD
Zsuzsi: Vallomást teszek. Nem olyan drasztikusan, hogy hoppá utolsó fejezet következik, de ezen vagyok. :$ Nem szeretném túlbonyolítani, sem Szurovecz-módra szappanopera méretűre bővíteni. De addig még van pár dolog a tarsolyomban. Szóval, csak nyugi. Addig még fogtok szeretni- utálni, meg minden.
csez: Ó, csezemo!! Az én lelkemnek meg az kellett, hogy neked az kellett. :P Lassan már angol leszel, hallod e! :)) Örülök, hogy ennyire tetszett.
Jó olvasást!
Gitka
***
"Something, something about this place
Something 'bout lonely nights and my lipstick on your face
Something, something about my cool Nebraska (English -Gitka) guy
Yeah something about, baby, you and I"
Egyik nap átruccantunk Fiesole-ba egy kellemes városnéző körútra. Rendes turistához híven megnéztünk mindent, amit csak lehetett. Kivételesen nem én húztam magam után Robot, hanem ő engem. Rendesen elfáradtam.
Nem tudom, csak a véletlen műve volt- e, vagy előre kitervelte az egészet, de szerencsésen beleütköztünk egy kertmoziba, ahol éppen az egyik kedvenc régi olasz filmünket vetítették. A késő délutánt így De Sicával és a Vadmacskával töltöttük.
A nap végén pedig felcipelt a várost övező egyik domb tetejére, hogy onnan nézzük meg a kilátást. Már sötét volt, a látvány viszont gyönyörű.
- Maradjunk itt! Szálljunk meg egy helyi hotelben! – kértem, miután visszaértünk rövid túránkról a városba.
- Maradni szeretnél? – kérdezte.
- Nem szeretném, ha este vezetnél. És útközben láttam egy kedves kis helyet.
- Miért érzem úgy, hogy fájni fog ez még nekünk… rendben, keressünk egy hotelt.
Végül a Villa San Michele Hotelben szálltunk meg. Kedves, semmi extrát nem nyújtó hotel volt a város szélén, gyönyörű kilátással.
- Jó estét! – köszönt Rob.
- Jó estét, miben segí… oh, mio dio! – kapott a szívéhez a recepciós lány. Íme a Pattinson hatás!
- Majd én beszélek. – tereltem odébb Robot, látva, hogy egyetlen egy gesztus is elég volt, szegény lány megsemmisítéséhez.
- Ciao! Egy szobát szeretnénk két személyre. Csak erre az éjszakára. – kértem.
- Oh, persze. Egy ágyas, vagy két ágyas szobát kérnek? Elnézést, hát persze, hogy egy ágyasat kérnek. – fordította el zavartam fejét a lány.
Rob mellettem elmosolyodott, mire jól oldalba billentettem. Ő tehet róla, szegény lány azt sem tudta hol van!
- Nincsenek luxus lakosztályaink, mi csupán egy kis prioritású hotel vagyunk, de van egy nászutas lakosztályunk, ha gondolják. – pirult el újfent a lány.
Erre Rob mosolya még szélesebb lett.
- Az pont jó lesz. - húzott közelebb magához. – Kivesszük!
- Milyen néven jelentkeznek be? – kérdezte a recepciós lány. Nagyon úgy tűnt, mint aki éppen arra koncentrál, hogy ne ájuljon el ott helyben. Kicsit szórakoztatott a szituáció, eszembe jutott milyen régen eljöttünk már Los Angeslesből és nekem mennyire nem volt ínyemre visszamenni oda.
- Hmm… nem is tudom. Legyen Mr. és Mrs. Comencini! – kacsintott rám mikor a lány elfordult a kulcsunkért. Én értettem a poént, az utalást a délután látott filmre, a lánynak pedig már minden volt ő semmit nem észlelt a külvilágból.
Miután felvettük a kulcsokat és a lány megmutatta a szobát magunkra maradtunk. Úgy le tudtam volna csapni!
- Holnapra mindenki tudni fogja, hol vagyunk, tele lesz minden újság a házassági baromságokkal. – huppantam le a legközelebbi ülő alkalmatosságra.
- Hiszen te akartál itt maradni éjszakára, kicsim. Ugyan, hagytam volna ki ezt a remek lehetőséget? Láttad milyen képet vágott. Most mond, hogy nem volt vicces.
- Nem volt az! – feleltem.
- De az volt! – lépett közelebb hozzám. – Na gyerünk valld be, hogy élvezted! – csípte meg játékosan az oldalamat.
- Ne csináld! –sikkantottam fel.
- Gyerünk, ismerd be, vagy addig csiklandozlak, amíg meg nem teszed. – figyelmeztetett.
- Nem vagyok csikis. – közöltem teljesen higgadt képet varázsolva arcomra.
- Nee-eem? – kapott utánam. Kész, vége volt, vesztettem. Én nem voltam csiklandós soha az életben, vagyis nem tudtam róla. De Robnak sikerült megtalálnia a pontokat, ahol mégiscsak az voltam. Tíz perc múlva már a szőnyegen feküdtünk. Én könnyeimtől szabadultam meg, amik a nevetéstől jöttek elő, ő pedig egy vallomással lett gazdagabb.
- Oké, vicces volt. Bevallom!- feleltem nevetve. – Csak hagyd abba!
- Dehogy hagyom! Csak most kezdek belejönni… - kapott újra derekam után. Reszketve zuhantam az ágyra karjai közül. - … a nászutas lakosztály megkövetel bizonyos dolgokat…
A következő napokban Rómát és Velencét hódítottuk meg. Rob mindent megmutatni akaró énje nem ismerte a „pihenni” és a „lassabban” szavakat. A nagy távolság miatt ismét nem a kibérelt házban aludtunk, ezúttal azonban egy puccos római szálloda falai között ért minket az este.
- Szörnyen dühös lennél, ha odalopóznék ahhoz az újságoshoz a sarkon, igaz? – kérdeztem a hotel halljában.
- Igazi szörnyetegé változnék! Igazából csodálom, hogy eddig kibírtad.
- Ma jelenik meg az újság. Kibírnád, hogy nem olvasod el a kedvenc újságíród cikkét?
- Akkor mindenképpen osonj oda! – lökött finoman közelebb a kijárathoz. - Menj csak, én addig kijelentkezem és mehetünk is.
Gyorsan kértem egy lapot az újságostól, kifizettem és már ott is voltam mellette.
Tovább andalogtunk a történelmi városban, amíg úgy nem gondoltuk, hogy ideje elindulnunk. Folyamatosan szövegelt mellettem. Ez mikor épült, az mikor épült. Két lábon járó történelemkönyv lett belőle, csak nem vettem észre? Folyamatosan elkápráztat, csak kapkodtam a fejemet ide- oda. Mint minden jónak, ennek a napnak is vége lett egyszer és utunkat ismét a bérbe vett házikó felé vettük. Jobban szerettem rá házikóként gondolni ahelyett, ami volt: egy monumentális építmény. Méretei ellenére imádtam. Barátságos volt, otthonos. Mozi terem is volt benne, hogy ne éreztem volna jól benne magamat. Meg persze, ez a csóka mellettem az autóban is gondoskodott arról, hogy minden tökéletes legyen.
- Na lássuk, történt valami iszonyat érdekes dolog? – kapta ki a kezemből az újságot, miután megérkeztünk.
- Hé, enyém! – kiáltottam fel. - Téged nem is érdekel.
- Már hogyne! Például ez – lapozott a cikkemhez – és el is olvasom. Kíváncsi vagyok mennyire szedted szét a… mi is ez… Igazság árát.
- Semennyire, aranyos, kedves voltam – mondtam.
Hiába hozzá beszéltem, már nem hallotta. Akárhányszor tőlem olvasott valamit, mindig egyfajta elszigeteltség lett úrrá rajta. Ha reklámos lennék, és egysoros szövegeket írnék szerintem azt is minimum öt percig tanulmányozná. Ezúttal tíz perces némaságának voltam szem és fültanúja.
- Ez jó. – jelentette ki.
- Én is pont ezt írtam, tetszett.
- Tudom, de én az írásra értettem. – adta vissza a lapot a kezembe.
- Ha az ételek tartalmát írnám össze, akkor is ugyanezt mondanád. – ingattam meg a fejemet rosszallóan.
- Mert jól csinálnád! Megmondanám, ha nem jó… - füllentett. Tudtam, hogy nem mondaná meg.
- Na, gyerünk, mond meg, mikor írtam olyat, ami nem volt jó! – szólítottam fel.
- Várj, gondolkodnom kell!...Héé! Aúúú! most mi…? – kiáltott fel, miután jól fejbe kólintottam az egyik díszpárnával.
- Gondolkodnod kell?! – kérdeztem.
- Te kérted!
- Na, jó, akkor mondjad! – fontam magam elé durcásan a kezeimet.
- Most megsértődtél? – bújt közelebb hozzám. – Hé! – bökött oldalba, majd simította meg az arcomat. – Nem úgy gondoltam, hogy rosszat írtál, csak túl szigorú voltál… szerintem. De ez nem azt jelenti, hogy nem jó!
- Példát kérek.
- Az a film legutóbb a robotokkal…
- A Transformers- re gondolsz? Csak leírtam mit lát benne egy női néző. – forgattam meg a szemeimet.
- Igen, le írtad rendesen. És a Koszorúslányokra…
- Azt te is végigszenvedted velem, szóval nincs reklamáció.
- Igaz. Egyszer még valaki éjjel betör hozzánk és számon kéri rajtad az egészet betűről betűre. Én csak ettől félek. – mondta.
- Túlságosan aggódó vagy. És tudom, hogy bármit leírhatok, mert Te megvédesz mindentől.
- Így van! – nyomott egy csókot a számra. – Vacsi? Ma én főzök valami finomat.
- Ha már ennyire lelkes vagy. – vontam vállat. Az igazság, hogy mostanában mindenben ennyire lelkes volt. Ha nem tudtam volna, hogy nincs vaj a füle mögött, gyanakodni kezdtem volna, hogy igen. – Én addig… - tekintettem lopva az újság felé, de pont elegendő ideig ahhoz, hogy értse, mire vágyom.
- Gondoltam. Olvass csak! – csókolt meg újra, majd magamra hagyott.
Hogy van egyáltalán ereje arra, hogy ennyi mászkálás után még főzőcskézzen is, el nem tudtam képzelni! Önző módon elhelyezkedtem az egyik fotelban és átlapoztam az újságot. Sosem szoktam rögtön nekivetemedni a cikkeknek, sokkal kíváncsibb voltam annál. Minden egyes alkalommal végigpörgettem az újságot, hogy kielégítsem kíváncsiságomat, mit rejtenek a lapok. Most azonban olyan dologba botlottam a kezdeti oldalak egyikén, ami miatt felhagytam addigi szokásommal és inkább elkezdtem olvasni.
- Rohadék szemétláda! – csattantam fel olvasás közben.
- Kicsim? – hallatszott a bizonytalan kérdés a konyhából.
- Büdös disznó! Aljas… pfűűű! – szitkozódtam tovább.
- Oké, megijesztesz. – lépett be nevetgélve a nappaliba kezeit törölgetve, majd arcomat meglátva rögtön le is fagyott a mosoly az arcáról. Elég elborult fejem lehetett. – Hé, mi történt?
- Ellopta! – tartottam az orra elé az újságot. – Az a görény! – fújtattam.
- Ki lopott el, mit? – kérdezte belenézve az újságba. – Hé, erre emlékszem, amikor hajnalok hajnalán írtad. Nem is vettem észre ezt a cikket, miért nincs ez a tartalomban feltüntetve a neved mellett és a másik meg igen?! Ezek a te szavaid… és az ő neve. – lapozgatta az újságot a tartalom és a cikk között. - A te cikkedet jelentette meg a saját neve alatt? – kérdezte.
- Tanulmány, nem cikk. Igen! – válaszoltam. – Lapozz a végére. – vezényeltem.
- Mi ez? – kérdezte tanulmányozva.
- Olvasd hangosan!
- A nyugdíjba vonulása előtt álló Craig Lyodot… komolyan visszavonul – kérdezte - az Amerikai Újságírók Egyesülete életműdíjjal tünteti ki egész munkássága előtt való tisztelete jeléül. Valamint „Régi Idők Mozija” c. tanulmányáért Arany Pennára jelöli. Ohhh! Szemétláda!
- Valami ilyenre gondoltam én is!
- Hé, gyere ide! – ölelt meg.
- Jól vagyok, tényleg. – bizonygattam. – Meg kellene néznem az emaileket, vagy írnom a lányoknak egyet.
Rob készségesen nyújtotta oda a laptopot, amit azért vész esetére magunkkal hoztunk.
Csigalassúsággal kapcsolt be és ugyanolyan lassúsággal hozta be az email fiókomat is.
Később visszanézve, lehet, hogy nem is kellett volna betöltenem.
- Na ne! – csak ennyi jött ki a számon, semmi több. Lefagytam.
- Mi történt? Hadd nézzem! – hajolt oda Rob is.
Ms. Molnár,
sajnálattal értesítjük, hogy szerkesztőségünk augusztus 1-el kénytelen megválni személyétől és munkakörét felfüggeszteni.
Tisztelettel:
Variety szerkesztősége
- Ezt nem tehetik! Először ellopja a cikkedet…
- Tanulmány. – javítottam ki.
- Tök mindegy! Aztán meg kirúgnak. Meg sem indokolták, mert nincs indokuk. De ugye nem hagyod ezt ennyiben? – húzta kérdőre szemöldökét.
- De, most mit csináljak? Nincs kedvem belemenni egy botrányba. Elmegy, befejezi, kapunk egy új szerkesztőt… gondolom.
- Felfogtad, hogy egy ilyen ’Arany Pennára’ vagy mire jelöltek? Fogalmam sincs mi az, de úgy hangzik, mintha valami jó dolog lenne. Nem hagyom, hogy engedd neki, hogy így elbánjon veled!
- Minek kellett nekem megvenni ezt az újságot! – dobtam le magunk mellé a szőnyegre. – Hagyjuk ezt, jó? Nyaralunk, ne rontsuk el, kérlek!
- Ha hazaérünk, beszélnünk kell róla. – nézett rám jelentőségteljes szemekkel.
- Értettem, főnök! – erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra.
- Gyere, segíts nekem. Azt hiszem, ez a sütő meghaladja a konyhai képességeimet… - húzott be a konyhába.
Sok mindent el tudtam volna képzelni Craigről, sokat el is képzeltem, de ez valahogy kimaradt a sorból. Nem akartam ezzel foglalkozni, ami megtörtént, megtörtént alapon. Ha arra gondoltam, mennyire boldog voltam, amikor megkaptam az állást, mennyit tanultam belőle és mennyi hülyeséget kellett elszenvednem... Aztán hátba döfnek. Az egészben az fájt a legjobban, hogy emiatt, valahogy olyan mocskosnak éreztem magamat. Pedig nem is tettem semmi rosszat. Tovább növelné az érzést, ha nem tennék semmit? Viszont tudtam, mi fog történni, ha szembe megyek ezzel az egésszel. Craiget előveszi a média, meghurcolják, az összes eddig elért dolgai hitelességét megkérdőjelezik, a barátai elfordulnak tőle satöbbi, satöbbi. De ha csendben nézem, ahogy az Én eredményemmel Ő aratja le a babérokat? Vajon volt már hasonló eset? Lehet, hogy valahol, valamikor ugyanezen rágódott valaki más is?
- … akkor 30 elég lesz neki? – kérdezte Rob.
- Hmm? – néztem rá eltűnődve.
- A hús… sütő. Hány percre rakjam? – kérdezte.
- Ja, annyi jó lesz. – bólintottam rá, bár nem tudtam pontosan mire is. Elkalandoztam.
- Tudom, hogy azt mondod, nem érdekel, de közben belülről rág. – tette kezeit a vállamra.
- Oké, beismerem, de nem akarok ezzel foglalkozni. Nem engedem, hogy bármi elrontsa ezt! – mutattam körbe. – Minden tökéletes, csak Te meg Én, itt, romantikázva. Szinte már elfelejtettem, hogy van más is ezen kívül.
- Bármit megadnék azért, bárcsak ne kellett volna ráébredned, hogy létezik még a világ. – ölelt magához.
- Tökéletes vagy, igaz? – tettem fel a költői kérdést. Azért sem vártam választ, mert tudtam a választ.
- Ezt meg ki hazudta neked? – kérdezte
Kezét a mellkasomra helyeztem, megadva kérdésére a választ. Csendben, apró mosollyal az arcán hajolt közelebb arcom felé, halvány csókot nyomva rá.
- Holnap én adom az instrukciókat, az irányt illetőleg. – jutott hirtelen eszembe, mit is terveztem el magamban.
- Rendben, oda megyünk, ahova csak szeretnél. – válaszolta. Hát persze, hogy oda megyünk – mosolyodtam el magamba – de nem igazán azért, mert én szeretném. Eddig olyan volt, mintha mindenben az én kedvemben akart volna járni, itt az ideje, hogy én is az övében járjak.
Az aprócska félreértésünk óta, amit Bianca drágám okozott közöttünk lelkiismeret furdalásom volt. Mikor kiötlöttem, hogy Olaszországba menjünk nyaralni eszembe jutott, hogy valahol olvastam egy emberről, aki érdekes szenvedéllyel rendelkezik. Rögtön tudtam, hogy ez lesz az, amivel lelkiismeret furdalásomnak jó utat inthetek. Ő pedig oda lesz az ámulattól.
Így indultunk el másnap. Megadtam a koordinátákat, ő pedig vezetett anélkül, hogy a legapróbb ötlete lett volna hova is megyünk. Már csak azért kellett aggódnom, hogy bejöjjön neki az egész.
- Elárulod hova tartunk, vagy tervezzük, hogy nekihajtunk a Földközi tengerek? – kérdezte.
- Csak vezess, amerre a GPS mondja! – intettem le.
- Értettem főnök! – szalutált egyik kezével elengedve a kormányt, amitől minden egyes alkalommal a szívbaj kerülgetett.
- Azt azért megjegyezném, hogy a frász kerülget.
- Mégis mit gondolsz, hova megyünk? – érdeklődtem.
- Hát nagyon remélem, hogy tényleg megállunk, még mielőtt a tengerbe hajtunk. – sóhajtott.
A pasi, akihez voltaképpen hivatalosak voltunk a part mentén lakott, így a félelme nem állt távol a valóságtól.
- Wooow, kis vityilló! – füttyentett elismerően kiszállva a kocsiból. –Hiányolom a kapucsengőt és a fegyveres őröket. Tiszta Maffiózók feelingje van ennek a háznak.
Mielőtt egyéb aggodalmainak adott volna hangot, egy nő jött ki a házból: - Üdvözlöm önöket. Miben segíthetek?
- Mr. Costa vár minket, Emili vagyok, megbeszéltük. – üdvözöltük egymást.
- Oh, igen. A nagyapám említette, hogy látogatókat vár. Mona vagyok. – nyújtott kezet.
- Rob. – viszonozta ő is a kézfogást.
- Igen, tudom kicsoda maga. – jött rögtön zavarba Mona, ahogy kicsit közelebb került Robhoz. Na, remek, úgy látszik ezt lehetetlen kikerülni. – Gondolom ön az érdeklődő. Olyat még nem láttam, hogy egy hölgy jött volna látogatómban a nagyapám szenvedélye miatt. – fordult hozzám.
- Oh, kérlek, hagyjuk a magázódást. – kértem.
- Rendben. – bólintott. – Akkor örülök, hogy itt vagytok. – mosolygott ránk azzal a tipikus olasz vendégszerető mosollyal az arcán.
- Ha megkérdezhetem, a nagyapád mivel is foglalkozik pontosan? – bújt ki Robból a kérdés.
- A családunknak mindig hatalmas földterülete volt. Leginkább szőlőtermesztéssel foglalkoztak, de nagyapa emellett bankár volt. Innen a luxus, hogy ezt megengedheti magának. Mindig jön valaki, aki ugyanakkora szeretettel van ezek iránt a roncsok iránt, mint ő. Én sosem értettem. Jöjjenek utána, ha jól sejtem most is a garázsban matat valamit.
Jó vendég módjára követtük Monát. Rob elég nehezen indult meg, de aztán csak megfogta a kezemet és folyamatos bámulás mellett jött velünk.
- Egy pillanat, megnézem odabent van-e. – kérte Mona a garázs előtt.
Robnak pontosan jól jött ez a pár pillanat.
- Kocsik? Komolyan? – fonta keresztbe maga előtt a kezeit, majd vallatni kezdett.
- Hát… gondoltam jó lesz programnak.
- Te rühelled a kocsikat. – jelentette ki.
- Nem is rühellem, csak szerintem a kocsi az kocsi és semmi több. Négy kereke van…
- Négy kereke van, gurul, elöl berreg, hátul meg pöfékel. Igen pontosan ismerem a véleményedet a kocsikról. – vigyorgott.
- Nem ér kifigurázni, ha egyszer tényleg így van.
- Köszönöm! – nyomott egy csókot az arcomra. Közben Mona is kikukucskált, hogy beljebb invitáljon minket.
Odabent egy kedves öregúr várakozott a hosszú kocsisor mellett.
- Jó napot! Vittorio Costa vagyok. Azt hiszem kegyeddel már beszéltünk.
- Igen, nagyon örülök. Emili.
- És gondolom, akkor ön lenne a hölgy barátja, akinek ez a meglepetés szól. – fogott kezet Robbal is.
- Igen. Köszönjük, hogy időt szakított ránk.
- Kérem, nézzék el nekem a rémes angolomat, de sajnos nincs lehetőségem mostanság a nyelv gyakorlására. Tudják, ha valamiért még rajongok ezeken a pompás automobilokon kívül az az angol gasztronómia. Az unokám mindig morog rám miatta, sajnos az én egészségem már nem bírja annyira az édes süteményeiket. De nem egy öregember problémáit jöttek meg hallgatni, jöjjenek, körbevezetem magukat.
- Köszönjük.
Rob mindvégig izgatottan kérdezősködött. Néhány autó láttán, őszinte ámulat uralkodott el rajta. Szórakoztató volt látni, hogy bizonyos kocsikkal már- már úgy bántak, mintha cukorból lettek volna.
- Nagyon szép gyűjteménye van!
- Köszönöm, sajnos egyre drágább a karbantartásuk. És az egészségem sem engedi, hogy ugyanúgy mozogjak, mint régen. Sajnos, ha nem hajtják a kocsikat, elvesztik lényegüket. Régebben még egy- egy kivételével mindet vezettem, ma már csak eggyel járok el a szomszéd városba. Sajnos kénytelen leszek pár darabtól megválni.
Érvényes volt a ’mindent a szemnek, semmit a kéznek’ elv. Olyan szavak kezdtek el röpködni a beszélgetésükben, mint: hengerfej, olajteknő, forgattyúsház, gumitömítés, én pedig kezdtem nagyon butának érezni magamat. Mona, mint aki tudta. mi következik észrevehetetlenül surrant ki.
- Ezt nézd kicsim, hát nem gyönyörű! – mutatott egy sötétkék autóra Rob.
Szépnek szép volt, volt két kereke… elöl berreg, hátul meg pöfékel, gondolom.
- De az, nagyon! – próbáltam megütni az ő lelkesedési szintjét. Hát nem jött össze. Viszont örültem, amiért sikerült úgy eljutnunk idáig, hogy nem gyanakodott és most, hogy itt voltunk jól érezte magát.
- Ha ezt most apu látná, nem lehetne elrángatni innen, az biztos. A régi kocsimra emlékeztet. – mondta. Tudtam melyikre gondolt. Arra, amelyik a találkozásunk után még berregett és pöfékelt, viszont nem világított se elől, se hátul. A szerelő azt mondta az ütközés miatt valami úgy elrepedt a vázában, hogy nem tudná eredeti állapotába visszaállítani. Azóta fájt érte Rob szíve. Persze nem mondta, de látni kellett volna a szertartást, amikor a fiúkkal végső útjára kísérték. Hirtelen ötletem támadt. Ha lúd, legyen kövér.
– Vegyük meg! – csúszott ki a számon.
- Hogy mi? Meg akarod venni? Komolyan? Mert nem kellene sokáig győzködni.
- Komolyan gondoltam. Úgyis összetörtem a kocsidat… de ígérem, ennek a közelébe sem megyek. - esküdöztem.
- Mr. Costa említette, hogy megvállna pár autótól. Ez a kocsi is köztük lenne? – kérdezte.
- Nos, azt hiszem, nem igen találnék jobb gazdát neki, ha azon gondolkozik, hogy megveszi.
- Ezt egy igennek veszem. – nézett rám boldogan Rob.
- Jöjjenek, menjük be a házba, ott komolyan meg is beszélhetjük ezt a dolgot.
Így a nap további részében Mr. Costa szívéjes vendéglátását évezhettük. Rob gazdagabb és boldogabb lett egy új autóval, Mr. Costa pedig szegényebb eggyel. Megbeszélték az árat, a szállítást, mire kell odafigyelni a kis drágánál, blah, blah, blah.
Elfáradtam. Pedig nem csináltunk semmi megterhelőt aznap. Nem kellett sokáig noszogatni, hogy aznap ágyba bújjunk. Viszont most először hirtelen el is nyomott az álom.
Kénytelen voltam ráeszmélni, hogy lassan véget ér az általunk eltervezett nyaralás ideje. Gyönyörű időt töltöttünk el Olaszországban, főleg ezek között a falak között. Rossz volt innen elmenni. Ábrándozva ültem a verandán egy pohár narancslével a kezemben. A naplemente káprázatosan gyönyörű volt aznap.
- Egy kis bort? – kérdezte kilépve Rob.
- Nem, köszi. Ez most szimpatikusabb.
- Min filózol annyira? – csókolt bele a nyakamba.
- Csak azon, hogy nem fűlik a fogam a hazautazáshoz.
- Nem muszáj mennünk. – mondta, miközben leült mellém.
- Hát, nekem már nem kell visszamennem a szerkesztőségbe, neked pedig nincs forgatásod, de biztosan vannak mások is, akik ezt a házat szemelték ki maguknak a nyaraláshoz.
- Nem nincs senki. – kortyolt bele sunyin az italába.
- Megkérdezted az irodát? – kérdeztem.
- Nem. – rázta meg mosolyogva a fejét.
- Akkor csak tippeltél? – találgattam tovább.
- Nem tipp, tudom, hogy nincs senki. Mert nem lehet. És nem kérdeztem meg az
irodát, mert hogy úgy mondjam már nem az ő hatáskörük. – kortyolt bele lopva újra az italába.
- Robert! Mit csináltál? – kérdeztem.
- Tudod milyen aranyos vagy, amikor rádöbbensz a dolgokra és tettetett dühvel mondod ki a nevemet?
- Hát, ha igaz, amit gondolok, nagyon nem így fogod gondolni, az fix!
- Mond, hogy nem vetted meg ezt a házat!
- Nem tehetem…
- Ahh… te annyira… és ez annyira… - fújtattam. Aztán megnyugodtam. Szerettem ezt a házat. Rob kíváncsian kémlelte arcomat. – Imádom ezt a házat!
- Huh, akkor nincs kiabálás, leosztás, hiszti, meg hasonlók? – húzta fel szemöldökét.
- Nincs, de ezzel fel kell hagynod. Együtt kellett volna megbeszélnünk.
- Tudom, de te akkor azzal jöttél volna, hogy túl drága és nagy, puccos. Viszont tudtam, hogy jól érezted magad itt, mindketten. És szerintem máskor is jól fog jönni, ha elegünk lesz a munkából és pihenni vágyunk. Mindig jól jön a semmi közepén egy ház, mozi teremmel.
- Oké, lehet ezt mondtam volna. Sőt biztosan így érveltem volna, de ez… troppo caro (1).
- Látom más is lapozgatta azt a szótárat. Tetszik a ház, sőt imádod. Nekem is tetszik, akkor meg? Kell ez nekünk, egy hely, ahol elbújhatunk… kettesben. Nem nyitok vitát.
- Értettem. – néztem körbe a házban. Hirtelen másnak tűnt. – Van egy nyaralónk. Remélem, nem rémiszti ez meg, de úgy tűnik, mintha egy komoly kapcsolatban lenne Mr. Pattinson.
- Oh, ha tudná milyen komolyban. – lehelt csókot ajkaimra újonnan vásárolt és egyben első közös nyaralónk verandáján a toscanai naplemente fényeinél.
________
(1) túl drága
***
Most is előre köszönöm, ha megtiszteltek a hozzászólásotokkal. :))
