36. fejezet - Cserekereskedelem

Sziasztok!

MTV Movie Awards és BD treaser trailer izgalmak közepette meghoztam a következő fejezetet. Remélem azért, ha nem akkora várakozással, de azért vártátok és kapok majd egy- két kommentet. :))
És ha már felkerült korábban, akit érdekel:

Az ihletért köszönet Steven Blunt-nak, az idézetért pedig Breeco-nak. :))
Kellemes olvasást!





Puß
Gitka
***
 "Talán különös dolog ilyet mondani, de egyedül a fejlődésben, az átalakulásban és a változásban találhatjuk meg az igazi biztonságot.”/Anne Morrow Lindbergh/

"Egy napon miután uralmunk alá hajtottuk a szelet, a hullámokat, az árapályt, és a gravitációt, talán hasznosíthatnánk a szeretet energiáit is. Akkor a világtörténelem során másodszor, az ember újra felfedezi majd a tüzet.”/Pierre Teilhard De Chardin/

Végül a teljes hétvége elszállt. Bár egész végig együtt voltunk, úgy éreztem a külön töltött időt mégsem pótolta. Reggel cirógatásra ébredtem. Szerelmem kutató pillantásával találtam szemben magamat.

- Jó reggelt! Felébresztettelek? – kérdezte csendben, miközben egy hajszálammal játszadozott. Kócos haja az égnek meredt, de így is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott mellettem. Hogy lehet valaki ennyire bódító hatással rám?

- Nem baj, úgy is kelnünk kell, nem igaz? – feleltem ásítás közben.

- Sokkal szívesebben maradnék a puha, meleg ágyban veled. – mondta, majd hirtelen fölém gurult. Már csak azt észleltem, hogy kezeivel a derekam mögé nyúlva szorosan von magához. Csábító volt a helyzet. Miért pont egy színész rabolta el ilyen mértékben a szívemet? Nem igen volt időm többet a „mi volna ha” témán elmélkedni. Hiába lebegett ott előttem a tudat, hogy ha ebbe belelendülünk és engedek a csábításnak komoly késésnek nézünk elébe, de teljesen elvesztem. Hatalmába kerített.

Mondják, hogy a média romboló hatással van az emberi kapcsolatokra. Hát jelen pillanatban szívesen felvilágosítottam volna valakit arról, hogy ezek közül a telefon a legrosszabb találmány. Miért mindig a legrosszabb pillanatban kell csörögnie?

- Oh, komolyan! – sóhajtottam.

- Nocsak, már nem is vagy annyira felelősségteljes. Rossz hatással vagyok rád. – mondta, miközben az ágy mellett kutatott a telefonja után.

- Ha arra célzol, hogy miattad nem izgat, ha elkésünk, akkor igen. Rossz hatással vagy rám. Még mindig. – grimaszoltam. – Ki az?

- Lehet, hogy bajban vagyok… Az asszisztensem. – emelte füléhez a telefont. – Igen… oké, köszi. Megjegyeztem. Szia!

- Bajban vagy? – kérdeztemm miközben a mellkasára kuckoltam magamat. – Vagy esetleg azért hívott az asszisztensed, hogy elújságolja, ma elmarad a forgatás. – kezdtem el gyártani a különböző elméleteket. - Olyan fantasztikusan haladtok, hogy kapsz egy nap szünetet. Természetesen ezt velem kell eltöltened… Lenne is egy- két ötletem. – túrtam bele az éjszaka után igen szétdúlt hajába.

 - Nem lenne rossz, de nem. Csak emlékeztetett egy- két dologra.

- Kár. Akkor menned kell. – gördültem le mellé.

- Szóval kidobsz? – nevetett fel mellettem.

- Gyakorlatilag igen. – mondtam, miközben megpróbáltam kituszkolni az ágyból. – Nem hagyhatjuk, hogy más kapjon szidást helyetted. – koppintottam finoman a fejére.

Miután egyedül maradtam, megpróbáltam visszatérni a szokásos mindennapjaimhoz és leültem a gép elé, hogy összedobjak egy cikket. Időutazás, új technológiák, aliennek, meg egy rakás alternatív jövőteória. Csupa űrbigyó, ami sosem fogott meg igazán. Persze az embereket foglalkoztatja a jövő, és ha már gondolkodunk, gondolkodjunk nagyban, nem igaz?
Hol leszek én pár év múlva? – szökött be a kérdés a fejembe. Bármire szívesebben odafigyeltem, mint erre az idióta írásra. Ma valahogy nem ment. Aztán a csodálatos technológia szakította meg kínszenvedésemet.

- Ajánlom, hogy fontos legyen…- dörmögtem a telefonba Dávidnak. – Éppen egy űrbigyós cikkel szenvedek.

- A filmnek lőttek, zéró, felejtsd el! Elegem van. – kelt ki rögtön magából.

- Várj! Mi van?! – pattantam fel a kényelmes székemből.

- Mindjárt fent vagyok Pesten, akkor elmondok mindent. Csak most piszkosul ki vagyok akadva. Az a barom visszamondta, pedig ő lett volna a legnagyobb támogatónk! Mindjárt ott vagyok. Szia! – azzal letette.

- Hát ez remek! – dobtam el dühösen a telefont. Nem igazán hatott meg, ahogy éles koppanás kíséretében darabjaira hullott.
Miért mindig velem történnek ezek a dolgok? Más emberek is ilyen szerencsétlenek, vagy csak én kapom ezt? Végre boldog voltam és akkor beüt a baj.
Nem sokat kellett várnom, hogy Dávid megérkezzen. Rosszabbul festett, mint a telefonban hallottakból sejtettem.

- Mondd, hogy van itthon valami pia! – rontott be a lakásba, minden előzmény nélkül.

- Szia… öhhmm… nem tudom. – válaszoltam zavarodottan, miközben elsuhant mellettem egyenesen a hűtő irányába. Egyáltalán nem volt rá jellemző ez a stílus. Innen tudtam, hogy nekünk befellegzett.

- Szóval nekünk lőttek? – húztam ki egy széket mellette.

- Aha. – húzta meg a sörösüveget. – Hívott az ürge, egy csomó üzleti dologra hivatkozott nekem, meg ilyenek. Kértem tőle egy találkozót, de nem akar. Azt mondja, sajnálja, de előre nem látott dolgok közbejöttek neki. – húzta meg újra az üveget. -  Egyszerűen gyáva a pasas, hogy a képünkbe mondja.

- Átírom egy két helyen a forgatókönyvet és akkor valamennyivel kevesebb pénzből is kijövünk. – vetettem fel.

- Nem, nem. Te is tudod, hogy ez így a jó. Bele ne piszkálj!

- Akkor mit csinálunk? – kérdeztem.

- Bárcsak lenne valami fenomenális tervem, de semmi. – válaszolta.

- Hé, tarthatnánk egy kiárusítást a ruháidból! – vetettem oda az ötletet. Ez rögtön feloldotta a fagyos hangulatot.

- Persze, még mit nem. Ha már nem lesz filmem, legalább nézzek ki rendesen. Viszont a TE kis filmgyűjteményedre tuti sokan ugranának az ebay-en! – nevetett fel mellettem.

- Oké, oké. Fifty- fifty, visszavágtál. Nem bántjuk a kicsikéimet. – nyugtáztam. – Hát, elég szegényes listánk van eddig.

- Ja, tudom. – nézett rám reményvesztetten. – Kérsz egy sört? – vett ki egy újabb üveget a hűtőből. Fogalmam sem volt, ki vásárolt be egyáltalán, egyikünk sem volt valami nagy sörözős. Végül mégis egy üveg sör landolt a kezemben…

** *

Hangok szűrődtek be a szobába, de furcsa módon igen élesen jutott el minden hang a tudatomhoz. Aztán kinyitottam a szememet, vagyis erősen próbálkoztam. Ki a fene kapcsolta fel a lámpát?! Reflektor van a szobában? Mit keres egy reflektor az én szobámban? Hékás, én nem rendeltem semmiféle reflektort sem. Mi ez itt kérem szépen, nem a Broadway-n vagyunk, ez itt Budapest! Miután sikeresen teljesítettem a szemkinyitásra irányuló akciót, végre körülnéztem. Két igen fontos kérdés szökkent be a fejembe. Egy: mi a fenét keresek a nappali szőnyegén? És kettő… Az most nem jut az eszembe. Lényegtelen, legyintettem.
Léptek zajára lettem figyelmes.

- Hellooo! – üdvözöltem újdonsült vendégeimet heves karlendítésekkel

- Szia! Minden rendben? – guggolt le mellém Rob aggódó tekintettel.

- Hát persze. – bólintottam. – Minden oké csajok? – hajoltam ki Rob buksija mellett, hogy Bogit és Ágit is szemügyre vehessem. Jókedvűnek látszottak, csak nincs bajuk.

- Oké, enyém a nappali részleg, tiétek a konyha. – fordult Rob a lányok felé.

- Olyan jó, hogy így megértitek egymást. – paskoltam meg az arcát. - De, mondták már, hogy mennyire furcsán formálod az angol szavakat? – tettem fel egy költői kérdést számára. – Néha biztosan nehéz nekik megérteni téged. Ági és Zsuzsi odavannak ám érted, tudtad? Kint ácsorognak a forgatáson, hogy lássanak, integethetnél nekik, vagy valami.

- Igen tudom, már mesélted. Majd intézek valamit.– mosolygott rám. Hogy ma milyen felhőtlen kedve van mindenkinek! Ezer-tutiszázalék, hogy ez az UFO-k műve.

- Te mindenre odafigyelsz, olyan kedves vagy és én úgy, de úgy szeretlek. – tártam ki a karjaimat, hogy lássa mennyire is szeretem.

- Te részeg vagy. – húzott fel kacarászva a szőnyegről. – Elfelejtettem, hogy milyen vicces részeg is vagy.

- Hééé… én nem vagyok részeg. – kértem ki magamnak. – Mi nem is ittunk. Ugye Dávid? – Hol van Dávid? Oh te jó ég! Baj van! – fordultam meg hirtelen tengelyem körül. - Valaki elrabolta Dávidot. – kiáltottam. Rob kacarászva próbált megtartani az egyensúlyomban.

- Nincs semmi baja. – nyugtatgatott. - Ágiék éppen most próbálják felhúzni a konyhapadlóról.

- Mit keresett odalent? – kérdeztem, miközben közelebb hajoltam Rob füléhez, hogy belesúghassak egy nagy titkot. – A konyhapadló nagyon hideg.

- Igen? – kérdezte vissza érdeklődve, miközben én lelkesen bólogattam. – Ezt a titkos információt úgy hiszem jobb, ha tőled hallja majd. Miután kialudtad magadat. – tanácsolta.

- Oké. - egyeztem bele ásítás közepette. – Álmos vagyok. – hajtottam a fejemet egyik vállára.

- Akkor most irány az ágyikó. – vetette át egyik kezemet a nyaka mögött, majd a karjaiba kapott.

- Uh, te vagy az én szőke hercegem, csak barna kiadásban. – bújtam hozzá. – Mi lennem, ha befestenénk szőkére? – villant be tökéletes ötlet a fejembe. Azt hiszem egy pillanatra Rob megtorpant velem a szobába vezető úton, de lehetséges, hogy csupán egy aprócska meteor csapódott a Földnek és azt érzékeltem.

- Huhúú, támadnak a kis zöld emberkék. – csúszott ki a számon kacarászva.

- Kis zöld emberkék? – nézett rám tanácstalanul Rob. – Kicsim, hánynod kell? – simította végig a kezét a homlokomon, miután sikeresen landoltam az ágyikóban. Megráztam a fejemet.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezte aggódva.

- Vörös hajat akarok! – próbáltam gyorsan kivánszorogni az ágyból.

- Uh, uhh…Talán várjunk ezekkel a nagy tervekkel, amíg járni tudsz, oké?

- Jól állna a vörös, mindig is vörös akartam lenni. - elmélkedtem. – A vörös sexy! Kell valami újítás az életembe.

- Rendben. Hajat festeni nem tudok most neked, de mást tehetek érted. Mit szeretnél?

- Hogy bújj ide mellém. – hajtottam fel a takaró egyik csücskét magam mellett.

- Hozok neked vész esetére ide valamit, ha hánynod kell, aztán bújok, oké? – Bólintottam, többre már nem igen futotta az energiámból. Lehet, hogy valójában egy gonosz álommanó áll minden hátterében… Ásítottam. Igen, biztosan.

- Aú! – masszíroztam meg a halántékomat.

- Felébredtél, vagy csak egy újabb téves riasztás? – kérdezte vigyorogva az ágy végéből Rob.

- Téves riasztás? – kérdeztem, miközben megnyújtóztattam a tagjaimat. - Nem húznád be a függönyt? – kértem.

- Be van húzva. – közölte Rob a rossz hírt.

- Oh, oohhh. Azt hiszem kicsit becsiccsenthettem. Mennyi az idő?

- Hajnali 5 óra van.

- Végig itt ültél mellettem? – kérdeztem. – Úr isten, fáradt leszel a forgatáson! Nem kellett volna itt éjszakáznod mellettem.

- Hé, semmi baj. Aludtam egy kicsit melletted, amíg orrba nem vágtál. – masszírozta meg az orrnyergét.

- Jaj, sajnálom! – kértem elnézést gyorsan. – Mennyire voltam szörnyű? – kérdeztem, előre félve a választól.

- Nem mondanám, hogy szörnyű voltál, inkább édes. Nem tudtam, hogy ittasan is ennyire kreatív tudsz lenni. – nevetett fel. – Dávid veled ellentétben szinte meg sem szólalt.

- Sajnálom! – hajtottam le a fejemet.

- Azért elárulhatnád, hogy honnan jött az a sok alienes beszólásod.

- Jaj, neee!! Azt hittem azt csak álmodtam. – sóhajtottam. – Mielőtt Dávid megjött, egy idegenekkel kapcsolatos filmes cikken dolgoztam.

- Dávid motyogott valamit, de elmeséld a teljes sztorit? Miért is jutottatok a lerészegedés útjára?
Mindent elmeséltem neki, igazából csak most döbbentem rá, mennyire is szomorú voltam az egész miatt. Végül is ezért kuncsorogtunk mindenkinek az elmúlt hónapokban.

- Segíthetek valamit? – kérdezte vállamat simogatva.

- Van fölös pár milkád kölcsönbe, amit oda tudnál passzolni? – kérdeztem nevetgélve. Még mindig nem tisztult ki a fejem teljesen.

- Ami azt illeti... – fordította arcomat maga felé.

- Na, jó ezt most nem komolyan kérdeztem, oké? – bújtam ki a kezei közül, amikor hirtelen elkapott a hányinger.

- Én teljesen komolyan gondoltam. – mondta. Mielőtt leállíthattam volna, belém fojtotta a szót. – Tekintsd egyfajta cserekereskedelemnek. – javasolta.

- Mégis hogy gondolod? – emeltem el kezét a szám elől, hogy végre szóhoz juthassak. – Mit kapnál te cserébe?

- Téged! – felelte mosolyogva.

- Rob, próbálok egyedül boldogulni, magam megszerezni a dolgokat, hogy csinálhassak valamit. Erre azt akarod, hogy fogadjak el tőled pénzt, csak azért mert a barátnőd vagyok? Ez eléggé olyan lenne, mintha kifeküdtem volna magamnak, nem gondolod? – kérdeztem.

- Rossz oldalról közelíted meg. Figyelj! – fogta kezei közé az enyéimet. – Mindig onnan kell segítséget kérni, ahonnan kaphatsz is, nem igaz? És ki tudna jobban és szívesebben segíteni neked, mint azok, akik szeretnek téged? És én szeretlek. A szőkeherceged szeret téged! - fordította maga felé az arcomat mosolyogva.

- Jaj ne! Miért nem csak egy hülye álom volt!

- Emili, figyeltél arra, amit mondtam? – kérdezte. – Ha ez így neked nem felel meg, akkor pontosítunk. Természetesen nem csak úgy odadobnék neked egy rakás pénzt. Minden egyes fontról elszámolást akarok, és kegyetlenül rátok küldöm majd az ügyvédeket. – mosolygott rám. - Producer akarok lenni, részesedni a film bevételeiből. Csak hagyd, hogy segítsek. – kérlelt.

- Beszélnem kell Dáviddal. – néztem a szemeibe egy halvány mosolyt megengedve magamnak. Utáltam, hogy mindig igaza van!

- Én benne vagyok! – nyílt ki hirtelen az ajtó. Dávid állt lelkes tekintettel a szobám küszöbén.

- Te meg mióta hallgatózol itt? – kérdeztem felháborodva.

- Csak a szőkeherceges résznél kapcsolódtam be, de én benne vagyok. Nyugi, semmi mocskos dolgot nem hallottam, ha ettől féltek. – hátrált meg egy kicsit.
- Dávid! – szóltam rá erényesen.

- Oké, oké. De ezt most komolyan gondoltad, ugye? – kérdezte Robot.

- Halálosan. – felelte.

- Oh, ez az! – bokszolt boldogan Dávid a levegőbe. – Ne vedd személyes dolognak Em, de ezt meg kell tennem. – Először nem értettem mit akar, aztán két lépéssel ott termett az ágyamnál és megölelte Robot. – Az életünket mentetted meg. Mindig is bírtalak. Tartozom eggyel.

- Majd egyszer visszakérem. – kiáltotta ki Rob, a szobából távozó Dávid után.

- Mellesleg ki az a szőkeherceg? – kukucskált vissza az ajtóból Dávid. 

- Kifelé! – tátogtam oda neki.

- Mit szólnál, ha a szőkeherceg meghívna egy reggelire a konyhába? – állt fel mellőlem és a kezét nyújtotta.

- A barnaherceg meghívásának jobban örülnék. – kacsintottam rá, miután kikászálódtam az ágyból.  – Oh, akkor a vörös hajamról való beszélgetésünket sem álmodtam, igaz?

- Nem, azt sem. – nyomott egy csókot a homlokomra, majd végigmért. – Azt hiszem a vörös haj is remekül állna neked. Illene a szemedhez. – csókolt meg végre úgy igazából.

- Jó reggelt! – köszönt egyszerre a lánykórus az asztal mellől.

- Nincs kicsit korán egyébként még, hogy itt reggelizgessetek? – kérdeztem zavarodottan. Mintha Rob azt mondta volna, még csak 5 óra van. Nem sokkal múlhatott még csak fél 6, túl fitt volt mindenki.

- Kicsit, de felébredtünk és éhesek voltunk. – vonta meg a vállát Zsuzsi.

- Én csak morcos vagyok, amiért engem kihagytatok a buliból. – ásított mögöttem Bogi karikás szemekkel.

- Bocsi, nem terveztük be. – szólalt meg Dávid. – Mellesleg ki vett sört egyáltalán? – nézett körbe az asztalnál. Az asztal végén a lánykórus aktívan lapított.

- Köszönjük, hogy támogattátok a tegnap esténket. – mutattam fel hüvelykujjamat a lányoknak köszönésképpen.

- Megpiáltátok az összes…- kezdte Ági szontyolodottan.

- Szerintem, ezt nem akarod befejezni. – állította meg Bogi. – Hidd el, jobb, hogy ők rúgtak be, mint ti. Így a mi titkunk lesz, amúgy csak a szüleitek öltek volna meg minket.

- Mellesleg a bort jobban szeretjük. – jegyeztem meg. A szomorúságom teljesen elmúlt, hiszen újra minden rendben volt a film körül.

- A pezsgő jobban illik az ünnepléshez. – jegyezte meg Dávid.

- Mennem kell. - súgta Rob a fülembe.

- De, még csak… ohh…- pillantottam az órára. Gyorsan röpült az idő, akárhányszor csak a közelemben volt.

- Későn végzem. – mondta.

- Esti forgatás lesz? –csillant fel egyből a lányok szeme.

- Igen. – válaszolta Rob nevetve. – Nem néznél be később? – kérdezte.

- Be kellene mennünk a szerkesztőségbe. – mutattam Dávidra. – Mi lenne, ha a szállodában várnálak? – kérdeztem.

- Rendben, akkor ott találkozunk. –nyomott egy újabb csókot a számra. – Sziasztok! Lányok a forgatáson találkozunk. – kacsintott rájuk, mire mindketten ráolvadtak az étkezőasztalra.

- Én nem akartam ma bemenni a szerkesztőségbe. – panaszolta Dávid. – Muszáj?

- Nem, nem muszáj. – csóváltam a fejemet. – Mi a terved mára? – kérdeztem felé és Bogi felé fordulva.

- Nincs semmi különös, örömködöm, hogy mégis összejön a film, ez teljes napos elfoglaltság lesz, azt hiszem. Talán egy kis vásárlással meg is ünneplem. Miért? – kérdezte Dávid.

- Bogi? – kérdeztem izgatottan, amikor végre összeállt a fejemben az ötletem.

- Nincs terv. Mit találtál ki? – kérdezte izgatottan. Ismert annyira, hogy pontosan tudja, hogy jelen pillanatban valami őrültség motoszkál a fejemben.

- Akkor elmegyünk vásárolni, ti pedig segítetek nekem kiválasztani az új hajszínemet. – tártam eléjük a csodálatos tervemet.

- Hajszínt akarsz váltani? – húzta Ági a száját.

- Szerintem remek ötlet. – lelkendezett Dávid. – Tudom is, hogy mi állna nagyon jól neked.

- Na, erre kíváncsi leszek, mindjárt kész is vagyok. – szaladt gyorsan Bogi a szobájába.

A lányok villámgyorsan megreggeliztek, aztán el is húzták a csíkot a forgatásra. Mi – a hármas fogat – útra keltünk, egyenes úton az első drogéria felé, ahol újdonsült hajszínemet kiválaszthattam. Azt hiszem, életemben először fordult elő, hogy Dávid határozottan egyetértett egy vásárlás során a választásommal.
Hazaérve a bevásárló körútról, Bogi kezelése alá vetettem magamat. Gyorsan meg voltunk, épp időben érkeztem a szállodába. Ezúttal a portás készségesen felengedett, szerencsére. Tudtam, hogy őrült ötlet, amit csináltam, de változást akartam. Úgy döntöttem, hogy ezen túl nem engedem, hogy akármi is az utamba állhasson. Változások kellenek az életemben és őrültségek. A hajszínváltás volt az első a sorban. Alig vártam, hogy Rob belépjen az ajtón. Már vagy ötször végigjártam az egész lakosztályt, vagy húszszor igazgattam meg a hajamat a tükörben, mire végre nyílt az ajtó.

- Tádám! – léptem Rob elé félénken. Valami hasonló reakcióra számítottam tőle, mint amit most reagált. Néma döbbenet.

- Kicsim, mondj valamit, mert azt hiszem, hogy rémesen festek. – kérleltem.

- Nem, ez jó! – szólalt meg végre. – Tényleg. - mondta, miután eléggé csalódott képet vághattam.

- Tényleg? – léptem hozzá közelebb.

- Határozottan. Most olyan kis skótul nézel ki. – nevetett fel. – De jó értelemben. Már csak az akcentus hiányzik.

- Skótul? – kérdeztem fintorogva.

- Volt egyszer egy ismerősöm, akinek pont ilyen árnyalatú volt a haja. Skót volt.

- Értem, akkor tetszik? – kérdeztem.

- Igen, igen, igen. – nyomott minden alkalommal egy- egy csókot az ajkamra. – Vagy mondjam inkább, hogy olyan Vörös Szonjásan festesz? – kérdezte vigyorogva.

- Tudtad, hogy régen ő egyfajta szexszimbólum volt egyes férfiak körében? – kérdeztem vissza huncut mosollyal.

- Kiderítjük, hogy rám milyen hatással lett volna? – kérdezte.

- Én benne vagyok. – majd hagytam, hogy maga után húzzon a hálószobába.
***
Ilyen lett Emili új kinézete:

A következő fejezettel kapcsolatban...

Jó hír(?): ma könnyes búcsút vettem a filozófiától. :( Többet nem kell vele foglalkoznom. Már csak 2 vizsgám lesz június 15. -én, viszont az nehéz. :S De egy kis pihenés céljából lehetséges, hogy írásra adom a fejemet. :D
Ez azt jelenti, hogy a héten új fejezet várható!!
Lenne egy kérdésem viszont. Gondoltam már rá, hogy megírnám, aztán a.n. is felvetette a dolgot...
Szeretnétek olvasni egy Rob szemszöget a békülés utáni időkről, vagy nem?
Oldalra feltettem egy szavazást, vasárnapig él a dolog...

Puß
Gitka

35. fejezet - Gyerekes következmények

Sziasztok!

Huh... már azt hittem, hogy sose enged be a csúnya blogger. :((
Mégsem maradhatunk Rob 25. szülinapján friss nélkül, nem igaz?
Remélem tetszik. :D Kérek szépen kommentet is, oké? Nem volt egyszerű összehozni úgy, hogy közben vizsgáim vannak... :(
Jó olvasást!

Puß
Gitka

Happy Bday Rob!!!
( Na nem mintha olvasná. :P) 

***
„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”/Paulo Coelho/

Pár pillanatig aggódtam, hogy Zsuzsi elájul ültő helyében, vagy valami hasonló baleset történik, de nem. Tényleg jól viselkedtek, szinte büszke voltam rájuk. Természetesen, itták Rob minden szavát, ahogy én is.
Kicsit kezdtem unni magamat, bevallom. Valamikor a kérdezz-felelek játék felénél veszhetett el az érdeklődésem. Éppen azon gondolkodtam, hogyan lehetne leállítani őket, amikor Ági olyan kérdést tett fel, amire az én szemem is felcsillant.

- Szóval akkor ti most együtt vagytok? – kérdezte Ági óvatosan. – Mármint újra, úgy igazából? Hivatalosan, meg minden? – kíváncsian vártam Rob válaszát.

Tekintetünk összefonódott, huncut mosoly jelent meg az arcán. – Igen, hivatalosan, meg minden. – bólintott, miközben tekintete égette az arcomat.
A fejemben apró kis pomponos manócskák ugrándoztak örömükben. Idáig is tudtam, hogy tényleg komolyan akarja ezt a kapcsolatot, de mégis hatalmas öröm járt át, hogy ki is mondta mások előtt. Akarja ezt az egészet! Akar engem! És én is akarom őt…

- Reméltük, hogy ezt mondod. – kuncogtak össze a lányok. – Viszont, unokatestvéri kötelességemnél figyelmeztetni téged. – kezdte Ági komoly hangra váltva.

- Oh, istenem! – sóhajtottam, miközben kezeim közé temettem az arcomat. Tudtam, hogy mi fog következni. Rob ijedten kapta rám a tekintetét.

- Ha még egyszer miattad lesz Em szomorú - kezdte, miközben tökéletes határozottsággal szegezte Robnak mutatóujját - megkeresünk, és akkor megnézheted magadat. Ezt komolyan gondolom! – hadonászott továbbra is határozottan Rob előtt. Már-már attól féltem, hogy kiböki a szemét.

-  Egy seregnyi rajongó fog az ajtód előtt táborozni megkeserítve az életedet, világos?! – kérdezte éles hangon. Rob óvatosan méregetett a szeme sarkából. – Egyébként továbbra is nagyon bírunk. – váltott gyorsan át normál üzemmódra.

- Öhm, megértettem, azt hiszem. Majd eszembe tartom. – nyögte Rob. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak ezen a szituáción.

- Hé, ne vigyorogj! – szólt rám Ági. – Mi csak téged védünk.

- Nagylány vagyok, de köszi. – öleltem magamhoz az én lüke, de annál aranyosabb unokatesómat.

- Ahh, rendben.  – sóhajtott Ági kissé túlzott nyugalmat sugallva. – Nekünk most valami elfoglaltságot kellene keresnünk, igaz? Úgysem ránk vagytok kíváncsiak…- kacsintott rám huncutul.
Nem is olyan régen még anyu virágait irtotta a kertben, most pedig itt célozgat nekem.

- Huh, túléltem. – lélegzett fel Rob mellettem. – Persze azt hiszem, az előbbi kis előadását vehetném fenyegetésnek is, de túléltem. – mosolygott rám.

- Nem csak vehetnéd, konkrétan megfenyegetett. Akár fel is jelenthetnéd. – mondtam.

- Családon belül nem ártana pereskedésbe kezdeni, nem? – kacsintott rám.

- Családon belül? – kérdeztem.

- Hát úgy értem, a te családodon belül, na. – túrt idegesen a hajába. – Nem lenne kedved befejezni az előbb elkezdett reggelit, most már szabályosan éhezem.

- Oh, terelésből megbuktál. – böktem mellkason. – De tőlem befejezhetjük, amit elkezdtünk. – vezettem végig a kezeimet a vállain át egészen a mellkasáig. – Már persze, ha emlékszel még hol hagytuk abba. – jegyeztem meg, miközben kegyetlen módon hagytam magára. Nem kellett sok, hogy perzselő érintéseit érezzem magamon.

A reggeliről ismét lemondtam, bár a kései ebéd kifejezés lehet ideillőbb lett volna. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Táplálkozási szükségleteimet egy nagyobb cél érdekei alá helyeztem. Bár némi gyümölcsöt és édességet így is sikerült becsempésznünk a szobába, de egyáltalán nem arra koncentráltunk.
Jobban mondva koncentráltunk volna, ha nem zavar meg minket valaki folyton. Idáig mindig Robot kereste valaki telefonon, most viszont az én kijelzőm villogott megállás nélkül. Ismertem a számot, de eszem ágában sem volt felvenni. El nem tudtam képzelni mégis mit akar. Egy dolog a „beszélek veled viszony” és egy teljesen másik a „ténylegesen hajlandó vagyok társalgást kezdeményezni veled”dolog. Az adott helyzetbe pedig minden figyelmemet, rezdülésemet Rob birtokolta.
Csak akkor szakadtunk el egymástól, amikor egy másik szám kezdett el keresni.

- Anyu az, muszáj beszélnem vele! – hámoztam ki nagy nehezen magamat a karjaiból.

- Ne, ne vedd fel, kérlek! Kérlek! – borított el csókjaival. – Majd visszahívod…

- Mi van, ha fontos? – leheltem elhaló hangon. Egyre kevésbé tudtam elképzelni olyan dolgot, ami miatt megérte volna elszakadni a jelenlegi tevékenységünktől.

- Kiengesztellek, ígérem! – simította félre az egyik kósza tincset az arcomból. A kedvenc huncut mosolyom jelent meg az arcán. Bármi is volt az, amire gondolt... A telefon ráér. Laza mozdulattal nyomtam ki anyukámat, majd kimagyarázom magamat.
Persze azt nem vettem számításba milyen anyu, ha valamit nagyon el akar érni. Úgy hallatszott ez a helyzet is ilyen lesz, a telefonom harmadszorra kezdte a csengőhangomat játszani.

- Ah, 5 perc! Csak 5 percet adj! – kértem Robot.

- Rendben. – bólintott, miközben egy puszit nyomott a karomra. – De gyors 5 perc legyen.

- Szia anyu! – köszöntem.

- Drága kislányom, mi az, hogy csak így kinyomod a telefont, ha a tulajdon anyád hív?!

- Sajnálom, csak elfoglalt voltam. – védekeztem gyorsan.

- És annyi időd sincs, hogy megmond, rosszkor hívtalak? Mégis mit csinálsz?

- Öhm, hát… - fogalmam sem volt mit füllentsek. Mégsem mondhattam, hogy éppen egy érzéki együttlétet szakított félbe.

- Jaj, csak azt ne mond, hogy még szombat kora délután is dolgozol. Kicsim ez nem normális dolog már tényleg!

- Nem dolgozom! – kértem ki magamnak. Azért ennyire nem vagyok munkamániás, oké?

- Na, mindegy. Valami fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled, mikor jössz haza? Nem fogadok el „nem tudom” jellegű választ, csak, hogy tudd! Az, hogy hét közben agyon dolgozod magadat egy dolog, de még hétvégén is?! Ha nem jössz haza, akkor én megyek át Pestre. Már lassan egy hónapja felénk sem néztél.

- Ez nem igaz, otthon voltam múltkor is. – válaszoltam rutinból. Aztán hirtelen ráébredtem, hogy nem tudnám pontosan megmondani mikor is volt az a múltkor…A francba.

- Szóval mikor jössz? Vagy menjek én? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna a válaszomat. Lehet így jobban is jártam.

- Anyu, nem lehetne ezt most kicsit odébb tenni? Most tényleg nem érek rá. – néztem a mellettem heverő férfitestre.

- Jól van, azt hiszem, egy óra múlva mér fent is vagyunk Pesten apáddal. – mondta ki a végítéletemet.

- Oké, oké! Mit szeretnél, mikor menjek haza? – kérdeztem gyorsan.

- Mondjuk, ha úgy 5 perce indultál volna, akkor lennél időben.

- Mi?! Anyu, kérlek! Mégis mi ennyire fontos? Baj van?

- Csak gyere haza. – mondta. Ajaj! Ismertem ezt a hangszínt, akkor használta, ha valami nagyon nem volt rendjén.

- Most menjek? – Miért csinálja ezt? Kétségbeesett hangomból - ha másból nem is – Rob is megértette, hogy valami nem stimmel.

- Most, igen. Várunk! – azzal letette.

- Baj van? – nézett rám aggódva Rob. Teljesen elolvadtam már a puszta tekintetétől is, most pedig menjek haza és hagyjam itt?

- Anyu azt akarja, hogy menjek haza. De most rögtön. Nem tudom, mi van. De valamiért rossz előérzetem van.

- Most rögtön kell menned? – kérdezte letörten.

- Különben idejön. – feleltem. Aztán, mint a mesében kigyulladt a kis villanykörte. – Nem lenne kedved elkísérni?

-  Menjek haza veled a szüleidhez? – kérdezte nagyot nyelve.

- Csak nem beijedtél? – mértem végig csodálkozva. – Beijedtél, beijedtél! –ismételgettem megállás nélkül.

- Oké, igen… de csak egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Át sem öltöztem, mit fognak rólam gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.

- Akkor gyorsan felrohanunk a szállodába váltásruháért és meg van oldva. De persze nem kötelező jönnöd. De nekem muszáj, nem tudom mi az, amit nem lehet telefonon megbeszélni velem.

- Menni akarok! Rendben… menni fog. – győzködte magát édesen. Nyugtató volt a tudat, hogy nem csak én ijedtem meg a szülőkkel való első találkozástól.

Amilyen nyögvenyelősen kászálódtunk ki az ágyból és indultunk el, olyan gyorsan értünk oda a szállodához.
- Talán Beli-t is elvihetnénk, nem? Szegényke itt van a négy fal között. – simogattam meg a kis drága buksiját.

- Biztos örülne neki. Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz? – kapta kézbe a kis rosszcsontot Rob.  – Mehetünk!

Fogalmam sincs, hogyan csinálja Rob, de egyszeriben eltűnt az idegességem. Csupán attól, hogy mellettem volt. Bár lehetséges, hogy átvándorolt hozzá, ahogy azt az ujjai folyamatos ropogtatása mutatta.

- Ha nem hagyod abban, még eltörnek. – szóltam rá Gyömrő határában.

- Nem tudják, hogy én is veled megyek. – mondta.

- Nem, nem tudják.

- De azt se mondtad meg a szüleidnek, hogy kibékültünk, igaz? – kérdezte.

- Hát… nem. - vallottam be. - De nem azért, mert valami okom lenne rá, hogy eltitkoljam, csak jobban szerettem volna személyesen elújságolni.

- Értem. Nem baj, nem azért, csak készítem fel magamat a helyzetre. – motyogta idegesen.

- Nyugi. Imádni fognak, mert én is imádlak. – próbáltam megnyugtatni.  – Itt is vagyunk. – mondtam, miközben kanyarodtam volna rá a házunk előtt lévő kocsifelhajtóra.

- Mi a fene?! – kérdeztem meglepetten. Igazából csak azért kanyarodtam volna a felhajtóra, mert az már tele volt. – Mit keres itt ez a sok kocsi?

- Többen is vannak, nem csak a szüleid? – nyögött fel mellettem Rob. – Lehet be kellett volna vennem egy nyugtatót.

- Oké, nem tudom, mi folyik itt, de ne aggódj, oké? Szeretlek. Ők pedig csak a szüleim és a keresztszüleim, meg Ági szülei, ha a kocsi alapján jól gondolom, de a lényeg: nem harapnak.

- Oké, rendben leszek. – erőltetett magára egy mosolyt.
Annyira kis elveszettnek látszott, nem tudtam megállni, hogy ne adjak neki még egy gyors csókot, mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból.

Az udvarból vidám hangok szűrődtek felénk, így akkora baj nem lehetett. Közben a táskámban újra rezegni kezdett a telefonom, de semmi kedvem nem volt újra kinyomni annak az illetőnek a mai napon nem először. Amikor a hangok tulajdonosait is felismertem végleg jobb kedvem lett. Az idejét sem tudtam, mikor találkoztam utoljára az unokabátyámmal. Éppen Zalánt próbálta lefoglalni egy focilabdával, ahogy azonban Beli elszabadult a kezeim közül már nem igen volt szükség rá, mint játszópajtás.
- De aranyos! Szia Em! Játszhatok vele? – kérdezte Zalán, de a választ már nem igen várta meg, elszaladt Beli után. Anyu virágainak, jelentem, kampec.

- Oh, szia! – futott elsőre át a döbbenet Márk arcán, amikor meglátott minket. – De régen láttalak! Minden rendben? – mért minket végig alaposan, miután megölelt, Robbal pedig kezet rázott.

- A barátom, Rob. – mutattam be neki. – Bár gondolom, ezt tudod. – mosolyogtam.

- Rob ő pedig a drága, egyetlen unokabátyusom. Aki nagyszerűen beszél angolul, tőle tanultam meg az alapvető kifejezéseket.

- Nagyon örülök. – mondta Rob. Kezdett normális színe lenni, aminek nagyon örültem. – Alapvető, mint hogyan küldöd el a fenébe az embereket?

- Mindenre felkészítettem. – húzta ki büszkén magát Márk. - Nem akarok bunkó lenni, de ti nem szakítottatok? – nézett rám kérdőn.

- Volt egy kisebb szünetünk. – mondtam.

- Oh, azt hiszem ez lesz a bejelentések napja. – nevetett fel.

- Miért is? – kérdeztem. – Amúgy mit csinálsz itt? Nem mintha nem hiányoztál volna, csak anyu nem mondta, hogy itt lesztek ti is meg Juditék is. Csak azonnali hatállyal hazarendelt.

- Családom nemesebbik sarja ismét alakított, hogy úgy mondjam. – húzta el a száját.

- Családod nemesebbik… mi? Na, várj! – torpantam meg egy pillanatra. – Fanni? – kérdeztem.

- A szőke hercege nem volt annyira nemes, mint a tündérmeséjében elképzelte, de ezt nem neked kell magyaráznom. De én nem mondtam semmi rosszat sem. – tartotta fel védekezően a kezeit.

- Márk, most mondd, vagy ne mond, de ne beszélj homályosan! – kértem.

- Majd odabent elmondanak mindent, már vagy 2 órája itt vagyunk. Szerencsére valaki kell, aki vigyáz Zalánra idekint. Menjetek be nyugodtan! Én előkerítem a kis lurkót.

- Köszi! – grimaszoltam.

- Hé, csak nincs akkora baj. – simította meg a karomat Rob.

- Azt hittem, én vagyok a bátorító, nyugtató ember és nem te. – mosolyodtam el.

- Kicsit még mindig be vagyok ijedve, de ez nem lényeg. Minden rendben lesz!

- Ha Fannival és Krisztiánnal van valami, ez már alapból csak rossz lehet. Egyikük nagyobb gyerek mint a másik. – sóhajtottam. – Mellesleg Krisztián reggel óta folyamatosan hívogat...

- Oké, azt hiszem kicsit lemaradtam. A volt vőlegényed, Krisztiánról beszélünk?

- Igen. - bólintottam.

- A volt pasid hívogat? Oké, nincs ezzel semmi baj… Beszéltél vele?

- Nem. Veled voltam, ha nem rémlene. – grimaszoltam.

- Ő is bent van? – kérdezte.

- Fogalmam sincs, és nem igazán van kedvem már bemenni. Miért nem maradhattunk az ágyban? – kérdeztem nyűgösen, miközben magam köré tornáztam a karjait.

- Majd az is jön még ma. Most viszont bemegyünk és mindenkit leveszek a lábáról! – húzta ki magát határozottan.

- Oh, hangokat hallok. – tárult ki mögöttem az ajtó. – Em az és… Oh!  - fagyott bele anyuba még a puszta gondolat is.

- Szia anyu! – nyomtam két puszit az arcára. – Remélem nem baj, hogy nem egyedül jöttem. Azt hiszem, nem kell nagyon bemutatnom, ugye? Rob, anyu. Anyu, Rob. – hadonásztam kettejük között. Anyu továbbra is megrökönyödve állt előttünk. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert fogalma sem volt a kibékülésünkről, vagy más okok miatt.

- Nem kellett volna megemlítened, hogy kibékültetek? – súgta oda anyu halkan.

- De azt hiszem. De most mondom. – néztem nagy bocsánatkérő szemekkel anyura.

- My name’s Eva. Nice to meet you! – nyújtotta Rob felé a kezét anyu.

- It’s my pleasure! – viszonozta Rob anyu gesztusát.

- Na, menjünk beljebb! - invitált beljebb minket. - Itt van a fél család.

- Igen tudom, Zalánnal és Márkkal már találkoztunk. Éppen Beli- t nyúzzák valahol a kertben. Ja, itt van a kutyánk, ha nem baj.

- Nem, dehogy. Van egy kis családi balhé, de annyira örülök, hogy itt vagytok és együtt. – nézett ránk anyu boldogan. – És én már aggódtam miattad, erre… Olyan boldog vagyok kicsim. – simogatta meg az arcomat.

Mikor beléptünk a nappaliba a döbbent arcokat gyorsan boldogok vették át, megnyugodtam. Csak Fanni szemei voltak pirosak a sírástól. Mikor végre mindenkinek be lett mutatva Rob, apu hellyel kínált minket. Rob egész végig az egyik kezemet szorongatta. Kívülről nem látszott annyira idegesnek, de éreztem, hogy nincs feloldódva annyira még. Szegényt hazahozom bemutatni, erre belecsöppen a családom gondjaiba. Szerencsére Zalán elfáradhatott, mert Márkkal éppen ekkor csatlakoztak hozzánk.

- Nézd milyen aranyos kutyus. – cipelte be a szobába Beli-t Zalán. – Kaphatok én is egyet?

- Hát, ha apu vesz neked egyet. – hárította át ügyesen Judit a választ Péterre.

- Apuuu!!! Létszíííí! – következett rögtön a hízelgés Péter irányába.

- Majd megbeszéljük, oké? Amíg itt vagyunk, játszhatsz vele.

- Akkor ti most együtt vagytok, igaz? – kérdezte Judit kíváncsian. – Örülök, hogy akkor újra jól vagy.

- Én is örülök. – mondtam.

- Mellesleg nem is mondtad, hogy kibékültek! Igazán megemlíthetted volna. – rótta meg anyut Judit.

- Ez nekünk is ugyanolyan újdonság, mint nektek. – nézett rám szúrós szemmel apu.

- Oké, oké. Bocsi. – kértem elnézést mindenkitől. – Gondoltam először magammal jövök tisztába és utána kürtölöm szét a hírt.

- Ne piszkáljátok már! – védett meg Márk.

- Jól beszél. Inkább örüljetek és legyetek kedvesek vele. – mutattam Rob- ra. Feltételeztem, hogy a beszélgetésünkből nem értette szegényem semmit sem. Igen mikor összejössz valakivel, aki nem a beszéli a nyelvedet nem az az első, hogy belegondolj, milyen rossz lehet ez a későbbiekben. Szerencsére Márk beszél angolul. Anyu, Péter és Judit pedig tökéletesen makognak, apu pedig csak a sporttal kapcsolatos kifejezéseket érti meg. Elég érdekes, néhol activityre hasonlító játék alakult ki pár perc múlva a nappaliban. Csak akkor kezdtem el fordítani, amikor már majdnem rosszul voltam a nevetéstől. Megnyugodva észleltem, hogy Rob már egyáltalán nem feszeng mellettem, sőt egész érdekes beszélgetésbe kezdett Márkkal. Imádtam az unokatesómat. De nem mindenki volt ennyire vidám a szobában.

- Itt hagyhatlak egy percre, nem baj? – súgtam Rob fülébe. – Márk fordítasz?

- Persze. – válaszolták mindketten.

- Na, gyere! – húztam fel a nappali foteljéből Fannit. – Beszéljünk!
Kisétáltunk a kertbe, ahol már apu felállította a kis hintaszéket. Szerettem itt ülni mindig is, innen rá lehetett látni a kert minden pontjára, de ugyanakkor volt egy kis zug jellege is. Tökéletes hely arra, hogy négyszemközt beszéljek Fannival.

- Mesélj, mi a baj! – fordultam felé, miután mellé helyezkedtem.

- Nem mondott anyud semmit sem? – kérdezte könnyes szemmel.

- Nem, csak annyit tudok, hogy valami balhé van Krisztiánnal. Összevesztetek? – kérdeztem.

- Úgy is mondhatjuk. Elment, egyszerűen beijedt és elment. – tört ki belőle a sírás. – Olyan hülye vagyok, Em! Bele se kellett volna kezdenem ebbe az egészbe. Azt hittem, hogy tényleg komolyan gondolja és most… most meg… itt hagyott egyedül. Mit fogok csinálni egyedül?

- Hogy mit fogsz… csinálni… és… mivel? – dadogtam, miközben kezdett összeállnia kép a fejemben. – Te… ugye nem vagy…?

- Terhes? – kérdezte szinte hisztérikus hangon. – De!

- Úr Isten! – tátogtam némán. – Akkor ezért hívogat egész nap.

- Beszéltél vele? – kérdezte reménykedve. – Nem válaszol a hívásaimra sem, teljesen eltűnt. Apu utána akart menni, de megállítottam, még a végén agyonveri, vagy nem tudom. Nem láttad, nagyon mérges volt Krisztiánra.

- Persze, hogy az volt. Krisztián meg nem normális, ha lenyugszik vissza fog jönni, meglátod. Nem beszéltem vele, folyton kinyomtam. Mikor mondtad el neki, hogy terhes vagy?

- Azt már tudtuk egy ideje, nem ez volt a baj. Tegnap elmentünk az orvoshoz, ő is velem jött. Tudod azt hittem, hogy örül neki. Olyan boldognak látszott, hogy babánk lesz.

- Akkor mi történt? – Nem értettem.

- Ikrek. – közölte az eddig hiányzó információt, ami mindent megmagyarázott. – Pedig már a nevüket is kitaláltam. Akarod hallani? – csillant fel a szeme. Bólintottam. – Barbi és Misi.

Idáig nem értettem miért riadhatott meg Krisztián, de most hirtelen együtt kezdtem érezni vele. Megtudni, hogy nem egy, hanem két gyermeked is lesz hamarosan Krisztián számára egy kisebb traumával érhetett fel.

- Akarod, hogy felhívjam? – kérdeztem.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdezte csodálkozva.

- Mert az unokahúgom vagy, a családom, és mert akármennyire is zakkant vagy, törődöm veled. Felhívom. – nyúltam a telefonomért, de Fanni megállította kezemet egy pillanatra.

- Köszönöm! – mondta. Szemeibe újra megláttam az első könnycseppeket. Mielőtt újra kitört volna, gyorsan kikerestem Krisztián számát a telefonkönyvemből és vártam, hogy felvegye.
Amíg én szépen helyrebillentettem a lelendő apuka fejét, Fanni türelmesen, reménykedve várt. Nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltam, de végül sikerült meggyőznöm, hogy beszéljék meg felnőtt módjára a dolgokat.

- Elmegy hozzátok még ma és megbeszéltek mindent. Egyszerűen be van ijedve, nem lesz baj. Gyere, menjünk be és mondjuk meg keresztanyuéknak is.

- Beszéltem Krisztiánnal. – közöltem a benti társasággal. – Még ma elmegy hozzátok.

- Egy angyal vagy, drágám! – ölelt meg keresztanyu.

- Csak beijedt, szóval ne nagyon rohanjátok le, oké? Főleg rád gondoltam keresztapu, ne ess neki, ha lehet.

- Megteszem, ami tőlem telik. – ölelt meg ő is, majd hazaindultak.
Márk még ott maradt nálunk, mondván, hogy olyan rég találkoztunk. Nem panaszkodásból, de Robbal sokkal többet beszélt, mint velem. Örültem, hogy meg tudták találni a közös hangot.

- Ez kedves dolog volt tőled. – mondta Judit, miután keresztszüleim elmentek. – Ő nem biztos, hogy megtette volna neked. Lassan mi is indulunk szerintem. Zalán búcsúzz el a kis barátodtól.

- Jaj, ne már!

- A lányok jól viselkednek? – fordult felém Judit, miközben Péter Zalán és Beli szétválasztásával próbálkozott.

- Nincs velük baj. Jobban mondva remélem, hogy már jobban vannak. Reggel kicsit nagy sokk érte őket. – vigyorogtam rá.

- Uh, sajnálom. Ha zavarnak, csak szólj, és rögtön hazarendelem őket.

- Tényleg nem gond. – nyugtattam meg Juditot.

- Na, Zalán, mehetünk kicsim? Nem vihetjük el a kutyust, mert akkor Em nagyon szomorú lenne, és azt nem akarjuk, igaz?

- Nem, azt tényleg nem. – felelte bánatosan. - Sziasztok! – búcsúztak el mindannyian.
Anyu rábeszélt minket, hogy maradjunk vacsorára. Mivel jóformán majd éhen haltunk szívesen maradtunk. Márk nem ment haza Fanniékkal. Rob és apu között próbált közvetíteni, amíg én anyunak segítettem a konyhában. Természetesen nem kerülhettem el a négyszemközti kikérdezést.

- Miért nem mondtad, hogy kibékültetek? Igazán szólhattál volna, hogy hazahozod. Szegénynek pont ebbe a szituációba kellett belecsöppennie. – kezdett rá anyu.

- Hirtelen döntés volt és megérti, nem kell akkora feneket fordítani az egésznek. – forgattam meg a szemeimet.

- Tízhónapnyi szenvedés, munkába temetkezés, neked hirtelen döntésnek számít? – nézett rám anyu. – Nagyobb a baj, mint hittem. –sóhajtott egy nagyot.

- Jaj, a hazahozásra értettem, te is tudod. – mondtam. Anyu csak mosolygott mellettem. Nagyon jól szórakozott rajtam.

- Tudom, tudom. Rendes gyerek és látszik rajta, hogy tényleg szeret.

- Tényleg így gondolod? – kérdeztem. Örültem, hogy anyunak nincs semmi gondja Robbal.

- Persze, hogy szeret téged. Nem mindenki várna 10 hónapon keresztül arra, hogy megjöjjön az eszed. Az utánad való kérdezősködése pedig egyenesen imádnivalóvá tette a szememben. – elámultam. Anyu most komolyan az én pasimról áradozik?

- Persze, hogy mindenki tudott róla, csak én nem. Ha tudtátok miért nem szólt senki sem? – kérdeztem.

- Mégis mit csináltál volna? Teljesen meg voltál kergülve. – mondta, miközben levette a polcról a szükséges tányérokat.

- Szerinted rendbe jönnek? – kezdtem bele egy másik témába. Értette kikre gondolok.

- Ismered keresztapádat, minden rendbe jön. Azt hiszem Krisztián nagyobb gyerek, mint Fanni, berezelt elég rendesen.

- Hmm… remélem, igazad van. – mondtam. Nem szívesen lettem volna egyikük helyében sem. Annyira fiatalok voltak még két babához. Persze Krisztián velem egyidős volt, de az elköteleződés nem tartozott az erősségei közé. Jól mondta anyu: egyikük nagyobb gyerek, mint a másik.

Hálát adtam az égnek, hogy nekem a baba témával szerencsére még nem kell foglalkoznom egy jó ideig…
Nem maradtunk otthon sokáig vacsora után. Alig akartak elengedni minket anyuék, de megértették, hogy hétfőn mindkettőnknek dolgoznunk kell.

 - Na, megvagy még? – kérdeztem miután ténylegesen megérkeztünk. Bogi és a lányok már itthon voltak, az egyik szobából valamilyen film hangjai szűrődtek ki.

- Jól éreztem magamat. A szüleid aranyosak és Márk jó fej, jól elbeszélgettünk.

- Ennek örülök. – bújtam az ölelésébe. Elfáradtam, legszívesebben állva elaludtam volna a karjai között. – Itt maradsz? – kérdeztem reménykedve.

Lopva Bogi szobája felé pillantott. Odabent érezhetően jó volt a hangulat.

- Ah, őket nem zavarjuk. Nem akarom, hogy itt hagyj egyedül, kérlek! – vettem elő a legszebb mosolyomat.

- Ez esetben… - húzott be a szobámba – itt maradok és vigyázok rád.

- Rám nagyon, nagyon kell vigyázni. – mondtam, miközben a mai napon nem először kezdtem megszabadítani a felesleges ruhadarabjaitól. – Szinte egész napos felügyeletet igényelnék igazából.

- Oó, azzal nem szolgálhatok. Tudod, sajnos a munkám eléggé szoros menetrendet diktál. Nem mindig én szabályozom a napjaimat – mondta elkeseredetten. – Nem lehetne valahogyan kiokoskodni, hogy mégis jó legyen? – bújtatott ki a pólómból.

- Talán, ha idebújsz hozzám elég szorosan, akkor kigondolhatunk valamit. – feküdtem keresztbe az ágyamon.

- Egy boszorka vagy! – bújt oda mellém. – De ennek ellenére, vagy pont emiatt: szeretlek! Mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád. Én nem futamodom meg soha.

„Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.”

Díjak...

Kris, Merci/ Holdfény ajándékozta meg ezzel a díjjal a történetet.

Szintén Merci/ Holdfény -től kaptam ezt a díjat. Nagyon egyre gondoltak nyinykével, mivel tőle is megkaptam. :)

Nyinyke még két díjjal megajándékozott.

Köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy a történet megérdemli ezeket a díjakat. Nagyon aranyosak vagytok! Remélem mindenkinek megköszöntem, de ha véletlenül elmaradt volna: köszi. :D
Tudom, hogy nem mostanában kaptam ezeket, de idáig nem volt időm kirakni. :$
Most jön, ami már egy ideje nyomja a csőrömet... Iszonyat jó érzés, hogy vannak ezek a díjak, meg hogy kapom őket, most viszont azt szeretném mondani, hogy ennyi volt.
A közeljövőben nem szeretnék díjat elfogadni. Nem szeretnék senkit sem megbántani ezzel, csupán úgy érzem ez már nem arról szól, mint kellene. Rég félrecsúszott kényszeres továbbadási játékká.... sajnálom. :(
Minden blog "A legjobb" "A legszebb" és még sorolhatnám... Az eddigi díjaknak csinálok egy külön kis fülecskét, vagy nem tudom, viszont többet nem szeretnék kirakni egyet sem.
Egy csomó nagyszerű író/ írópalánta van a neten, akik tényleg megérdemelnék ezeket. Én nem hiszem, hogy a kapott díjak akár negyedét is megérdemeltem volna. :S
Továbbra is tartom, hogy magamnak írok puszta szórakozásból. Szóval nem, nem lesznek kommenthatárokhoz kötött fejezetek, meg hasonlók. Ennek ellenére nagyon örülnék, ha olvasás után írnátok pár sort. Persze ott a pipa... Viszont a pipa nem tud beszélni. :)) Nem tudja szegény elmondani, hogy csak rutinból nyomtatok az egyik pipára, tényleg jó volt, nem akartok ti lenni az elsők akik nemtetszésüket nyilvánítják, stb. Kicsit én is úgy vagyok, mint Edward: annyira szeretnék belelátni a fejetekbe. :))
Csak annyit szeretnék kérni tőletek, hogy írjátok le, mi az ami jó volt/ nem volt. Csak bátran, nem harapok, csupán szeretnék tanulni a hibáimból. Mert sajna vannak... :(

Puß
Gitka

Friss

Sziasztok!

Nem, nem fejezetet hozok, sorry. Viszont a fejezet időpontjával kapcsolatban írok. Ezen a héten befejeződik az egyetem, kezdődik a vizsgaidőszakom. Juhhé! Viszont már most is van 5 db vizsgám. :D Nem azért nincs friss, mert nincs ötletem- van egy csomó, és szuper lesz ;) - hanem mert nincs időm írni. :(
Remélem megvártok, amint tudok leülök írni, de jelenleg már lassan gépundorom lesz, annyi filmet kellett megnéznem a hétvégén. :S
A díjakat, köszönöm, kirakom, amint lesz rá időm. :) Ezzel kapcsolatban majd még írok pár dolgot, szintén, ha lesz időm...

Legkorábbi időpontot sem tudok mondani, bocsika.

Ja, és az érettségizőknek egy kalappal! Nem vészes az! ;)

Puß
Gitka