Hali!
Na milyen volt a bemelegítés? Még mindig iszonyú jó kedvem van. :))) Remélem rátok is átragad majd.
Nem szövegelek sokat, szerintem végül nem lettem gonosz most... De ha igen szívesen meghallgatom a véleményeteket.
Köszönöm Breeconak, hogy gyorsan javított, megint. (És azt is, hogy elviseltél írás közben. :P)
Ja, aki eltalálja miért pont ez lett a cím,(igazából tök poén szerintem) az... hát nem tudom... kap egy virtuális puszit. XD A fejezetből kitalálható. XD
És 2 idézetet is rakok a fejezethez, mert nem tudtam dönteni...
Plusz egy dolog, ami fontos: Utólag is BOLDOG SZÜLINAPOT HEKI!
♥
Puß
Gitka
***
"Nincs olyan műszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e."
/Jean-Paul Sartre/
"Az élet nem egy könyv, amelyben csak a valaki által előre megírt sorok mentén lehet haladni. Az élet síkság, melyben utak megszámlálhatatlan sokasága van; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön az újabb elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon lépked, mindenki maga dönti el, melyik utat, melyik irányt választja - ki a napnyugta, ki a sötétség felé megy, ki a napkelte, a fény forrása felé. És soha, még az élet legutolsó pillanatában sem késő megfordulni, és egészen más irányba indulni, mint amerre hosszú-hosszú éveken át ment az ember."
/Borisz Akunyin/
- Oké, nyugodj meg! Em, vegyél levegőt!
- Kisétált, csak úgy egyszerűen, érted? – mondtam enyhe hisztérikus hanghordozásban.
- Vissza fog jönni és kibékültök. – próbált megnyugtatni Bogi.
- Nem. Hazamegyek.
- Idd meg ezt a teát, jót fog tenni, hidd el. – adta a bögrét a kezembe.
- Egy bögre teától még nem jön minden rendbe! Miért gondolja ezt mindenki? – hangom alapján még mindig nem voltam önmagam.
- Nem lesz jobb, de a meleg megnyugtat, és talán képes leszel normálisan lélegezni végre.
- Sajnálom, hogy így iderángattalak. – szipogtam. A teától valami csoda folytán tényleg kicsit jobban lettem. Ugyanakkor valahogy még mindig a fejemben visszhangoztak a szavaink.
- Semmi baj. Nem zavartál, mi csak éppen… - harapta el a mondatot. Mire rápillantottam arca már tűzpiros volt. Ha az okára gondoltam, hirtelen még jobban összeszorult a szívem.
- Sajnálom! – ölelt át hirtelen, mikor észrevette, hogy ezzel csak rontott az így sem rózsás hangulatomon. – Figyelj, talán az lenne a legjobb, ha felhívnád. – kezdte.
- Nem! Azok után, amiket mondott, nem. Ha szerinte én, csak egy színészkedő tyúk vagyok, akkor nem érdekel. Hazamegyek. - álltam fel mellőle és a szekrényem felé vettem az irányt.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte aggódva.
- Igen. – mondtam röviden. Nem hittem, hogy többre képes lettem volna sírás nélkül.
- Em..
- Figyelj, ha maradni szeretnél, oké. De én hazamegyek még az esti géppel. – jelentettem ki. – Mi végeztünk.
***
10 hónap múlva
- Ki csinálja az interjút Szabó Kimmel Tamással? – kérdeztem hangosan, hogy mindenki meghallja a szerkesztőségben.
- Én. – felelte Ádám. – Szeretnéd?
- Hát, nem mondom, jobban örülnék neki, mint SP- nek. Most komolyan, szerintem Berci szívat engem. Miért pont nekem kell vele interjút csinálni?
- Mert nő vagy. – jött be a helyiségbe Berci is. – És nem szívatlak, téged sosem. Ha rá tudod venni Nórit, hogy menjen ő helyetted, tőlem lehet róla szó.
- Nóri? – kérdeztem reménykedve.
- Végül is, az unokahúgom bírja, legalább szerzek neki egy aláírást. – vonta meg a vállát.
- Imádlak! – vigyorogtam. – Köszi.
- Mondanám, hogy majd pénteken meghálálod, de úgyis azt mondod, hogy nyelvtanfolyamod lesz, vagy találsz más kifogást szóval, hagyjuk.
- Legközelebb, akármit is akarsz lepasszolni, átveszem. Ígérem.
- Szavadon foglak.
Nem szép dolog, tudom. De ha nekem kellett volna interjút készítenem SP- vel, biztosan nem lett volna élvezetes interjú. Jaj, bocsánat Éder Krisztiánnal. A fiúk kitalálták, hogy legyen egy rövid sorozat, ami a tehetségesebb fiatal rendezőkkel és fényképészekkel foglalkozik. Számítaniuk kellet volna rá, hogy őt sem kerülhetjük ki, hiszen figyelembe kell venni a keresletet.
És természetesen, én lettem a szerencsétlen szerencsés.
Most, hogy végre elvégeztem a sulit, sokkal jobban éreztem magamat, már csak lelkiekben is. Végre volt rendes állásom, szerencsére sikerült kivívnunk a filmes szakma elismerését az újságunkkal. Leginkább az újfajta témáinkkal, interjúalanyainkkal jutottunk el a mostani szintre. Kicsit kételkedtem ugyan, hogy ez a mostani interjú nem lesz–e egy kicsit meredek, de Béci nagyon akarta. Hát legyen.
Péntek révén, alig, hogy kiléptem a miniatürizált szerkesztőségből, már szedhettem is a lábamat, hogy időben odaérjek a nyelvstúdióba. Már nem sok volt hátra a nyelvvizsgámig. Úgy döntöttem, kellene egy második nyelv az angol mellé, mivel a francia nagyon tetszett mindig is, hát belevágtam. Nem fényezés képen, de jól is ment. A nyelvekkel nem volt problémám, szerencsére.
Elmélkedésemből a telefoncsörgés rántott vissza a valóságba.
- Szia! Zavarlak? - kérdezte Grace. Már az idejét sem tudtam, mikor beszéltem szegénnyel. Eléggé el voltam havazva az utóbbi időben. Ott volt az újság, a Dáviddal közös filmtervünk döcögősen bár, de összeállni látszott. És most még a nyelvvizsgám is ott lógott a levegőben.
- Nem, nem zavarsz. Mi újság? Tudom, hogy nem hívtalak már vagy egy hete.
- Volt az egy és fél is, de nem baj. Képzeld én és Sophie összefutottunk még tegnap az egyik sráccal a forgatásról. Na, szóval felvetette, hogy nem ülnénk-e egyszer be valahova beszélgetni és akkor eszembe jutottál. Nem jössz valamikor erre felé?
- Grace, nem hiszem. Jelenleg nincs időm és London nem a szomszéd város.
- Igen tudom, de hiányzol nekünk.
- Tudom, ti is nekem.
- Na, jól van, gondolom most sietsz valahova éppen. Eltaláltam?
- Egy boszorka vagy. Mindjárt odaérek a nyelviskolámba.
- Azért néha fújj is egy kicsit, oké?
- Megpróbálok. Szia! Majd beszélünk.
Mindig így búcsúztam el szegénytől. Legtöbbször azonban mindig ő hívott, mert valami miatt elnapoltam a beszélgetésünket. Ők voltak az egyetlen kapcsom Londonhoz. Ő és Sophie. Persze miután hazaköltöztem Liz és Claire még felhívott, hogy beszéljenek a fejemmel, de hajthatatlan voltam. Vele azonban azon a napon beszéltem utoljára. Az legutolsó emlékem róla, amikor kiviharzott a lakásunkból. Grace és Sophie mindvégig mellettem álltak, segítettek elintézni a cuccaim hazaszállítását. Ő azonban mintha teljesen eltűnt volna. Miután hazaértem és kicsit lenyugodtam, azt hittem majd felhív és megpróbál beszélni velem. De nem így történt. Ennyit jelentettem hát neki: egy nagy büdös semmit.
Félúton voltam a nyelvstúdió felé, amikor megcsörrent a telefonom. De népszerű voltam ma!
- Szia! Mondjad! – szóltam bele, mikor megláttam, hogy Bogi van a másik oldalon.
Neki sem volt túl könnyű az elmúlt időszak, bár nem igazán látszott rajta, hogy megviselte volna. Talán mert ő mindig is okosabb volt nálam. Ha jól átgondolom igazán se Gáborral, se Bobby-val nem mélyült el olyan szinten a kapcsolatuk. Igazán a Bobby dolgot sosem tisztáztuk. De ezt betudtam annak, hogy egyikünknek sem volt kedve beszélni róla. Nekem azért, mert Rá emlékeztetett, neki azért, mert talán lehetett volna belőle valami.
- Mit csinálsz ma?
- Hát, ha hazaértem a nyelvsuliból, beesek az ágyba és Tv-zek, gondolom. Miért? – kérdeztem. Az utóbbi időben már nem hívogatott ilyen kérdésekkel. Valószínűleg belátta, hogy már tökéletesen jól vagyok. Minden értelemben.
- Csak kérdeztem. És holnap ráérsz? – tért rögtön a tárgyra.
- Persze. Mi a baj? – kérdeztem. Reméltem, hogy minden rendben van az esküvő miatt. Az egy dolog, hogy nem értettem teljes mértékben mire fel ez a hatalmas felhajtás, de ugyanakkor nagyon kedveltem Bogi nagyszüleit. Mikor nagymamája megkért, hogy legyek én is a koszorúslányai között meglepődtem. Persze sokszor beszélgettem vele és Bogi nagypapájával, nagyon kedvesek voltak velem mindig is.
- Nincs semmi baj, csak a gyémántlakodalom előtt el akarok menni mamáékhoz. Jössz te is? Akkor a ruhát is elhozhatnánk onnan.
- Persze. Mehetünk. – egyeztem bele. Próbálkoztam felvenni a „Juppy, esküvő lesz.” hangomat, nem sok sikerrel.
Miért kell folyton mindenkinek megházasodnia? Mire felez a csuda nagy boldogság?
A forgalom azonban iszonyú rossz volt még mindig. Hülye útelzárások! Mégis miért van a fél Andrássy utca lezárva?! Idióták….
Nem mondom, hogy a szerkesztőség után a nyelvsuli valami üdítően hatott. Mire hazaértem kinézetem vetekedett egy zombiéval. Ezek után kinek lett volna még kedve akárhova is menni? Senkinek. Hiába volt péntek, hiába ment az összes ismerősöm valami buliba, engem ez jelenleg hidegen hagyott. Bogi szerint kezdek valami lelki betegségre utaló jeleket produkálni. Szerintem egyszerűen csak a céljaimra koncentrálok. Egyszer már bakiztam, többször nem engedhetem meg magamnak. Péntek ide, vagy oda, Dávid otthon volt, mikor hazaértem. Most így laktunk egy lakásban: Bogi, Dávid és én. A három singli. Tökéletes.
- Bonjour! – köszönt Dávid a szokásos módon. Valamiért azt hitte ez vicces, de számomra már úgy a harmadik alkalommal elveszítette a varázsát.
- Szia! Neked is! Mit keresel te itt? – kérdeztem meglepetten. Legtöbbször ilyenkor nincs itthon senki. Bogival boldogítják egymást valahol. Persze csak baráti értelemben. A kettejük kapcsolata meglehetősen furcsa változásokon ment át az utóbbi időben. Feltűnően sokat voltak együtt. El sem tudtam képzelni, mi lehetett ennek az oka, de örültem neki. Persze sosem utálták egymást, egyszerűen, leginkább én voltam a kettejüket összekötő kapocs. Néha elgondolkoztam, nem én vagyok-e ennek az oka. Talán Boginak igaza van, és tényleg túlságosan belemerültem a munkába? Nem, én csak nem akarom elrontani. Még egyszer nem!
- Nem lehetek itthon? – vonta fel a szemöldökét.
- Dehogynem. Csak péntek van. Gondoltam benéztek valahova Bogival.
- Csak nem engem emlegettek? – kukucskált ki a konyhából az említett személy. – Hali!
- Szia! Na, jó, mind ketten itthon vagytok. Ez már fura!
- Csak egy csajos estét tartunk. Mármint, legyen inkább albi-party. – helyesbített Dávidra gondolva.
- Köszi a helyesbítést!
- Oké, de én hulla vagyok. – mondtam. - Szóval bármit is terveztek ne számítsatok nagy aktivitásra a részemről. Ennyit a „hazajövök és tévé mellett szépen elszundikálok„ ötletemről. - Bogi és Dávid összenéztek. Miért volt még mindig az az érzésem, hogy valami van a háttérben?
- Ki vele, mi van? – kérdeztem.
- Semmi. – vágták rá egyszerre, majd leültek mellém mindketten.
- Miért, minek kellene lenni? – kérdezte elcsodálkozó tekintettel Dávid. – Nem tölthetünk hármasban egy kis időt minden ok nélkül?
- De. – feleltem. Na persze, minden ok nélkül! Azért annyira hülye nem vagyok.
- Remek! – csapta össze Bogi a tenyerét. Rosszat sejtettem. Túl nagy volt a lelkesedése. – Akkor nézzünk valami filmet!
Most rajtam és Dávidon volt a sor az összenézés terén. Azt hiszem egyre gondoltunk.
- Ne már! Muszáj? Egész nap filmekkel foglalkozunk. Legalább egy kicsi pihit adj!
- Oké. – konyult le a szája.
- Na, jó! Mit akarsz nézni? Csak mert a TV-ben nem hiszem, hogy menne valami érdemleges.
- Nee! – kapta ki a kezemből a távirányítót.
- Te jó ég! Most meg mi van? – kérdeztem ledermedve.
- Majd én választok valami jót. – felelte zavarodottan. – Ha te választasz, akkor megint valami iszonyú komor filmet kell végigszenvednünk. – mondta, de nem kapcsolta be a TV-t.
- Ugye tudod, hogy előtte be kell kapcsolni a TV-t? – kérdeztem.
- Igen tudom. – öltötte ki rám a nyelvét. – De nem lehet filmezni kaja nélkül. Behoznád a szendvicseket a konyhából? Légyszi!
- Persze, hozom. – mondtam. – Ne engedd neki, hogy valami nyál- giccs filmet válasszon. – fordultam Dávidhoz.
Mire visszaértem a nappaliba, már valami talált is. Persze, hogy romantikus vígjáték volt. Remek! Jobb híján ezzel kellett beérnem. Valahogy csak túlélem ezt a két órát.
- Nem is volt annyira rossz! – mondta Bogi a végén. – Oké, ne is mondjátok. Nem tetszett.
- Rémesen gyenge és csöpögős volt. – mondtam.
- Nekem bejött. – vonta meg a vállát Dávid.
- Jaj, reménytelenek vagytok! – sóhajtottam fel. – De most muszáj lefeküdnöm, aludni. Főleg, ha holnap megyünk mamádékhoz. – mondtam Boginak.
- Oké. Jó éjt!
- Jó éjt! Álmodj szépeket! - búcsúztak el mindketten. Kicsit túljátszották a szerepet, amit éppen alakítottak.
Csak a fáradság miatt képzeltem a hatalmas sóhajt, miután beléptem a szobámba?
Reggel az első dolgom volt bekapcsolni a tv-t. Tudom rossz szokás, de innen legalább értesülhetek a hírekről. Egyedül voltam, szóval senkit sem zavart. Lusta voltam levánszorogni a sarki újságoshoz.
Miközben a háttérben szólt a tv, nekiláttam gyorsan reggelit készíteni magamnak. Sietnem kellet, hiszen megígértem anyunak, hogy ma náluk ebédelek. A reggelim nem állt nagy dolgokból, sosem álltam nagy szakács hírében. Szimplán tojást sütöttem. Azonban a tojás feltörése közben történt valami. A tv-ben elhangzott hírekre lettem figyelmes. Éppen a szokásos reggeli műsor ment, de a téma és a vendégek személye villámcsapásként ért.
A képernyőn két magyar rajongó díszelgett.
„Úgy látszik kicsiny hazánkat is bekebelezte a hatalmas Twilight őrület. A sorozat vámpír üdvöskéje a mai nappal kezdi új filmje, a Bel Ami forgatását, méghozzá nem máshol, mint az Andrássy úton. Ezzel kapcsolatban a mai reggelen két rajongót látunk vendégül, akik már voltak olyan szerencsések és láthatták „Edward Cullent” élőben is.
„Sziasztok! Nem sajnáljátok, hogy itt kell lennetek most ahelyett, hogy odakint várnátok őt? Mit szóltok az Andrássy úton gyülekező tömeghez?”- kérdezte a műsorvezető az aktuális vendégeket.
„Idefele láttuk a lányokat. Úgy értem, nem sok fiút láttunk köztük, ugye Barbi?”
„Nem, tényleg a lányok vannak többségben. De ez érthető is. Ha itt végeztünk, mi is megyünk ki, ugye?”
„Ez elképesztő. De miért rajonganak érte ennyien? Mi benne olyan különleges?”
„Hu, hát jól néz ki”- válaszolta zavarodottan az egyikük, miközben összenézett a mellette ülő barátnőjével.
„Igen nagyon jól!”
„Úgy tudom, ti már láttátok őt, igaz?”
„Igen, még Londonban egy másik film forgatásánál.„
„Odakint éjszakáztunk a szabad ég alatt, de megérte azért a látványért.”
„Jól néz ki, azt mondjátok, de biztosan van még benne más is, nem igaz? Gondolom minden filmjét láttátok már.”
„Ez csak természetes.”
„Azt mondtátok a műsor kezdete előtt, hogy egész héten kint lesztek. Tehát tudjátok az egész hetes helyszíneket?”
„Igen, de ezek mélyen őrzött titkok.”
„Az új filmjében játszott karakter messze eltávolodik az eddig megismert Edward Cullen-től, hogy…..”
A további részek, már nem igazán jutottak el a tudatomig. Elvállalta a Bel Amit- t végül. Itt van. Magyarországon. Budapesten. Az Andrássy úton. Most. Ebben a pillanatban is. Te jó ég!!!! Na, jó, ilyenkor mi van?
Már úgy értem, végül is azt mondtuk, hogy vége, igaz? Na jó, tudom, én mondtam. Vagyis jobban mondva mindketten erényesen kiabáltunk. De most itt van, nem több ezer kilométerre. Az Andrássy út kb. negyed óra innen. Mi lenne, ha felhívnám… Nem, az elég hülyén jönne ki. Lerázom aztán meg megjelenek az ajtajában. De én nem oda mennék, hanem a szállodába. Nem, az hogy venné már ki magát. Csak a rossz cikkeket szaporítaná….
Szedd már össze magadat Emili! Szóval ezért vannak ezek a hülye forgalomelterelések!
Talán már nem is emlékszik rám… Már tíz hónapja. Nem mintha annyira számon tartanám azt a bizonyos estét. Csak ugye véletlenül pont egybeesett Ági szülinapi bulijával (ami pontosan tíz hónapja, egy hete és két napja volt, de tényleg nem számolom, csak hát ugye 18 éves csak egyszer lesz az ember). Tíz hónap hosszú idő, azóta már biztos összejött valakivel. Talán egy színésznővel, vagy egy modellel esetleg valakivel, aki közel lakik hozzá. Bianca biztos lecsapott már rá. Nem úgy, mint én…Igen, biztos így van. Csak leégetném magamat. ….Hiányzik….Nem, egy fenéket….A francba is, Emili ki kell őt végleg ráznod a fejedből, ha valaha el akarsz érni valamit….A francba már olyan jól ment minden. Mi a fenének pont itt forgat? Nem elég nagy neki Amerika? Már ide is be kell törnie?
***
- Szóval tudod már, hogy ki lesz a párod?
- Még nem. Egyáltalán miért kell párban mennünk? Koszorús lányok vagyunk, nem potenciális menyasszonyjelöltek. – feleltem kissé ingerültebben, mint ahogyan azt Bogi megérdemelte volna.
- Ne legyél már ennyire borúlátó, kérlek.
- Én nem vagyok borúlátó, csak nem látom értelmét az egésznek. Minek ez a hatalmas felhajtás? Én biztos, hogy nem megyek férjhez sohasem. Nem, hogy újra, ugyanahhoz az emberhez.
- Na, elég. Ez az én szövegem volt régebben, emlékszel? De ez hülyeség. Ha van valakid, akivel le tudnád élni az életedet, miért ne mennél hozzá? – miközben beszélt, abbahagyta a süti kevergetését. Ha a mamájáéknál voltunk, valahogy mindig sütés lett a vége a napnak. – Te sem gondoltad így mindig.
- Az idők változnak, most így gondolom. Egyébként nem értem mi az oka, hogy már máshogy gondolod.
- Egyszerűen, csak máshogy gondolom. – válaszolta. Valamiért az volt az első gondolatom, hogy hirtelen túl nagy figyelmet szentelt a mazsolás zacskónak.
- Mehetnél Gergővel, vagy Balázzsal is. Ők úgyis rokonok, szóval még jó is lenne.
- Aha, és legyek a koszorúslány, aki a vőlegény unokájával vonul be, mert nincs barátja? Köszi, inkább kihagyom ezt a csodás lehetőséget. Inkább maradok a magányos bevonulásnál.
- Most komolyan, ki kellene lépned ebből az egészből és randizhatnál is.
Felháborodott arckifejezésem láttán magyarázni kezdett.
- Csak lépj tovább. Ugyan már, lassan kilenc hónapja ilyen vagy. Mindenhez negatívan állsz hozzá. A világ nem olyan rideg, mint ahogy látod.
- 1. Én már totálisan továbbléptem. 2. Nincs kedvem randizni. Van más dolgom is. 3.
Tíz hónapja és nem kilenc. És nem is vagyok negatív mindenben.
- Tényleg nem? Akkor miért nem akartál tegnap sem eljönni velünk? Egy csomó normális srác volt ott. De te inkább dolgoztál, vagy mit csináltál. Tanulsz, vagy dolgozol valamin. Mostanában csak ennyit látok belőled. Hiába hajtogatod egyfolytában, hogy túl vagy rajta, pedig nem. Tudom, hogy most is azért vagy feszült.
- Ez hülyeség. És légyszi, ne elemezz engem, ok?
- Én is nézek híreket, nem vagyok hülye. Egész Pest fel van pörögve, attól, hogy itt van. Érthető, ha össze vagy kicsit zavarodva. De ennek a helyzetnek véget kell vetned.
- Ez az én életem, nem a tiéd.
A beszélgetésből a telefonom zökkentett ki. Bárki is legyen az, hálával tartoztam neki a hívásért. Gyorsan kifordultam a szobából. A kijelző ismeretlen számot jelzett ki.
Remek, anyu már megint elnyomott valamit a telefonon. Kicsit ingerülten vettem fel a telefont.
- Szia! Látom, már megint elnyomtál valamit. Nem jelzi ki a számodat a mobil, tudsz róla?
- Szia! - hangzott a túloldalról a válasz - Zavarlak? – kérdezte bátortalanul.
Ez a válasz nem lett volna annyira furcsa, hiszen simán lehetett volna anyukámnak is hasonló megnyilvánulása, amiért ingerülten vettem fel a telefont, de nem emiatt fagytam le. Sokkal meghökkentőbb dolog miatt.
Egy édes, angol akcentussal beszélő férfihang szólított meg. Megfagyott bennem a vér.
- Hallo, itt vagy? Remélem, nem rosszkor hívtalak.
- Itt vagyok. - a döbbenettől többre nem voltam képes.
- Ok…Hát lehet, hogy most hülyén veszi ki magát a dolog…. Tudod, most éppen itt forgatok Pesten… és gondoltam….szóval, hogy esetleg lenne-e kedved összefutni….ma nem forgatok és lenne időm…meg, hát nem sok embert ismerek Pesten és gondoltam, ha ráérnél, találkozhatnánk. Mit gondolsz?
Itt van. Felhívott. Találkozni akar. Most mit csináljak? Én túl vagyok rajta… Igaz? Akkor meg nem árthat. De ugyanakkor miért most? Mert itt forgat? Ja és akkor legyek én az idegenvezetője, vagy mit akar? Idáig egy árva szót nem hallottam felőle, leszámítva, amit a sajtóból lehetett hallani. De az nem számít.
- Hát, ráérek. – győzött végül a gyengébb és idiótább felem. Remek Emili!
- Ez szuper… - nem tudtam hova tenni a lelkesedését. - Hol találkozzunk? Valami eldugott hely kellene.
-Van egy csendes pub a belvárosban, a Sunnytime. – válaszoltam kicsit bizalmatlanul. Mi a fenét akar?
- Az jó lesz.… Mikor érsz rá?
- Nekem mindegy. – Dehogy mindegy, gondoltam át, amikor már kicsúszott a számon. Nem szabadott volna csak ilyen hirtelen reagálnom.
- Esetleg 1 óra múlva?
Vajon elkészülnék és odaérnék egy óra alatt innen? Nem, esélytelen, még haza is kell mennem…. Emili szedd össze magadat! Ha túl korai időpontot mondok, még azt hiheti, hogy bármikor ráérek. Viszont holnap vasárnap, éppen ráérnék. A francba!
- Eszembe jutott, hogy van egy kis elintézni valóm még. Holnap?
- Az jó, még éppen szünet lesz.
- Oké. Akkor ott találkozunk. Mikor? – kérdeztem. Próbáltam nem túl lelkes hangon beszélni. Miért van az, hogy ennyi idő után és főleg a történtek után még most is ilyen hatást vált ki belőlem a hangja?! Nem tudtam fegyelmezni a gondolataimat egyszerűen. Vajon mit válaszol, mikor találkozzunk? Reggel, délben, vagy este? Na jó, tényleg le kell állítanom magamat valahogy.
- Öhm. Hát tudod Pest elég kis város ahhoz, hogy nappal kimerészkedjek, ha élve akarok hazakeveredni. Mit szólnál hat órához?
- Oké. Akkor, hatkor ott találkozunk. – mondtam. Hatot mondott, ami egyértelműen inkább vacsora, mint ebéd. De nem érdekel. Egy bunkó és kész!
- Rendben. Em… legyél jó! – mondta egy kis szünet után, majd letette. Hirtelen eszembe jutott az az időszak, amikor még valami egészen más szavakkal búcsúztunk el egymástól. Annak viszont vége, örökre. Nem számít, mit akar.
Persze az agyam nem látszott valami könnyen irányíthatónak. Őrült gondolatok kezdtek el pörögni benne.
OMG! Mit művelek?
A másik kérdés, mit vegyek fel? Pubba megyek beszélgetni vele. Ez tökre nem számít randinak… De azért mégis jól kellene kinéznem. De ha nagyon kiöltözök, még félreértené. De ha nem akkor, meg azt gondolhatná, hogy megviselt ez az egész szakítás dolog. (Pedig nem.) Áááá! Miért nem mondtam, hogy dolgom van?
Hülye Freud. Átviharzottam a nappaliba, mert már a kertben sétálgattam. Hideg volt odakint. Viszont a nappaliban nem találtam senkit sem. Hova tűnt mindenki?
Kezdett bennem elpárologni a harag is lassacskán. Helyette az izgatottság érzése fészkelte be magát. Eszembe jutott, hogy mielőtt elmegyek, bocsánatot kellene kérnem az előző hülyeségek miatt. Hiszen, csak úgy ott hagytam szegény Bogit a konyha közepén. Mégis mit mondjak neki Vele kapcsolatban?!
Ajh, hülye, Emili, mit csináltál?!
