18. fejezet - Time to say goodbye....

Sziasztok!

Újra itt vagyok. Remélem nem adtátok fel a reményt és lesztek még páran akik továbbra is olvasnak. :)

A következő fejezettel kapcsolatban egy hatalmas kérdőjel van a fejemben. Karácsonyra szeretnék nektek fejezettel jönni, de egyébként nem tudom mennyire fog sikerülni a vizsgák miatt. De majd jelzem.

Nem dumálok többet. Nyomás olvasni és véleményezni. ;)

Puß

Gitka

***

"Csak az tér vissza hozzánk, akit elengedünk." /Monika Feth /

A másnap eseményei teljesen eltörpültek a pénteki csajos buli fényében. Reggel, forgatás, mind monotonul teltek el. Csak a pénteki bulin járt az agyam, hiszen ez volt az utolsó alkalmam arra, hogy Bogival bulizhassak. Persze nem szó szerint az utolsó. Nem is annyira a bulin volt a hangsúly. Inkább a személyen. Hiszen ki tudja, mikor fogom viszont látni? Rob kicsit elkeseredett képet vágott, mikor közöltem vele, hogy komolyan gondoltam a „csak csajoknak” jelzőt, és neki a ma esti buliban tilos a megjelenés. Viszont megértette, milyen fontos is ez nekem, így próbált mégis valami pozitív arckifejezést az arcára erőltetni. Természetesen előtte még eljátszott egy tetszhalál című jelenetet, melynek az volt a lényege, mennyire nehezére esik így az estét a fiúkkal töltenie. Szinte már láttam a szemem előtt őket…
Így történt, hogy a pénteki forgatási nap után egyenesen hazafelé vettem az irányt. Szigorúan Rob nélkül. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy nem ugrunk ki sehova, inkább amolyan házibuli szinten rendezzük meg az esténket. Természetesen piában nem szenvedtünk hiányt, mindenki hozott magával valami finomat. Délután gyorsan összedobtunk pár szendvicset Bogival, így már minden adott volt a jó hangulathoz.
Ezúttal nem vált tömegnyomorrá a buli, csak négyen voltunk. Mindenki, aki számított, ha lehet így mondani. Azon, hogy Grace és Sophie késve érkeztek, szinte nem is csodálkoztam. A nappali pár óra leforgása alatt hadszíntérré vált. Mindannyian hoztuk a formánkat, sőt rá is tettünk egy- egy lapáttal. A pia vészesen fogyott a hangulat pedig egyre fokozódott. Végig hülyültük az egész estét. Grace hozott valami – véleménye szerint iszonyú romantikus filmet - amin mindannyian dőltünk a nevetéstől. Hajnali kettőkor kisebb- nagyobb szerencsétlenkedés után, taxiba tettük a csajokat, majd mi is kidőltünk a nappali párnáin.

***
Szombat reggel – jobban mondva kora délután – halk káromkodásra ébredtem a fejem felől. Bogi próbált éppen kisurranni a nappaliból, kevés sikerrel, mint észleltem.

- Jó reggelt! – köszöntem rá. A hangom rettentő rosszul hangzott. – Szétmegy a fejem!

- Szia. Nekem is. Az enyém is hasogat. Bocsi, csak neki mentem ennek a hülye asztalnak.

- Jól elintéztük magunkat. – néztem rá. Ha én is hasonlóan festettem, nem szerettem volna tükör elé kerülni.

- Aha. De jó volt! Kávét?

- Az jöhet, de feketén.

- Aha, aztán még jobban kiütöd magadat, mi?

- Hahaha. – próbáltam meg kinyilvánítani a véleményemet, de csak egy jó erős fejzúgás lett a vége. – De komolyan minden jöhet, csak a fejem ne fájjon ennyire.

- Oké. – válaszolt, miközben próbált egy hatalmas ásítást elnyomni.

- Amilyen fejed van, el fogsz aludni a gépen. – jegyeztem meg.

- Ja és rajta maradok és elvisznek valami keleti országba, ahol eladnak szex rabszolgának.

- Te hülye vagy! – jegyeztem meg.

- Te pedig idióta! – vette oda ő is.

- Oké szerintem kiegyezhetünk abban, hogy mindkettőnknek hiányzik pár kereke. – nevettem. – Annyira fogsz hiányozni. – tápászkodtam fel én is.

- Te is nekem. Úgy utállak jelenleg, ugye tudod? – nézett rám vigyorogva. – Miért kell mindig kihoznod belőlem ezt a sírós énemet, még másnaposan is?

- Bocsi. Akkor egyél valamit. Még azt mondod a végén, hogy nem adtam kaját és azért kellett elmenekülnöd.

- Pontosan ez lesz a sztori. – vigyorgott. – Te nem adtál enni, én elmenekültem, de mivel másnapos vagyok, fent felejtődöm rejtélyes okoknál fogva egy repülőn, ami egy titkos kereskedőhálózathoz tartott. Ja, mondjuk még el is kábítanak meg minden.

- Anyám, el is felejtettem, hogy ilyenkor mennyi őrültséget tudsz összehordani.

- Te itattál le, ne felejtsd el! – kacsintott rám.

Késő délutánra nagyjából mindketten elfogadható állapotban feküdtünk a besötétített nappaliban. Ilyen hosszú időbe még sosem telt, hogy rendet varázsoljunk. Négy óra magasságában a lányok is bejelentkeztek, miszerint épen hazajutottak. Megköszönték az estét és Bogi lelkére kötötték mindketten, hogy visszajön még Londonba.
Nem sokkal a lányok hívása után újra csörgött a mobilom, most azonban nem volt afelől kétségem, ki lehet a vonal másik végében.

- Szia! Hogy vagytok? – kérdezte.

- Már jobban. – feleltem. – Kicsit jól sikerült az esténk, jelenleg éppen gyógyulunk a nappaliban.

- Ettetek már?

- Ha a szendvics annak számít, akkor igen.

- Mit szólnátok valami normálisabb kajához?

- Normálisabb kajához? Mire gondolsz? – kérdeztem.

Bogi szemei felcsillantak mellettem.
- Kaja? Jöhet! – szólt mellőlem.

- Bogi nagyon örülne valamiféle kajának. És én sem tiltakoznék. – közöltem. – Miért?

- Oké. Tudom, hogy azt mondtad, hogy „csak csajok”, de gondoltam, esetleg, nem lesz kedvetek főzni, szóval egészen véletlenül van nálam pár személynek elég kínai.

- Te itt vagy a ház előtt? – hüledeztem.

- Igazából a pontos helymeghatározás az ajtó előtt lenne. – pontosított.

- Tudod igazából Ő az őrült és nem is mi. – jegyezte meg Bogi.

- Imádlak!

- Na és be is engedsz? Csak mert kihűl, és elég idétlenül festhetek ennyi kajával a kezemben.
Gyorsan felpattantam a kanapéról, aminek természetesen egy hatalmas szédülés lett az eredménye, és odafutottam az ajtóhoz. Meg sem vártam, hogy bármit is mondhasson, a magam módján üdvözöltem. Karjaim egyből a nyaka köré fonódtak, erősen magamhoz vonva csókoltam meg. A meglepetéstől az összes szatyor kiesett a kezéből, de nem zavart. Csak az számított, hogy újra velem van.

- Látom nem is vagytok éhesek. Így rávenni, hogy elhajítsam az ételt, nagyon nem szép dolog ám. – jegyezte meg a kedvenc kis félmosolyommal az arcán.

- Majd megmondom mi nem szép dolog. 5 óra elmúlt és csak most jössz?! Hiányoztál. – vontam újra magamhoz.

- Nem mintha nem tetszene, hogy ennyire hiányoztam, de a kaja tényleg ki fog hűlni. Mellesleg a szomszédok nem érdemlik meg, hogy ilyen öltözékben mutatkozz előttük. – mutatott végig rajtam.
Ekkor jutott el a tudatomig, hogy a nagy lustálkodásunkban nem húztam fel nadrágot.

- Féltékeny. – böktem oldalba, majd egy apró puszival beengedtem a lakásba.

- Vendégünk van! – kiáltottam be a nappaliba.

- Hello! Jól hallottam, hogy kaját hoztál? – kérdezte Bogi. Szerencsére ekkorra már teljesen fel volt öltözve.

- Hoztam 4 főre való kínait. De nem tudtam mit szerettek, így van pár féle. A lányok hol vannak?

- Haza taxiztattuk őket hajnalban. – válaszoltam.

- Oh, értem. Elég… khmmm… megviselt fejetek van. – mosolygott.

- Na, te csak ne mondj semmit. Még emlékszem a fejszerkezetedre, mikor enyhén másnaposan jöttél forgatni, szóval csak hallgass.

- Uh, ha veszekedtek, akkor csak halkan, oké? – kérte Bogi. – Ha nem haragszotok, én magamhoz veszem ezt a kaját és bemegyek pakolászni meg hasonlók. Úgyis van már társaságod. – kacsintott rám.

- Segítsek? – kérdeztem szomorúan.

- Nem kell, előbb úgyis megeszem ezt, ha már éheztetsz.

- Nagyon vicces. – szóltam utána.

- Megint szétrobbantottalak titeket. Ne haragudj! Rosszkor jöttem nem igaz? Menj, segíts neki, én majd jövök máskor.

- Ne menj el! Ha nem jössz éhen haltunk volna. Örülök, hogy itt vagy. És pakolni különben sem nagyon tudnék segíteni neki. Sok lenne a kéz.

- De tényleg elmegyek, ha…. – kezdte volna el sorolni az újabb tökéletes érveit, de elhallgattattam az ujjaimmal.

- Maradsz!

- Hát jó, meggyőztél.

Később mégis segítettem a pakolásnál Boginak. Mint kiderült, sikerült annyi dolgot összevásárolnunk, hogy már nem fért bele a bőröndjébe, így kölcsönöztem neki egyet. Amíg mi próbáltuk az ajándékokat és a hatalmas ruhagyűjteményt betuszkolni a bőröndbe, Rob jóízűeket derült rajtunk. Nem értette minek van szüksége egy nőnek ennyi ruhára és cipőre.

- Na, és ezt pont egy angol nem érti?! – jegyeztem meg. – Egy dolgot megtanultam, ha Anglia, akkor sosem tudhatod milyen idő lesz délután, még ha reggel hét ágra süt is a nap. Ezért kell ennyi ruha, például.

- Oké. Na és Magyarországon? Ott is ennyire kiszámíthatatlan? – kötözködött tovább.

- Nem, de a ruha sosem felesleg. – zártam le a témát egy csókkal.

- Ezzel szintén nem értek egyet. – húzott magához.

- Na, jó lehet, hogy én is tudok egy – két kivételt.

- Hűha, na és prezentálnád, ha szépen megkérlek?

- Azt ki kell érdemelni. – mondtam.

- Jaj, srácok, csak szóljatok, hogy menjek ki a szobából mielőtt egymásnak estek.

- Bocsi! – mondtuk egyszerre.

A nap végére elmúlt a macskajajunk, szerencsére és Bogi is teljes mértékben elkészült a holnapi indulásra. Rob este magunkra hagyott minket, mondván, hadd legyünk együtt még egy kicsit. Viszont én ismét úgy éreztem, nem állok készen a holnapra. Lelkileg egyáltalán. Minden egyes percet ki akartam használni, hogy a legjobb barátnőmmel lehessek még egy darabig.

Viszont a reggel vészes tempóban ért utol minket.
Rob felajánlotta, hogy kivisz minket a reptérre, de ezt érthető okok miatt elutasítottuk. Nem mintha nem lett volna jó, ha ott van mellettem, mikor Bogi hazamegy, de nem akartam, hogy a paparazzik elrontsák ezt a napot.
Így taxival indultunk a reptér felé. Odafelé úton egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Egyszerűen nem tudtam mit is kellene mondanom. Tudtam, hogy ezúttal nem leszünk ennyi ideig távol egymástól, hiszen Kitti esküvőjére mindketten hivatalosak leszünk, mint koszorúslányok. Ezt már biztosan tudtuk, miután Kittinek eszébe jutott elújságolnia a nagy hírt.
Kiérve a reptérre hatalmába kerített a pánik. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Otthon várnak rá a többiek, na és persze Gábor, akit remélem nem sokára én is megismerhetek. Persze már, mint Bogi barátját.
Sosem voltam túl érzelgős típus, de most mégis könnyeimmel küszködve kísértem Bogit végig terminálon. Mikor már nem mehettem tovább, felém fordult. Láttam az arcán, hogy ő is hasonló lelkiállapotban van, mint én.
Úgy borultunk egymás nyakába, mint akik örökre búcsúznának. De tudtam a lelkem mélyén, hogy ez sosem történhet meg.

- Jól van, nem örökre válunk el. Vigyázz magadra, oké? És Robbal csak okosan.

- Értettem. De te is. És Gáborral sok sikert. – kacsintottam rá könnyeim között. – Majd hívj fel, ha van valami előrehaladás. Tudod, hogy értem.

- Üdvözlöm a csajokat, és Bobbyt is! Mond meg neki, hogy fel a fejjel. Köszi, hogy elviseltél, a bulit meg mindent.

- Ne hülyéskedj! Légy jó!
Közben meghallottuk az utolsó figyelmeztetést. Még gyorsan megöleltük egymást, majd Bogi eltűnt az ajtó mögött.

Hazafelé zombiként ültem a taxiban. Olyan egyedül éreztem magamat hirtelen. Megszoktam, hogy mikor hazaértem Bogi már otthon volt.
Most azonban az egyetlen személy, aki várt rám - már ha tekinthetjük annak – csak Byron volt.

- Tudom, nekem is hiányzik, de megy pasizni. – simogattam meg a kis fejecskéjét, miután beléptem a lakásba. Üres volt.
Hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek előbb. Végül arra jutottam talán a takarítás elterelné a figyelmemet, viszont ahhoz meg kedvem nem volt.
Szerencsére akadt más elfoglalóm.
A csengő hangjára először a nagy csendben szinte megijedtem, majd újra szinte rohanva nyitottam ki. Nem tévedtem az illető kilétével kapcsolatban. Rob kint állt kezeiben egy nagy doboz zsebkendővel, amit felém nyújtott. Viszont nekem nem kellett a zsebkendő, nekem csak Rá volt szükségem.

Helyzetjelentés

Sziasztok drágáim!

Nem tudom kinek tűnt fel - remélem azért pár embernek igen-, hogy lassan 3 hete jöttem fejezettel. Nem ért semmi baleset, sőt az ufók sem jöttek el értem.
A kimaradásnak az a szörnyű oka van, hogy a nyakamon lóg a vizsgaidőszak és készülgetnem kellene rá. Mellesleg egy csomó ötlet kavarog a fejemben, csak az a baj, hogy nincs időm ezeket rendszerezni.
Nem zárok be, semmi ilyen nem fordult meg a fejemben, csak nem tudom mikor tudok értelmes bejegyzéssel készülni nektek.
Nem azért kezdtem el írni, hogy másnak írjak. Legelőször saját magam szórakoztatására kezdtem bele ebbe az egészbe. Az, hogy Ti itt vagytok nagyon jó érzés. De néha kicsit jól esne, ha több megjegyzés jönne össze. Azoknak akik nem szeretnek gépelni -  vagy ahogy egyik kedves barátom mondaná nem szereti ha mások belelátnak a fejébe - felraktam egy könnyebb lehetőséget a fejezetek után. Csak arra kérnélek titeket, ha a nem tetszett gombra kattintotok indokoljatok kérlek. Köszi! ;)
A lényeg: amint lesz időm arra, hogy a fejemben lévő zűrzavart valamiféle értelmes mondatba foglaljam jövök. Addig pedig egy kis türelmet kérek. :) Hogy ne unatkozzatok figyelmetekbe ajánlanám drága bétám/ barátosném blogját: http://wearedreamingastory.blogspot.com


Egy sokak által ismert szinte klasszikus ( nehogy hiánya legyen valakinek) :





Legyetek jók!
Puß
Gitka

Legjobb főszereplő díj

Szabályok:
Köszönd meg, akitől kaptad, s linkeld be a nevét!
Tedd ki a logót!
Írj magadról és/vagy a főszereplődről 3 dolgot!
Küldd el max. 10 embernek, linkeld be és értesítsd őket, s írd le a nevük/ blogjuk mellé a főszereplője (vagy főszereplői - attől függ mennyi van) nevét (ja, és csak olyan személy kaphatja meg, akinek saját, egyedi főszereplője van, nem olyan, akit valaki már kitalált, pl. Bella vagy Renesmee)

Akinek köszönöm, hogy gondoltak rám: Amy and Krisssz

Nos 3 dolog a főszereplőmről vagy/és rólam avagy önéletrajz folytatása:
1. Emilihez hasonlóan az én életemben is nagyon fontos zerepet játszik a legjobb barátnőm. ;)
2. A szőke herceg - esetében barna - még nem talált meg vele ellentétben.
3. Mindketten szabad bölcsészetre járunk. ;)
( Üzenet Breeconak: Tudom mi jár a fejedben, de azt kell mondanom, hogy nem igaz. :D )

Akinek tovább megy:
 Kicsit bajban vagyok, mert nem nagyon olvasok olyat, amiben kitalált személy lenne a szereplő, mint kiderült. :) Így szerény lesz a lista.

Breeco: --> Réka
Sabyna: --> Kriszta

17. fejezet - Találkozások

Először is, köszönet drága Breeconak, hogy ilyen hamar jött és olvasott, javított, meg minden.

Köszönöm nektek a fantasztikus véleményeket, nagyon jól esnek. Még a párszavasok is. Úgy tudok miattuk vigyorogni, mint annak a rendje. :D :D Főleg, hogy mostanában mindent megkönnyezek.... No comment. XD

Végül a pendrive vadászatom megoldódott, de úgy imádom, hogy a saját dolgaimat úgy kell visszaharcolnom magamhoz.

Remélem jól telik a Halloween mindenkinek és egy kicsit én is hozzájárulok ehhez.

Oldalra feltettem egy közvélemény kutatást ----- kattintsatok :) elviekben lesz még, de előtte még kiteszek pár új képet a szereplőkről :)
Oh, és Gábor képe is kikerült. :D

Jó olvasást!

Puß

Gitka

***
 "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. ehhez mit szólsz?"

Hazaérve Bogi izgatott tekintetével találtam szemben magamat. Szinte arra sem hagyott időt, hogy lerakjam a cuccaimat. Ott toporgott az ajtómban, miközben gyorsan magamra kaptam valami kényelmesebb ruhát. Majdnem neki is ütköztem kifele jövet. Szinte izgatottabbnak tűnt, mint Byron – a vadászgörényem - sétáltatás előtt. Szegénykét is elhanyagoltam mostanában, de eldöntöttem, hogy majd kiengesztelem egy nagy sétálással a közeli parkban. Odakint a délelőttinél sokkal melegebb volt, akár most is megejthettük volna ezt a sétát. De Bogi nagyon úgy tűnt, mint akinek egy nagy kanapén üldögélős beszélgetésre volt szüksége. Viszont majdnem éhen haltam.

- Mi lenne, ha csinálnánk valami szendvicset gyorsan? Aztán mesélsz, és faggathatsz is?

- Te csinálod, én mondom. – sürgetett, miközben megcéloztuk a konyhát.

- Oké. – egyeztem bele.
Gyorsan belekukkantottam a hűtőbe, rájöttem, hogy egy saláta sokkal jobb ötlet lenne. Miközben én összevágtam a zöldségeket, Bogi nagy kedvel mesélt a tegnap estéjéről.

- Miután elmentünk táncolni, szinte meg sem álltunk. Hatalmas arc az a pasi, komolyan.

- Tényleg az. Láttam, hogy mennyire bele voltatok melegedve a buliba.

- Ja. Olyan figurákat bevett néha – mosolygott az emlékek miatt. – Egyszer majdnem fel is löktünk egy pasit.

- A végére elég sokan lettek, nem igazán olyan lett, mint terveztük, de azért remélem, hogy mindenki jól érezte magát. – jegyeztem meg.

- Viccelsz? Hatalmas volt! – nyomta meg a szavakat, hogy ezzel is érzékeltesse érzéseit. – Mondtam a telefonba, hogy Bobby énekelt is?

- Ezt nem mondtad. Komolyan? – kérdeztem csodálkozva, miközben már az öntettel ügyeskedtem.

- Pedig, de. – sóhajtotta.

Kérdőn néztem vissza rá. Sejtette mit akarok az egészből kihozni.

- De csak ennyi. Jól néz ki, vicces, kedves, de csak, mint egy pasi, akivel elvoltam. Mellesleg ma is beszéltem Gáborral.  – Úgy jegyezte meg ezt az információt, mintha csak valami jelentéktelen dolog lett volna. Én rögtön témára kaptam.

- Na, és mi a helyzet?

- Csak dumáltunk, mint szinte idáig minden nap. Nem szeretném kézhez kapni a telefonszámláját. – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy ez nem normális dolog, mert nem is ismerem annyira. De hiányzik!

- Nem fogom ezt mondani. – ígértem meg.

- De tényleg furcsa, hiszen még nem találkoztunk sokszor, de naponta beszélek vele. Mindig ő hív, és annyira aranyos. Szinte mindenről beszélünk, szóval igazából ismerem is, meg nem is. 
Most először láttam ilyen fajta fényt a szemeiben. Most döbbentem rá, hogy milyen fontos is ez az egész kapcsolat a számára.

- Majd bepótoljátok ezt az időt. – mondtam neki.

- Ha rajtam múlik biztosan. - bólintott. – Sőt azt mondta ki jön elém a géphez. Majd ő hazavisz. Mármint az albérletbe.  – pörgött bele a mesélésbe.
Ekkor esett le mit is mondott. Úgy beszélt a hazameneteléről, mintha már tudta volna mikor is fog hazamenni. Elfogott egy enyhe pánik. Itt hagy a legjobb barátnőm? Szinte nem is volt időnk, hogy normálisan együtt legyünk, és most haza megy.

- Ezt most úgy mondtad, mintha tudnád mikor mész haza. – néztem rá riadt, kérdő tekintettel.

- Ne haragudj, de nem tudok tovább maradni. Beszéltem anyuval, vasárnap megyek haza. És akkor Gábor is ki tud jönni értem. De muszáj látnom. Hiányzik! És ezt most tényleg nem akarom elszúrni azzal, hogy ennyit várunk a tényleges randinkig. – mosolygott rám félve, mintha én nem örülnék annak, hogy végre boldognak látom.

- Megértem, csak annyira fogsz hiányozni! – öleltem meg gyorsan. Még szerencse, hogy közben már a nappaliban ültünk és a saláták az asztalon voltak, különben biztosan magunkra borítottuk volna. Mint két óvodás úgy kezdtünk el egymás nyakában zokogni.

- Jól van, elég legyen! – törölte le gyorsan a könnyeit. – Úgy viselkedünk, mintha nem is látnánk többet egymást.

- Oké, tudom. – tettem én is rendbe magamat. – Sajnálom, hogy csak ennyi ideig voltál itt. Tudom, hogy nem voltam a legjobb barátnő.

- Jaj, ne izélj már. Majd legközelebb. Ha nekem is lenne más programom, én sem lógnék veled egyfolytában. Különben meg a pénteki bulival mindent bepótolhatunk. – kacsintott rám. – Egyébként úgyis hazajössz nemsokára. Nem?

- Nem tudom, miért gondolod?

- Hát Kitti esküvőjére, természetesen. – emlékeztetett.

- Ha egyáltalán ráeszmél, hogy nekünk még nem is szólt. – nevettem fel. Eléggé jellemző volt Kittire, hogy annyira szétszórt legyen, hogy elfelejtse elújságolni, megkérték a kezét.

- Majd Tamás emlékezteti, ha lenyugodnak.
Hihetetlen volt, hogy tényleg férjhez megy a barátnőnk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy végeztünk a gimivel.

- De komolyan kérdeztem, azt, amit. Hazajössz mostanában? Az esküvőn kívül gondoltam.
Most az egyszer nem szerettem, hogy ennyire a lényegre tud tapintani. Ez egy jó kérdés volt. Túl jó. Hogy haza megyek-e? Nem tudom.

- Nem tudom. Tényleg nem. Gondolkoztam rajta, hogy hazamenjek, de fogalmam sincs. Be kellene fejeznem a sulit, tudom. Be akarom, csak nem tudom, hogy hol.

- Szóval maradsz.

- Nem ezt mondtam, csak… ez nem ilyen egyszerű. Otthon ott vagytok ti, a szüleim. Ott kezdtem el mindent. De ha itt maradok, sokkal jobb esélyeim vannak, nem? De nem akarok még egy félévet passziválni az biztos. A végén, még előttem végeznél. – böktem oldalba.  Bogi is passziváltatta egy félévét, még előttem. Hát, igen nem egy egyszerű dolog a pszichológia, az már biztos. Ő velem ellentétben a pénzkeresés egyszerűbb módját választotta és országhatáron belül maradt. Lehet, hogy ő csinálta logikusan, de akkor sem bántam meg a döntésemet.

- És most itt van Rob is. – tette hozzá.

- Igen, itt, de ez nem változtat semmin sem.

- Biztosan? Mondtad már neki, hogy folytatod az egyetemet?

- Tudja. Gondolom, hogy tudja.  – bizonytalanodtam el. – Nem beszéltünk erről tényszerűen, de tudja, hogy csak 1 félévet halasztok, ebből ki lehet következtetni dolgokat.

- Oké, csak kérdeztem. Én örülnék, ha hazajönnél. – mondta. – Unom, hogy a bulik közben állandóan Réka nyavalygását kell hallgatnom.
Réka – Bogi egyik csoporttársa – igen rózsaszín személyiség volt. Még Kittinél is rosszabb. A csaj apuci kedvencének tipikus esete. A vele eltöltött pár óra halálos volt, de mivel alapjáraton normális is tudott lenni, Bogival jól kijöttek. Én pedig jó barátnőhöz híven elviseltem.

- Oh, te szegény. Majd nyár végén még visszatérünk erre a kérdésre, oké? Addig még bőven van időm. És az esküvőre tuti hazamegyek, szóval nem kell pánikolnod. – próbáltam megnyugtatni.

- Hát, oké. De azért előtte még piszkállak vele, ismersz.- vigyorgott. -  Na, mi a terv mára?

- Nem tudom, mivel mindenképpen haza akarsz menni a hétvégén, mi lenne, ha csak itthon lennénk? – tanácsoltam. – „Elő- kettes-csajos- este”.
Fejet csóválva nézett rám. Fogalmam sem volt, mégis mi rosszat mondhattam.
- Mi van? – kérdeztem.

- Felejtsd el rögtön. Nekem programom van. – lóbálta meg a mobilját. – Sőt, ha leszel olyan kedves és megdobsz a laptoppal, akkor nem kell órákon keresztül a mobilt tartanom és még láthatom is. – rebegtette meg a szempilláit.

 -Ah, kis puncsos. Szóval le akarsz rázni? – hitetlenkedtem.

- Helyes meglátás. Már persze, csak akkor, ha megkapom a laptopot és ha van valami ötleted, hogy lefoglald magadat. – mondta miközben kivitte a konyhába az üres tányérokat.

- Majd keresek valakit, aki talán nem ráz le. – kiáltottam utána.  – Imádlak!

- Tudom. – hangzott kintről a válasz.
Persze nem sokáig kellett azon gondolkoznom, mivel is töltsem a mai napom további részét. Bevetettem magamat a szobámba és tárcsáztam az érintett személyt.

- Hello! – szóltam bele vidáman. – Mit csinálsz? – kérdeztem huncutul.

- Éppen unatkozom a gyönyörű barátnőm nélkül. Hiányzol! – Imádtam mikor arra emlékeztetett, hogy Én vagyok a barátnője.

- Te is nekem. – mondtam. – Mit szólnál, ha orvosolnám ezt a problémát? Nagyon úgy néz ki, hogy ma nem igazán vagyok kívánatos személy itthon.

- Ugye nincs baj? – kérdezte aggódva. – Összevesztetek?

- Dehogy. – nevettem fel hangosan. – Pont ellenkezőleg. Legalább így nyugodtan beszélhet Gáborral és tudja, hogy úgyis csak rád gondolnék. – vallottam be.

- Akkor ott vagyok érted egy fél óra múlva. – mondta gyorsan.

- Elmegyek én tax….- de természetesen belém fojtotta a szót.

- Ne is gondolj rá. Sietek. Szeretlek.
Tudtam,hogy nem a legjobb ötlet, ha ennyit mászkál, de a hiánya mindent eldöntött.

Lezuhanyoztam, magamra kaptam egy friss ruhát, majd egy másikat gondosan beletettem a táskámba. Puszta elővigyázatosságból, természetesen. Semmi hátsó szándék nem vezérelt. Azért Boginak megjegyeztem, hogy ne aggódjon, ha nem lát hazajönni.
Alig telt el 20 perc már végeztem is a felfrissülésemmel, mintha teljesen kicseréltek volna. Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar képes leszek elkészülni, bár nem voltam sosem késős.

20 perc ide vagy oda, így is kész örökkévalóságnak tűnt mire ismét hozzábújhattam.

Pár órája búcsúztunk el egymástól, de ennek ellenére olyan hévvel öleltem magamhoz, mintha már hónapok óta nem láttam volna. „Mi lesz, ha majd tényleg csak havonta láthatom?” – úszott be a fájó gondolat a fejembe, hála Bogi kérdésének. De erre nem akartam gondolni, csak vele lenni.
Azonban mint legtöbbször most is közbeszólt a sors. Vagy nevezzük akárminek.

Alig pár perce érkeztünk meg a hotelszobába, ahol kényelmesen befészkeltük magunkat a kanapéra, mikor megszólalt Rob mobilja.

- Ne vedd fel, kérlek! – esedeztem.

- Muszáj, lehet, hogy valami fontos, de lerázom és akkor csak a tiéd vagyok. – csókolt homlokon. – Oh, a nővérem az.
Szóval Lizzy vagy Vic volt az, aki meghiúsította piszkos kis terveimet. Mindkettejüket ismertem Rob meséléseiből, ahogyan szinte az egész családot, de még egyikükkel sem találkoztam.

- Szia Liz, mondd! – szólt bele a telefonba kissé sürgetően. Közben el nem eresztette a kezemet.
„Tehát Lizzy a hibás.”
- Hello Öcsi! Mi az, hogy itthon vagyunk és te át sem jössz? Hol vagy most? – kérdezte Lizzy. Szerencsére, vagy sem szinte minden szavát hallani lehetett.

- A hotelban. Nem igaz, múltkor is otthon voltam. Emlékszel? Egy ingem bánta a mutatványotokat az asztalnál. – vigyorgott fel Rob.

- Oké, de csak egyszer. – jegyezte meg. – A lényeg, hogy anyu hiányol. És mi is. Szóval nem ugrasz haza?
Rob óvatosan rám pillantott. valahogy sejtettem mi következik most.

- Öhmm…. nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő időpont. – jegyezte meg óvatosan.
A túloldalról egy sikítás féle hallatszott, majd mintha a telefon személyt cserélt volna.

- Húha, szóval ott van nálad a barátnőd? – szólt bele a telefonba ezúttal már Vic. – Nekünk meg még mindig nem mutattad be. Ne már! Oké, hogy a keselyűk elől rejtegeted, de előlünk ne már!

- Örülök, hogy kihangosított telefonnal beszélgetünk, Lizzy! – nyomta meg az illető nevét mikor kimondta. – Csak várjatok egy percet, oké?
Lefogta a kezével a telefont, hogy lehetőleg a nővérei ne hallják, mit szeretne tőlem kérdezni, bár ezt nem volt annyira nehéz kitalálni.

- Lenne kedved eljönni velem haza? Nem muszáj, ha nem akarsz, mert korainak érzed, vagy szimplán nincs kedved hozzá. – kérdezte tőlem ijedten. Hogy gondolhatja azt, hogy képes lennék neki nemet mondani.

- Nem, szívesen elmennék. Ha szeretnél elvinni. – Azért engem sem kellett félteni, ügyesen úgy fogalmaztam meg, hogy rajta álljon a döntés.

- Oké. Megyünk. – szólt bele a telefonba. – De csak ha viselkedtek. – szólt rá a nővéreire.

- Oké. Anyu ujjongani fog. Siess! – Azzal letették.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki Rob ijedt és tanácstalan arcának keverékét.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte miközben újra összebújni készültünk.

- A nővéreid. Szimpatikusak. – mondtam.

- Remélem miután találkoztál velük, akkor is ez lesz a véleményed.

- Kérdezhetek valamit? – kezdtem félősen.

- Persze, bármit.

- Mióta - mondjuk úgy, hogy - beindult a szekered nem vittél még haza senkit sem, igaz? – tettem fel a kérdést. Közben próbáltam eldönteni melyik lett volna a megfelelő válasz. Ha azt mondja, vitt már haza valakit, akkor azért kellene aggódnom, hogy a másik lánynál jobban kedveljenek. Ha viszont azt mondja, én leszek az első… Még több a félnivaló.

- Igazából nem, te leszel az első, akit komolyabban bemutatok. – nézett a szemembe.
Egy mély sóhaj hagyta el a tüdőmet. Nem tudtam ez az aggódásnak, vagy a pániknak volt-e köszönhető.

- Nyugi. Azért nem fognak megenni. Jó fejek, csak ilyenkor nem tudják megállni, hogy ne hecceljenek. De imádni fognak, akár csak én. – nyugtatott meg.

- Oké! De, jó leszek így? – mutattam magamra. 

- Hmmm, sokkal több vagy, mint jó. – húzott magához, majd egy csókkal jutalmazott. Valahogy sokkal jobban szerettem volna, ha az esténk ezen az úton halad tovább, de nem szerettem volna, ha rossz benyomást keltek azzal, hogy nem megyünk el.
Próbáltam elnyomni magamban a pánikot. Mert mégiscsak a pánik volt erősebb. A szinte már megszokott útvonalon – szigorúan csak a mélygarázson keresztül - jutottunk ki London utcáira.

Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a lábaim észveszejtő gyorsasággal járnak. Feszültségemet ő is észrevette, mert hamarosan a térdemen éreztem a kezét.

- Nyugalom. – súgta a fülembe, mikor már leparkoltunk a házuk előtt.
Csendes, egyáltalán nem feltűnő környék volt. El tudtam képzelni, hogy Rob itt nőtt fel. Ezeken az utcaköveken tanult meg biciklizni, ezekre a fákra mászott fel először- mondjuk, nem hiszem, hogy annyira eleven kisgyerek lett volna. Szinte megelevenedett előttem az egesz, még ha csak képzeltem is ezeket a történéseket. Valahogy már nem is volt annyira ijesztő az, amit éppen tenni készültünk. Sokkal vidámabban szálltam ki a kocsiból.

- Jól vagy? – kérdezte meg a biztonság kedvéért. De lehet, hogy csak azt hitte éppen elment az eszem. Éppen megvigyorogtam egy apró bokrot, ami a házuk előtt állt.

- Igen, csak eszembe jutott, hogy végül is itt nőttél fel. Ha a fák beszélni tudnának…- mosolyodtam el.

- Szerintem megteszi ezt helyettük anyu is. – mutatott a nyitott ajtó felé, ahol már ott állt az említett személy.
Rob anyukája le sem tagadhatta volna a fiát. Igazán kedves arca volt.

- Hát ti meg mit ácsorogtok odakint? Gyertek be. – tessékelt be minket, ahogyan minden anyuka tette volna.
A ház belső ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az utca. Megnyugtató volt. D azért még mindig ott volt az a kis félelem. Szerencsére Rob anyukája nagyon talpra esett volt.

- Szóval téged rejteget annyira Rob. Örülök, hogy nem sokáig sikerült neki. – mondta kedvesen, miközben megölelt.

- Nem is sokáig, anyu. Ő itt Emili, ő pedig az én drága anyukám. – mondta Rob.

- Örülök, hogy megismerhetem. Rob már sok szép dolgot mesélt magáról. – mondtam tanácstalanul. „Mégis mit kellett volna mondanom?”

- Remélem is. – adott egy puszit az említettnek is. – Gyertek beljebb. Apád és a lányok odabent vannak. – mondta Robnak.

- De ezt a magázódást felejtsük el, rendben? Clare vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

- Rendben, Clare.
Rob anyukája mérhetetlen kedvessége kezdte feloldani bennem a feszültséget, de Rob, hála az égnek egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Valamiért az apukájával való találkozástól szívem szerint elmenekültem volna. Nem azért, mert rossz dolgokat mesélt volna róla, csak egyszerűen ő tűnt a család fejének. A nappaliban ült a tv előtt egy fotelben, innen még jobban ijesztőnek tűnt. De úgy tűnt, mint mindent, ezt is kissé túlreagáltam. Rob apukáját szinte kenyérre lehetett volna kenni.
Természetesen a lányok sem maradhattak ki a buliból. hamarosan ők is megjelentek.

- Szia! Lizzy vagyok.

- Én pedig Vic. – mutatkoztak be mindketten. – Te pedig Emili. Onnan tudjuk, hogy Rob folyamatosan rólad áradozott a telefonba.

- Na, mondtam, kezdődik. – morgolódott mellettem Rob, mire óvatosan oldalba böktem.

- Komolyan? Te rólam áradozol? – néztem rá színlelt csodálkozással.

- Azért Lizzy is tudna mesélni a hosszas telefonbeszélgetésekről, igaz? – vágott vissza testvériesen.

- Azért nem lenne jó, ha Emili rögtön rossz véleménnyel lenne rólunk. – jegyezte meg Clare a gyerekeinek.
És ez így ment egész este. Az egyik csipkelődést követte a másik, szegény Rob valahogy mindig alul maradt. De élveztem az estét. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nemet mondott volna Rob arra, hogy ma elhoz, akkor is itt kötöttünk volna ki valamilyen úton- módon. Clare és Richard itt marasztalt minket vacsorára is. Az asztalon hihetetlen mennyiségű étel láttán biztos voltam benne, hogy vártak minket.
Végül kiderült, hogy semmi okom nem volt félni ettől az estétől. Nem olyan módon, mint terveztem, de mégis kellemesen telt az esténk. 
Mivel a lányok személyes sértésnek vették, hogy Rob nem hívta meg őket a bulinkra, megígértették velünk, hogy elmegyünk majd valahova együtt. Lizzy gyorsan a vásárlást tanácsolta. Rob erre csak a szemét forgatta, természetesen.

Végül elbúcsúztunk Rob szüleitől és a lányoktól, majd a hotel felé vettük az irányt.
Már a kocsiban haladtunk, mikor Rob megkérdezte:

 - Na, milyen volt az első benyomás?

- Nagyon aranyosak voltak. Nem tudom miért izéltél, Lizzy és Vic nagyon kedvesek voltak. Anyukád pedig isteni szakács. Be kell vallanom, hogy apukádtól egyenesen elolvadtam. – mondtam. – Tudod, emlékeztet az én apukámra. Kívülről ő is morcosnak látszik, de egyébként egy csupa szív ember.

- Tényleg jól érezted magadat? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát ennyire nem látszik? – vigyorogtam. – Tényleg jól éreztem magamat. Örülök, hogy ilyen volt. Semmi kínos pillanat, meg hasonlók.

- Akkor örülök. Ezért talán én is elmegyek veletek vásárolni. – jegyezte meg vigyorogva.

- Még csak az kellene. Aztán, tolonganának a rajongóid a boltokba és elkapkodnák előlünk a jó cuccokat. Még mit nem.

- De figyelmeztetnem kell, hogy a nővéreim brutális módon tudnak vásárolgatni.

- Ezt csak azért mondod, mert még nem láttál engem. – csókoltam nyakon. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem nekimentünk egy másik kocsinak a mélygarázsban. Még szerencse, hogy megérkeztünk és nem kellett tovább ügyelnem az ilyen dolgokra.

Mint legutóbb a feljutás most is ködösre sikeredett. Viszont az este további pillanatai annál felejthetetlenebb élményként raktározódtak el számomra.

 ***
Bobby előadása Boginak :D

16. fejezet - Az a bizonyos....

Íme a kicsike.

Kivételesen videó is tartozik hozzá, mert szerintem így lesz teljes az érzés. :)

Nem fűzök hozzá semmi mást, mint: élvezzétek. ;)

Hideget, meleget kommentbe! :)

Puß

Gitka

***

 "Normális embereknek tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani."
     /Így jártam anyátokkal c.sorozat/

A történések teljesen összemosódtak. Hogy hogyan is jutottunk a Hotelig a London Eye- tól, valahogy teljesen elveszett az agyamban keletkezett ködben. Mégis minden pillanatot elraktároztam magamban: ahogyan egymást ölelve szálltunk ki az óriáskerékből, az egymásba fonódó ujjainkat az autóban, minden apró csókot miközben a mélygarázsból settenkedtünk felfelé. Rá kellett ébrednem valójában mekkora tapasztalata is van ebben az egészben. Mármint a mellékutak, hátsó ajtók megtalálásában. Egyébként, inkább édes volt semmiképpen sem viselkedett macsóként. Több tényt, ha próbálnék sem tudnék feleleveníteni, valahol a felfelé vezető úton teljesen elvesztem. Emlékeztetnem kellett magamat a helyes légzésre, de nagyon úgy tűnt ezt a kihívást teljes mértékben elveszítettem. Ebben nagy szerepet játszottak a testemet átölelő kezek, amelyek nem igazán akartak egy helyben maradni. Ez ugyanúgy elmondható volt rólam is. Mintha egy teljesen új, felszabadultabb személyiség kezdett volna napról- napra, óráról- órára kibontakozni bennem. Bár miközben Rob mellkasához simultam ráébredtem, hogy talán már percekről beszélhetek csak.
Minden olyan gyorsan történt. Pár napja még csak egy elkeseredettségét elnyomni próbálkozó, kissé magányos lány voltam. Most pedig egy magabiztos és szerelmes nő.

Nem igen foglalkoztunk olyan tényekkel, hogy valószínűleg a liftben elhelyezett biztonsági felvételeken valaki éppenséggel nagyon jól szórakozik. De nem is tettünk semmi olyan dolgot, ami éppen kompromittáló lehetett volna. Még…
Hirtelen kellett szétválnunk, mikor társaságot kaptunk a liftben egy idősebb házaspár személyében. Meglepően nem kaptunk egy megrovó pillantást sem, csak kedvesen mosolyogtak ránk. Összefonódó kezeik láttán nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjam el. Olyan aranyosak voltak.
„A szerelem tényleg nem ismeri az idő fogalmát”- gondoltam magamban. Óvatosan Robra pillantottam, aki folyamatosan engem nézett. A szemeiből még mindig a tökéletes és végtelen boldogság sugárzott felém. Apró, csókot adtam az arcára, mire szorosan magához húzott. Szerencsére a következő szinten kiszálltunk, nem hittem volna, hogy képesek lettünk volna még pár percet visszafogott állapotban eltölteni odabent. Kifelé Rob illedelmesen elköszönt a házaspártól, és további kellemes estét kívánt. Pont ezért imádom annyira….
Most úszott be a gondolataim közé, vajon mennyi lehet az idő? A hotel folyosója szokatlanul csendes és kihalt volt. Más emberekkel nem is találkoztunk. Bár ezt annak a számlájára írtam, hogy Rob lakosztálya szinte mindentől elszeparálva helyezkedett el. Mindent a magánéletért.
A lakosztályba érve mindkettőnkön egyfajta tartózkodó állapot jelentkezett. A nappali közepén álltunk egymás karjaiban. Óvatosan felnéztem csillogó szemeibe, majd gondolataim elkalandoztak egyre lejjebb, amíg tekintetem meg nem állt ajkainál. Lágy csókot leheltem rá, majd ismét felpillantottam a szemeibe. Nem kellett volna, teljesen elvesztem. Óvatosan, csókolt vissza, a buliból kifelé jövet váltott csókunk semmiben sem hasonlított erre. Sokkal óvatosabb volt, mint akkor.

- Szeretlek Emili! – nézett a szemeimbe, miután óvatosan véget vetett csókunknak. Valószínűleg ő is csak akkor ébredt rá a szavainak súlyára, mikor már visszavonhatatlanok voltak. Ijedt arccal nézett rám.  

– És ezt most nem azért mondom, hogy bebiztosítsam a ma estét. – szaladt mosolyba az arca. – Szeretlek! – mondta hirtelen egyszerűséggel.
Más esetben - más emberrel-  talán megijedtem volna. De nem éreztem félelmet. Ami a legfurcsább, boldog voltam, hogy kimondta, mert én is így éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kevés idő alatt így fogok bárkihez is kötődni. Vagy azt sem, hogy bárkinek újból őszintén elmondhatom majd: - Szeretlek! - mondtam ki én is hangosan, ami a gondolataimban kavargott.

 - Én is szeretlek! – simítottam végig arcát. – Ez az egész annyira abszurd. Nem akarok felébredni. – bújtam hozzá szerelmesen.

- Tudom, én sem. – simított végig a hátamon.  – Nagyon bénán hangzana, ha azt mondanám soha életemben nem voltam még ennyire bizonytalan, mint most?

- Nem hangzana bénán, csak őszintén. – feleltem halkan. Majd óvatosan kissé eltávolodva tőle végig simítottam mellkasát, miközben ismét belenéztem szemeibe. Szeméről ismét a szájára siklott a tekintetem. A következő pillanatban egyikünkben sem volt már a legapróbb nyoma sem a bizonytalanságnak, vagy a félelemnek. Mert volt bennem egy aprócska félelem. Valamiféle határvonalat készültünk átlépni éppen. Egy határvonalat, amelytől egész biztosan megváltozik mindkettőnk élete. Bár ezt a változás már eddig is észleltem.
Kezeimet lassan végigvezettem egyre szaporábban emelkedő mellkasán, miközben próbáltam megszabadítani a felesleges ruhadarabtól. Finoman simítottam végig csupasz mellkasán, miközben újra arcára pillantottam. Egyfajta csodálkozást olvastam le róla. Talán meglepte, hogy pont én vagyok az, aki kezdetét veszi ennek az egész estének. De tovább ezen már nem volt időm gondolkodni. Vigyázva, lassú mozdulatokkal húzta le rólam a pólómat, majd az egyik fotelre helyezte. Hirtelen minden előjel nélkül két keze közé fogta arcomat és vágyakozva megcsókolt. Ebben a csókban minden elfojtott érzés benne volt. Karjaiba kapott, így jutottunk be a hálóba, ahol a már ismert ágy fogadott. Gyengéden fektetett le az ágyra, ahol sokkal túlfűtöttebb módon folytattuk mindazt, amit odakint elkezdtünk…

***

Reggel – legalábbis úgy sejtettem, hogy a reggel fényei szűrődnek be az ablakon – apró cirógatásokra ébredtem. Nem tudtam megállni, hogy bele ne kuncogjak. Két zöld szempár tekintetével találtam szemben magamat.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe. Addig fészkelődtem amíg hozzá nem simultam a mellkasához.

- Jó reggelt! - köszöntem vissza apró ásítás kíséretében.
Rob mélyen a szemeimbe nézett, majd óvatosan arrébb tette két rakoncátlan tincsemet, hogy akadálytalanul csókhoz jusson. Nekem pedig ez ellen semmi ellenvetésem nem volt. Ami óvatos reggeli „jó reggelt” csóknak indult átcsapott kicsit sem ártatlan csókba. Halk sóhaj kíséretében hajtottam vissza a fejemet a párnára.

- Ezt az ébresztést minden reggel el tudnám viselni. – néztem még mindig ugyanabba a boldogságtól sugárzó tekintetbe, amely tegnap este óta semmit sem változott. Sőt ha lehet, csak még káprázatosabb lett.

- Oké, meglátom mit tehetek ez érdekében. A kérvényeket hozzám kell benyújtani. – búgta a fülembe, miközben  már a nyakamnál éreztem apró leheleteit.

- Remélem pozitív lesz az elbírálás, uram. – játszottam jókedvűen tovább.
Mielőtt újabb csókban merültünk volna egymásba, szinte fülsértő hangzással szólalt meg a telefon.

- Igen. – vette fel Rob kissé duzzogva a készüléket. Volt egy sejtésem, hogy éppen alattomos terveiben akadályozták meg. – Igen, köszönöm. Viszlát. – tette le a telefont.

- Ki volt az? – kérdeztem kíváncsian, miközben hátulról hozzásimultam.

- Ébresztés. – mondta szomorúan.

- Hány óra van? – kérdeztem meglepetten.

- 6 óra. Reggeli? – fordult szembe velem.

- Az jól esne. – nyújtóztam egyet, pont úgy kalkulálva, hogy kezem a nyaka köré kerüljenek. – És egy fürdő is jól esne. – tettem hozzá, mire felcsillant a szeme.

- Egyedül! – tettem hozzá, mire kissé lehervadt az arcáról a mosoly.

- Jó leszek. – ígérte cinkos mosollyal az arcán.

- Hát persze, hogy az lennél, én viszont nem biztosan. – nyomtam egy csókot az arcára, majd kipattantam az ágyból a magamra csavart takaróval.
Jobban mondva pattantam volna, ha nem éreztem volna olyan szorosan magam körül a kezeit. Próbáltam szavak nélkül elmagyarázni azt, ami most bennem kavarog. Egy csók és egy sóhaj következtében enyhített a szorításon, ebből úgy gondoltam, hogy megértette.

- Útálom a hétköznapokat. – jelentette ki határozottan.

- Akkor ezt a napot és a tegnapot is utálod? – kérdeztem tettetett csalódottsággal.

- Ezek voltak a kedvenc napjaim. – felelte gyorsan.

- Na látod. – simítottam végig az orrán játékosan.

- De az más, semmi kedvem sincs elengedni ma.

- Nem is kell. Kössünk egyezséget. - ajánlottam. – Te szerzel kaját, én letusolok és aztán nem kell elengedned egy pillanatra sem. Ígérem, hogy egész nap ott leszek a sarkadban.

- Ez így tökéletesen hangzik. – ment bele a rögtönzött tervembe.
Gyorsan letusoltam, a forró víz igazán hasznosnak bizonyult. Mikor kiléptem a zuhany alól tudatosult bennem, hogy nincs mit felvennem. Már megint. Nem libbenhetek be a forgatásra tegnap esti bulis öltözékembe. Az nem járja. Így magamra csavartam egy száraz törölközőt és besétáltam a konyhának nevezhető részbe, ahol már terülj - terülj asztalkám fogadott. Nem hiszem, hogy valakinek is eszébe jutott volna használni ezt a helyiséget, hiszen a szobaszerviz percek alatt teljesített minden kérést.

Megjelenésem hasonló reakciókat váltott ki, mint sejtettem.

- Ha ma így fogsz mindenhova követni, azt hiszem meg kell erősíttetni a testőri védelmemet. – húzott magához.

- Nincs mit felvennem, nem mehetek a tegnapi szerelésemben, az furán jönne ki. – feleltem.

- Legalább minden férfi felfogná a forgatáson, hogy esélyük sincs nálad. – csókolt a nyakamba. Itt éreztem azt, ha most nem állítom meg, később már nem fogom tudni…. Sem akarni. Óvatosan eltoltam magamtól.

- Megígérted, hogy jó leszel. – emlékeztettem.

- Az csak akkor lett volna érvényben, ha együtt zuhanyoztunk volna. – felelte.

- Látod, hova vezetett volna. – néztem játékosan a szemébe. – Eszünk?

- Parancsolj!- húzta ki előttem az egyik széket, majd leült mellém, hogy az egyik kezemet rabul ejtse. – Rájöttem, hogy fogalmam sincs mit szoktál reggelizni, így szinte mindent felhozattam. – mosolygott.
Az asztalon körülbelül 10 ember számára elegendő kaja tornyosult.

- Egy croissant megteszi. – vettem egyet magam elé. – Egy kis kávéval. – mutattam az asztal túloldalára.
Miközben elrágcsáltam a reggelimet, ő is végzett a magáéval. Velem ellentétben inkább maradt a tipikus angol reggelinél. Ezen el kellett mosolyodnom. Most valahogy a szokottnál is angolosabban festett a villásreggelijével.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

- Csak aranyos voltál. – feleltem. Kérdőn nézett rám.

- Mi aranyos abban, hogy éppen eszem? – kérdezte még mindig tanácstalanul.

- Most valahogy annyira angolnak látszol. – adtam választ a kérdésére, majd egy puszit az arcára. – Az angol reggeliddel, meg a muffinokkal körülvéve. – magyaráztam mosolyogva.

- Te pedig annyira nem angolnak, hogy nem ezt eszed. – vágott vissza mosollyal az arcán.
Kivettem a kezéből a villát és bekaptam a rajta lévő falaltot.

- Na és most? – kérdeztem közelítve az arcához.

- Nagyon angolos. – válaszolta alig hallhatóan. Úgy látszott akármennyire is próbálkoztunk mindig ugyanoda jutottunk ki.

- De reggelire általában péksütit eszem. Vagy szendvicset. Legalábbis mióta itt vagyok.

- Megjegyeztem. – nyomott ismét egy puszit az arcomra.
Befejeztük a reggelinket, Rob nem hagyta, hogy nagyjából összetakarítsam a tányérokat így otthagytam.

- Viszont még mindig nincs mit felvennem. – közöltem tanácstalanul.

- Mi lenne, ha hazavinnélek? Akkor ruhát cserélhetnél. – tanácsolta.

- Oké. Ez jó ötlet. Talán még időre is beérünk. – néztem az órára.

- Meg lesz. Simán végzünk addigra, ha csak nem fogsz sokáig tollászkodni. – tette hozzá szinte már nevetve.

- Nem is! Ezt még megbánod. – szóltam utána.
Gyorsan magamra kapkodtam a tegnap esti ruháimat, mire felöltöztem már Rob is teljes tökéletességében állt előttem.

- Képes voltál nélkülem felöltözni? – kérdezte morcosan, miközben magához vont.

- Ezt én is kérdezhetném. – simultam hozzá. – De sietnünk kell. Lehet, hogy én sem szeretem a hétköznapokat. – feleltem.

Ugyanazon az útvonalon hagytuk el a hotelt, amin be is jutottunk. Kész csoda, hogy nem találkoztunk egyetlen egy fotóssal sem. Ezért hálát adtam az égnek. Nem hiányzott volna, ha pont ebben a szerelésben Robbal együtt kapnak le minket. Nem mintha titkoltam volna, de az csak egy csomó kellemetlenséget vont volna maga után. Magyarázkodások otthon, stb. És különben is, szerettem volna, ha amennyire csak lehet olyanok maradunk, mint két teljesen hétköznapi szerelmes. Már amennyire ez Robbal lehetséges volt.
Valamit azonban teljesen elfelejtettem a rózsaszín ködnek köszönhetően. Hogy a lakásom nem igazán mondható üresnek. Erre akkor ébredtem rá igazából, mikor Robbal ismételten összegabalyodva próbáltunk valamiféle haladást produkálni. Ekkor ütköztünk egy halk torokköszörülésbe. Bogi éppen a nappali foteljében ült egy meleg kávéval a kezében. Arcából ítélve meglehetősen erősnek kellett lennie annak a kávénak. Éppen nagy szemekkel méregetett minket, miközben próbálta elnyelni a mosolyát.

- Hoppá! – csúszott ki a számon. – Jó reggelt! – próbáltam illővé varázsolni a kinézetemet.

- Nektek is. – felelte, még mindig vigyorogva. – Milyen volt az éjszakátok? – kérdezte, immár nekem célozva, magyarul.

- És neked? – kérdeztem vissza megnyomva mindkét szót.

- Van egy olyan érzésem, hogy neked élvezetesebb volt.
Rob mellettem értetlen szemekkel nézett rám, szegény. Az biztos, hogy Bogi sem fogja megúszni ezt az egészet. Ahogy ő is, én is kíváncsi voltam minden egyes részletre a tegnap estével kapcsolatban. Ezt a beszélgetést azonban később kell, hogy megejtsük. Abban pedig biztos voltam, hogy nem fogok belemenni minden egyes részletbe, bizonyos okoknál fogva.
Robot ott hagytam a nappaliban Bogival, remélve, hogy pillantásomból érthetően leszűrte: viselkedjen. Magamra kaptam az első használható ruhát, ami az utamba került, majd gyorsan bevágódtam a fürdőbe, hogy nagyjából elrendezzem a teendőimet.

Mindez körülbelül 15 percet vett igénybe, úgyhogy rettentően ügyesnek éreztem magamat, amiért nem kellett a tollászkodásom miatt sokat rám várni. Magamhoz kaptam a táskámat a szükséges dolgokkal együtt.

- Kész is vagyok. – perdültem ki Robhoz.

- Mehetünk? – kérdezte.

- Igen, végeztem. – feleltem. – Majd felhívlak a forgatásról. – mondtam Boginak.
Tudtam magamról, hogy úgysem bírnám ki estig, hogy ne beszéljek vele.

- Rendben. – felelte, még mindig rejtett mosollyal az arcán.

Javíthatatlan, de így szeretem. Ő a legjobb barátnőm. Reméltem, hogy tényleg jól érezte magát az este, még miután mi olyan cselesen leléptünk. Erre a gondolatra, felelevenedtek előttem az elmúlt este képei. „Hülye hétköznapok” – sóhajtottam magamban. Ha nem kellene a forgatásra igyekeznünk éppen, valószínűleg még mindig egymás karjaiban feküdnénk. Vagy a zuhany alatt…
„Erre ne is gondolj” – figyelmeztettem magamat.
Komoly erőfeszítésbe telt, hogy beszállva a kocsiba nem vetettem rá magamat Robra. Az efféle gondolatokat száműznöm kellett valahogyan az agyamból, így megszállottan bámultam ki a kocsiból.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Persze. – néztem rá. Az aggódás jeleit véltem felfedezni az arcán. – Nincs semmi baj, tényleg, csak elgondolkoztam.

- Min? – érdeklődött.

- Az titok. – pirultam bele a válaszomba valószínűleg. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik. Imádtam, hogy ennyire boldog. És én is az voltam.

A forgatás ugyanúgy folytatódott, mint tegnap. Annyi különbséggel talán, hogy ezúttal sokkal kisebb kedvvel vetettem bele magamat a dolgokban. Persze, ez nem volt igaz arra, amikor a dologhoz Robnak is köze volt. Tényleg betartotta az ígéretét, amikor csak lehetett ott toporgott mellettem, én pedig szintén. Amennyire csak lehetett nem veszítettük el egymást szem elől. Délfelé kaptam egy sms- t Grace- től, hogy mit szólnánk, ha most pénteken megejtenénk azt a bizonyos csajos estét. Egyik felem boldogan írt volna igent azonnal, a másik pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy a hétvégét teljes egészébe Robbal tölthesse. Na, erre most mit írhattam volna?! Természetesen igent pötyögtem vissza. A forgatáson azonban egyikükkel sem sikerült összefutnom.
 Lisával azonban annál inkább. Ami azt illeti elég morcos volt. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is láttam a tegnap esti bulin.
„Létezne, hogy senkinek sem jutott eszébe meghívni?!” Volt egy olyan tippem, hogy így volt. Kissé megesett rajta a szívem, azonban ez az érzés meg is szűnt, amikor olyan elintézni valót sózott a nyakamba, ami sejtésem szerint nem rám tartozott volna, mellesleg pedig pont a  Robtól legtávolabbi szegletben volt.

Ez volt az egyetlen alkalom a nap során, amikor nem voltunk együtt.

Ígéretemhez híven felhívtam Bogit is, mivel már nem tudtam tovább várni. Kíváncsi voltam. Természetesen most is villámgyorsan vette fel a telefont.

- Hello! Ne mesélj! Mindent tudni akarok, már persze, ha olyan környezetben vagy. – mondta szinte egy levegővel.
Gyorsa körbepillantottam. Hát nem mondanám, hogy éppen olyan környezetben voltam.

- Szia! Nem igazán. De mesélj! Rendben hazataláltál?

- Igen. Bobby annyira…. – vett egy mély lélegzetet.  –  … rendes volt. – találta meg végül a legmegfelelőbb szót.

- Akkor oké. Ennyi? Mesélj, mi volt?

- Csak táncoltunk, tiszta őrült volt mellesleg egész este. Meg, hát kicsit be is csiccsentettünk.

- Igen, azt sejtettem a nagy bögre kávéból. – mondtam fülig érő szájjal. – Nem volt semmi?

- Nem, megértette, hogy tényleg szeretném, ha valami lenne otthon Gáborral, szóval jól viselkedett. Sőt még a többi pasit is szépen elterelte mellőlem. Egyszóval: rendes volt.

- Akkor jó, kicsit féltettelek.

- Engem, ugyan. Viszont veled mi volt? – bújt ki a hangjából a kíváncsi énje.

- Hmmm. Nagyon édes volt, romantikus. – fogtam halkabbra a hangomat.

- Bővebben? Hova tűntetek?

- A London Eye- hoz először.

- Omg! És fel is ültél rá?  - hüledezett. Pontosan tudta rólam, hogy mennyire tériszonyos vagyok.

- Igen, fel, de először nagyon nem akartam. De meggyőzött, ki nem hagytam volna.

- Na, azt meghiszem, hogy meg tudott győzni. Van pár tippem.

- Hehehe. Igen, van pár elég jól beváló ötlete. – tettem hozzá.

- Na és utána, mi volt? – kíváncsiskodott tovább

- Hát azt már nehéz lenne elmondani telefonban úgy, hogy itt vannak körülöttem. – jegyeztem meg belepirulva már a puszta említésbe is.

- Ah, mindenre nekem kell, hogy emlékeztesselek?! – váltott magyarra. – Nem értem miért beszélünk angolul, mondd magyarul. Ki vele!

- Nyugi. – feleltem immár magyarra váltva. – De ez akkor sem annyira publikus téma.

- Okké. Szóval ti ketten…. – kezdett bele.

- Igen?

- Vele töltötted az éjszakát? Csak egy igent mondj, vagy egy nemet, könyörgöm. – szinte már láttam ahogyan a nappali közepén ugrál.

- Igen. – feleltem halkan.

- Igen, mint igen ott aludtál, vagy igen, mint tudod te azt. – faggatott tovább.

- Hagyatkozz a piszkosabb fantáziádra. – feleltem már teljesen vörös fejjel.

A vonal túlsó végéről csak egy hangos sikítást hallottam, ami elég szokatlan reakció volt Bogitól.

- Jól vagy? - kérdeztem félénken.

- Végre, nem gondolkozol, ez az. – mondta.

- Mi az, hogy nem gondolkozom? – kérdeztem felháborodottan. – Én igen is mindent végig gondoltam. – jegyeztem meg. Bár jól belegondolva, ez nem egészen volt igaz. Most először történt meg az életemben, hogy a szívemre hallgattam nem pedig az eszemre. De ennek örültem.

- Jól van, ha hazajössz mindent elmesélsz majd. – ez kijelentésnek szánta.

- Bizonyos keretek között. – tettem hozzá. – Most viszont megyek, mert Lisa szúrós szemekkel közeledik felém.

- Oké, szia!
Pillanatokkal később már a jól ismert arccal találtam szemben magamat.

- Igen? – kérdeztem. Fogalmam sem volt róla, most éppen mi lehet a problémája, hiszen mindent megcsináltam. Kezdtem néha úgy érezni magamat mintha az ő személyi asszisztense lettem volna nem is Robé.

- Mivel nem voltál elérhető telefonon, engem kért meg Rob, hogy keresselek meg. Az öltőző kocsiban van.

- Oh, oké. Nem mondta mi a baj? – kérdeztem. Ma már volt pár utam a jelmezesekhez, mivel rossz kiegészítőt adtak oda, reméltem hogy nem megint azzal van probléma.

- Nem, csak annyit mondott, hogy nem talál téged. Jobb ha sietsz! – mondta. – És, ha lehet ne ilyenkor intézd a személyes traccspartikat. – tette hozzá.

Ez egyszer igaza volt, tényleg nem most kellett volna telefonálnom. Szinte rohanva jutottam el Robhoz, majdnem beestem az öltöző ajtaján.

- Huh. – kapkodtam levegő után. – Mi a baj? Lisa mondta, hogy keresel, de telefonáltam. Jól le is lettem cseszve. – meséltem gyorsan. – Szóval mi van?

- Semmi különös. – húzott magához. – Csak hiányoztál. – mondta magától érthetően. Bennem pedig egyszerűen felment a pumpa.

- Komolyan?! Ezért futottam idáig? Azt hittem baj van. – néztem rá szigorúan. – Nem hívhatsz ide mindig, ha hiányzom. – mondtam már kicsit lágyabb hangon. Tudtam pontosan mit is érzett, nekem is hiányzott, hogy ilyen közel legyek hozzá.

- Tudom, ne haragudj! – kért bocsánatot mint egy rossz kisgyerek, akit leszidtak otthon.

- Hát nem is tudom. – mondtam szem forgatva. – Szörnyű, hogy jelenleg nem tudok rád haragudni.

- Szeretlek! Szeretek! Szeretlek! – mondta miközben, minden szónak egy-egy aprócska csókkal adott nyomatékot.

- Ha ezt nem hagyod abba, akkor nagyon ki fogunk kapni.

- Kikapni? Kitől? – kérdezte. – Én mára végeztem, szóval te is. – közölte.

- Tényleg? – fújtam ki a levegőt. – Végre! Akkor elviselek még pár perc kényeztetést. – fontam a kezeimet szorosan a nyaka köré.
A pár percből fél óra lett,de hát nehéz volt elszakadnunk egymástól. Miközben hazafelé autókáztunk, teljesen elvesztem az arcába. Nem akartam tőle elszakadni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Elmeséltem neki a csajos este dolgot is, kicsit csalódott volt, de megígértette velem, hogy a hétvége további részét csak is vele fogom tölteni. Erre valószínűleg túl gyorsan mondtam igent.
Hosszú csókkal váltunk el egymástól, de nem végleg a mai napra. A végére egészen mást terveztem….

***


A hálószoba ( ismét): [1] [2]
A fürdő: [1] [2] [3]
A videó megtekintése csak saját felelősségre ajánlott. ;) Az okozott következményekért felelősséget nem vállalok. Leginkább csak nőnemű olvasóim számára. :D