18. fejezet - Time to say goodbye....

Sziasztok!

Újra itt vagyok. Remélem nem adtátok fel a reményt és lesztek még páran akik továbbra is olvasnak. :)

A következő fejezettel kapcsolatban egy hatalmas kérdőjel van a fejemben. Karácsonyra szeretnék nektek fejezettel jönni, de egyébként nem tudom mennyire fog sikerülni a vizsgák miatt. De majd jelzem.

Nem dumálok többet. Nyomás olvasni és véleményezni. ;)

Puß

Gitka

***

"Csak az tér vissza hozzánk, akit elengedünk." /Monika Feth /

A másnap eseményei teljesen eltörpültek a pénteki csajos buli fényében. Reggel, forgatás, mind monotonul teltek el. Csak a pénteki bulin járt az agyam, hiszen ez volt az utolsó alkalmam arra, hogy Bogival bulizhassak. Persze nem szó szerint az utolsó. Nem is annyira a bulin volt a hangsúly. Inkább a személyen. Hiszen ki tudja, mikor fogom viszont látni? Rob kicsit elkeseredett képet vágott, mikor közöltem vele, hogy komolyan gondoltam a „csak csajoknak” jelzőt, és neki a ma esti buliban tilos a megjelenés. Viszont megértette, milyen fontos is ez nekem, így próbált mégis valami pozitív arckifejezést az arcára erőltetni. Természetesen előtte még eljátszott egy tetszhalál című jelenetet, melynek az volt a lényege, mennyire nehezére esik így az estét a fiúkkal töltenie. Szinte már láttam a szemem előtt őket…
Így történt, hogy a pénteki forgatási nap után egyenesen hazafelé vettem az irányt. Szigorúan Rob nélkül. Úgy döntöttünk a lányokkal, hogy nem ugrunk ki sehova, inkább amolyan házibuli szinten rendezzük meg az esténket. Természetesen piában nem szenvedtünk hiányt, mindenki hozott magával valami finomat. Délután gyorsan összedobtunk pár szendvicset Bogival, így már minden adott volt a jó hangulathoz.
Ezúttal nem vált tömegnyomorrá a buli, csak négyen voltunk. Mindenki, aki számított, ha lehet így mondani. Azon, hogy Grace és Sophie késve érkeztek, szinte nem is csodálkoztam. A nappali pár óra leforgása alatt hadszíntérré vált. Mindannyian hoztuk a formánkat, sőt rá is tettünk egy- egy lapáttal. A pia vészesen fogyott a hangulat pedig egyre fokozódott. Végig hülyültük az egész estét. Grace hozott valami – véleménye szerint iszonyú romantikus filmet - amin mindannyian dőltünk a nevetéstől. Hajnali kettőkor kisebb- nagyobb szerencsétlenkedés után, taxiba tettük a csajokat, majd mi is kidőltünk a nappali párnáin.

***
Szombat reggel – jobban mondva kora délután – halk káromkodásra ébredtem a fejem felől. Bogi próbált éppen kisurranni a nappaliból, kevés sikerrel, mint észleltem.

- Jó reggelt! – köszöntem rá. A hangom rettentő rosszul hangzott. – Szétmegy a fejem!

- Szia. Nekem is. Az enyém is hasogat. Bocsi, csak neki mentem ennek a hülye asztalnak.

- Jól elintéztük magunkat. – néztem rá. Ha én is hasonlóan festettem, nem szerettem volna tükör elé kerülni.

- Aha. De jó volt! Kávét?

- Az jöhet, de feketén.

- Aha, aztán még jobban kiütöd magadat, mi?

- Hahaha. – próbáltam meg kinyilvánítani a véleményemet, de csak egy jó erős fejzúgás lett a vége. – De komolyan minden jöhet, csak a fejem ne fájjon ennyire.

- Oké. – válaszolt, miközben próbált egy hatalmas ásítást elnyomni.

- Amilyen fejed van, el fogsz aludni a gépen. – jegyeztem meg.

- Ja és rajta maradok és elvisznek valami keleti országba, ahol eladnak szex rabszolgának.

- Te hülye vagy! – jegyeztem meg.

- Te pedig idióta! – vette oda ő is.

- Oké szerintem kiegyezhetünk abban, hogy mindkettőnknek hiányzik pár kereke. – nevettem. – Annyira fogsz hiányozni. – tápászkodtam fel én is.

- Te is nekem. Úgy utállak jelenleg, ugye tudod? – nézett rám vigyorogva. – Miért kell mindig kihoznod belőlem ezt a sírós énemet, még másnaposan is?

- Bocsi. Akkor egyél valamit. Még azt mondod a végén, hogy nem adtam kaját és azért kellett elmenekülnöd.

- Pontosan ez lesz a sztori. – vigyorgott. – Te nem adtál enni, én elmenekültem, de mivel másnapos vagyok, fent felejtődöm rejtélyes okoknál fogva egy repülőn, ami egy titkos kereskedőhálózathoz tartott. Ja, mondjuk még el is kábítanak meg minden.

- Anyám, el is felejtettem, hogy ilyenkor mennyi őrültséget tudsz összehordani.

- Te itattál le, ne felejtsd el! – kacsintott rám.

Késő délutánra nagyjából mindketten elfogadható állapotban feküdtünk a besötétített nappaliban. Ilyen hosszú időbe még sosem telt, hogy rendet varázsoljunk. Négy óra magasságában a lányok is bejelentkeztek, miszerint épen hazajutottak. Megköszönték az estét és Bogi lelkére kötötték mindketten, hogy visszajön még Londonba.
Nem sokkal a lányok hívása után újra csörgött a mobilom, most azonban nem volt afelől kétségem, ki lehet a vonal másik végében.

- Szia! Hogy vagytok? – kérdezte.

- Már jobban. – feleltem. – Kicsit jól sikerült az esténk, jelenleg éppen gyógyulunk a nappaliban.

- Ettetek már?

- Ha a szendvics annak számít, akkor igen.

- Mit szólnátok valami normálisabb kajához?

- Normálisabb kajához? Mire gondolsz? – kérdeztem.

Bogi szemei felcsillantak mellettem.
- Kaja? Jöhet! – szólt mellőlem.

- Bogi nagyon örülne valamiféle kajának. És én sem tiltakoznék. – közöltem. – Miért?

- Oké. Tudom, hogy azt mondtad, hogy „csak csajok”, de gondoltam, esetleg, nem lesz kedvetek főzni, szóval egészen véletlenül van nálam pár személynek elég kínai.

- Te itt vagy a ház előtt? – hüledeztem.

- Igazából a pontos helymeghatározás az ajtó előtt lenne. – pontosított.

- Tudod igazából Ő az őrült és nem is mi. – jegyezte meg Bogi.

- Imádlak!

- Na és be is engedsz? Csak mert kihűl, és elég idétlenül festhetek ennyi kajával a kezemben.
Gyorsan felpattantam a kanapéról, aminek természetesen egy hatalmas szédülés lett az eredménye, és odafutottam az ajtóhoz. Meg sem vártam, hogy bármit is mondhasson, a magam módján üdvözöltem. Karjaim egyből a nyaka köré fonódtak, erősen magamhoz vonva csókoltam meg. A meglepetéstől az összes szatyor kiesett a kezéből, de nem zavart. Csak az számított, hogy újra velem van.

- Látom nem is vagytok éhesek. Így rávenni, hogy elhajítsam az ételt, nagyon nem szép dolog ám. – jegyezte meg a kedvenc kis félmosolyommal az arcán.

- Majd megmondom mi nem szép dolog. 5 óra elmúlt és csak most jössz?! Hiányoztál. – vontam újra magamhoz.

- Nem mintha nem tetszene, hogy ennyire hiányoztam, de a kaja tényleg ki fog hűlni. Mellesleg a szomszédok nem érdemlik meg, hogy ilyen öltözékben mutatkozz előttük. – mutatott végig rajtam.
Ekkor jutott el a tudatomig, hogy a nagy lustálkodásunkban nem húztam fel nadrágot.

- Féltékeny. – böktem oldalba, majd egy apró puszival beengedtem a lakásba.

- Vendégünk van! – kiáltottam be a nappaliba.

- Hello! Jól hallottam, hogy kaját hoztál? – kérdezte Bogi. Szerencsére ekkorra már teljesen fel volt öltözve.

- Hoztam 4 főre való kínait. De nem tudtam mit szerettek, így van pár féle. A lányok hol vannak?

- Haza taxiztattuk őket hajnalban. – válaszoltam.

- Oh, értem. Elég… khmmm… megviselt fejetek van. – mosolygott.

- Na, te csak ne mondj semmit. Még emlékszem a fejszerkezetedre, mikor enyhén másnaposan jöttél forgatni, szóval csak hallgass.

- Uh, ha veszekedtek, akkor csak halkan, oké? – kérte Bogi. – Ha nem haragszotok, én magamhoz veszem ezt a kaját és bemegyek pakolászni meg hasonlók. Úgyis van már társaságod. – kacsintott rám.

- Segítsek? – kérdeztem szomorúan.

- Nem kell, előbb úgyis megeszem ezt, ha már éheztetsz.

- Nagyon vicces. – szóltam utána.

- Megint szétrobbantottalak titeket. Ne haragudj! Rosszkor jöttem nem igaz? Menj, segíts neki, én majd jövök máskor.

- Ne menj el! Ha nem jössz éhen haltunk volna. Örülök, hogy itt vagy. És pakolni különben sem nagyon tudnék segíteni neki. Sok lenne a kéz.

- De tényleg elmegyek, ha…. – kezdte volna el sorolni az újabb tökéletes érveit, de elhallgattattam az ujjaimmal.

- Maradsz!

- Hát jó, meggyőztél.

Később mégis segítettem a pakolásnál Boginak. Mint kiderült, sikerült annyi dolgot összevásárolnunk, hogy már nem fért bele a bőröndjébe, így kölcsönöztem neki egyet. Amíg mi próbáltuk az ajándékokat és a hatalmas ruhagyűjteményt betuszkolni a bőröndbe, Rob jóízűeket derült rajtunk. Nem értette minek van szüksége egy nőnek ennyi ruhára és cipőre.

- Na, és ezt pont egy angol nem érti?! – jegyeztem meg. – Egy dolgot megtanultam, ha Anglia, akkor sosem tudhatod milyen idő lesz délután, még ha reggel hét ágra süt is a nap. Ezért kell ennyi ruha, például.

- Oké. Na és Magyarországon? Ott is ennyire kiszámíthatatlan? – kötözködött tovább.

- Nem, de a ruha sosem felesleg. – zártam le a témát egy csókkal.

- Ezzel szintén nem értek egyet. – húzott magához.

- Na, jó lehet, hogy én is tudok egy – két kivételt.

- Hűha, na és prezentálnád, ha szépen megkérlek?

- Azt ki kell érdemelni. – mondtam.

- Jaj, srácok, csak szóljatok, hogy menjek ki a szobából mielőtt egymásnak estek.

- Bocsi! – mondtuk egyszerre.

A nap végére elmúlt a macskajajunk, szerencsére és Bogi is teljes mértékben elkészült a holnapi indulásra. Rob este magunkra hagyott minket, mondván, hadd legyünk együtt még egy kicsit. Viszont én ismét úgy éreztem, nem állok készen a holnapra. Lelkileg egyáltalán. Minden egyes percet ki akartam használni, hogy a legjobb barátnőmmel lehessek még egy darabig.

Viszont a reggel vészes tempóban ért utol minket.
Rob felajánlotta, hogy kivisz minket a reptérre, de ezt érthető okok miatt elutasítottuk. Nem mintha nem lett volna jó, ha ott van mellettem, mikor Bogi hazamegy, de nem akartam, hogy a paparazzik elrontsák ezt a napot.
Így taxival indultunk a reptér felé. Odafelé úton egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Egyszerűen nem tudtam mit is kellene mondanom. Tudtam, hogy ezúttal nem leszünk ennyi ideig távol egymástól, hiszen Kitti esküvőjére mindketten hivatalosak leszünk, mint koszorúslányok. Ezt már biztosan tudtuk, miután Kittinek eszébe jutott elújságolnia a nagy hírt.
Kiérve a reptérre hatalmába kerített a pánik. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy muszáj lesz. Otthon várnak rá a többiek, na és persze Gábor, akit remélem nem sokára én is megismerhetek. Persze már, mint Bogi barátját.
Sosem voltam túl érzelgős típus, de most mégis könnyeimmel küszködve kísértem Bogit végig terminálon. Mikor már nem mehettem tovább, felém fordult. Láttam az arcán, hogy ő is hasonló lelkiállapotban van, mint én.
Úgy borultunk egymás nyakába, mint akik örökre búcsúznának. De tudtam a lelkem mélyén, hogy ez sosem történhet meg.

- Jól van, nem örökre válunk el. Vigyázz magadra, oké? És Robbal csak okosan.

- Értettem. De te is. És Gáborral sok sikert. – kacsintottam rá könnyeim között. – Majd hívj fel, ha van valami előrehaladás. Tudod, hogy értem.

- Üdvözlöm a csajokat, és Bobbyt is! Mond meg neki, hogy fel a fejjel. Köszi, hogy elviseltél, a bulit meg mindent.

- Ne hülyéskedj! Légy jó!
Közben meghallottuk az utolsó figyelmeztetést. Még gyorsan megöleltük egymást, majd Bogi eltűnt az ajtó mögött.

Hazafelé zombiként ültem a taxiban. Olyan egyedül éreztem magamat hirtelen. Megszoktam, hogy mikor hazaértem Bogi már otthon volt.
Most azonban az egyetlen személy, aki várt rám - már ha tekinthetjük annak – csak Byron volt.

- Tudom, nekem is hiányzik, de megy pasizni. – simogattam meg a kis fejecskéjét, miután beléptem a lakásba. Üres volt.
Hirtelen nem tudtam, mihez is kezdjek előbb. Végül arra jutottam talán a takarítás elterelné a figyelmemet, viszont ahhoz meg kedvem nem volt.
Szerencsére akadt más elfoglalóm.
A csengő hangjára először a nagy csendben szinte megijedtem, majd újra szinte rohanva nyitottam ki. Nem tévedtem az illető kilétével kapcsolatban. Rob kint állt kezeiben egy nagy doboz zsebkendővel, amit felém nyújtott. Viszont nekem nem kellett a zsebkendő, nekem csak Rá volt szükségem.