Sziasztok!Nem dumálok. A tovább mögé raktam, mert hosszú.
Kellemes olvasást!
Puß
Gitka
***
" Én nem tudom miért történt mindez így
Melyik volt a döntő pillanat, ami összefűz most két utat
Te láttad szívem őrült vágyait
Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált
Minden csillag porrá hullhat szét
Jöhet bármi szörnyű vég
Érted élni, véled halni, ezért jöttem én
Nyughatatlan szívem csak rád várt
Túlél hát száz rút halált
Érted jöttem, hidd el bármi ér
Te értem születtél "
/Rudolf c. musical- Te értem születtél/
- Halihóóóó! – rontott be Lizzy az általam elbirtokolt
szobába. – Hát itt a nagy beteg.
Figyelmen kívül hagyva Robot - aki az utóbbi napokban már nem bánt úgy velem, mint egy nagybeteggel és végre hajlandó volt legalább napközben egy kicsit romantikusabb pózban mellém feküdni – szinte ugorva telepedett le mellém. Majdnem sikerült teljesen lelöknie mellőlem az öccsét is, aki nem volt oda annyira Lizzy látogatásától, mint én.
- Jó ég, Lizzy! A betegek értékelik a csendet és a nyugalmat. Kopogni pedig úgy emlékszem téged is megtanított anyu. – mordult fel mellőlem Rob.
- Honnan tudhatnád te azt? – vágott vissza rögtön Lizzy. - Bőven pelenkás voltál, amikor rajtam már a tehetség jelei mutatkoztak. – dobta hátra elegánsan aranyszőke hajfürtjeit.
- Csodálkozom, hogy fel tudtam nőni melletted. – morgott tovább.
- Most miért, öcsi?
- Bizonyos kor alatti élményeinket jobb testvérek nem emlegetik fel hölgyek társaságában – bökött felém a fejével, mire én csak agy mosollyal nyugtáztam a már megszokott testvéri szócsatát.
- Nyugi, nem fogom felhozni Boriszt. – kacsintott nyertes vigyorral az arcán Lizzy. Ezt a csatát megnyerte. Rob szája rögtön összepréselődött mellettem, mint aki fél, hogy valami sötét titka lát hamarosan napvilágot.
- Borisz? – kérdeztem. – Ki az a Borisz? – fordultam hol Liz, hol Rob irányába. Lizzy továbbra is izgatottan mosolygott, Rob pedig úgy tűnt éppen a szemmel verést próbálgatja nővérén. Úgy tűnt hatásos volt próbálkozása, mert Lizzy hirtelen felhagyott az addigi témával és felém fordult.
- Hé, hogy vagy? Jössz este megnézni az új bandával, ugye? – kérdezte.
- Liz, nem lenne a… - kezdett volna bele Rob az érvelésbe, miért lenne jobb ötlet, ha nem mennék. És még kezdtem azt hinni, hogy vége a babusgatásnak. De sikerült belefojtanom a szót.
- Persze, hogy megyek. Mind megyünk, nem igaz? – fordultam sokat mondó pillantással Rob felé. Az egy dolog, hogy sikeresen megbetegedtem és amíg lázam volt nem engedte, hogy kidugjam az orromat a lakásból. Viszont már sokkal jobban voltam, a láz elmúlt és az orvos által felírt csodaszereket is lelkiismeretesen beszedtem. Nem is tehettem volna másképpen, Rob óraműpontossággal tömte belém az éppen esedékes adagot. Még a szörnyű ízűeket is. Igazi szörnyeteg!
Mellesleg, ha vagyok annyira gyógyult, hogy fél napig mellettem feküdjön az ágyban és közben arról meséljen, mi is lenne, ha nem lennék beteg… senki sem fog belehalni, ha ezennel megszüntetjük a kényszer karantént. Vitának pedig nincs helye!
- Szuper! – ölelt magához gyorsan Liz, majd hirtelen arcomat kémlelve eltolt magától – Ugye nem vagy fertőző?
Jaj, ugyan… Le sem tagadhatnák, hogy rokonok!
- De Liz, fertőző. De neked nem árt, ennél lükébb már nem lehetsz. – nyomta még oda Rob a testvérének. Örömmel láttam, hogy ezek szerint nem érintette olyan mélyen az esti programtervem.
- Hát jól van, te akartad. Rob a vizes lepedős baleseteit mindig Boriszra fogta. Aki ugye nem létezett. – rántotta le Liz Boriszról a leplet, miközben az ajtó felé hátrált.
- Ezt még meg fogod bánni!
Figyelmen kívül hagyva Robot - aki az utóbbi napokban már nem bánt úgy velem, mint egy nagybeteggel és végre hajlandó volt legalább napközben egy kicsit romantikusabb pózban mellém feküdni – szinte ugorva telepedett le mellém. Majdnem sikerült teljesen lelöknie mellőlem az öccsét is, aki nem volt oda annyira Lizzy látogatásától, mint én.
- Jó ég, Lizzy! A betegek értékelik a csendet és a nyugalmat. Kopogni pedig úgy emlékszem téged is megtanított anyu. – mordult fel mellőlem Rob.
- Honnan tudhatnád te azt? – vágott vissza rögtön Lizzy. - Bőven pelenkás voltál, amikor rajtam már a tehetség jelei mutatkoztak. – dobta hátra elegánsan aranyszőke hajfürtjeit.
- Csodálkozom, hogy fel tudtam nőni melletted. – morgott tovább.
- Most miért, öcsi?
- Bizonyos kor alatti élményeinket jobb testvérek nem emlegetik fel hölgyek társaságában – bökött felém a fejével, mire én csak agy mosollyal nyugtáztam a már megszokott testvéri szócsatát.
- Nyugi, nem fogom felhozni Boriszt. – kacsintott nyertes vigyorral az arcán Lizzy. Ezt a csatát megnyerte. Rob szája rögtön összepréselődött mellettem, mint aki fél, hogy valami sötét titka lát hamarosan napvilágot.
- Borisz? – kérdeztem. – Ki az a Borisz? – fordultam hol Liz, hol Rob irányába. Lizzy továbbra is izgatottan mosolygott, Rob pedig úgy tűnt éppen a szemmel verést próbálgatja nővérén. Úgy tűnt hatásos volt próbálkozása, mert Lizzy hirtelen felhagyott az addigi témával és felém fordult.
- Hé, hogy vagy? Jössz este megnézni az új bandával, ugye? – kérdezte.
- Liz, nem lenne a… - kezdett volna bele Rob az érvelésbe, miért lenne jobb ötlet, ha nem mennék. És még kezdtem azt hinni, hogy vége a babusgatásnak. De sikerült belefojtanom a szót.
- Persze, hogy megyek. Mind megyünk, nem igaz? – fordultam sokat mondó pillantással Rob felé. Az egy dolog, hogy sikeresen megbetegedtem és amíg lázam volt nem engedte, hogy kidugjam az orromat a lakásból. Viszont már sokkal jobban voltam, a láz elmúlt és az orvos által felírt csodaszereket is lelkiismeretesen beszedtem. Nem is tehettem volna másképpen, Rob óraműpontossággal tömte belém az éppen esedékes adagot. Még a szörnyű ízűeket is. Igazi szörnyeteg!
Mellesleg, ha vagyok annyira gyógyult, hogy fél napig mellettem feküdjön az ágyban és közben arról meséljen, mi is lenne, ha nem lennék beteg… senki sem fog belehalni, ha ezennel megszüntetjük a kényszer karantént. Vitának pedig nincs helye!
- Szuper! – ölelt magához gyorsan Liz, majd hirtelen arcomat kémlelve eltolt magától – Ugye nem vagy fertőző?
Jaj, ugyan… Le sem tagadhatnák, hogy rokonok!
- De Liz, fertőző. De neked nem árt, ennél lükébb már nem lehetsz. – nyomta még oda Rob a testvérének. Örömmel láttam, hogy ezek szerint nem érintette olyan mélyen az esti programtervem.
- Hát jól van, te akartad. Rob a vizes lepedős baleseteit mindig Boriszra fogta. Aki ugye nem létezett. – rántotta le Liz Boriszról a leplet, miközben az ajtó felé hátrált.
- Ezt még meg fogod bánni!
- További szép napot! Este ne késsetek, rohanok. Pá! –
köszönt el Lizzy, majd kettesben hagyott a nem létező Borisz örök cimborájával.
- Hmmm…. ez gyors látogatás volt és annál élénkebb. – pislogtam Lizzy hűlt helye felé.
- Fellépés előtt mindig ilyen idióta a drága nővérem. – jegyezte meg. – Mellesleg… az a dolog… Borisz… kamu.
- Ugyan már. – simítottam el egyre jobban szerteágazó haját. – Anyukád mutatott Borisznál sokkal kompromittálóbb képet is. – nyomtam arcára nyugtatásként egy puszit.
- Milyen képeket? – kérdezte ijedten.
- Egy édes, szőke, pár napos kisfiúról. Aztán egy kicsit nagyobb fiúcskáról.
- Akkor megnyugodtam.
- Meg egy képet, amin a kertben játszik ez a kisfiú és éppen…
- Pucér vagyok? – kérdezte lesújtva.
- Ne szégyenlősködj, jól áll neked a meztelenség. Főleg így, hogy a kisfiú felnőtt.
- Nos, az neked sem áll rosszul. És csak hogy tudd, az a szőke hajú kislány is nagyon édes volt. Szerencsére felnőtt, így senki sem mondhatja rám, hogy beteg vagyok, amiért csak őt látom magam előtt nap mint nap.
- Oh, ez de édes! Még arra gondolnék, hogy megpróbálsz elérni valamit ezzel a nagy hízelgéssel.
- De hát ez igaz! Nem akarok elérni semmit. – védekezett.
- Kár! – feleltem színlelt letörtséggel, majd elővettem kissé játékos énemet. - Arra gondoltam… ma ugye megnézzük Lizzy-t. Végre emberek közé megyünk, aminek rettentően örülök. De csinálhatnánk valami mást is, ami nem volt terítéken az utóbbi pár napban.
- Mire gondolsz? – kérdezte.
Oh, hát mégis mire?!
- Szerencsére felnőtt a kisfiú, szóval… - toltam magam közelebb hozzá az ágyon.
- Te most megpróbálod tönkretenni az előző napokban tanúsított önfegyelmemet?
- Oh, szóval az is az önfegyelem része volt, amikor mellém bújva a kezeid a mellemre tévedtek? – kérdeztem vádlón.
- Mi? Én.. nem is… csak a takarót igazgattam.
- Oh, igen a takaró… Takarónak netán túrázni van kedve? Mintha egyes részeken sátrat vertek volna.
- Ez… ez… a te hibád. – hebegte.
- Hibám? Egy szóval sem mondtam, hogy rossz dolog lenne.
- Helyes, mert én sem mondom, hogy rossz dolog, hogy náthás betegen is ilyen hatással vagy rám.
- Hmmm…. ez gyors látogatás volt és annál élénkebb. – pislogtam Lizzy hűlt helye felé.
- Fellépés előtt mindig ilyen idióta a drága nővérem. – jegyezte meg. – Mellesleg… az a dolog… Borisz… kamu.
- Ugyan már. – simítottam el egyre jobban szerteágazó haját. – Anyukád mutatott Borisznál sokkal kompromittálóbb képet is. – nyomtam arcára nyugtatásként egy puszit.
- Milyen képeket? – kérdezte ijedten.
- Egy édes, szőke, pár napos kisfiúról. Aztán egy kicsit nagyobb fiúcskáról.
- Akkor megnyugodtam.
- Meg egy képet, amin a kertben játszik ez a kisfiú és éppen…
- Pucér vagyok? – kérdezte lesújtva.
- Ne szégyenlősködj, jól áll neked a meztelenség. Főleg így, hogy a kisfiú felnőtt.
- Nos, az neked sem áll rosszul. És csak hogy tudd, az a szőke hajú kislány is nagyon édes volt. Szerencsére felnőtt, így senki sem mondhatja rám, hogy beteg vagyok, amiért csak őt látom magam előtt nap mint nap.
- Oh, ez de édes! Még arra gondolnék, hogy megpróbálsz elérni valamit ezzel a nagy hízelgéssel.
- De hát ez igaz! Nem akarok elérni semmit. – védekezett.
- Kár! – feleltem színlelt letörtséggel, majd elővettem kissé játékos énemet. - Arra gondoltam… ma ugye megnézzük Lizzy-t. Végre emberek közé megyünk, aminek rettentően örülök. De csinálhatnánk valami mást is, ami nem volt terítéken az utóbbi pár napban.
- Mire gondolsz? – kérdezte.
Oh, hát mégis mire?!
- Szerencsére felnőtt a kisfiú, szóval… - toltam magam közelebb hozzá az ágyon.
- Te most megpróbálod tönkretenni az előző napokban tanúsított önfegyelmemet?
- Oh, szóval az is az önfegyelem része volt, amikor mellém bújva a kezeid a mellemre tévedtek? – kérdeztem vádlón.
- Mi? Én.. nem is… csak a takarót igazgattam.
- Oh, igen a takaró… Takarónak netán túrázni van kedve? Mintha egyes részeken sátrat vertek volna.
- Ez… ez… a te hibád. – hebegte.
- Hibám? Egy szóval sem mondtam, hogy rossz dolog lenne.
- Helyes, mert én sem mondom, hogy rossz dolog, hogy náthás betegen is ilyen hatással vagy rám.
- Ugye tudod, hogy te is ugyanúgy hatással vagy rám?
- Tény, hogy elvesztem melletted a fejem, de remélem azt észrevettem volna, ha két sátor lenne az ágyban.
- Oh, te lüke! – vágtam jó alaposan fejbe. – Néha annyira idióta vicceid vannak. Most elrontottad a játékot.
- Na, ne… Oké, befogom. De azért engedd, hogy legalább megvizsgáljam. – nézett vissza rám játékos szemekkel, miközben ujjai megpróbálták kigombolni nadrágom gombját.
- Nem. – húztam el ellenkezve kezeit, mielőtt sikerrel jártak volna.
- Na-a! – ujjai győzködve végigszántották karjaimat. Lecsuktam a szemem. Engedetem, hogy csupán az érintései legyenek rám hatással.
- Ne-eem. – válaszoltam, enyhén elbicsakló hanggal, mintha két szótagból állt volna a szó.
- Úgyis, igen lesz. – mondta, hangjában éreztem, hogy mosolyog.
- Hmm-mm.
- És ha ide adok egy csókot? – hajolt oda édesen az orrom hegyéhez, hogy egy lágy csókot leheljen rá.
- Nem használ! – aprócskát megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon belőle a testemen elhatalmasodó megadás.
- Akkor talán elhaladok errefelé…- susogta fülem mellől, ajkai egyre lejjebb és lejjebb haladtak, végigkövetve nyakam és állam vonalát, miközben kezei elvesztek testemen.
- Ahh…n-e-m.
Már azt hittem feladta, mert pár pillanatig nem történt semmi, aztán az ágyról is eltűnt a súlya. Pedig csupán egy vékony szálon függtem. Egy hajszál vékony szálon.
- Nyisd ki a szemed! – kérte.
- Oh, te jó ég! – nevettem, majd kezeimet szemem elé kaptam, mintha olyat láttam volna, amit nem szabadott volna. Anyaszült meztelenül állt előttem, mint egy régi görög istenség. Mikor kinyitottam szemeimet, éppen különböző modellpózokban próbálta meg magát eladni.
- Na? – nézett rám olyan izzó szemekkel, amitől a sarki jégtáblák is felolvadnának. Én pedig így is forró tűzzel égtem legbelül. Nem kellett már több, hogy kitörjön a vulkán.
Erősen rántottam magamhoz, amennyire akkori erőmből kifért és hagytam, hogy kezei kiszabadítsanak a ruhák börtönéből.
Odalent Claire és Richard már vártak ránk. Claire, mint egy gondoskodó anyuka, rögtön felém fordult.
- Jobban vagy? Elég kipirult az arcod. – kérdezte, majd hogy biztos legyen óvatosan homlokomhoz emelte tenyerét ellenőrizve nem szökött-e fel újból a lázam.
A felszökő hőmérsékletemnek semmi köze nem volt a betegséghez, sőt az enyhén rám törő fáradtságnak sem. Bármennyire is vágytam emberek közé, ki a szabadba, hirtelen csábítóvá vált az utóbbi napok rabsága Rob régi szobájának fogságában.
Feküdni egykori lakójának karjai börtönében.
- Jól van. Hidd el, teljesen egészséges. – felelte helyettem Rob, én pedig igyekeztem elrejteni hirtelen rám törő idegességemet.
- Akkor mehetünk? Akarsz vezetni fiam, vagy vezessek? – kérdezte Richard ezzel útnak indítva mindannyiunkat.
- Vezess csak apa, nem biztos, hogy odatalálnék. – füllentette. Ujjai az enyémekbe fonódtak, így utaztunk egész úton, amíg oda nem értünk Liz fellépésének helyszínére.
Liz, új bandájával ugyanolyan sikert aratott, mint amilyen emlékeimben élt legutóbbi koncertjéről. A helyen mozdulni alig lehetett, de nekünk fix helyünk volt egy hangulatos kis sarokban. Gondolom Liz intézte így, minden kíváncsi szemtől védve. Egy kör alakú asztal körül ültünk, Vic és George azután csatlakozott hozzánk, hogy már elfoglaltuk helyünket.
- Na milyen volt? – szaladt oda asztalunkhoz a fellépése végeztével Liz, majd gyorsan egy széket kanyarított az asztal mellé, hogy egy rövid időre csatlakozzon asztaltársaságunkhoz.
- Fájó kimondanom, de hallottam már rosszabbat is. – mondta ki véleményét Rob.
- Rob! – böktem jól oldalba. – Úgy érti: nagyon élveztük. – helyesbítettem.
- Büszkék vagyunk rád. – ölelte meg lányát Claire.
- Mikor léptek fel legközelebb a városban? Elhozhatnánk Briant és Roset. – vetette fel Vic.
- Brianék a városban vannak?- kérdezte Rob meglepetten. Hallottam már ezeket a neveket, de a hatalmas rokonság közül nem emlékeztem pontosan, hova is helyezzem el a képzeletbeli családfájukon.
- Még nem, holnapután érkeznek a korai órákban. – felelte Claire.
- Nem lesz ezen a héten már fellépésünk, ezt elbukták. – közölte Vic a hírt.
- Pedig mit veszítettek…! – kezdett volna bele Rob, sejtésem szerint egy újabb testvér ugratásba.
- Ha megint valami gonosz dolgot akarsz mondani, be ne fejezd. Magamtól is el tudom képzelni. – legyintett Liz.
- Ne civakodjatok már! – szólt rájuk Richard. Ritka alkalmak egyike volt, hogy nem Claire állította le gyermekeiket. Én jókedvűen és a háttérzenére koncentrálva figyeltem a jelenetet.
- Csak azt akartam mondani –ha hagynátok szóhoz jutni az embert – hogy sokkal jobban tetszett a hangzás.
- Egy dicséret hagyta volna el a kisöcsém száját? Jaj, hogy most nincs nálam diktafon! De talán hazafelé elkaphatunk egy kotnyeles paparazzit, vagy újságírót és felmondhatod neki. – vigyorgott Liz irányunkba.
Hiába a fegyverszünet, ha a másik fél még nem adta fel a játszmát.
- Na látod, ezért nem dicsérlek meg, mert aztán nem lehet leállítani. – jelentette ki Rob nevetve.
- Köszönöm, hogy mind eljöttetek. – tért ki a válasz elől Liz és inkább komolyabb énjét engedte meg érvényesülni.
Jó fél órán keresztül az asztalnál maradt, de már nem volt több testvéri ugratás. Claire és Richard mindvégig jókedvűen, büszkén hallgatták lányukat csakúgy, mint mikor a színpadon énekelt. Vic és Richard valamilyen témába nagyon bele volt mélyülve, mi pedig a sarok legsötétebb zugába húzódva élveztük az estét.
- Én még ránézek a srácokra, ti meg vigyázzatok magatokra hazáig. – pattant fel az asztaltól Liz.
- Jó voltál tesó. – nyomott egy puszit búcsúzóul Vic és Rob testvérük arcára.
- Hé, holnap vásárlókörút? – kérdezte Liz. - Csak mi csajok! – nézett szigorúan Robra.
- Benne vagyok. – válaszoltam, majd egy bocsánatkérő mosolyt küldtem Rob felé.
- Vic?
- Mondhatnék nemet?
- Nem. – felelte Liz, Vic költői kérdésére. - Kell valami új ruha a fellépésekhez. Akkor holnap reggel beugrom értetek. – mondta búcsúzóul, Rob pedig letört fejjel nyögött fel mellettem.
- Szóval kilőhetem a holnapi terveimet.
- Nyugi, megoldjuk. – súgta oda Vic Robnak. Valami azt súgta, Vic sincs igazán annyira felvillanyozva a holnapi vásárlás ötletétől.
A reggel hamarabb elért minket, mint szerettem volna. Jó
lett volna még pár órácskát a sötét kis szobában rejtőzködni. Nem is a szoba vonzott
annyira, inkább a társaság.
Brianék érkezésére készült a ház, ezt a konyhába érkezve mindenki láthatta, vagy inkább érezhette. Lizzy vásárlási céljainak köszönhetően a ház női kezek nélkül maradt, így Robra és Richardra hárultak a feladatok. Már csak ezért is nehezen ment a reggeli elengedés.
- Meddig lesztek? – kérdezte a nappaliban, karjai bilincsként szorultak a derekam köré.
- Ilyet kérdezni… Nem lehet időre vásárolni. Hagyni kell, hogy átjárja minden porcikádat. – válaszolta Lizzy teljesen beleélve magát a helyzetbe.
- Ahha… És az kb. hány óra felé következik be? Szeretném visszakapni a barátnőmet.
- De önző dög vagy! Egész eddig veled volt, most a miénk. – ragadott karon, majd Vic karját is az enyém köré fonta.
- Igyekszünk gyorsan megteremteni azt a shoppingolós hangulatot neki - ígértem halkan.
- Szeretlek!
Lizzyvel vásárolni olyan volt, mint Dáviddal. Kivéve, hogy ő nem akart minden egyes ruhadarabot rám erőszakolni és időnk legnagyobb részében nem a férfi ruhadarabok körül bóklásztunk. Azért Liz-t sem kellett félteni, hogy netán üres kézzel távozna egy-egy boltból. Amíg Vic célirányos vásárlónak bizonyult, Lizzy eléggé ábrándozó. Megvett volna mindent, ami tetszik neki, ha éppen lett volna hova felvennie. Miután bejártuk a hatalmas bevásárlóközpont létező összes ruha és fehérnemű boltját már a harmadik cipőboltban próbálgattuk a cipőket. Liz éppen szakítani készült egy lehetetlen zöld színű magas sarkúval, úgy látszott nővéri támogatás is szükségeltetik ahhoz, hogy a lábbeli továbbra is a vásárlók szemét gyönyörködtesse és ne Liz pénztárcáját könnyítse meg jó pár angol fonttól. Az ember azt gondolná, ha van egy gazdag bátyja az embernek rögtön költekezővé és mélyebb zsebűvé válik, de a lányok és az egész család megmaradt olyannak, amilyennek egy átlagos angol családot elképzelnél. Már persze, ha átlagosnak mondható, hogy Pattinson a vezetékneved és Robert Thomas Pattinson mellett éltél, amióta az eszedet tudod.
- Mit keresel itt?
- Jöttelek elrabolni.
- Ha Lizzy meglát….
- Valószínűleg többet esélyem sem lenne elrabolni sem tőle, sem mástól. De van egy segédem. – pillantott arra, amerre Victoriát sejettem.
- Vic?
- Küldött egy sms-t. – válaszolta.
- Szóval neki kell megköszönnöm, hogy a lovagom ideért.
- Így ő is hamarabb megmenekül, kicsit önérdek volt a részéről különben ő sem fordulna ilyen fondorlatos módon Liz ellen.
A legkisebb feltűnés nélkül futottunk ki a boltból, nehogy Lizzy rajtakapjon minket menekülés közben.
- Szegény, elrontottuk a napját. – jegyeztem meg lelkiismeret furdalással teli hanggal, mikor már biztonságos területen tudtuk magunkat. Hah, biztonságos terület az Oxford Street kellős közepén!
- Oh, a táskák számát elnézve bőven isteni napja volt. De most én jövök!
Lekapta magáról a napszemüvegét annyira, hogy megcsókolhasson, majd határozottan megragadta a kezemet és így haladtunk tovább.
- Azt tervezed, hogy isteni napod lesz? – kérdeztem. Le mertem volna fogadni, hogy már így is remek napja van. Sikerült kicseleznie nővérét és otthonról is elszabadult.
- Már most is az – kacsintott rám. – Sétálunk? – kérdezte.
- Na, de fényes nappal? – kerekedtek ki a szemeim. A nyárnak már régen vége volt, sőt lassan közeledett a Halloween, így érthetően nagyobb tömegek kezdtek el szállingózni a bevásárlóközpontokban és az utcákon. Aztán eszembe jutottak a rokonai.
- Ki segít anyukádnak? – kérdeztem.
- Apu ott van, vele is sikerült megegyeznem. – mosolygott. Annyira boldognak tűnt,
nem esett nehezemre átvenni a hangulatát.
- Oké, szóval hova megyünk? – kérdeztem.
- Nem volt konkrét célom, de mondjuk, megebédelhetnénk valahol.
- Úgyis éhen halok! – mondtam. – Nem fog anyukád megharagudni, ha nem eszünk nálatok?
- Most úgyis Brianék érkezésére készül. Elég, ha estére betoppanunk. Mit szólnál, ha ma este átköltöznénk egy szállodába, amíg itt vagyunk? Nem hiszem, hogy kényelmesen elférnénk a szüleim házában annyian. Különben is a kicsi még elég hangos lehet éjszakánként.
- Van egy kisbabájuk?
- Igen, pár hónapos lehet, max. egy éves. Főként ezért is jönnek, megmutatni a kicsit. Körbelátogatják az egész rokonságot a környéken, de általában mindig nálunk szállnak meg. Régebben is így volt, amíg Brian a szüleivel jött, de most ők nem jönnek. Jó fej, már régen láttam, még talán az esküvőjükön jó pár éve.
- Ő a te… mid is?
- Távoli rokon, meg ne kérdezd a szüleim előtt, mert fél napig tudnak azon vitatkozni kinek a kije kicsoda. – nevetett. – Ha jól számolom, egy évvel idősebb, mint Vic. Ezért sem örül annyira, hogy Brian itt lesz. Próbál menekülni a találkozás elől.
- Menekülni? Már miért?
- Nem akarja megkapni a kérdést: „Nektek mikor lesz gyereketek?” meg ehhez hasonlóakat.
- Áh, értem. Pedig Vic és George olyan jó szülő lenne. Szerintem legalábbis.
- Igen, de George még várna ezzel a témával. Vic meg simán nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni magukat ezzel az egésszel. Szóval ezért is segített téged elrabolni ma. Cserébe én leszek a témahárítója, ha erre terelődne a beszélgetés.
- Ez rendes tőled. Na, eszünk? – kérdeztem, mert már kezdett korogni a gyomrom. Lizzyvel vásárolni ugyanúgy kimerítő volt, mint Dáviddal és ugyanúgy megéhezett tőle az ember.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Van, de akkor metróznunk kell. – pislogtam felé bátortalanul. Persze tudtam, mi lesz a válasza. „Hívok egy taxit.”
- Oké, merre megyünk? – kérdezte. Én pedig meglepetten pillantottam fel rá. Hát nem erre a válaszra számítottam. Mosolyra húzódott a szám.
- London Bridge- nél kell leszállni, vagy egyel előtte, ha jól emlékszem. Mikor először jártam Londonban elmentem a Globe Színházhoz, akkor találtam a helyre.
- Rendben. – mondta, azzal a legközelebbi metróállomás felé húzott.
- Most komolyan metrózunk? – kérdeztem hitetlenkedve.
Átmetrózni a Temze túl oldalára egy olyan helyre, ami csak ködösen rémlik eléggé őrültség lett volna.
- Már miért ne? – mondta. – Londonban mindenki metrózik. Imádok metrózni.
Úgy tűnt számunkra az őrültség kicsit átlagosabb dolog, mint mások számára.
- Mikor is metróztál utoljára? – kérdeztem.
- Jó pár éve. – vallotta be.
Négy megállóval később, rengeteg kíváncsiskodó tekintet és a tömegnyomor után már a folyó másik oldalán voltunk. Közben Rob üzenetet kapott az anyukájától, amiben az állt Brianék csak másnap érkeznek, így nem kell mindenképpen visszaérnünk a vacsorára. Előttünk állt még az egész délután és Robot mintha kicserélték volna. Nem foglalkoztunk vele, ki ismer fel minket, ugyanúgy sétáltunk Londonban, mint bárki más a városban, legyen az turista vagy sem. Nem bújtunk el napszemüveg, sem sapka alá, nem a sarokban ültünk le, mikor megtaláltuk a helyet, amire emlékeztem (hanem egy asztallal arrébb), nem rohantunk menekülve sehonnan sem. Még a Globe- ba is benéztünk, pedig lefogadtam volna, hogy már ezerszer járt ott. Pár órával később mentünk vissza a Temze másik oldalára – ugyanúgy, ahogy előtte, metró segítségével – amikor már kezdett lemenni a nap. Október vége felé haladva kezdett hűvös lenni az idő, így erre hivatkozva, összebújva andalogtunk. Annyit gyalogoltunk egész nap, hogy szörnyen fáradtnak kellett volna éreznem magam, pedig bennem még lángolt a tettvágy.
Már rég nem a központban sétáltunk, amikor a nap első vakuja villant a szemünkbe. Paparazzik. Igazából csalódtam volna, ha az egész napos városban mászkálás után nem találnak ránk. Rob azelőtt cselekedett, mielőtt eltűntek volna szemeim elől a fénylő karikák és máris egy taxi hátsó ülésén találtam magamat.
Ilyenkor általában morog, de most láttam rajta, hogy inkább megtartja magának a véleményét. A kocsi biztonságában bízva újra mosoly került az arcára.
- Vacsora? – kérdezte.
Én pedig, bólintottam. Semmi sem lett volna kellemesebb befejezése ennek a napnak, mint egy romantikus vacsora. Legalábbis reménykedtem a romantikus részében. Na, persze máshogy is be lehetett volna fejezni az estét…
A taxi ismerős helyen állt meg. Nem tudtam pontosan beazonosítani hol is vagyunk, de abban biztos voltam, hogy jártam már errefelé valamikor. Mondjuk Londonban járva sokszor elkövettem ezt a hibát, amikor először jöttem ide. Minden utca, minden ház emlékeztetett a másikra. Sikerült is párszor jól eltévednem és így nem engedni, hogy a taxisok éhezzenek. Én viszont jó pár fonttal lettem szegényebb.
Szóval ott voltunk, London egyik számomra ismerősnek tűnő utcáján, távol a paparazzik fényképezőgépétől, ő pedig somolyogva kezembe csúsztatta az övét és iránynak indított. Ahogy egyre közelebb értünk az utca fényesebb feléhez egyre jobban derengeni kezdett honnan ismerhetem ezt a környéket.
- Mi most…tényleg odamegyünk? – kérdeztem halkan hitetlenkedve, ő pedig továbbra is szótlanul mosolygott.
Az ajtóban előre engedett, pont, mint legutóbb, mikor itt voltunk. Annak az estének minden perce úgy élt bennem, mintha csak tegnap történt volna. Pedig mennyi minden volt azóta. Ugyanannál az asztalnál ültünk, mint akkor este. Annyira más volt és mégis szinte ugyanolyan.
Emlékeztem, hogy azon az estén tűnt el belőlem a félelem vele kapcsolatban. Miközben beszélgettünk hirtelen annyira közel éreztem magamhoz, pedig annyira különböztünk egymástól. Azóta pedig rájöttem, mennyire egyformák vagyunk, hogy ő a tökéletes másik felem, aki nélkül nem akarok élni és reméltem hogy nem is kell. Annyira őrültségnek tűnt, hogy valaha mást is szerettem. Hol volt az az érzés a mostanihoz képest? Hogy nevezhettem magam szerelmesnek tiniként, hogy hihettem, hogy az igazi és végtelen, amit Krisztián iránt éreztem? Az mind semmi volt, ez itt a mindenem.
Alig szóltunk egymáshoz, némán lapozgatta az étlapot, majd ugyanazt rendelte, mint annak idején. Nosztalgiából vagy csupán, mert mindig is megvoltak a saját őrülten romantikus pillanataim, én is ugyanazt kértem. A hely ugyanúgy tündökölt, talán több fény volt, mint akkor este. Tökéletes. Lehet, ha nem fontam volna keresztbe a bokáimat már rég pár méterrel a szék felett lebegnék.
Kihozták a vacsorát, mi pedig beszélgettünk, nevettünk. Jól éreztük magunkat.
Bár még hátra volt egy szem a betegségre felírt gyógyszereim közül egy kevéske pezsgőt még megengedtem magamnak.
- Ünneplünk valamit? – kérdeztem, miután a pincér kihozta a pezsgőt az asztalunkhoz.
- Még nem tudom. – felelte titokzatos hangon.
- Akkor ünnepeljük meg, hogy Robert Downey Jr. közbenjárása nélkül is még mindig itt vagyunk, együtt. – Rémlett fel egy régi emlék, ami eddig már kétszer közelebb juttatott hozzá.
- Komolyan rá akarsz inni? – kérdezte nevetve.
- Miért ne? – kérdeztem vissza. – Ha ő nincs, talán sosem jutunk el odáig sem, hogy először elhozz engem ide. És most megint itt vagyunk.
- Ez nem miatta van, ő csak egy aprócska véletlen volt. Ha nem fogadod el az állást, akkor is itt lennénk.
- Nem is ismernél!
- Dehogynem. Valahol, valamivel ugyanúgy kitűntél volna. Ugyanúgy te írnád a forgatókönyvet az egyik következő filmemnek és én ugyanúgy beléd habarodnék, amint belépsz azon az ajtón.
- Azt hitted, megzavarodtam. Vagy, hogy én is a sikongató tömeghez tartozom, minimum.
- Egy percig sem gondoltam semmi ilyet. Csupán elkábítottál a lényeddel.
- Visszagondolva, elég sokkoló látvány lehettem, amint tátott szájjal, némán bámullak.
- Akikkel addig dolgoztam, mind furcsák voltak.
- Te hol voltál akkor, amikor belibbentem? Én voltam a legfurább.
- Nem voltál. Azelőtt vagy annyira senki voltam, hogy nem is foglalkoztak velem vagy annyira rám volt cuppanva mindenki, hogy lélegezni sem tudtam, nem hogy emberekkel beszélgetni. Aztán megjelentél és normális voltál. Mindemellett kicsit ugyanannyira hibbant is, mint én. – mosolygott.
- Akkor igyunk ránk. – javasoltam.
Mindketten felemeltük a poharunkat és belekortyoltunk a pezsgőbe.
Az arcán valami különös változás futott át pár pillanattal később, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Ugye tudod, hogy mennyire…
- Elnézést, nem akarunk zavarni, de kérhetnénk egy autógrammot. – termett ott mellettünk egy kisebb családra való, csillogó szemű fiatal lány. Hirtelen majdnem mellényeltem a második korty pezsgőmet. Rob arca az előbbinél gyorsabban változott a beazonosíthatatlan dologról döbbenté, majd enyhén idegessé. Két gondolat járhatott a fejében: ráönteni a kiscsajokra a pezsgőt vagy simán elküldeni őket a fenébe. Inkább helyette válaszoltam, bár a kérdést egyértelműen neki szögezték.
- Hát persze, hogy kérhettek. – pillantottam a Robra a fejemet kissé feléjük döntve.
Rob magára öltve a kedvesebbik poker arcát osztotta ki mindenkinek a maga aláírását, aztán hirtelen megjelentek a lelkes anyukák a fényképezőgépükkel. Furcsa, az emberek étterembe is fényképezőgéppel járnak? Persze mindent meg kell örökíteni és feltölteni a közösségi oldalakra. A lányok menőbben nyomták, ők telefonnal fényképezgettek. Én pedig ültem, próbáltam kedvesen mosolyogni rájuk és reméltem, hogy nem lincselnek meg, amiért nem ők, hanem én ülök egy asztalnál álmaik hercegével. „Csakhogy ő az én valódi hercegem, ezt kapjátok ki!”
Közben olyan mondatok hangzottak el, mint: „Te vagy a legjobb.”, „Te vagy a kedvenc színészem.”, „Imádunk Rob!”
Láttam, hogy az egyikőjük a könnyeivel küzdött, de nem hittem, hogy nem jönne le bunkóságként, ha odadobnék neki egy zsebkendőt. Oké, lehet én is a sírás határán lennék, ha Harrison Ford kerülne elém, de nem sírnék. Szépen oldalra néznék és meglátnám mellettem Robot. Harrison Ford különben is a nagyapám lehetne.
Lassan kezdett tömeggé nőni az asztalunkat körülvevő kis csoport, a személyzet is észrevehette, mert az étterem egyik embere kedvesen odajött és megkérte a lányokat, hogy vagy foglalják el a helyüket vagy távozzanak az étteremből, majd egy másik fickó – gondolom ő volt a tulaj - az étterem nevében elnézést kért a kellemetlenségek miatt és felajánlotta, hogy hátul távozhatunk, ha nem szeretnénk a netán várakozó tömeg között távozni.
Végül jobbnak láttuk megköszönni és elfogadni a felajánlását, miután megittuk a pezsgőnket és fizettünk.
Brianék érkezésére készült a ház, ezt a konyhába érkezve mindenki láthatta, vagy inkább érezhette. Lizzy vásárlási céljainak köszönhetően a ház női kezek nélkül maradt, így Robra és Richardra hárultak a feladatok. Már csak ezért is nehezen ment a reggeli elengedés.
- Meddig lesztek? – kérdezte a nappaliban, karjai bilincsként szorultak a derekam köré.
- Ilyet kérdezni… Nem lehet időre vásárolni. Hagyni kell, hogy átjárja minden porcikádat. – válaszolta Lizzy teljesen beleélve magát a helyzetbe.
- Ahha… És az kb. hány óra felé következik be? Szeretném visszakapni a barátnőmet.
- De önző dög vagy! Egész eddig veled volt, most a miénk. – ragadott karon, majd Vic karját is az enyém köré fonta.
- Igyekszünk gyorsan megteremteni azt a shoppingolós hangulatot neki - ígértem halkan.
- Szeretlek!
Lizzyvel vásárolni olyan volt, mint Dáviddal. Kivéve, hogy ő nem akart minden egyes ruhadarabot rám erőszakolni és időnk legnagyobb részében nem a férfi ruhadarabok körül bóklásztunk. Azért Liz-t sem kellett félteni, hogy netán üres kézzel távozna egy-egy boltból. Amíg Vic célirányos vásárlónak bizonyult, Lizzy eléggé ábrándozó. Megvett volna mindent, ami tetszik neki, ha éppen lett volna hova felvennie. Miután bejártuk a hatalmas bevásárlóközpont létező összes ruha és fehérnemű boltját már a harmadik cipőboltban próbálgattuk a cipőket. Liz éppen szakítani készült egy lehetetlen zöld színű magas sarkúval, úgy látszott nővéri támogatás is szükségeltetik ahhoz, hogy a lábbeli továbbra is a vásárlók szemét gyönyörködtesse és ne Liz pénztárcáját könnyítse meg jó pár angol fonttól. Az ember azt gondolná, ha van egy gazdag bátyja az embernek rögtön költekezővé és mélyebb zsebűvé válik, de a lányok és az egész család megmaradt olyannak, amilyennek egy átlagos angol családot elképzelnél. Már persze, ha átlagosnak mondható, hogy Pattinson a vezetékneved és Robert Thomas Pattinson mellett éltél, amióta az eszedet tudod.
- Mit keresel itt?
- Jöttelek elrabolni.
- Ha Lizzy meglát….
- Valószínűleg többet esélyem sem lenne elrabolni sem tőle, sem mástól. De van egy segédem. – pillantott arra, amerre Victoriát sejettem.
- Vic?
- Küldött egy sms-t. – válaszolta.
- Szóval neki kell megköszönnöm, hogy a lovagom ideért.
- Így ő is hamarabb megmenekül, kicsit önérdek volt a részéről különben ő sem fordulna ilyen fondorlatos módon Liz ellen.
A legkisebb feltűnés nélkül futottunk ki a boltból, nehogy Lizzy rajtakapjon minket menekülés közben.
- Szegény, elrontottuk a napját. – jegyeztem meg lelkiismeret furdalással teli hanggal, mikor már biztonságos területen tudtuk magunkat. Hah, biztonságos terület az Oxford Street kellős közepén!
- Oh, a táskák számát elnézve bőven isteni napja volt. De most én jövök!
Lekapta magáról a napszemüvegét annyira, hogy megcsókolhasson, majd határozottan megragadta a kezemet és így haladtunk tovább.
- Azt tervezed, hogy isteni napod lesz? – kérdeztem. Le mertem volna fogadni, hogy már így is remek napja van. Sikerült kicseleznie nővérét és otthonról is elszabadult.
- Már most is az – kacsintott rám. – Sétálunk? – kérdezte.
- Na, de fényes nappal? – kerekedtek ki a szemeim. A nyárnak már régen vége volt, sőt lassan közeledett a Halloween, így érthetően nagyobb tömegek kezdtek el szállingózni a bevásárlóközpontokban és az utcákon. Aztán eszembe jutottak a rokonai.
- Ki segít anyukádnak? – kérdeztem.
- Apu ott van, vele is sikerült megegyeznem. – mosolygott. Annyira boldognak tűnt,
nem esett nehezemre átvenni a hangulatát.
- Oké, szóval hova megyünk? – kérdeztem.
- Nem volt konkrét célom, de mondjuk, megebédelhetnénk valahol.
- Úgyis éhen halok! – mondtam. – Nem fog anyukád megharagudni, ha nem eszünk nálatok?
- Most úgyis Brianék érkezésére készül. Elég, ha estére betoppanunk. Mit szólnál, ha ma este átköltöznénk egy szállodába, amíg itt vagyunk? Nem hiszem, hogy kényelmesen elférnénk a szüleim házában annyian. Különben is a kicsi még elég hangos lehet éjszakánként.
- Van egy kisbabájuk?
- Igen, pár hónapos lehet, max. egy éves. Főként ezért is jönnek, megmutatni a kicsit. Körbelátogatják az egész rokonságot a környéken, de általában mindig nálunk szállnak meg. Régebben is így volt, amíg Brian a szüleivel jött, de most ők nem jönnek. Jó fej, már régen láttam, még talán az esküvőjükön jó pár éve.
- Ő a te… mid is?
- Távoli rokon, meg ne kérdezd a szüleim előtt, mert fél napig tudnak azon vitatkozni kinek a kije kicsoda. – nevetett. – Ha jól számolom, egy évvel idősebb, mint Vic. Ezért sem örül annyira, hogy Brian itt lesz. Próbál menekülni a találkozás elől.
- Menekülni? Már miért?
- Nem akarja megkapni a kérdést: „Nektek mikor lesz gyereketek?” meg ehhez hasonlóakat.
- Áh, értem. Pedig Vic és George olyan jó szülő lenne. Szerintem legalábbis.
- Igen, de George még várna ezzel a témával. Vic meg simán nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni magukat ezzel az egésszel. Szóval ezért is segített téged elrabolni ma. Cserébe én leszek a témahárítója, ha erre terelődne a beszélgetés.
- Ez rendes tőled. Na, eszünk? – kérdeztem, mert már kezdett korogni a gyomrom. Lizzyvel vásárolni ugyanúgy kimerítő volt, mint Dáviddal és ugyanúgy megéhezett tőle az ember.
- Van ötleted, hova menjünk? – kérdezte.
- Van, de akkor metróznunk kell. – pislogtam felé bátortalanul. Persze tudtam, mi lesz a válasza. „Hívok egy taxit.”
- Oké, merre megyünk? – kérdezte. Én pedig meglepetten pillantottam fel rá. Hát nem erre a válaszra számítottam. Mosolyra húzódott a szám.
- London Bridge- nél kell leszállni, vagy egyel előtte, ha jól emlékszem. Mikor először jártam Londonban elmentem a Globe Színházhoz, akkor találtam a helyre.
- Rendben. – mondta, azzal a legközelebbi metróállomás felé húzott.
- Most komolyan metrózunk? – kérdeztem hitetlenkedve.
Átmetrózni a Temze túl oldalára egy olyan helyre, ami csak ködösen rémlik eléggé őrültség lett volna.
- Már miért ne? – mondta. – Londonban mindenki metrózik. Imádok metrózni.
Úgy tűnt számunkra az őrültség kicsit átlagosabb dolog, mint mások számára.
- Mikor is metróztál utoljára? – kérdeztem.
- Jó pár éve. – vallotta be.
Négy megállóval később, rengeteg kíváncsiskodó tekintet és a tömegnyomor után már a folyó másik oldalán voltunk. Közben Rob üzenetet kapott az anyukájától, amiben az állt Brianék csak másnap érkeznek, így nem kell mindenképpen visszaérnünk a vacsorára. Előttünk állt még az egész délután és Robot mintha kicserélték volna. Nem foglalkoztunk vele, ki ismer fel minket, ugyanúgy sétáltunk Londonban, mint bárki más a városban, legyen az turista vagy sem. Nem bújtunk el napszemüveg, sem sapka alá, nem a sarokban ültünk le, mikor megtaláltuk a helyet, amire emlékeztem (hanem egy asztallal arrébb), nem rohantunk menekülve sehonnan sem. Még a Globe- ba is benéztünk, pedig lefogadtam volna, hogy már ezerszer járt ott. Pár órával később mentünk vissza a Temze másik oldalára – ugyanúgy, ahogy előtte, metró segítségével – amikor már kezdett lemenni a nap. Október vége felé haladva kezdett hűvös lenni az idő, így erre hivatkozva, összebújva andalogtunk. Annyit gyalogoltunk egész nap, hogy szörnyen fáradtnak kellett volna éreznem magam, pedig bennem még lángolt a tettvágy.
Már rég nem a központban sétáltunk, amikor a nap első vakuja villant a szemünkbe. Paparazzik. Igazából csalódtam volna, ha az egész napos városban mászkálás után nem találnak ránk. Rob azelőtt cselekedett, mielőtt eltűntek volna szemeim elől a fénylő karikák és máris egy taxi hátsó ülésén találtam magamat.
Ilyenkor általában morog, de most láttam rajta, hogy inkább megtartja magának a véleményét. A kocsi biztonságában bízva újra mosoly került az arcára.
- Vacsora? – kérdezte.
Én pedig, bólintottam. Semmi sem lett volna kellemesebb befejezése ennek a napnak, mint egy romantikus vacsora. Legalábbis reménykedtem a romantikus részében. Na, persze máshogy is be lehetett volna fejezni az estét…
A taxi ismerős helyen állt meg. Nem tudtam pontosan beazonosítani hol is vagyunk, de abban biztos voltam, hogy jártam már errefelé valamikor. Mondjuk Londonban járva sokszor elkövettem ezt a hibát, amikor először jöttem ide. Minden utca, minden ház emlékeztetett a másikra. Sikerült is párszor jól eltévednem és így nem engedni, hogy a taxisok éhezzenek. Én viszont jó pár fonttal lettem szegényebb.
Szóval ott voltunk, London egyik számomra ismerősnek tűnő utcáján, távol a paparazzik fényképezőgépétől, ő pedig somolyogva kezembe csúsztatta az övét és iránynak indított. Ahogy egyre közelebb értünk az utca fényesebb feléhez egyre jobban derengeni kezdett honnan ismerhetem ezt a környéket.
- Mi most…tényleg odamegyünk? – kérdeztem halkan hitetlenkedve, ő pedig továbbra is szótlanul mosolygott.
Az ajtóban előre engedett, pont, mint legutóbb, mikor itt voltunk. Annak az estének minden perce úgy élt bennem, mintha csak tegnap történt volna. Pedig mennyi minden volt azóta. Ugyanannál az asztalnál ültünk, mint akkor este. Annyira más volt és mégis szinte ugyanolyan.
Emlékeztem, hogy azon az estén tűnt el belőlem a félelem vele kapcsolatban. Miközben beszélgettünk hirtelen annyira közel éreztem magamhoz, pedig annyira különböztünk egymástól. Azóta pedig rájöttem, mennyire egyformák vagyunk, hogy ő a tökéletes másik felem, aki nélkül nem akarok élni és reméltem hogy nem is kell. Annyira őrültségnek tűnt, hogy valaha mást is szerettem. Hol volt az az érzés a mostanihoz képest? Hogy nevezhettem magam szerelmesnek tiniként, hogy hihettem, hogy az igazi és végtelen, amit Krisztián iránt éreztem? Az mind semmi volt, ez itt a mindenem.
Alig szóltunk egymáshoz, némán lapozgatta az étlapot, majd ugyanazt rendelte, mint annak idején. Nosztalgiából vagy csupán, mert mindig is megvoltak a saját őrülten romantikus pillanataim, én is ugyanazt kértem. A hely ugyanúgy tündökölt, talán több fény volt, mint akkor este. Tökéletes. Lehet, ha nem fontam volna keresztbe a bokáimat már rég pár méterrel a szék felett lebegnék.
Kihozták a vacsorát, mi pedig beszélgettünk, nevettünk. Jól éreztük magunkat.
Bár még hátra volt egy szem a betegségre felírt gyógyszereim közül egy kevéske pezsgőt még megengedtem magamnak.
- Ünneplünk valamit? – kérdeztem, miután a pincér kihozta a pezsgőt az asztalunkhoz.
- Még nem tudom. – felelte titokzatos hangon.
- Akkor ünnepeljük meg, hogy Robert Downey Jr. közbenjárása nélkül is még mindig itt vagyunk, együtt. – Rémlett fel egy régi emlék, ami eddig már kétszer közelebb juttatott hozzá.
- Komolyan rá akarsz inni? – kérdezte nevetve.
- Miért ne? – kérdeztem vissza. – Ha ő nincs, talán sosem jutunk el odáig sem, hogy először elhozz engem ide. És most megint itt vagyunk.
- Ez nem miatta van, ő csak egy aprócska véletlen volt. Ha nem fogadod el az állást, akkor is itt lennénk.
- Nem is ismernél!
- Dehogynem. Valahol, valamivel ugyanúgy kitűntél volna. Ugyanúgy te írnád a forgatókönyvet az egyik következő filmemnek és én ugyanúgy beléd habarodnék, amint belépsz azon az ajtón.
- Azt hitted, megzavarodtam. Vagy, hogy én is a sikongató tömeghez tartozom, minimum.
- Egy percig sem gondoltam semmi ilyet. Csupán elkábítottál a lényeddel.
- Visszagondolva, elég sokkoló látvány lehettem, amint tátott szájjal, némán bámullak.
- Akikkel addig dolgoztam, mind furcsák voltak.
- Te hol voltál akkor, amikor belibbentem? Én voltam a legfurább.
- Nem voltál. Azelőtt vagy annyira senki voltam, hogy nem is foglalkoztak velem vagy annyira rám volt cuppanva mindenki, hogy lélegezni sem tudtam, nem hogy emberekkel beszélgetni. Aztán megjelentél és normális voltál. Mindemellett kicsit ugyanannyira hibbant is, mint én. – mosolygott.
- Akkor igyunk ránk. – javasoltam.
Mindketten felemeltük a poharunkat és belekortyoltunk a pezsgőbe.
Az arcán valami különös változás futott át pár pillanattal később, mielőtt beszélni kezdett volna.
- Ugye tudod, hogy mennyire…
- Elnézést, nem akarunk zavarni, de kérhetnénk egy autógrammot. – termett ott mellettünk egy kisebb családra való, csillogó szemű fiatal lány. Hirtelen majdnem mellényeltem a második korty pezsgőmet. Rob arca az előbbinél gyorsabban változott a beazonosíthatatlan dologról döbbenté, majd enyhén idegessé. Két gondolat járhatott a fejében: ráönteni a kiscsajokra a pezsgőt vagy simán elküldeni őket a fenébe. Inkább helyette válaszoltam, bár a kérdést egyértelműen neki szögezték.
- Hát persze, hogy kérhettek. – pillantottam a Robra a fejemet kissé feléjük döntve.
Rob magára öltve a kedvesebbik poker arcát osztotta ki mindenkinek a maga aláírását, aztán hirtelen megjelentek a lelkes anyukák a fényképezőgépükkel. Furcsa, az emberek étterembe is fényképezőgéppel járnak? Persze mindent meg kell örökíteni és feltölteni a közösségi oldalakra. A lányok menőbben nyomták, ők telefonnal fényképezgettek. Én pedig ültem, próbáltam kedvesen mosolyogni rájuk és reméltem, hogy nem lincselnek meg, amiért nem ők, hanem én ülök egy asztalnál álmaik hercegével. „Csakhogy ő az én valódi hercegem, ezt kapjátok ki!”
Közben olyan mondatok hangzottak el, mint: „Te vagy a legjobb.”, „Te vagy a kedvenc színészem.”, „Imádunk Rob!”
Láttam, hogy az egyikőjük a könnyeivel küzdött, de nem hittem, hogy nem jönne le bunkóságként, ha odadobnék neki egy zsebkendőt. Oké, lehet én is a sírás határán lennék, ha Harrison Ford kerülne elém, de nem sírnék. Szépen oldalra néznék és meglátnám mellettem Robot. Harrison Ford különben is a nagyapám lehetne.
Lassan kezdett tömeggé nőni az asztalunkat körülvevő kis csoport, a személyzet is észrevehette, mert az étterem egyik embere kedvesen odajött és megkérte a lányokat, hogy vagy foglalják el a helyüket vagy távozzanak az étteremből, majd egy másik fickó – gondolom ő volt a tulaj - az étterem nevében elnézést kért a kellemetlenségek miatt és felajánlotta, hogy hátul távozhatunk, ha nem szeretnénk a netán várakozó tömeg között távozni.
Végül jobbnak láttuk megköszönni és elfogadni a felajánlását, miután megittuk a pezsgőnket és fizettünk.
- A francba! – morogta az orra alatt, miután sikerült rajongómentessé válnunk.
- Mindenhol megtalálnak, mi? De azért aranyosak voltak, szerintem. Legalábbis nem akartak meggyilkolni, amiért itt vagyok veled, meg hasonlók.
Nem igazán akarta visszanyerni pár perccel ezelőtti jókedvét, így folytattam: - Mi a baj? Pár aláírás máris elrontja a napot? – mosolyogtam.
Sejtettem, hogy azt reméli legalább, amikor Londonban van maga mögött hagyhatja az egész sztárságát. De ez nem egy hátizsák, amit csak úgy lecsatolhat az ember magáról. Ha olyan egyszerű lenne!
- Akartam egy normális napot veled, erre…
- De hát, ez egy normális nap volt.
- Normális nap, amikor paparazzik leselkednek ránk és tizenéves tini lányok és anyukáik lépnek oda hozzánk vacsora közben, hogy aláírást kérjenek és fotózkodjanak veled, miközben majd kiesik a szemük a helyéről?
- Há-át… nagyjából, igen. – feleltem.
- Lehet, hogy belázasodtál. – tapintotta meg a homlokomat. – Vagy elment az eszed. – felelte egy aprócska mosollyal az arcán. Mégsem rontották el annyira a napot.
- He-he. A paparazzikat kihagytam volna, de egyébként ez egy remek nap volt. Megmentettél, metróztunk, sétáltunk, elhoztál a kedvenc helyemre Londonban. Jó volt.
- A kedvenc helyedre? – kérdezte mosolygó arccal.
- Az egyik kedvenc helyem igazából. – sütöttem le szégyenlősen a szemem.
- Igazán?
- Igen, itt volt az első randink. – válaszoltam.
- Igazából a második. – helyesbített.
- Nem, az első. – kötöttem az ebet a karóhoz. Egy lány az ilyeneket pontosan észben tartja. Pontosan tudtam mikor, hol találkoztunk először, mi volt az első szava hozzám, hol csókolt meg először, hol éreztem azt, hogy szeretem és a többi. Így pontosan emlékeztem erre a helyre, ahol először hívott - jobban mondva vitt el úgy, hogy közben semmit sem sejtettem – randevúra.
- A második. – felelte továbbra is nagyon biztosan magában. – Mielőtt bemutattalak volna a fiúknak elvittelek Maryhez és Harryhez vacsorázni, emlékszel?
- Igen, de az nem randi volt.
- Dehogynem!
- De akkor még nem voltam biztos. – mondtam. – Viszont most már igen. – fontam ujjaimat az övéi közé.
Az estének kicsit másképp lett vége, mint egy tökéletes álomban, de hát ez az élet volt és így is remek nap volt mögöttünk lassan. Hazaérve Rob szüleinek házában már nem volt erőnk összepakolni és bejelentkezni az egyik közeli hotelba, ezt átcsúsztattuk a holnapi teendők közé, mielőtt még Brianék megérkeznének.
Brian és Rose, a felesége délelőtt érkeztek meg, amikor a ház lustábbik fele még javában aludt. Vagyis mi ketten. De nem aludtunk és lustálkodásnak sem nevezheti senki, ami a fenti szobában zajlott.
A lentről felszűrődő sírdogálás alapján vált gyanússá számunkra, hogy nekünk elfelejtettek szólni az érkezőkről. Odalent éppen Claire karjaiban kapálózott egy édes, nagyhajú kisbaba.
- Nézzétek, kik jöttek meg korábban! – szólalt meg Claire egyből, ahogy leértünk az emeletről, de közben végig a kisbabának gügyögött.
Nem lehet érte hibáztatni, igazán édes csöppség volt így pár pillanattal és bemutatkozással később, már mi is Claire mellett álltunk és ugyanúgy gyönyörködtünk a kislányban. Emmának hívták, mint Rose elmondta.
Brian és Rob hiába találkoztak régen, mégis rögtön megtalálták a közös hangot, azonban nagyon nem távolodtak el egy percre sem a baba mellől. A kislány mindenkit a hatalmába kerített. Liz, Vic és George is megjöttek egy kicsivel később. Lassan sorba kellett állni a kicsi előtt.
Az egész nap körülötte forgott, csupán akkor nem birtokolta a figyelmünket, amikor aludt. Akkor jöttek a történetek és persze Claire és Richard mindent tudni akart, mi történt Briannel mióta nem látták. Mi, lányok, kicsit kisajátítottuk Roset, leginkább vele beszélgettünk, hagytuk, hogy a férfiak beszéljenek maguk között.
Claire, mint mindig most is isteni ételeket rakott az
asztalra, a nap végére mindenki úgy nézett ki, mint egy kis golyó és a mozgása
is hasonlatossá vált.
Vacsora után, miután a kis Emma is elszunyókált gyorsan összeszedtük a cuccainkat, hogy Brian és Rose kényelmesen elférjenek, amíg a házban vendégeskednek.
- Komolyan, nehogy már miattunk menjetek el! – kérte Brian. – Ez olyan ciki. Mégis hol fogtok akkor most aludni?
- Nem miattatok megyünk el. Fogd fel úgy, hogy magunk miatt. – mondta Rob. – Emma édes, de nem akarunk itt lenni, amikor hajnalban óránként felébreszt mindenkit. – poénkodott. Rémesek a poén kísérletei.
Vacsora után, miután a kis Emma is elszunyókált gyorsan összeszedtük a cuccainkat, hogy Brian és Rose kényelmesen elférjenek, amíg a házban vendégeskednek.
- Komolyan, nehogy már miattunk menjetek el! – kérte Brian. – Ez olyan ciki. Mégis hol fogtok akkor most aludni?
- Nem miattatok megyünk el. Fogd fel úgy, hogy magunk miatt. – mondta Rob. – Emma édes, de nem akarunk itt lenni, amikor hajnalban óránként felébreszt mindenkit. – poénkodott. Rémesek a poén kísérletei.
Másnap reggel hosszú idő után ismét egy személytelen londoni
szállodában ébredtem. A napfény első sugarai táncot jártak a karomon. Másik
kezemmel megpróbáltam követni az aprócska fénygömböket. Játékomból egy halk
kuncogás zökkentett ki.
- Jó reggelt! – köszöntött egy forró csókkal, amitől rögtön otthon éreztem magam. A személytelen szoba egyből sokkal kedvesebbnek tűnt, mindegy volt, hol vagyok, ha az ő karjai melengetnek. Valami azt súgta, egy gyönyörű napnak nézünk elébe. Legszívesebben ki sem keltem volna az ágyból, de Rob valami számomra titokzatos okból sétálni vágyott. Két nap alatt immár másodjára. Különös. Bár mindig is szerettem minden ok nélkül sétálgatni, mióta belépett az életemben erről a szokásomról valahogy leszoktam.
Odakint gyönyörű, verőfényes napsütés volt, egy felhő sem szelte az eget, mintha szigorúan megtiltották volna nekik, hogy elrontsák a nap mai tündöklését. A taxi Rob szüleinek házától pár sarokra rakott ki bennünket.
- Máris eltűnt a sétálási kedved? – kérdeztem.
- Dehogy! – felelte. – Innentől sétálunk hazáig. Gondoltam szeretnél még egy kicsit babázni. – mosolyogta.
Ismert. Emma egyből belopta magát a szívembe, de hát hogy nem lehetne egy olyan kis csöppséget egyből imádni? Nem arrafelé mentünk, mint gondoltam volna, pár perc séta után egy kis park szélén voltunk. Nem tudtam rájönni mi okozhatta nála ezt a hirtelen jött szabadságvágyat. Taxizni, metróval közlekedni, sétálni, mint mindenki más tenné, ez nem rá vallott. De én élveztem. Miért ne viselkedhetne így, hiszen itthon van? Ahogy tegnap is mondta csak egy normális napot szeretne. Ezt tenné minden normális pár, egy ilyen szép napon, nem igaz? Kimenni a szabadba, sétálni London egyik aprócska kis parkjában. Talán meglátogatnák a szüleiket, barátaikat, beülnének valahová, elmennének moziba, esetleg kivennének egy filmet a sarki tékából, este pattogatott kukoricával az ölükben a kanapén ülve néznék a filmet, amiről végül egyikük sem tudná megmondani miről is szólt. Nekünk sosem volt ilyen napunk. Nem sétáltunk ilyen szabadon, cél nélkül, legalábbis nem úgy, hogy valaki ne állított volna meg bennünket autogrammért. Nem szaladtunk csak úgy át ismerősökhöz, barátokhoz, mivel vagy jó pár kilométer választott el minket tőlük, vagy éppen ők is olyan elfoglaltak voltak, mint mi magunk. Nem szaladtunk le a sarki tékába sem, mert az otthoni filmgyűjteményünk teljesen kielégítette volna egy kisebb város lakóinak az igényét is. És mindig tudtuk mi lesz a film vége, ez az egyik hátránya, ha egy olyan lökött nőszeméllyel élsz együtt, mint jómagam. De ez nekem így tűnt normálisnak. Azért, hogy most valami másra vágyott, nem lehetett hibáztatni. Boldogan haladtunk, a madarak énekét figyeltük, miközben pár méterrel előrébbről gyerekek felhőtlen játéka hallatszott. Elhaladva fiatal anyukák tekintete kísért bennünket. Talán ismerhette egyiküket- másikukat, gondoltam. Hiszen a környéken nőtt fel, miért ne? Elmosolyodtam, ő pedig észrevette jókedvemet.
- Ki ne mondd! – kérte fogai között sziszegve.
- Nem gondoltam semmi rosszra. – védekeztem. – Gyerekük van, férjük, egy barátságos otthon várja őket, de titokban mind téged akar.
- Hát ez a vonat már elment. Foglalt vagyok. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.
Mire megérkeztünk, Lizzy már megelőzött minket. Éppen Emmával ült a nappali szőnyegén és valami zörgő játékkal játszottak. Nem volt kérdés, melyikük élvezte jobban. Nem kellett sok hozzá, máris két őrült nőszemély tekergett Emma körül, lesve minden mozdulatát. Az egyikük én voltam. Játszottunk vele, segítettünk megetetni, kicsit harcoltunk melyikünk büfiztesse meg. Egyedül a pelenkacserénél léptünk hátra két hatalmas lépéssel, átengedve Rosenak a lehetőséget.
Nem igen lehetett rávenni a távozásra, végül Rob arra hivatkozva rángatott el Emma mellől, hogy programunk van, ahonnan nem késhetünk. Sejtettem, hogy kicsit unja már a folyamatos babagügyögést, így beadtam a derekamat.
Visszafelé ugyanazon a parkon haladtunk át, amin jöttünk, viszont már nyoma sem volt a futkározó gyerekeknek és szüleiknek. Én továbbra is Emma bűvkörében voltam.
- Ne haragudj, hogy eddig elvoltunk, de olyan aranyos kislány. Nagyon unatkoztál?
- Dehogy. Élmény volt figyelni, ahogy elvagytok vele.
- Olyan szép kislány és annyira szőke. Rád emlékeztet. Pont olyan szőke, mint te voltál kiskorodban.
- Anyu túl sok képet mutogatott neked, már látom. El kellene dugnom valahova, ahol senki sem találja meg.
- Nem szabad. Mit mutogatunk akkor majd a gyerekeinknek?
- Oké, tényleg. Mind a négyüknek, igaz?
- Emlékszel. – csodálkoztam. – Háromban is kiegyezhetünk.
- Pedig annyira eltökélt voltál, mi történt? – kérdezte, láttam rajta, hogy jól mulat.
- A pelenkák nagyban hozzájárultak. Meg aztán számolgattam és nincs hozzá elég időm. – mondtam. – Túl öreg lennék, mikor a negyediket várnám, szóval lemondtam a négy babáról.
- Beleszólhatok én is? – kérdezte.
- Ki mondta, hogy tőled akarok gyereket? – léptem elé játékosan.
- Ki mástól? – kérdezte.
- Még midig betoppanhat Robert Downey Jr. az életembe. – feleltem vigyorogva.
- Úgy hallottam, ő már foglalt és felnőtt gyereke van.
- Oh, a francba. – feleltem lehangoltan.
- Velem kell beérned, nagyon úgy néz ki.
- Talán te is megfelelsz. – mosolyodtam el. Nem tudtam tovább játszani, átfontam karjaimat a nyaka körül és megcsókoltam.
Egy boldog pár csókolózott a parkban.
- Jó reggelt! – köszöntött egy forró csókkal, amitől rögtön otthon éreztem magam. A személytelen szoba egyből sokkal kedvesebbnek tűnt, mindegy volt, hol vagyok, ha az ő karjai melengetnek. Valami azt súgta, egy gyönyörű napnak nézünk elébe. Legszívesebben ki sem keltem volna az ágyból, de Rob valami számomra titokzatos okból sétálni vágyott. Két nap alatt immár másodjára. Különös. Bár mindig is szerettem minden ok nélkül sétálgatni, mióta belépett az életemben erről a szokásomról valahogy leszoktam.
Odakint gyönyörű, verőfényes napsütés volt, egy felhő sem szelte az eget, mintha szigorúan megtiltották volna nekik, hogy elrontsák a nap mai tündöklését. A taxi Rob szüleinek házától pár sarokra rakott ki bennünket.
- Máris eltűnt a sétálási kedved? – kérdeztem.
- Dehogy! – felelte. – Innentől sétálunk hazáig. Gondoltam szeretnél még egy kicsit babázni. – mosolyogta.
Ismert. Emma egyből belopta magát a szívembe, de hát hogy nem lehetne egy olyan kis csöppséget egyből imádni? Nem arrafelé mentünk, mint gondoltam volna, pár perc séta után egy kis park szélén voltunk. Nem tudtam rájönni mi okozhatta nála ezt a hirtelen jött szabadságvágyat. Taxizni, metróval közlekedni, sétálni, mint mindenki más tenné, ez nem rá vallott. De én élveztem. Miért ne viselkedhetne így, hiszen itthon van? Ahogy tegnap is mondta csak egy normális napot szeretne. Ezt tenné minden normális pár, egy ilyen szép napon, nem igaz? Kimenni a szabadba, sétálni London egyik aprócska kis parkjában. Talán meglátogatnák a szüleiket, barátaikat, beülnének valahová, elmennének moziba, esetleg kivennének egy filmet a sarki tékából, este pattogatott kukoricával az ölükben a kanapén ülve néznék a filmet, amiről végül egyikük sem tudná megmondani miről is szólt. Nekünk sosem volt ilyen napunk. Nem sétáltunk ilyen szabadon, cél nélkül, legalábbis nem úgy, hogy valaki ne állított volna meg bennünket autogrammért. Nem szaladtunk csak úgy át ismerősökhöz, barátokhoz, mivel vagy jó pár kilométer választott el minket tőlük, vagy éppen ők is olyan elfoglaltak voltak, mint mi magunk. Nem szaladtunk le a sarki tékába sem, mert az otthoni filmgyűjteményünk teljesen kielégítette volna egy kisebb város lakóinak az igényét is. És mindig tudtuk mi lesz a film vége, ez az egyik hátránya, ha egy olyan lökött nőszeméllyel élsz együtt, mint jómagam. De ez nekem így tűnt normálisnak. Azért, hogy most valami másra vágyott, nem lehetett hibáztatni. Boldogan haladtunk, a madarak énekét figyeltük, miközben pár méterrel előrébbről gyerekek felhőtlen játéka hallatszott. Elhaladva fiatal anyukák tekintete kísért bennünket. Talán ismerhette egyiküket- másikukat, gondoltam. Hiszen a környéken nőtt fel, miért ne? Elmosolyodtam, ő pedig észrevette jókedvemet.
- Ki ne mondd! – kérte fogai között sziszegve.
- Nem gondoltam semmi rosszra. – védekeztem. – Gyerekük van, férjük, egy barátságos otthon várja őket, de titokban mind téged akar.
- Hát ez a vonat már elment. Foglalt vagyok. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.
Mire megérkeztünk, Lizzy már megelőzött minket. Éppen Emmával ült a nappali szőnyegén és valami zörgő játékkal játszottak. Nem volt kérdés, melyikük élvezte jobban. Nem kellett sok hozzá, máris két őrült nőszemély tekergett Emma körül, lesve minden mozdulatát. Az egyikük én voltam. Játszottunk vele, segítettünk megetetni, kicsit harcoltunk melyikünk büfiztesse meg. Egyedül a pelenkacserénél léptünk hátra két hatalmas lépéssel, átengedve Rosenak a lehetőséget.
Nem igen lehetett rávenni a távozásra, végül Rob arra hivatkozva rángatott el Emma mellől, hogy programunk van, ahonnan nem késhetünk. Sejtettem, hogy kicsit unja már a folyamatos babagügyögést, így beadtam a derekamat.
Visszafelé ugyanazon a parkon haladtunk át, amin jöttünk, viszont már nyoma sem volt a futkározó gyerekeknek és szüleiknek. Én továbbra is Emma bűvkörében voltam.
- Ne haragudj, hogy eddig elvoltunk, de olyan aranyos kislány. Nagyon unatkoztál?
- Dehogy. Élmény volt figyelni, ahogy elvagytok vele.
- Olyan szép kislány és annyira szőke. Rád emlékeztet. Pont olyan szőke, mint te voltál kiskorodban.
- Anyu túl sok képet mutogatott neked, már látom. El kellene dugnom valahova, ahol senki sem találja meg.
- Nem szabad. Mit mutogatunk akkor majd a gyerekeinknek?
- Oké, tényleg. Mind a négyüknek, igaz?
- Emlékszel. – csodálkoztam. – Háromban is kiegyezhetünk.
- Pedig annyira eltökélt voltál, mi történt? – kérdezte, láttam rajta, hogy jól mulat.
- A pelenkák nagyban hozzájárultak. Meg aztán számolgattam és nincs hozzá elég időm. – mondtam. – Túl öreg lennék, mikor a negyediket várnám, szóval lemondtam a négy babáról.
- Beleszólhatok én is? – kérdezte.
- Ki mondta, hogy tőled akarok gyereket? – léptem elé játékosan.
- Ki mástól? – kérdezte.
- Még midig betoppanhat Robert Downey Jr. az életembe. – feleltem vigyorogva.
- Úgy hallottam, ő már foglalt és felnőtt gyereke van.
- Oh, a francba. – feleltem lehangoltan.
- Velem kell beérned, nagyon úgy néz ki.
- Talán te is megfelelsz. – mosolyodtam el. Nem tudtam tovább játszani, átfontam karjaimat a nyaka körül és megcsókoltam.
Egy boldog pár csókolózott a parkban.
***
Azt hittem csak kibúvóként mondta anyukájának a programot,
de úgy nézett ki tévedtem. Ismét vacsorázni mentünk, egy újabb ismerős – és
ezúttal visszafogottabb – környékre. Mary és Harry kicsi, de annál
barátságosabb vendéglőjének fényei bontakoztak ki előttünk, ahogy beléptünk az
ajtón.
- Odanézz! – böktem a vendéglő másik sarka felé.
- Ezt nem hiszem el… - sóhajtott. Mintha gondterhelt lett volna.
Szinte mindenki ott volt: Bobby Katebe karolva, Tom, Marcus és Sam, akit már nagyon régen láttam, így különösen örültem ennek a nem tervezett találkozónak. Robról viszont nem állítottam volna ugyanezt az örömöt.
- Sziasztok! – köszönt oda Marcus, nyomában a többiekkel. – Hát, ti?
- Mondtam, hogy Londonba jövünk, nem emlékszel? – lépett közelebb Rob, hogy kezet foghasson barátaival, én pedig Kate-et üdvözöltem egy- egy puszival, olyan lányosan.
- A kérdés inkább az, ti mit kerestek itt? – kérdezte.
- Enni készülünk, mégis mit. – felelte Bobby. – Ha szóltatok volna, hogy már itt vagytok titeket is meghívtunk volna. De most itt az alaklom.
- Hát, szuper… - dünnyögte Rob. Fogalmam sem volt, miért viselkedik így.
A tervezett kétfős asztal helyett heten ültünk az asztal körül.
- Jó látni titeket gyerekek! Olyan rég volt már tőletek hangos ez a hely. – lépett az asztalunkhoz Mary, hogy felvegye a rendelésünket és üdvözölje asztaltársaságunkat.
- Reméljük azért egy bizonyos szintet nem lépünk át, ugye Bobby? – kérdezte Tom barátjától.
- Hé, miért van az, hogy azt hiszitek, én vagyok a legbotrányosabb, he? És amikor ablakot törtél? - mutatott hevesen Tomra. - Az albérletben, ne is próbáld tagadni, megtörtént.
- Életem két legrosszabb hete volt veletek. – ingatta meg Rob a fejét. Nem tudtam eldönteni még mindig bosszús-e valami miatt, vagy már visszatért a jókedve.
- Laktatok együtt? – kérdezte Kate.
- Ideiglenesen. Két csodás hetet töltöttünk el Rob lakásán, mikor megkapta a Twilight szerepét.
- Ja, bérelt lakás volt. Utána persze csináltathattam meg az ajtó üvegét, amit valakik – nézett két barátjára – a nagy mulatozás hevében sikeresen megsemmisítettek.
- Te mondtad, hogy érezzék magukat otthon. Tom otthon is nagy tördelőző volt. Hé, elmeséljük a lányoknak, amikor…? – kezdte volna Marcus a mesélést, de Tom leállította.
- Úgy beszélj, ha mesélsz én is fogok. – figyelmeztette Tom Marcust, mielőtt az piszkos részleteket tárhatott volna elénk.
- Azért is jó nőkkel lakni, mert akkor kevesebb a törött ablaküveg, igaz? – pillantott titokzatosan Bobby Kate felé.
- Rá akar venni, hogy költözzek hozzá. - magyarázta Kate, hogy mi is értsük Bobby aprócska célzását.
- Na ne csináljátok, ez nem fair. – szólalt fel Marcus. – Kell egy barátnő, még Tom is becsajozott.
- Ezt úgy mondod, mintha egy rakat szerencsétlenség lennék. – lökte meg barátját Tom.
- Ráadásul kit szedett össze, azt se felejtsük el. – jegyezte meg Sam.
- Én nem tudok semmiről. Barátnőd van és nem is szólsz? – reklamált Rob. Én sem hallottam semmit Tom rejtélyes barátnőjéről eddig semmit.
- Azt hittem, tudsz róla. – vonta meg a vállát lezseren Tom.
- Áh, csak magáról olvassa el a bulvár híreket, nem tudtad? – viccelődött Marcus.
- Bemutathatnád rendesen is, hívd meg mondjuk holnapra. Mit szóltok? – vetette fel Kate az ötletet.
- Ez nem rossz ötlet, úgysincs kedvem még visszamenni az Államokba. – mosolygott rá Bobby barátnőjére.
- És ha megununk titeket, akkor szépen félrevonulhatunk. Csajok és pasik. – tette hozzá Marcus. – Főleg, hogy szegény én szingli vagyok.
- Majd én táncolok veled, ha arra kerül a sor. – viccelődött Sam, aki jelenleg szintén pár nélkül maradt.
- Oké, megkérdezem, ráér-e. – adta be Tom a derekát.
Másnap a plusz egy fővel kibővült társaságunk elfoglalta Dave kocsmáját. Tom elhozta bemutatni barátnőjét, Siennát, aki láttán kicsit meglepődtem. Nem hittem volna, hogy egy ismert színésznővel az oldalán fog megjelenni. Inkább képzeltem volna el egy ’civil’ oldalán. Viszont az pár perc után teljesen világos volt, hogy egy hullámhosszon vannak. Mit várhattak tőlünk, lányoktól, mindenre kíváncsiak voltunk. Kate és én felváltva kérdezősködtünk róluk, amíg a fiúk meg nem unták, hogy egy pletykapartiba csöppentek és inkább külön szakadtak tőlünk. Így hármasban folytattuk a lányos csevejünket. Azért ők is ellehettek a saját kis asztaluknál, mert fél óra elteltével őrületes hangzavar hallatszott az asztaluktól. El nem tudtuk képzelni, mégis miről beszélhetnek, ami miatt annyira össze kellett dugniuk a fejüket. Aztán közölték, hogy ők most elmennek, mi csak beszélgessünk nyugodtan. Mindhárman kaptunk egy-egy csókot a saját kedvesünktől búcsúzóul, a többiek pedig szépen kisurrantak az ajtón. Amennyire semmi kedve nem volt Robnak a mai naphoz és amilyen furcsán viselkedett tegnap este a fiúkkal, most hirtelen mégis velük akart tartani.
- És még a nőkön nehéz kiigazodni, mi? – tette fel azt a kérdést Kate, ami az én fejemben is motoszkált.
- Szépen itt hagytak minket. – jegyezte meg Sienna.
- Legalább nyugodtan kérdezhetek valamit. Nem akartam, hogy Bobby véletlenül is meghallja, hogy erről beszélünk. – hajolt közelebb Kate az asztalhoz. – Azt akarja, hogy költözzek össze vele.
- Ezt már tegnap is mondtad. – emlékeztem vissza. – De te még nem akarsz vele összecuccolni. – állapítottam meg.
- Nem tudom. – vallotta be. – Már lassan egy éve, hogy együtt vagyunk, de én nem akarok beköltözni New York belvárosába. Ő pedig hallani sem akar arról, hogy csendesebb helyet keressünk.
- Hát persze, mert neki úgy kényelmesebb, ha csak neked kell felborítanod mindent. Pasik. – jegyezte meg Sienna. Pár évvel idősebb volt mindannyiunknál, ennél fogva gyanítottam, hogy nagyobb tapasztalata is van a férfiakkal. Mielőtt személyesen is találkoztunk volna, csupán annyi maradt meg vele kapcsolatban a médiából, hogy kétszer is sikerült összegabalyodnia Jude Law-val.
- Pontosan, nem akarok beköltözni és ezt nem érti meg. De ha nem költözöm hozzá, mi lesz, ha szakítani akar? Nem akarok vele szakítani.
- Akkor költözz hozzá. – mondta Sienna.
- Az előbb azt mondtad, hogy ne hagyjam magam, most meg azt tanácsolod, hogy igen? – kérdezte Kate teljesen tanácstalanul.
- Beszélj vele. Beszéltél már vele arról, hogy miért nem akarsz odaköltözni?
- Megmondtam neki, hogy a lakása túl központi és zajos. – húzta el a száját.
- Ülj le vele és beszéljétek meg. és nem feltétlenül rossz a nagyváros közepén élni.
- Oké, de New York nem London.
- Nekem is furcsa volt először Los Angeles, de meg lehet szokni. És ha komolyan gondolod vele, akkor menni fog.
- Sokat gondolkodtál, amikor kimentél Los Angelesbe?
- Az tűnt a legjobb döntésnek és nem nagyon tudtam volna máshogy elképzelni a kapcsolatunkat.
- Ezért örülök, hogy Tomnak és nekem nincsenek ilyen problémáink. – mondta Sienna.
- Szóval még mindig olyan tanácstalan vagyok, mint eddig. – nevetett fel keserűen Kate. – Utálok szerelmes lenni!
- Én imádok! – mondtuk egyszerre Siennával, amire mind elnevettük magunkat.
Továbbra is a pasik maradtak a beszélgetés főtémái. Rendesen kibeszéltük mindannyiukat, Siennát is hamar megkedveltük.
Pár elsuhanó órácskával később sms-t kaptam Robtól, hogy már visszaért a hotelba, így a lányok is remélték, hogy hazaérve ők is találnak otthon valakit.
- Odanézz! – böktem a vendéglő másik sarka felé.
- Ezt nem hiszem el… - sóhajtott. Mintha gondterhelt lett volna.
Szinte mindenki ott volt: Bobby Katebe karolva, Tom, Marcus és Sam, akit már nagyon régen láttam, így különösen örültem ennek a nem tervezett találkozónak. Robról viszont nem állítottam volna ugyanezt az örömöt.
- Sziasztok! – köszönt oda Marcus, nyomában a többiekkel. – Hát, ti?
- Mondtam, hogy Londonba jövünk, nem emlékszel? – lépett közelebb Rob, hogy kezet foghasson barátaival, én pedig Kate-et üdvözöltem egy- egy puszival, olyan lányosan.
- A kérdés inkább az, ti mit kerestek itt? – kérdezte.
- Enni készülünk, mégis mit. – felelte Bobby. – Ha szóltatok volna, hogy már itt vagytok titeket is meghívtunk volna. De most itt az alaklom.
- Hát, szuper… - dünnyögte Rob. Fogalmam sem volt, miért viselkedik így.
A tervezett kétfős asztal helyett heten ültünk az asztal körül.
- Jó látni titeket gyerekek! Olyan rég volt már tőletek hangos ez a hely. – lépett az asztalunkhoz Mary, hogy felvegye a rendelésünket és üdvözölje asztaltársaságunkat.
- Reméljük azért egy bizonyos szintet nem lépünk át, ugye Bobby? – kérdezte Tom barátjától.
- Hé, miért van az, hogy azt hiszitek, én vagyok a legbotrányosabb, he? És amikor ablakot törtél? - mutatott hevesen Tomra. - Az albérletben, ne is próbáld tagadni, megtörtént.
- Életem két legrosszabb hete volt veletek. – ingatta meg Rob a fejét. Nem tudtam eldönteni még mindig bosszús-e valami miatt, vagy már visszatért a jókedve.
- Laktatok együtt? – kérdezte Kate.
- Ideiglenesen. Két csodás hetet töltöttünk el Rob lakásán, mikor megkapta a Twilight szerepét.
- Ja, bérelt lakás volt. Utána persze csináltathattam meg az ajtó üvegét, amit valakik – nézett két barátjára – a nagy mulatozás hevében sikeresen megsemmisítettek.
- Te mondtad, hogy érezzék magukat otthon. Tom otthon is nagy tördelőző volt. Hé, elmeséljük a lányoknak, amikor…? – kezdte volna Marcus a mesélést, de Tom leállította.
- Úgy beszélj, ha mesélsz én is fogok. – figyelmeztette Tom Marcust, mielőtt az piszkos részleteket tárhatott volna elénk.
- Azért is jó nőkkel lakni, mert akkor kevesebb a törött ablaküveg, igaz? – pillantott titokzatosan Bobby Kate felé.
- Rá akar venni, hogy költözzek hozzá. - magyarázta Kate, hogy mi is értsük Bobby aprócska célzását.
- Na ne csináljátok, ez nem fair. – szólalt fel Marcus. – Kell egy barátnő, még Tom is becsajozott.
- Ezt úgy mondod, mintha egy rakat szerencsétlenség lennék. – lökte meg barátját Tom.
- Ráadásul kit szedett össze, azt se felejtsük el. – jegyezte meg Sam.
- Én nem tudok semmiről. Barátnőd van és nem is szólsz? – reklamált Rob. Én sem hallottam semmit Tom rejtélyes barátnőjéről eddig semmit.
- Azt hittem, tudsz róla. – vonta meg a vállát lezseren Tom.
- Áh, csak magáról olvassa el a bulvár híreket, nem tudtad? – viccelődött Marcus.
- Bemutathatnád rendesen is, hívd meg mondjuk holnapra. Mit szóltok? – vetette fel Kate az ötletet.
- Ez nem rossz ötlet, úgysincs kedvem még visszamenni az Államokba. – mosolygott rá Bobby barátnőjére.
- És ha megununk titeket, akkor szépen félrevonulhatunk. Csajok és pasik. – tette hozzá Marcus. – Főleg, hogy szegény én szingli vagyok.
- Majd én táncolok veled, ha arra kerül a sor. – viccelődött Sam, aki jelenleg szintén pár nélkül maradt.
- Oké, megkérdezem, ráér-e. – adta be Tom a derekát.
Másnap a plusz egy fővel kibővült társaságunk elfoglalta Dave kocsmáját. Tom elhozta bemutatni barátnőjét, Siennát, aki láttán kicsit meglepődtem. Nem hittem volna, hogy egy ismert színésznővel az oldalán fog megjelenni. Inkább képzeltem volna el egy ’civil’ oldalán. Viszont az pár perc után teljesen világos volt, hogy egy hullámhosszon vannak. Mit várhattak tőlünk, lányoktól, mindenre kíváncsiak voltunk. Kate és én felváltva kérdezősködtünk róluk, amíg a fiúk meg nem unták, hogy egy pletykapartiba csöppentek és inkább külön szakadtak tőlünk. Így hármasban folytattuk a lányos csevejünket. Azért ők is ellehettek a saját kis asztaluknál, mert fél óra elteltével őrületes hangzavar hallatszott az asztaluktól. El nem tudtuk képzelni, mégis miről beszélhetnek, ami miatt annyira össze kellett dugniuk a fejüket. Aztán közölték, hogy ők most elmennek, mi csak beszélgessünk nyugodtan. Mindhárman kaptunk egy-egy csókot a saját kedvesünktől búcsúzóul, a többiek pedig szépen kisurrantak az ajtón. Amennyire semmi kedve nem volt Robnak a mai naphoz és amilyen furcsán viselkedett tegnap este a fiúkkal, most hirtelen mégis velük akart tartani.
- És még a nőkön nehéz kiigazodni, mi? – tette fel azt a kérdést Kate, ami az én fejemben is motoszkált.
- Szépen itt hagytak minket. – jegyezte meg Sienna.
- Legalább nyugodtan kérdezhetek valamit. Nem akartam, hogy Bobby véletlenül is meghallja, hogy erről beszélünk. – hajolt közelebb Kate az asztalhoz. – Azt akarja, hogy költözzek össze vele.
- Ezt már tegnap is mondtad. – emlékeztem vissza. – De te még nem akarsz vele összecuccolni. – állapítottam meg.
- Nem tudom. – vallotta be. – Már lassan egy éve, hogy együtt vagyunk, de én nem akarok beköltözni New York belvárosába. Ő pedig hallani sem akar arról, hogy csendesebb helyet keressünk.
- Hát persze, mert neki úgy kényelmesebb, ha csak neked kell felborítanod mindent. Pasik. – jegyezte meg Sienna. Pár évvel idősebb volt mindannyiunknál, ennél fogva gyanítottam, hogy nagyobb tapasztalata is van a férfiakkal. Mielőtt személyesen is találkoztunk volna, csupán annyi maradt meg vele kapcsolatban a médiából, hogy kétszer is sikerült összegabalyodnia Jude Law-val.
- Pontosan, nem akarok beköltözni és ezt nem érti meg. De ha nem költözöm hozzá, mi lesz, ha szakítani akar? Nem akarok vele szakítani.
- Akkor költözz hozzá. – mondta Sienna.
- Az előbb azt mondtad, hogy ne hagyjam magam, most meg azt tanácsolod, hogy igen? – kérdezte Kate teljesen tanácstalanul.
- Beszélj vele. Beszéltél már vele arról, hogy miért nem akarsz odaköltözni?
- Megmondtam neki, hogy a lakása túl központi és zajos. – húzta el a száját.
- Ülj le vele és beszéljétek meg. és nem feltétlenül rossz a nagyváros közepén élni.
- Oké, de New York nem London.
- Nekem is furcsa volt először Los Angeles, de meg lehet szokni. És ha komolyan gondolod vele, akkor menni fog.
- Sokat gondolkodtál, amikor kimentél Los Angelesbe?
- Az tűnt a legjobb döntésnek és nem nagyon tudtam volna máshogy elképzelni a kapcsolatunkat.
- Ezért örülök, hogy Tomnak és nekem nincsenek ilyen problémáink. – mondta Sienna.
- Szóval még mindig olyan tanácstalan vagyok, mint eddig. – nevetett fel keserűen Kate. – Utálok szerelmes lenni!
- Én imádok! – mondtuk egyszerre Siennával, amire mind elnevettük magunkat.
Továbbra is a pasik maradtak a beszélgetés főtémái. Rendesen kibeszéltük mindannyiukat, Siennát is hamar megkedveltük.
Pár elsuhanó órácskával később sms-t kaptam Robtól, hogy már visszaért a hotelba, így a lányok is remélték, hogy hazaérve ők is találnak otthon valakit.
Belépve a hotel szobájába két kívánságom volt. Bejutni a
zuhany alá és Rob karjait magam körül érezni. De ezt akár össze is lehet
kapcsolni.
Odabent viszont egy szikrányi fény, de még annyi sem volt. Ahogy befelé haladtam úgy kapcsoltam fel mindenegyes villanyt. Reméltem, hogy Rob nem aludt el nélkülem. Az szörnyű lett volna. A hálóban sem találtam senkit. Néhányszor hangosan szólítottam, de semmi válasz nem érkezett. Egyedül voltam a hotel szobájában. Fáradtan ültem le az ágy szélére, majd ruhástól hátradobtam magamat az ágyon. Valami szúrósba ütközött a fejem amint a párnámhoz ért. Nem volt bennem annyi erő, hogy felkeljek és megnézzem, mi a csuda lehet az, inkább felemeltem a fejemet és kezeimmel nagy nehezen kitapintottam a szúrást okozó tárgyat. Ami egyszer szúr, az máskor is szúrhat, így sikeresen megszúrtam az ujjamat is. Bosszankodva és ujjamat fájlalva tápászkodtam fel, hogy megnézhessem, mi az ami ennyi gondot okoz ezen a magányos estén így hogy fogalmam sem volt, hol lehet Rob.
Egy rózsa.
Egy gyönyörű vérvörös rózsa feküdt a párnámon, alatta egy összehajtott levelezőlappal.
Reménykedve, hogy abból kiderül, hol van a hercegem gyorsan kihajtottam. Azonban más állt a lapon. A sorok állásából ítélve egy versike volt:
Odabent viszont egy szikrányi fény, de még annyi sem volt. Ahogy befelé haladtam úgy kapcsoltam fel mindenegyes villanyt. Reméltem, hogy Rob nem aludt el nélkülem. Az szörnyű lett volna. A hálóban sem találtam senkit. Néhányszor hangosan szólítottam, de semmi válasz nem érkezett. Egyedül voltam a hotel szobájában. Fáradtan ültem le az ágy szélére, majd ruhástól hátradobtam magamat az ágyon. Valami szúrósba ütközött a fejem amint a párnámhoz ért. Nem volt bennem annyi erő, hogy felkeljek és megnézzem, mi a csuda lehet az, inkább felemeltem a fejemet és kezeimmel nagy nehezen kitapintottam a szúrást okozó tárgyat. Ami egyszer szúr, az máskor is szúrhat, így sikeresen megszúrtam az ujjamat is. Bosszankodva és ujjamat fájlalva tápászkodtam fel, hogy megnézhessem, mi az ami ennyi gondot okoz ezen a magányos estén így hogy fogalmam sem volt, hol lehet Rob.
Egy rózsa.
Egy gyönyörű vérvörös rózsa feküdt a párnámon, alatta egy összehajtott levelezőlappal.
Reménykedve, hogy abból kiderül, hol van a hercegem gyorsan kihajtottam. Azonban más állt a lapon. A sorok állásából ítélve egy versike volt:
When I found you I found myself
I found the girl who loves me like no one else
I found the girl who loves me like no one else
When I found you I found my heart
I found the moment when my future’ll (be) start
I found the moment when my future’ll (be) start
When I found you I found my fellow
I found the girl like no one before
I found the girl like no one before
When I found you I found my soul
I found you who makes me whole
I found you who makes me whole
When I found you I found my way
I found the path to the right way
I found the path to the right way
I found you and you found me
We went down the path, that the fate shown us
We went down the path, that the fate shown us
Once I lost you I lost myself
I lost everyting ,what was important *to me.
I lost everyting ,what was important *to me.
When I lost you I lost my life:
the beautiful, smart girlfriend who I found.
the beautiful, smart girlfriend who I found.
After we met you bacame my true mate
you did everything what I need.
you did everything what I need.
Now, I feel, everything
what I need is You.
Tonight, my love, I just want one more last thing to ask from you.
Tonight, my love, I just want one more last thing to ask from you.
Find me!
Mire a végére értem, már hullottak a könnyeim.
- Most komolyan keresselek meg? - kérdeztem hangosan abban reménykedve, hogy igazából ott áll mögöttem. De nem állt ott. A párnára néztem, ahol egy aprócska kulcs feküdt. Ismertem azt a kulcsot. Megmondani sem tudnám hányszor kellett ki és bezárnom a hozzá tartozó ajtót, amíg asszisztensként dolgoztam. Lisa mindig rám hagyta ezt a feladatot, így ő sokkal előbb elszabadulhatott.
Nem vártam meg, amíg a lift megérkezik, inkább a lépcsőn siettem lefelé. Szinte futottam. Majdnem úgy mentem el a portás előtt, hogy észre sem vettem, hogy felém int.
- Ms. Molnár? - kérdezte. Máskor örültem volna, hogy így szólít – mivel mostanában az újságok Ms. Miller-ként kezdtek emlegetni – talán kedvesen el is beszélgettem volna vele, de most ott szorongattam az ujjaim között Rob versét, a szívem ezerrel kalapált a könnycsatornáim pedig bármelyik pillanatban feladhatták a könnyekkel való harcot. – Mr. Pattinson kért meg, hogy szóljak, a kocsija odakint várja.
- A kocsi? – kérdeztem.
- Igen. Az út túloldalán várja.
Meg sem köszöntem, hogy szólt, futottam ki a szállodából, mint aki megtébolyodott. Szemeim rögtön a túloldalon álló kocsikat fürkészték. Kocsi, kocsi, kocsi. Egy csomó kocsi állt a túloldalon, mégis melyik az, amelyik rám vár?
Aztán Marcusba botlott a tekintetem.
- Szia! – köszöntöttük egymást. – Csak nem rám vársz véletlenül?- kérdeztem reménykedve.
- De, pont rád várok… Véletlenül. Gyere, elviszlek valahova.
- Igazából meg kellene találnom Robot, azt hiszem. – lengettem meg a kis papírdarabot, amin a versike volt.
- Tudom. – bólintotta.
- Szia! – köszöntöttük egymást. – Csak nem rám vársz véletlenül?- kérdeztem reménykedve.
- De, pont rád várok… Véletlenül. Gyere, elviszlek valahova.
- Igazából meg kellene találnom Robot, azt hiszem. – lengettem meg a kis papírdarabot, amin a versike volt.
- Tudom. – bólintotta.
- Rob kért meg arra, hogy vigyél el? – kérdeztem.
- Igen, ő. – válaszolta tömören.
- Oké, és hova megyünk? Mi folyik itt Marcus? – kérdeztem újból. Úgy éreztem jelenleg csupán kérdezni tudok.
- Majd meglátod. – mondta, majd szigorúan az útra szegezte tekintetét. Bekapcsolta a rádiót és vele együtt dúdolgatott, engem pedig teljesen úgy kezelt, mintha ott sem lettem volna.
- Igen, ő. – válaszolta tömören.
- Oké, és hova megyünk? Mi folyik itt Marcus? – kérdeztem újból. Úgy éreztem jelenleg csupán kérdezni tudok.
- Majd meglátod. – mondta, majd szigorúan az útra szegezte tekintetét. Bekapcsolta a rádiót és vele együtt dúdolgatott, engem pedig teljesen úgy kezelt, mintha ott sem lettem volna.
- Szóval elárulod hova megyünk? – kérdeztem.
- Oh, azt neked kell megmondanod.
- És akkor most hova megyünk? – pillantottam ki zavartan az ablakon.
- Oh, addig kocsikázunk, amíg nem mondod meg, hova kéred a fuvart. – felelte.
- Most komolyan egész este kocsikáztunk volna, ha nem kérdezek rá, hova megyünk?
- Azt hittem rájöttél. Én csak a sofőr vagyok. Te mondod meg, hova vezessek és én vezetek.
- Rendben. – sóhajtottam, majd megmondtam a címet, amire szerintem a kulcs utalt. Bár fogalmam sem volt róla, miért lenne ott Rob pont most.
- Mit keres itt Rob? Azt írta, hogy visszaért a szállodába. Mégis hova mentetek, amikor ott hagytatok minket? Nem kellene neked is már valahol máshol lenned? Marcus mi folyik itt? Mi ez az egész? – kérdeztem egyre hisztérikusabban.
- Nyugi, csak lélegezz! – felelte kinevetve idegességemet.
- Ha bármi baromságot csináltatok, esküszöm, nem állok veletek többet szóba.
- Hé, Em! Minden rendben van, ígérem. Mind ígérjük. Jó lesz, meglátod.
- Hé, ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem a fiúkat. De nem válaszoltak, csak vigyorogtak, beszálltak Marcushoz a kocsiba, majd pedig ott hagytak a bejárat előtt.
Hülye vicc. – sziszegtem a fogaim között. – Ha megtalállak Robert megfojtalak. – dörmögtem, majd nagy levegőt véve lenyomtam az óriási kapu kilincsét. Ahogy beléptem tátva maradt a szám, talán még levegőt is elfelejtettem venni egy kis időre. Párszor pislognom kellett, hogy szemeim hozzászokjanak az utca sötétjével ellentétes sok aprócska fényforrásból sugárzó fényárhoz.
- Oh, azt neked kell megmondanod.
- És akkor most hova megyünk? – pillantottam ki zavartan az ablakon.
- Oh, addig kocsikázunk, amíg nem mondod meg, hova kéred a fuvart. – felelte.
- Most komolyan egész este kocsikáztunk volna, ha nem kérdezek rá, hova megyünk?
- Azt hittem rájöttél. Én csak a sofőr vagyok. Te mondod meg, hova vezessek és én vezetek.
- Rendben. – sóhajtottam, majd megmondtam a címet, amire szerintem a kulcs utalt. Bár fogalmam sem volt róla, miért lenne ott Rob pont most.
- Mit keres itt Rob? Azt írta, hogy visszaért a szállodába. Mégis hova mentetek, amikor ott hagytatok minket? Nem kellene neked is már valahol máshol lenned? Marcus mi folyik itt? Mi ez az egész? – kérdeztem egyre hisztérikusabban.
- Nyugi, csak lélegezz! – felelte kinevetve idegességemet.
- Ha bármi baromságot csináltatok, esküszöm, nem állok veletek többet szóba.
- Hé, Em! Minden rendben van, ígérem. Mind ígérjük. Jó lesz, meglátod.
- Hé, ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem a fiúkat. De nem válaszoltak, csak vigyorogtak, beszálltak Marcushoz a kocsiba, majd pedig ott hagytak a bejárat előtt.
Hülye vicc. – sziszegtem a fogaim között. – Ha megtalállak Robert megfojtalak. – dörmögtem, majd nagy levegőt véve lenyomtam az óriási kapu kilincsét. Ahogy beléptem tátva maradt a szám, talán még levegőt is elfelejtettem venni egy kis időre. Párszor pislognom kellett, hogy szemeim hozzászokjanak az utca sötétjével ellentétes sok aprócska fényforrásból sugárzó fényárhoz.
- Oké, már régen ki kellett volna mondanom: furcsán viselkedsz!
- Te pedig gyönyörű vagy. – mondta átható tekintettel.
- Mi ez? – kérdeztem körbepillantva. Kicsivel mögötte tűzrakás lángjai lobogtak, mellette pedig egy leterített pléd feküdt piknikkosárral a tetején.
- Itt találkoztunk először, ez egy különleges hely. – mondta, miközben közelebb jött hozzám annyira, hogy végre megfoghassam a kezeit. Ekkor jöttem rá, hogy egész testemben remegek. – Egész Londonban erre készültem, de valami mindig elrontotta a napot, mielőtt eljuthattunk volna a tökéletes helyre. De már nem tudok tovább várni.
- Várni…mire? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
- Hát jól van… akkor legyen. – vett egy mély levegőt. – Emlékszel, arra az estére, amikor Budapesten voltunk? Inkább hajnal volt, mint este. Amikor össze-vissza makogtál mindent?
- Igen, emlékszem. – bólintottam. – Mi van vele?
- Azt mondtad szeretsz, csak az történt. Aztán anyukád lehívott minket reggelizni. Ott mondanom kellett volna nekem is valamit, amit akkor elhalasztottam. Nem mintha nem tudnád, vagy ne mondanám máskor is, de ott is mondanom kellett volna, mert nem lehet elégszer elmondani az ilyesmit.
- Értem, és mi lenne az? – kérdeztem.
- Szeretlek!
- Jaj, kicsim… - léptem közelebb hozzá. – …én is szeretlek! – nevettem. – Ez volt az, amiért ennyire furcsa voltál? Tudom, hogy szeretsz, még ha éppen nem is mondod ki. Tudom, hogy ez mindig így van és mindig így lesz. Ezért nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni és a fiúkat is belevonni.
Ekkor esett le, hogy a fiúk azért voltak itt, hogy mindezt segítsék neki összehozni. A tűz, a piknik, a fények és ki tudja mi mindent még…
- Pontosan. Mindig így is volt, amióta csak belibbentél itt Londonban az öltözőm ajtaján. Azóta így van, hogy tudom, létezel. Amióta támogatsz és mellettem vagy akármit is hoz az élet. Nálam ez sokszor nehéz, tudom, de te mégis itt vagy nekem. Akarom, hogy tudd, ez viszont is így van és így is lesz, amíg csak élek.
- Ööö… kicsim? – szaladt fel a hangom.
- Kérlek, engedd végigmondanom. – kért már-már kétségbeesetten.
- Oké, de mit mondasz? – kérdeztem pont ugyanolyan kétségbeesetten, mint ő. Bár lehet, hogy jobban megrémültem. Mit csinál?
- Kérlek! – lehelte.
- Oké, befogom. – dobtam el a képzeletbeli kulcsot, miután bezártam a képzeletbeli lakatot a számon. Szörnyen ideges voltam.
- Biztonságban szeretnélek tudni, hogy boldog legyél! Szeretném, ha biztos lennél abban, hogy ez az, amit akarsz. Hogy akarsz minket. Ezentúl mindig.
- Én akarlak. – mondtam halkan, nem tudva szabad-e megszólalnom, vagy sem.
- Ezentúl mindig? – kérdezett.
- Ezentúl mindig. – leheltem, hangom meg-megbicsaklott.
- Hát ez remek hír. – nevetett fel szorongva. Idegesen hajába túrt, de arca boldogságot sugárzott.
- Most te kérdezel ezzel valamit? – tettem fel a kérdést rekedten. Egy halvány sejtelem kezdett elhatalmasodni rajtam.
- Még ezt sem tudom rendesen megtenni, basszus. – kezdett el turkálni a kabátzsebében. – Igen, kérdezek valamit. – húzott elő a zsebe rejtekhelyéről egy aprócska dobozt. Szemeim megteltek könnyekkel.
Nem hiszem el!
- Úr Isten! – suttogtam elámulva.
Óvatosan fél térdre ereszkedett előttem.
- Valami olyasmi… Molnár Emili, megtisztelnél azzal, hogy életünk hátralevő részében mellettem leszel jóban és rosszban? Főleg a jóban, remélem és szegénységben, gazdagságban, filmekben és egyéb médiatermékekben, pletykákban és kreált rosszindulatú hírekben. Azért néha egy kis felhőtlen boldogságot is tudok ígérni neked…
- Hallgass már el! – kértem könnyeim közepette.
- Oké… Csak még annyit: lehet ez így felsorolva elég siralmasan hangzik, de azért érdemes megfontolni.
- Szóval ez volt az, amiben sántikáltál... – suttogtam magam el.
- Öhm.. Em? Engem itt éppen ráz az ideg.
- Csak egy helyen tesztelhetem le mindezeket.
- Hol?
- Melletted.
- Ez akkor egy igen?
- Igen!
***
Vélemééééény kérek széépen!! :))
Helloka!
VálaszTörlésHát legyen, kapsz véleményt. :D
Hol is kezdjem. Örülök, hogy visszatértél, ismét. Beletelt egy kis időbe, mire végigfutottam a fejezetet, ami egyeseknél 8-10 is lehetne. xD De igen, ez pont így volt egész. :)
A családi perceket gyakran tudom kapcsolni saját tapasztalataimhoz. Bár nem a szó szoros értelmében. :)
Örülök, hogy végre te is ráébredtél, hogy Harrison Ford a nagyapád is lehetne. Szóval ideje ténylegesen valami korban közelebbit keress. Robert Downey Jr, már közelít... De hát őt nem sajátíthatod ki. Az nem lenne fair. ;)
Jó volt olvasni, hogy Rob és Emili, néha-néha tudnak úgy "viselkedni", mint egy teljesen hétköznapi pár. Mintha nem is egy híres színész és lassan híressé váló kedvese lennének.
És hát a lánykérés. Rob gyakran tűnik úgy, mintha nem lenne éppen a szavak embere. A versikét imádtam és hát az a makogásos szerencsétlenkedés... Már bocsi, a kifejezésért, nagyon kis aranyos volt.
Neked nem tudom, mik a terveid, de én már apró talpak csattogását is kezdem hallani a háttérben, de még nagyon-nagyon halkan. :D
Csóközön a fejezetért, jól esett a lelkemnek,hogy minden rendben van. :)
Push: Your hero, Breeco ;)
szia ez isteni gratulálok rob enyhén ügyefogyottan oldotta meg remélem boldogok lesznek mindig milesz a család reakciója?
VálaszTörléspuszy
woow....megérte várni,bár nagyon hosszú volt az idő.Remélem most már nem váratsz minket meg.
VálaszTörlésFantasztikus lett a feji a hosszáról már nem is beszélve.
Már az elején gondoltam,hogy Robnak eljött az idő és magamban jókat kuncogtam,amikor mindig közbejött valami.De azért a végére összejött,igaz kicsit elszerencsétlenkedte ,de így volt tökéletes.Gondolom mindenki boldog lesz és kezdhetik az esküvő szervezés,ami szerintem elég vicces lesz , Em-et ismerve.
Nagyon várom a továbbiakat,de tényleg ne várass olyan sokáig minket :)
szia
a.n
Szia!
VálaszTörlésSzuper rész lett!!! És a vége... :D Imádtam!!!!
Alig várom a folytatást!!!
Puszi
Zsófi