Sziasztok!
Kedves Mindenki, kik még itt vagytok, bocsi. Nem szándékoztam ennyi ideig távol maradni az oldaltól. :$
Nem ettek meg a vizsgák, én próbálkozom a pusztításukkal inkább. Meg aztán egyebek is közrejátszottak a nem itt létemhez. Értitek, na. :P
Most pedig, olvassatok! Ígérem (mire esküdjek?) nem maradtok fejezet nélkül karácsony tájékán sem. Ez tuti, mert már a gépen pihen.
Puß
Gitka
***
„A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik.”
/Muhammad Ali/
Emlékszem általánosban a fiúk kiakasztottak egy plakátot az osztályteremben. Talán valami Nike termék reklámja volt valami focistával. Azon olvastam ezt a mondatot: „A lehetetlen nem létezik.” Nos, ebből látszik, hogy a reklámügynökségekben leginkább pasik találják ki ezeket a szövegeket. Tuti, hogy nem próbálták még eltitkolni a családjuktól és a legjobb barátaiktól, hogy gyermeket várnak. Pláne nem úgy, hogy az illető személyek között van egy pszichológus, aki e nélkül is ismeri minden mozdulatodat és gondolatodat.
Az elején próbáltam kibújni a beszélgetések alól, de amikor a telefonod negyedóránként sms-eket fogad, vagy folyamatosan cseng, kénytelen vagy felvenni, ha nem akarsz megbolondulni. Kénytelen voltam valamiféle életjelet adni nekik, ami nem úgy festett: terhes vagyok! Már anyu magatartását ismerve is ajánlatos volt reagálnom valamit, mielőtt még ránk uszította volna a helyi szerveket.
Van valami misztikum a terhességben. Az anyák akkor is látják rajtad a változást, amikor magad még nem. A testtartásodban lehet valami? A viselkedésedben? A nem szűnő boldogság lehet árulkodó? Az érzelemhullámok? Nem, ez nem lehet. Talán az volt anyunak a gyanús, hogy már a harmadik szál répámat majszoltam a beszélgetésünk alatt. Megfogadtam, hogy legközelebb azt füllentem, a kamera éppen szabin van.
- Minden rendben? – csúszott fel anyu hangja csodálkozva a kezemben lévő répára meredve.
- Ühhüm… - bólogattam rágás közben – Miért?
- Sosem etted meg a sárgarépát. – tűnődött el anyu.
Szinte láttam, magam előtt, ahogy a fejében forognak a kerekek és gyártja a különböző okokat.
- Hát most már megeszem – vontam vállat, jelezve hogy nem nagy dolog az egész. Eddig nem ettem, most pedig eszem. Ennyi. Valójában két napja nem tudtam másra gondolni, mint a sárgarépára.
- Csak csodálkozom. Amikor kicsi voltál, sehogy sem tudtunk rávenni apáddal, hogy megedd. Emlékszem azzal érveltél, hogy nem akarsz olyan nagy füleket, mint a nyusziké – nevetett fel anyu.
- Erre emlékszem- mosolyogtam. - Mert láttam, hogy papa répát ad a nyusziknak és mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta, hogy szép nagyok legyenek a fülei. Én pedig kis lüke elhittem neki és onnantól féltettem a füleimet. Nem akartam, hogy csúfoljanak majd az oviban. Elég butaság, tudom.
- Még kicsi voltál – nézett rám anyu szeretetteljes mosollyal a világ másik végéről. Olyan szívesen megöleltem volna és elmondtam volna mindazt, ami belülről feszített. De nem tettem. – Apád azt mondta egy idő után, ne is erőltessük a dolgot. Meg volt róla győződve, hogy azért nem eszed meg, mert a terhességem ideje alatt rengeteg répát ettem.
- Hmm… ez érdekes – feleltem, miközben leraktam egy tányérra a répácskámat. Legyen csak minél messzebb tőlem. Mert én nem azért eszem a répát, mert terhes lennék. De nem ám!
- Apád nem győzte hordani a piacról – emlékezett vissza mosollyal az arcán.
Ha most elkezdeném mesélni neki, miért voltam éppen egyedül a házban és, hogy Rob valahol LA-ben próbál normális pirospaprikát keríteni, hogy elkészíthessek egy normális gulyáslevest, vagy hogy napok óta friss répalevet szürcsölök, amihez a friss zöldséget minden reggel drága párom szerzi be… De ismét nem mondtam semmit sem. Lopva kezemre pillantottam, ami a hasamon nyugodott – épphogy nem észrevehető módon - egy kis mosolyt megengedve magamnak.
- De örülök, hogy felnőtt korodra sikerült kinőnöd ezt a dolgot.
Ha tudnád mennyire, anyu - gondoltam. A hűtő tele volt mindenféle répából készült dologgal, Rob pedig valószínűleg azért is menekült el itthonról olyan készségesen a felderítő útra, mert már rosszul volt a répa ropogásának hangjától.
- Biztos minden rendben an? – szegezte nekem immár másodszor a kérdést.
Ismét rám tört a vágy, hogy mindent elmondjak neki. Azt a rengeteg kérdést, ami felhalmozódott bennem a könyvek olvasása közben. Hogy elmondjam neki, mennyire boldog vagyok és rémült is egyszerre, hogy mennyire szeretném, ha itt volna mellettem és átölelne, biztatna arról, hogy minden rendben lesz… De nem tettem egyiket sem, csak bólintottam.
- Hát persze. Miért? – kérdeztem ártatlanul.
- Van rajtad valami… Nem is tudom micsoda. De valami furcsa.
- Biztos csak a gyűrű miatt mondod. – mutattam fel vidáman az ujjamat. Szép terelés, gondolatban meg is veregettem a vállamat. Ügyes kislány!
Bár nem vettem be, hogy elhiszi ennyi az egész és talán az esküvőszervezés stressze vagy éppen az azt övező boldogságfelhő miatt lát másnak.
Hála az égnek ejtettük a témát és áttértünk az esküvőszervezésre. Még utoljára letárgyaltuk, mikor érkeznek hozzánk, aztán elköszöntünk. Első körben Hálaadás környékén jöttek volna látogatóba a szüleink, de végül ezt elhalasztottuk hirtelen jött betegségre hivatkozva. A háttérben annyi történt, hogy kicsit felszökött a lázam, Rob pedig rögtön futott velem a dokihoz.
Így végül megbeszéltük, toljuk el egy későbbi időpontra a látogatásukat. Addig-addig tologattuk munka és egyéb elintézendők miatt, hogy mire feleszméltünk rémesen közel kerültünk a Karácsonyhoz. Anyu és Claire is szerette volna, ha náluk ünnepeltünk volna, de Rob hallani sem akart arról, hogy repülőre üljek. Természetesen, ezt nem kötötte egyikőjük orrára sem.
Még soha nem telt el úgy az ünnep, hogy ne lettem volna otthon a családommal, ijesztő felfedezés volt ez számomra. Ugyanakkor jó érzéssel gondoltam arra, hogy nem is olyan sokára Rob válik a családommá. Ő és egy aprócska kis csoda, ahogy ezt egyszer sem felejtette el megjegyezni.
Tele volt a fejem: esküvő, terhesség, karácsony, szülők, ajándékok, titkok…
Az egyetlen dolog, aminek a rögzítésére vágytam az a ruhám volt. Már kiválasztottam egy ruhát. Mit egy ruhát? A ruhát! Gyönyörű volt, csodálatos. Csakhogy ha minden rendben megy – Rob erre már a szemét forgatta volna, ha hallja – az esküvő jelenlegi időpontjára kizárt, hogy beleférjek. Ezért már jó pár sort pityeregtem titokban a tükör előtt. Első ránézésre tudtam, hogy abban a ruhában fogok igent mondani a gyermekem apjának. Szükségem volt valakire, aki segít kiválasztani a második tökéletes ruhámat. Szükségem volt a legjobb barátnőmre. Miután az elmúlt időben legtöbbször igyekeztem rövidre fogni a beszélgetéseinket, ezúttal én kerestem fel őt.
- Szió! Mit csinálsz a karácsony utáni hétvégén?
- Hello! Gondolom, nyögöm az ünnepek alatt felszedett kilókat. Talán még rá is járogatok a mézeskalácsra, ha Gábor nem falja fel addigra. Amúgy semmit.
- Tévedés! – közöltem csengő hangon – Mit szólnál egy kis kiruccanáshoz?
- Te jó ég! Moccanni sem tudok – nyögte keserves hangon. – És hova kirándulnék?
- Ide, LA-be. Ja, és inkább állítás, mint kérdés. Már meg van a jegyed. Első osztály. Ne merj nemet mondani! – A beálló csend hallatán lágyan még hozzátettem: Kérlek!
- Hát, hurrá! Szerezz havat és akkor nem maradhat el az éves hó csatánk sem!
- Rendben, majd teszek valamit ez ügyben. – feleltem boldogan.
Nem akartam telefonon elmondani Boginak a hírt és most, hogy belement a látogatásba nem is kell. Úgy éreztem egy kicsit könnyebb lett a lelkem. Nem volt könnyű titkolózni, de előtte különösen nehéz dolog volt. Nem csak azért, mert hivatásából kifolyólag, jól olvasott az emberekben, hanem mert fontos helyet foglalt el a szívemben. Volt egy kérdés, amit fel szerettem volna neki tenni…
Ahogy teltek a napok egyre konkrétabbá vált ez az egész. A reggeli rosszullétek nem akartak fogyni, ahogy én sem ezen az úton haladtam. Éppen ellenkezőleg. Már- már én is kezdtem észrevenni magamon azt a kis dombocskát, ami ez idáig csak Rob képzeletében létezett. A rosszullétek egyszer csak szűnni kezdtek, de ezzel együtt a tükörképem már láthatóan nem egyezett meg azzal, amit három hónappal korábban mutatott. Egyedül a hangulatváltozások nem akartak elhagyni. Nehezítette az is a napokat, hogy Robnak egyre gyakrabban kellett megbeszélésekre járnia a filmmel kapcsolatosan. Így miután egyedül maradtam többnyire elszabadult a pokol. Vagy arra jött meg, hogy bőgök vagy… Nos, arra sem volt ideje, hogy megállapíthassa mi is történik, olyan lendülettel támadtam le.
Aztán egyszer csak minden a jelenbe került.
Egy napra voltunk a következő orvosi vizsgálattól és a családunk érkezésétől. A ház karácsonyi díszek fényében ragyogott, mézeskalács illata lengte be az alsó szintet. A házra és a kertben lévő fákra Rob rakta fel az égőket, engem még odalent sem volt hajlandó megtűrni. Mert mi van, ha leesik az égősor és rám zuhan… Jesszus, csodálkozom, hogy a lépcsőn enged egyedül lejönni! Na, ne kiabáljuk el a dolgot. Hát persze, akkor ezentúl ki sem dugom az orromat a kertbe. Hiányzott a hó és a megszokott hideg. Régen ilyenkor, karácsony előtt otthon rengetegen fordultak meg nálunk. Gyerekzsivajtól volt hangos a fél utca. Odakint intenzíven folyt a hógolyóharc, hóemberépítés és csúszkálás. Persze itt is eléggé hideg volt, de a hó nem esett és ez nem tetszett. Ezt Rob tudtára is adtam.
- Nemsokára nálunk is gyereksírástól lesz hangos a ház. – felelte pocakomra pillantva Rob.
- Azért még nem mindjárt. – simítottam végig hasamon nyugvó kézfején. – És előtte még vár ránk pár vizsgálat is – fordítottam el fejemet, elrejtve feszültségemet előle. De ő már ismert.
- Minden rendben lesz – szorította meg a kezemet – Ugye kicsi karácsonyi manó? – szegezte a kérdést a pocakomnak.
- Ne várd, hogy válaszoljon, ahhoz még nagyon kicsi – nevettem fel. – Én is azt akarom, hogy minden rendben legyen. Lehet, túlságosan aggódom, tudom. De nem tudok, mit tenni ellene.
- Majd én teszek érte, hogy ma este tökéletes kényeztetésben legyen részed. Holnap a vizsgálaton minden rendben lesz, és utána nem kell már titkokat őrizgetnünk.
- Kíváncsi leszek az arcukra…
- Amikor megtudják, hogy nagyszülők lesznek? El kellene rejtenünk egy kamerát valahol – nézett körbe a nappaliban lehetséges rejtekhelyek után kutatva.
- Hát, attól félek, nem sok mindent tudunk mondani nekik mielőtt, leesne a dolog – mutattam magamra. Az én képzeletemben sokkal nagyobb voltam, mint a valóságban, erre Rob már párszor rámutatott. Szerinte még mindig én voltam a leggyönyörűbb nő, akit a Föld magán hordozott.
- Nos, legalább nem fogok hülyeségekkel előállni. Hallani akarom, hogy minden rendben van a babával és veled, és világgá akarom kürtölni, hogy én vagyok a legboldogabb a világon – húzott óvatosan magához. – Ez lesz a legszebb karácsonyom, ami életemben csak volt.
- Tudod, hogy sírni fogok, ha ilyeneket mondasz… - szipogtam elérzékenyülve.
- Mit szólnál egy relaxálós fürdőhöz? Az majd lenyugtat.
- Köszönöm – ágaskodtam fel arcához, hogy egy csókot leheljek rá.
A nyugtató fürdő után az ablak előtti ülőkén ücsörögtem takaróba bugyolálva. Rob az ajtófélfának támaszkodva állt, ki tudja hány perce már.
- Min gondolkodsz? - kérdezte.
- Ezen is, azon is – válaszoltam. – Próbálom kilistázni a rengeteg kérdést a fejemben. És várom, hogy elkezdjen havazni.
- Akkor, én is idejövök melléd és hozok még egy takarót neked, mert egy jó ideig nem fog esni az biztos. – felelte vigyorral az arcán, és leült mellém.
- Hó nélkül nem karácsony a karácsony!
- A hó hideg és nedves.
- Csak akkor nedves, ha elolvad. És persze hogy hideg, mert annak kell lennie. De gyönyörű, ha esik, és odabentről nézed a hóesést. Vagy felmész a város határába az erdő szélére egy kis dombra és onnan nézel le a fénylő, hó lepte tájra. Közben pedig néhány hógolyó is bekerül a képbe.
- Hmm, így már jól hangzik – mosolygott rám. – Ha megtörténik a csoda, amire pff… ki tudja mikor volt utoljára példa és leesik a hó Los Angeles-ben, akkor beszerzünk egy szánkót és lesiklunk a Hollywood feliratról, esküszöm. – nevetett.
- De előtte még kapsz egyet az arcodba. – nevettem én is vele. – Már, mint hógolyót, sosem bántanálak. – vágtam ártalmatlan arcot gyorsan.
- Én sem. – felelte és egy csókot lehelt az arcomra. – Túlságosan szeretlek és féltelek ahhoz.
***
Hiába jársz magán dokihoz, előfordul, hogy ott is várnod kell. Addig telt az idő a privát váróteremben, hogy ha rögtön elindultunk volna a reptérre a szüleink elé, akkor is elkéstünk volna. Szerencsére Dean volt olyan kedves, hogy „gyorsan” felvegye és leszállítsa őket a házig. Közben jöttek az sms-ek mindkettőnk telefonjára: „Hol vagytok?”, „Mi történt?”, „Minden rendben?”.
És igen, minden rendben volt.
Egy egészséges, 12 hetes kisbaba növekedett a pocakomban. A doki azt mondta minden rendben van vele, ha eddig nem avattuk be a családtagjainkat, már könnyű szívvel megtehetjük. Hallottam, amint ezt mondja, de csak a monitoron mozgolódó kis pöttömre tudtam koncentrálni. Az én dobogó szívű, kis csöppségemre. Figyeltem, ahogy kezecskéit ökölbe szorítja, majd elengedi és közben mocorog, megállíthatatlanul mocorog. Pont annyira nyughatatlan volt, mint az apukája. A doki elmagyarázta mit hol látunk a képen, hogy már van fülkagylója, szemhéja. Hogy tud lélegezni, sőt néha csuklik is és a körmöcskéi is elkezdtek nőni. Kivehető volt az arca, látni véltem, ahogy mosolyog és én sem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és közben sírni. De nem bánatomban, hanem az örömtől. Rob szorosan magához húzta a felsőtestemet és együtt sírtunk örömünkben a vizsgálóasztalon.
Minden rendben volt. Minden teljesen rendben.
- Már egy órája rátok várunk! – támadt nekünk 8 dühös szempár tulajdonosa, ahogy beléptünk a nappalinkba. Annyira el voltunk varázsolódva a doktornál tett látogatástól, hogy még az is kiment a fejemből, megérkeztek a szüleink és várnak ránk.
- Hoppá! – csúszott ki Rob száján, miközben letörölhetetlen mosoly és boldogság sugárzott az arcáról. Úgy éreztem tonnányi kövek zúdultak le a vállaimról, szabadon elmondhatom mindenkinek, akinek csak akarom. Bocsánatkérőn néztem anyuékra, közben pedig egy tapodtat sem távolodtam el Robtól.
- Hoppá?! A ti esküvőtöket akarjuk tető alá hozni, édes fiam, és erre annyit mondasz, hogy hoppá?
- Sajnáljuk anyu. Hidd el! Nem direkt, csak kiment a fejünkből ez a… Megbeszélés. Dolgunk volt. – magyarázkodott Rob az édesanyjának.
- Mégis mi fontosabb dolgotok lehetett az esküvőtöknél? – ingatta meg rosszallón Claire a fejét, mire Richard vett minket védelmébe:
- Fiatalok és különben is mindjárt karácsony van.
- Pontosan. – felelte határozottan Rob az anyukájának.
- Mondani szeretnénk valamit. – váltottunk egy gyors pillantást egymással.
- Jaj, ne mondjátok, hogy valami baj van! Éreztem… Istenem, meggondoltátok magatokat? El akarjátok tolni? – záporoztak a kérdések.
- Igen, valamelyest. - válaszoltam.
- Ez mit jelentsen, hogy érted azt, hogy valamelyest? Ez most melyik kérdésre a válasz? – találtam szembe magamat Claire aggódó tekintetével, mint aki éppen attól retteg, hogy azon pillanatban faképnél hagyom a fiát.
- Csak annyit, hogy kicsit meg szeretnénk változtatni az esküvő dátumát. Nyugi anyu! – mondta Rob.
- Megváltoztatni?! – kerekedtek ki anyu szemei.
- Előrébb szeretnénk hozni. – közöltem.
- Előrébb hozni? Oh, istenem, már megvoltak a meghívók. Szerencsére még nem mentek nyomdába… - tanakodott magában félhangosan anyu - … és mégis mennyivel gondoltátok? Mert nem megy ez a dolog olyan hipp- hopp. És miért?
- Egy hónapon belül meg akarjuk tartani. – mondta ki helyettem Rob, amiért igazán hálás voltam. Különösen, hogy ezután anyáink majdnem szívinfarktust kaptak.
- És mégis hogy gondoltátok ezt? – tette fel a kérdést ezúttal Richard. – Nyár eleji esküvőt akartatok, nem? Mindenki meg fog fagyni kora tavasszal Angliában. És a hely sem biztos ennyi idő alatt, szétküldeni a meghívókat, kaját rendezni, magát az eseményt és sorolhatnám.
- Még a ruhád sincs meg Em! – emlékeztetett anyu.
- De megvan… - feleltem halkan – csak… mindegy.
- Nem vagyok egy nagy szaki, de hova siettek? – kérdezte apu, aki eddig némán figyelte az eseményeket.
- Pont ezt szeretnénk elmondani, ha hagynátok minket szóhoz jutni. – jegyezte meg Rob, miközben ujjainkat egymásba fonta.
- Én vagyok a hibás – kezdtem neki nagy levegővétel után – bár igazán itt senki sem hibás, ha úgy vesszük. De mégis miattam szeretnénk hamarabb megtartani. Csak azt szeretném, ha tökéletes lenne minden és ehhez az is hozzátartozik, hogy nézzek ki valahogy.
- Oh, te jó ég! – hangzott a szoba különböző helyeiből a halk felismerés.
- Terhes vagyok.
- Kisbabánk lesz!
***
A kritika jól esne, köszi!
