Nemrég kaptam egy nagyon jó képet Hekitől, aki mellesleg egy igen figyelemreméltó írópalánta. Csak ajánlani tudom mindenki számára az írásait.
ITT olvashatjátok, és véleményezhetitek.
Nem terveztem, hogy még ezen a héten kaptok új fejezetet, de úgy tűnik az írás remek lélekgyógyító eljárás. Remélem a fejezet végére nem fogtok nagyon haragudni rám, na de nem fogom előre lelőni a poénokat.
Kíváncsian várom a reakcióitokat. Kommentbe velük!
A fejezetet most is Breeco volt kedves átnézni. :-)
A részt elsőként Hekinek ajánlanám, tudom, hogy már nagyon várja, remélem nem fog benne csalódni. ( Nem puncsolok. ;-)
***
“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.” /Eleanor Roosevelt /
A hálóban lévő órán már elmúlt fél 6, de én még mindig tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt. Miután hazaértem letusoltam, hajat mostam és rendbe raktam magamat. De onnantól kezdve teljesen tanácstalannak éreztem magamat. Egyetlen egy, de annál is hatalmasabb problémám volt. Mit vegyek fel? Miután ez egy nem randi, nem öltözhetek ki nagyon. Különben sem szokás a kocsmákba annyira elegánsan bevonulni. De mégsem mehetek valami hétköznapiban, hiszen mégiscsak a barátairól van szó. Úgy értem színészek, meg minden. Híres emberek. Legalábbis gondolom.
Háromnegyedkor még mindig nem tudtam mit vegyek fel. Egyben voltam csak biztos, valami kényelmeset. A vívódásomnak 6-kor vetettem véget. Egy kényelmes szövetnadrág és egy póló mellett döntöttem. Mindkettő divatos volt, de nem túlzottan, és kényelmes is volt. Úgy határoztam ez lesz a tökéletes az estére.
Miután felöltöztem, fogat mostam, beállítottam a hajamat már csak a smink volt hátra. Nem volt szándékomban semmi extra cuccot magamra kenni, sosem szerettem a piperéket. Ennél fogva nem is voltam annyira gyakorlott sminkelő, de idáig még senki sem vetette fel egyszer sem, hogy furcsán néznék ki. A szemem kihúzása közben valaki éppen becsengetett hozzám, aminek következményeképpen majdnem kinyomtam a szememet. Vicces lett volna fél szemmel menni, nem?
A héten még át sem mentem a szomszédokhoz, pedig hetente legalább kétszer átnézek. Lehet már aggódtak értem. Mindig is kedvesek voltak, és teljesen meg is bíztam bennük. Ezért sem mentem kinyitni az ajtót, nem szerettem volna elvesztegetni az időmet.
- Gyere be! - kiáltottam. – Nyitva van. A fürdőben vagyok.
Odakintről nem hallottam semmi választ. Lehet, hogy elakadt a szava a hatalmas kupi láttán. Befejeztem a sminkelést, úgyhogy elindultam a nappali felé.
- Bocsi a kupi miatt, tudom, ha ezt az anyukám látná, biztosan hazarendelne, de hát a munka, meg most….- hirtelen megtorpantam.
Rájöttem miért nem válaszolt senki sem vissza.
- Hello! Bocsi, ugye nem baj, hogy bejöttem? Persze te mondtad, de gondolom nem rám számítottál. – mondta.
Hirtelen azt sem tudtam mi történik. Tudom, hogy hülyeség de hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán felöltöztem e.
- Persze nem baj. Öhmmm….még kellene nekem pár perc és készen is vagyok.
- Oké. Két perc még belefér. – mosolygott.
- Addig ülj le nyugottan. – mutattam a fotelra. – Csak ne nézz körbe, oké? Kérsz valamit inni esetleg?
„De hülye kérdés, minek inna, ha úgyis inni megyünk. Gondolkodj már! Komolyan ezen még nem gondolkozott senki sem? Miért kell mindig ilyeneket kérdeznünk a vendégeinktől?”
- Nem köszi, nem kérek semmit.
Gyorsan befutottam a szobámba, visszadobáltam az előszedett ruhákat és megkerestem a táskámat.
Két perc elteltével pedig már ott is álltam a nappalim közepén.
- Mehetünk. Kész vagyok.
- Oké. – felelte.
Kiléptünk a lakásból, gyorsan bezárkóztam, aztán elindultunk a kocsihoz. Sosem voltam autószakértő, de azt láttam, hogy ez a kocsi nem volt egy extrákkal felszerelt gépezet. Nem volt rajta semmi hivalkodó.
- Ez a kocsid?- bukott ki belőlem a kérdés. – Bocsi, ne értsd félre, csak más fajta kocsit képzeltem el egy olyan kaliberű egyénnek, mint amilyen te vagy.
- Miért? Milyen kaliberű egyénnek látsz engem?
- Tudod, hogy értem, megengedhetnéd magadnak, hogy ennél sokkal drágább kocsival járkálj.
- Persze, de tudod a Ferrarik és társaik vonzanak valami rosszat is maguk után. - mosolygott.
- Mit is? A gyorshajtási büntetésen kívül nem ugrik be semmi sem, bocsi.
- Pedig egyszerű, paparazzik. – mondta. – Szóval szálljunk be mielőtt még ránk találnak, oké? Igazán udvarias volt, még az ajtót is kinyitotta előttem. Na pontosan itt kezdődik az angolok és a többi nép közötti különbség.
- Szóval hová is megyünk? Mi a törzshelyetek?
- Nem nagy szám, ne képzelj semmi felhajtást. A hely neve Dave kocsmája. Bobby egyik ismerőséé a hely. Bobby régi barátom, akár a többiek, de majd meglátod. – mondta lelkesen.
- Értem. Remélem nem lesznek dühösek, hogy késünk, már háromnegyed van. Gondolom 7-re beszéltétek meg, nem?
- Nem fogunk elkésni. Nyugi. De igaz, tényleg egészre beszéltük meg, hogy találkozunk. – hangzott a válasz, amit valamiért nagyon furának találtam.
- Na és messze van a kocsma?
- Éppen 5 perce hagytuk el.
- Értem, az jó. – „Éppen 5 perce hagytuk el.” Hogy mi???? – Ezt most hogy érted?
- Ismerem a fiúkat, tudod, ha itthon vagyok mindig ez van. Hatalmas összejövetel, aminek mindig ugyanaz a vége. Totális lerészegedés. Gondoltam megmentelek ettől.
- Mi? Mégis hogyan? Nem értem. – teljesen összezavarodtam.
- Gondolom nem sokat ettél még ma, úgy gondoltam biztosan szívesen ennél valamit. Így nehezebb lesz a lerészegedés.
„Enni? Vele?”
- Ez most komoly? Enni megyünk? - képedtem el teljesen.
- Hát az emberek szoktak enni időközönként. – jött a csibészi mosoly. – Gondolom neked is szokásod.
„ Oké, attól mert vele eszem, még nem lesz randi.”
- Persze, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne csak úgy odadobni téged a fotósoknak. Steph megölne.
- Semmi baj. Erre is van egy megfelelő helyem.
„Hát persze, hogy van. Kocsma, étterem. Ez csak így megy. Csitt- csatt.”
Amint befejezte a mondatát, egy kis étterem előtt állt meg. Tényleg nem volt szem előtt a hely. Udvariasan kisegített a kocsiból, amire persze semmi szükségem nem lett volna, mivel a kényelmes tornacipőm mellett döntöttem. Őszintén kezdtem pánikba esni, amikor beléptünk a vendéglőbe. Igazán hangulatos hely volt. Az én öltözékem pedig nem ide készült. Mikor körbenéztem, megnyugodva tapasztaltam, hogy mások is hétköznapi ruhákban ülnek az asztalok mellett. Egyesek éppen csak beszélgettek, mások ittak, ettek, volt aki rajzolt, írt, vagy éppen távozó félben voltak. Néhányan a pult mellett álltak, beszélgettek a csapossal és voltak akik kéz a kézben ültek egymás szemébe meredve.
Várjunk csak? Ez így nagyon nem lesz jó.
Rájöttem mi zavart még a helynél, és a ruhámnál is jobban. Maga a szituáció. Ez most mi is végül? Egy randi? „Nem az nem lehet.” Akkor csak simán megetet, hogy legyen mit kidobnom a későbbiekben? „Szép gesztus.”
Mint aki teljesen otthon érzi magát, egy kis eldugott sarokhoz vezetett minket. Ez csak még jobban a félelmemet erősítette meg.
- Oké, Rob. Mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen? – kérdeztem, határozottnak tűnő hangon.
- Terveim szerint eszünk. Van itt egy specialitás, azt meg kellene kóstolnod. – mondta. – Isteni, mindig is könyörgök a receptért, de hiába.
- Szóval eszünk, ennyi?
- Ihatunk is, ha gondolod, persze. – vont vállat.
Egy idős hölgy lépett oda hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket. Rob mindenáron megakarta velem kóstoltatni a ház specialitását, így azt rendeltünk mind a ketten. Az ételt gyorsan kihozták, a hölgy kellemes étvágyat kívánt hozzá, majd mielőtt elment volna odahajolt Robhoz.
- Régen láttunk erre, már kezdtünk félni Harry-vel, hogy el is felejtkeztél rólunk.
- Dehogyis, Mary. Nálatok senki sem tud kiválóbb ételeket készíteni. – mosolygott rá Maryre kedvesen. – A munka nem engedet idáig.
- Reméltem is, drágám. Nem zavarlak titeket, egyetek csak nyugodtan. – mondta, majd mint akinek valami hirtelen az eszébe jutott, hozzám fordult. – Egészen jó választás volt ez a fiatalember, de nehogy összetörd a szívét.
- Oh, mi nem úgy vagyunk itt. Nem is ismerem, csak együtt dolgozunk, mármint neki dolgozom, tetszik tudni. – magyaráztam fürgén. – Ez nem randi. Csak eszünk.
De Mary nem igazán hitt a szavaimnak, csak mosolygott ránk, majd visszament a pult mögé. Persze, hogy azt gondolta, hogy együtt vagyunk, hiszen mi mást keresnénk egy eldugott vendéglő eldugott sarkában egy aprócska asztalnál, ahol még kis gyertya is van. Mellesleg idáig a gyertyák fel sem tűntek. Persze nem tudhatta, hogy mi csak együtt dolgozunk. Ez a vacsora simán elkönyvelhető munkavacsorának.
Eléggé elveszettnek és tanácstalannak éreztem magamat, de Rob csak mosolygott.
- Most meg mit vigyorogsz? – bukott ki belőlem. – Ez nem volt vicces.
- Szerintem az volt. Úgy védekeztél, mintha a velem való randevúzást büntetné a hatóság. Ennyire rossz lenne? – kérdezte.
- Nem védekeztem, csak nem szeretném, ha félreértené a helyzetet és azt sem, ha te félreértenéd. Gyanútlanul idehoztál, ez nem volt szép tőled.
- Oh, akkor elnézést. Reméltem, hogy tetszeni fog ez a hely és esetleg beszélgethetünk. A forgatáson nem sok mindenre van idő. Csak te meg én, mint két fiatal aki szeretné megismerni egymást.
„Megismerni egymást? Az még rendben van.”
- Rendben, akkor beszélgessünk. – szállt el a haragom. - Honnan ismered ezt a helyet?
- Ez egyfajta családi törzshelyünk. A szüleim ismerik Mary-t és a családját, az övék ez a hely. Néha lenézünk ide családostul, feltéve, ha mind itthon vagyunk.
- Vannak testvéreid? Az jó, nekem nincsenek. – mondtam elkeseredve.
Rob csak mosolygott. Nem értettem, mi ezen annyira mulatságos. Esetleg leejtettem egy ételdarabot? Vagy valami a fogamra ragadt? Hirtelen minden eshetőség végigpörgött az agyamon. – Mi az már megint?
- Komolyan nem tudod a választ, ugye? – kérdezte még mindig önfeledten mosolyogva.
- Ez most ciki, ugye? Bocsi, de nem követtem annyira a bulvárhíreket.
- Nem, ez éppenséggel jó dolog. Van két nővérem, Lizzy és Victoria.
- Oh, két nővérrel nem lehetett annyira egyszerű. De látom túlélted.
- Hát volt néhány érdekes élményem gyerekkoromban az biztos. – mondta. – De neked legalább nem kell annyi mindenki miatt aggódnod amíg nem vagy otthon.
- Dehogynem, a szüleim, a barátaim, néhány rokon. Értük aggódni majdnem elveszi az egész napomat. – vicceltem.
- Szóval ha hazamész, akkor csak ők várnak, igaz? –kérdezte félénken.
- Gondolom. Hacsak nem szereznek be egy kisállatot. Miért?
- Akkor nincs barátod, vagy vőlegényed?
- Nem, nincs. Na és neked? Őszintén, nem fogom a hírt eladni a médiának, nyugi.
- Nincs senki, sajnos. Tudod ahhoz, hogy valaki kibírja mellettem eléggé határozott személyiségnek kell lennie.
- Sajnálom.
- Mit is pontosan? – kérdezte.
- Hogy az életed ennyire nyílt. Nem tudom máshogy kifejezni, bocsi. De ez valahol csodálatra méltó.
Tényleg sajnáltam. Nem tudtam elképzelni honnan van elég energiája különösebb támasz nélkül mindehhez. Minden lépését követik, az élete, a tettei az újságok lapjain bárki számára elérhető.
- Én pedig azt hittem nincs annál rosszabb, ha egy kis községben élsz, ahol mindenki tud mindent.
- Hogy is mondják? Ez van, ezt kell szeretni. – válaszolta. Próbálta magát erősnek mutatni, de olykor megmutatkozott mennyire is bizonytalan valójában. – De én még mindig gyakrabban látom a szüleimet, mint te. Mikor voltál otthon legutoljára?
- Kb. fél éve. Oké, győztél, hiányoznak, de holnap meglátogat a legjobb barátnőm. És utánam nem loholnak keselyűk.
- Ez igaz. Tudod már mit csináltok majd? Gondolom megmutatod neki a várost.
- Ez is szerepel a terveim között, de még nem tudom pontosan. Először el kellene érte mennem, még azt sem tudom, hogyan fogom kivitelezni.
- Mikor érkezik pontosan?
- Délelőtt 10 körül. Tanácstalan vagyok. A reggeli megbeszélés és a sminkelés közötti 5 percben menjek el, vagy az ebédszünetben, ami valószínűleg elmarad, mert el kell hoznom pár dolgot a város másik végéről. Nehéz kérdés.
-Oh, nekem csak pár jelenetem lesz és kész vagyok. Nem hittem volna, hogy ennyire strapás lenne egy napod. – mondta.
- Ez még a negyede sem volt. Reggel megbeszélés, neked smink, fodrász, lesz egy jeleneted, amin nekem is ott kell lennem, aztán amíg téged ismét a sminkben szépítenek, nekem el kell hoznom valamit a város végéből. Valószínűleg mire megtalálom letelik az ebédidőm is. Utána pedig még Steph-el is beszélnem kell. És Bogiért még mindig nem mentem el. Ez van.
- Wow. Hogy tudod ezt így megjegyezni? Nekem ez egy kisebb délelőtti szereptanulásom lenne. – poénkodott. – Mellesleg mit kell elhoznod?
- Nem tudom, Lisa adta ki a parancsot. Van egy olyan érzésem, hogy nem bír valami különösebben.
- Nyugodt lehetsz, szerintem ő senkit nem kedvel különösebben. – mondta. Ezen nekem is el kellett nevetnem magamat.
- Nincs igazad, téged igenis szimpatikusnak talál.
- Jaj, ne is mond. Mivel érdemeltem ki mindezt a sorstól?
Az asztalunknál kezdett eluralkodni a jókedv. A továbbiakban fesztelenül beszélgettünk. Ő kérdezett, én válaszoltam, majd ez fordítva. Hatalmas információ vágya volt. Néha- mikor az okosabbik énem átvette az irányítást- furcsának gondoltam ezt a szituációt. Nem kellene ennyire fesztelenül beszélgetnünk. Nem kellene ennyit kérdeznie felőlem. És engem sem kellene, hogy ennyire foglalkoztasson az élete. Mikorra kihozták a desszertet- amit a megkérdezésem nélkül rendelt, megjegyzem nem tudom, hogyan tette- már tisztában voltam egész eddigi életével. Be kellett ismernem magamnak, hogy egész jól szórakoztam. Az idő hihetetlen gyorsasággal szaladt el felettünk.
- Véleményt kérek. Hogy tetszett a vacsora? – kérdezte, mikor az utolsó morzsa sütemény is eltűnt a tányéromról.
- Igazad volt, tényleg nem ettem még ilyen finomat Londonban. Tetszik ez a hely. – válaszoltam.
- Oké. Akkor fizetek, és mehetünk, ha gondolod.
- Nem állhatod te az egészet, arról szó sem lehet.
- Ne viccelj. Én hívtalak meg, én fizetek.
Mit is gondoltam. Egy A- listás színésszel akarok arról vitatkozni ki fizesse a számlát?
Gyorsan kifizette a fogyasztásunkat, majd a kocsi felé vettük az irányt. Természetesen ismét kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
Totálisan összezavarodtam az este alatt. Ezt a vacsorát nem igazán tudtam hova tenni. Nem vagyok teljesen elmeháborodott ahhoz, hogy ne vegyem észre, ez nem egy egyszerű vacsorameghívás volt.
- Akkor mehetünk a fiúkhoz?
- Persze. Már van mire inni, szóval…
- Aztán ne figyelj rájuk, mikor rólam beszélnek. Hajlamosak ferdíteni a sztorikon. Főleg, ha már kellően jó a kedvük. – figyelmeztetett.
- Oké. De kíváncsi vagyok azokra sztorikra. Tudod, legyen mit eladnom a bulvárnak.
Hirtelen riadt tekintettel nézett rám.
- Nyugi, csak vicc volt. - mondtam. – Szóval hol is van az a híres kocsma?
- Pont itt. - felelte, majd megállította a motort Dave kocsmája előtt.
Nem volt egy túlzottan felkapott környék, mint ahogyan elképzelné az ember. Nem volt sem vörös szőnyeg, sem fényképes emberek hada odakint. Egy olyan hely volt ez, ahova a környékbeli srácok beülhettek egy-egy sör melletti beszélgetésre. Mert ugye a pasik soha sem pletykálkodnak, maximum tényeket közölnek egymással. Ez tény, bármelyik pasi megmondaná.
Kiszálltunk a kocsiból, Rob lezárta, majd elindultunk befelé.
- Nem félsz, hogy valaki meglát itt? Steph kitekerné a nyakamat, ha cikk lenne ebből.
- Nyugi már, csak lazíts, itt még az életben nem járt fotós rossz szándékkal.
- Miért sima fotós igen? –kérdeztem rémülten. Nem tudtam felfogni, hogy őt egy kicsit sem idegesíti a tény, hogy valaki simán lekaphatna minket együtt. Abból pedig hatalmas hír lenne, mert mindenki félreértené.
„ Mit keresek én itt?”
- Dave fiának foglalkozása fotós, vagy ahogyan jobban tetszik paparazzi. – mondta, de rémült tekintetem láttán kiegészítette. – De ő minket sosem fényképez, és hírt sem ad ki, nyugi. Innentől jól kell érezned magadat.
Próbáltam megnyugtatni magamat, nem akartam hogy rosszul végződjön az este, hiszen idáig nagyon jól elvoltunk. Gyorsan elnyomtam magamban az aggodalmaimat és besétáltam Rob mellett a pubba.
Belülről sem láttam semmi extrát, olyan volt, mint bármelyik angol pub. Odabent nem volt teltház, Rob barátai egy sarokban ültek. Természetesen mindegyikük előtt ott díszelgett egy-egy üveg sör.
Mindannyian nagyon kedvesek voltak, sorra bemutatkoztak, majd rendeltek nekem egy italt.
- Szóval Emili, most te gondoskodsz a mi kis Pattynkról? – kérdezte Marcus.
- Valahogy úgy, igen.
- Tudod, kiérdemelni, hogy 2 nap után elhozzon ide nem kis teljesítmény, gratulálunk. – mondta Bobby, akiben úgy látszott, hogy már most kicsivel több van a kelleténél.
- Bobby! – szólt rá Rob. – Csak beszerettem volna mutatni, hogyan is szórakoznak az angolok. Ne haragudj Emili.
- Semmi baj. Tudok magamra vigyázni. Na és rád ki vigyáz, Bobby? – kérdeztem. Lehet, hogy úgy tűnt nem vagyok egy nagyszájú hölgyemén, de sosem kellett megvédeni senkitől sem.
- Oké, nem kell félteni, úgy látom. Ez jó. Főleg, ha Robbal dolgozol. – mondta Tom. Ő is színész volt, bár utána nem szaladtak úgy lányok, mint barátja után. Én ezt a javára írtam mindenképpen.
- Szerencséd van, hogy nem kell ezt kiállnod, mint neki. Én utálnék így élni. – jelentettem ki.
A szemem sarkából láttam ahogyan Rob és Marcus összenéznek, majd Rob gyorsan meghúzza a sörét. De ennek különösebben nem nyilvánítottam jelentést.
- Biztosan, de ezzel az is együtt jár, hogy mellém nem adnak ilyen helyes lányokat, mint te. – mosolygott rám. Reméltem, hogy ezt csak szimpla udvariasságból mondta, nem más szándékkal.
Éppen válaszolni akartam, amikor egy hosszú fekete hajú lány lépett az asztalunkhoz.
- Hello srácok! Ugye tudjátok, hogy harag lesz. – mondta. – Hazajössz és nekem nem is szólsz Rob?! Szia!- köszönt, majd karjaiba zárta.
Igazán feldobottnak látszott ő is és Rob is, hogy látják egymást. Nem mintha annyira számoltam volna az ölelkezésük elejétől eltelt pillanatokat, de majdnem egy fél percig ölelgették egymást. Persze ez engem nem zavart. Egyáltalán nem.
Miután Rob és a fiúk is kellőképen üdvözölték számomra teljesen újdonsült asztaltársaságunkat, az eddigi ülésrend kissé megváltozott. A kis fekete ült le Rob másik oldalára. Mit ne mondjak már majdnem kezdtem magamat úgy érezni, mintha régi barátokkal beszélgetnénk, majd hirtelen ismét kívülállónak tekintettem magamra.
Gondoltam, mégsem teszi, hogy senki sem mutat be minket egymásnak, de a kis fekete gyorsabb volt nálam.
- A kis barnában kit tisztelhetünk? – kérdezte két tisztességes korty sör között. – Csak nem a te csajod Bobby? Miattam nem kellett volna, hogy szerelmi bánatod legyen!
Nem vagyok egy hitelen haragú ember, egyáltalán. De ezt erősen személyem elleni merényletként fogtam fel. Nem kenyerem az erőszak, de tudtam, hogy a nőknek általában hol van a fájó pontjuk.
-Nem mintha én tudnám te ki vagy, de mellesleg Robbal jöttem. – hallatszott a csípősre sikeredett válaszom. Szokatlan reakciómon még magam is meglepődtem.
Az asztalnál hatalmas csend keletkezett, tisztán lehetett hallani ahogyan valaki leteszi az asztalra az üvegét, majd feláll.
