20. fejezet - Távolságok

Sziasztok!

Gondolom sokan éppen a vacsoraasztalnál ültök, talán néhányan már az ajándékokat is megkaptátok. Kinél mi a szokás. ;)

Na, ki mi szépet, jót kapott karácsonyra?

Remélem azért ennek a résznek is hasonlóképpen fogtok majd örülni, bár elég Rob- szegény lett. :( Nem nevezném tipikus karácsonyi résznek sem, de élveztem írni. Viszont most abszolút ti lesztek az elsők akik olvassátok, szóval kicsit félek a reakciók miatt.... Oké, igazából nagyon félek. :) Extra sok véleményt szeretnék, ezt kérem karácsonyra. ;)

Jó olvasást!

Amint lesz javított verzió kicserélem.  Cserélve, hála Breeconak!

Ui.: Még egyszer BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

Puß

Gitka

***

"Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs."
     /Szilvási Lajos/

Végül az egy hét hamarabb eltelt, mint számítottam volna rá. Rob elutazása előtti napon úgy viselkedtem, mint egy bújós kiscica, aki érzi, hogy hamarosan elveszíti a kedvenc játékát. Bár az én esetemben sokkal rosszabb dolog közeledett. Két héten át tartó egyedüllét. Két hét, amíg nem láthatom, nem érinthetem. Egyre ostobább ötletnek tűnt nem vele mennem.
Közben megtörtént a nagy találkozás köztem és a Rob által vásárolt ház között. Őszintén kicsit féltem, hogy majd valami extravagáns csodaépítmény látványa tárul elém, de félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. A ház ott sorakozott a többi, teljesen hétköznapi lakás mellett. Kívülről semmi sem árulkodott lakójáról. Jobban mondva, jövőbeli lakójairól. Furcsa volt többes számban így magunkra gondolnom. Mivel az összes bútoromat béreltem, neki pedig alapból nem volt, új berendezés után kellett néznünk. Ha azt állítanám, hogy halál nyugodt és biztos voltam a döntésemben, óriásit hazudnék. Naponta kétszer villant be a fejembe az a bizonyos kérdőjel. Viszont valahogy az egész bizonytalanságom elmúlt a közös keresgélésünk alkalmával. Féltem, hogy esetleg e miatt történik majd meg az első veszekedésünk, de minden zökkenőmentesen zajlott. Még élveztem is. Mindenekelőtt egy ágyat kellett beszereznünk, hiszen valahol aludnunk kellett – mondta Rob. Igen, hatalmas „alvás” lett a vége.

Byron is lassacskán megbékélt újdonsült környezetével.

Mire ténylegesen eljött a búcsúzás napja a fontosabb dolgokkal már felszerelkeztünk, bár még így is volt jó pár dolog, ami hiánycikknek minősült. Én szerettem volna mindent közösen intézni, de Rob bizonyos dolgokban hajthatatlan volt. Szerinte nem lett volna helyes, ha további két hétig – amíg távol van – nincs a lakásban még egy ülőalkalmatosság, függöny minden ablakon, és így tovább. Az ember azt hinné, az e fajta részletekre inkább a nők kényesebbek. Azt hiszem, csak ki akarta hozni a helyzetből a legjobbat. Így a hiányzó dolgok beszerzése egyszemélyes küldetésemmé lépett elő. Egyszemélyesnek csak abban a tekintetben nevezhető, ha a hiányát nézem, mert Lizzy és Vic iszonyú nagy örömmel fordultak felém, mikor meghallották a vásárlás lehetőségét.

A mondás miszerint, az a pillanat ér leghamarabb utol minket, amit próbálunk elkerülni, igaznak bizonyult.

- Nem megyek sehova sem. – torpant meg hirtelen előttem Rob, majd karjaiba kapott. – Nélküled biztos nem.

- Ne hülyéskedj, menned kell. – simítottam végig a mellkasán.

- Tudom, de semmi kedvem hozzá. Úgy utálom ezt az egészet. – húzott magához még utoljára, mielőtt elindult volna a reptérre. – Amint megérkezem felhívlak, rendben? – emelte fel a fejemet, hogy elvesszek a szürkéskék tekintetben.

- Ajánlom is! – húztam vissza egy csókra.

- Marcus megígérte, hogy segít nektek cipekedni. A lányok pedig benéznek hozzád… - kezdte el sorolni a dolgokat, amiket már ezerszer elmondott.

- Igen, tudom. De nem kell házi őrizetbe helyezni azért. Megleszek, biztosan nem fogok unatkozni. A csajokkal majd beiktatunk egy két ferde estét. – kacsintottam rá.

- Oké, tényleg nem akarok menni. Még a végén valaki ellop tőlem.

- Ne csináld már! Minden rendben lesz. Menj! – toltam ki az ajtón.

Sajnos már itt el kellet engednem magamtól, egyikünk sem akart felhajtást a reptéren, így nem kísérhettem ki őt. Miután kilépett a lakásból nem igazán tudtam eldönteni, mihez is fogjak. Mihez kezdek majd két héten át? Igazából túlságosan hozzászoktam a közelségéhez. Végül, hogy magányomat elnyomjam felnéztem msn-re, hátha Bogit gépközelben találom.
Meglepő módon egész tűrhetően reagált a hírre - anyuhoz hasonlóan - , hogy összeköltöztem Robbal. Bár vártam, hogy majd a fejemre zúdítják mennyire meggondolatlan vagyok, de mindketten támogattak döntésemben.
Szerencsére most is elértem barátnőmet.

Emili: Szia! Ráérsz?

Bogi: Igen. Szia! Na mi a helyzet?

Emili: Rob elment. :( Hiányzik…

Bogi: Jaj, szegénykém… :( Mikor ment el?

Emili: Most pár perce. De hiányzik.

Bogi: Hehe… Komolyan most ment el, de már nyavalyogsz? Bocsi, csak most kijött a gonosz énem. Meddig marad?

Emili: Két hétig. Gonosz vagy. Te akkor látod Gábort, amikor akarod. Mellesleg, hogy haladtok?

Bogi: Már azt hittem, sosem kérdezed meg…. Tegnap voltunk vacsizni. Annyira édes volt.

Emili: Na és…? Volt valami?

Bogi: Nem mindenki halad olyan gyorsan , mint egyesek…

Emili: Na, de mióta is randizgattok már? Ha jól emlékszem, van már egy hónapja is.

Bogi: Igen, de azt elfelejtetted, hogy nem találkoztunk vagy 3 hétig, mert nem voltam itthon.

Emili: Oké, bocsi. De akkor is. Én drukkolok nektek.

Bogi: Én is magunknak, hidd el.

Emili: Az a lényeg, hogy jól érezted vele magadat. Nem húzom ám az agyadat…

Bogi: Épp ez az… Te csak maradj csendben. Tudod, mit kellett nekem átélnem két napja Kittivel?!

Emili: Hehe… Képzelem. Hány órán át válogattatok ruhákat?

Bogi: Hány órán át?! Reggel 9- től este 8- ig mást sem csináltunk, mint boltba be, boltból ki, rohangáltunk, díszítést beszéltük meg, zenekart kerestünk, helyszínt beszéltünk le. Ne akarj tudni mindet, oké?

Emili: Azért sajnálom, hogy lemaradok erről. Na és milyen lesz a koszorúslány ruha?

Bogi: Tudod, hogy imádom Kittit, de kicsit sok volt nekem ez a  csillogás… A ruhák viszont tök jók lesznek. Csontszín mellett döntöttünk végül, úgyhogy megnyugodtam. :)

Emili: Na, mégsem rózsaszín, vagy pink?:( Uh… most csalódtam.

Bogi: Ha gondolod, még beszélhetek az érdekedben vele. :)

Emili: Neee, hagyd csak. :)

Bogi: Akkor most egyedül vagy a lakásban?

Emili: Igen, de holnap Lizzy elkísér vásárolni, választunk pár cuccot még. :)

Bogi: Egyedül rendezed be a lakást? Húha…

Emili: Nem. Megbeszéltük, hogy mi legyen, és ott lesz Lizzy is… és Marcus segít cipekedni, ha úgy alakul. Tisztára mintha őrizetben lennék.

Bogi: Örülök, nektek, csak féltelek még mindig.

Emili: Tudom. Mindenki csak félt. De tudom, mit csinálok. Boldog vagyok. Érted?! Annyira régen éreztem már ennyire boldognak magamat. :D

Bogi: Az jó.

Emili: SZERETEM!

Bogi: :) Megsúgok valamit: azt hiszem, kezdek nagyon beleesni Gáborba. :)

Emili: Ha fél éve azt mondod, hogy mindketten rózsaszín ködben fogunk most élni, biztos, hogy elküldelek pszichológushoz.

Bogi: Hát, nem kell messzire mennem most sem, hogy találjak egyet. :) … Valaki felcsengetett. Pill…
 

Emili: oké.

Bogi: :) Gábor jött. :) Haragszol, ha ….

Emili: Menj! Majd beszélünk. ;) Puß

Bogi: Bocsi. Szió!

Bár lett volna, mit csinálnom inkább a netezés mellett döntöttem. Továbbra sem találtam magamnak semmiféle állást. Legalábbis nem a filmes szakmában. Kezdtem pánikba esni. Mi lesz, ha nem találok tényleg semmit sem? Azzal a megállapodással jöttem ki, ha nem lesz munkám haza megyek… Na, de ha nem is akarok hazamenni, akkor mi van?
Viszont szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a neten való böngészés sem valami jó ötlet számomra. Bár nem mentem semmi olyan oldalra,ami veszélyt jelenthetett volna, a közösségi oldalaknak hála, így is érdekes hírekbe botlottam. Úgy döntöttem, inkább gyorsan megnézem az email fiókomat és valami kellemesebb elfoglaltság után nézek. Legnagyobb meglepetésemre egy egyetemi barátomtól kaptam üzenetet. Meglepő volt a kettőnk kapcsolata. Előtte sosem voltak igazán fiú barátaim. Persze haveri szinten igen, de ő teljesen más kategória volt. Bogi és Kitti után ő állt hozzám a legközelebb, így eléggé bűntudatom lett, mikor megláttam, milyen hosszú levél is érkezett számomra.
Persze, ahogy arra számítani lehetett, jól le lettem hordva, amiért ennyire eltűntem. Nem meglepő módon ő is arról érdeklődött, mikor szándékozom hazamenni. Szinte leírt minden fontos eseményt. ami eljövetelem óta történt, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Szinte láttam magam előtt az arcát, miközben írta a levelet. Igazán fel tudott lelkesülni még a legapróbb dolgok miatt is. Sokan nem értették meg, milyen is valójában, pedig ha az ember megismeri, nem lehet nem szeretni.
Mi tette a kapcsolatunkat annyira egyedivé és különlegessé? Nos elsősorban Ő maga. Dávid, hogy is mondjam… van az a mondás: házi nyúlra nem lövünk. Nos, ő ennek egy kicsit átértelmezett változatát szegte meg, ahogy emlegetni szokta. Bár számomra kicsit bonyolult volt e téren a gondolatmenete, ő magát is a nyulak közé sorolta. Bonyolult… Tizenkét éves korától tudatában volt annak, hogy a saját neme jobban felkelti az érdeklődését, mint a nők.
Egészen más szemmel látta a világot, mint előtte bárki, akivel találkoztam. Tele volt ötletekkel, egy két lábon járó kreatív elme volt. A találkozásunkban nem volt semmi extra: csupán egymás mellé keveredtünk egy órán és onnantól reménytelenek voltunk. Ő volt a naposabbik felem, mindig volt valami őrült ötlete, amivel mosolyt csalt az arcomra. A családom és a lányok után ő buzdított az álmaim megvalósítására. Ha valaki elég bizalmat és persze pénzt fektetne bele, képes lenne egy fantasztikus film elkészítésére. Sokkal tehetségesebb volt bármelyikünknél, de ő ezt nem akarta sosem bevallani. Ha valaha is megnyertünk egy - egy kisebb versenykiírást, az csak miatta volt. Párosunk nem csak barátság terén volt sikeres összeállítás, valamilyen érdekes véletlen miatt pontosan ugyanazt akartuk véghez vinni. Amíg én inkább a forgatókönyvek, a háttér iránt érdeklődtem, ő maga volt a határozottság, mintha csak a rendezői székbe szánták volna.

Most is egy hatalmas ötlettel rukkolt elő. Bár nekem vele ellentétben még volt hátra az egyetemből, mégsem éreztette azt, hogy ő bármiben is több lenne egy papírtól. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy eredmények nélkül ebben a szakmában egy senki lehetsz minimum.

Az egésznek az lett a vége, hogy még elkeseredettebb lettem, mint előtte. A válasz után felálltam a géptől és valami szórakoztatóbb dolog után néztem.

***

Másnap Lizzyvel bejártuk fél Londont, hogy mindent megtaláljuk, amire szükségünk volt. Nő létünkre talán olyan dolgokat is sikerült beszereznünk, amiknek egyáltalán nem veszi az ember hasznát. Bár a kiszállítók mindent bevittek a házba, Marcus ígéretéhez híven felügyelte a munkálatokat, sőt még egy lelkes segítőt is magával hozott Bobby személyében. A nap végén mind elvoltak keseredve, amiért nem tudtak kibontakozni a cipekedésben.

- Ha úgy érzitek túl teng bennetek az energia, van egy ötletem. – vetette fel Lizzy.

- Remélem, hogy buli sül ki az ötletedből. – szólt közbe Bobby, miközben éppen lehuppant Marcus mellé a kanapéra.

- Ma este lesz egy fellépésem, ha gondoljátok benézhettek.

- Ez jól hangzik. – mondtam. – Még úgysem hallottalak énekelni.
Igazából Rob mesélte, hogy Lizzy-nek vannak fellépései klubokban, de ahogy őt sem, nővérét sem hallottam még énekelni. Meg is jegyeztem magamnak, hogy mindenképpen rá kell vennem Robot a zenélésre. Mégis milyen dolog az, hogy még nem hallottam játszani?!

- Akkor megbeszéltük. Jöttök ti is? – fordult Liz a fiúkhoz.

- Ott leszünk.

Liz fellépése jól sikerült, igazi tehetség volt. Természetesen a fellépés örömére beültünk egy másik pub- ba is, mielőtt vége lett volna a napnak. Jól éreztem magamat, majdnem sikerült Robot is elfeledtetniük velem. Mióta leszállt a gépről nem beszéltem vele, persze gondoltam, hogy sok dolga van, de azért egy pár perc erejéig jól esett volna a hangja.

***

Nem mondhatnám, hogy csak úgy repült az idő Rob nélkül. Épp ellenkezőleg. Mintha a napoknak sosem akart volna végük lenni. Párszor összefutottam Sophie-val és Grace- el, Liz is átugrott, amíg itthon volt, sőt egyik nap Rob szüleinél ebédeltünk. Csak egy valaki hiányzott nagyon.
Szerencséjére jóvátette, hogy az első két napban nem igen beszéltünk. Akárhányszor csak beszéltem vele hallottam a hangján, mennyire kimerült az egész napos interjú hadjárattól. Persze a rajongók folyamatos üldözése és a média is rátett egy lapáttal a külön töltött időre.
Kedves kis cikkek jelentek meg, amelyek tudni vélték, hogy Robbal már igen komolyra fordult a kapcsolatunk, sőt egyes magazinok, már az eljegyzésünkről cikkezgettek. Azért ezeknek hallatán igen jó kedvem lett. Kicsit előre szaladtak. A legviccesebb az egészben, hogy a cikkeket Clare mutatta meg, mikor náluk ebédeltünk. Ügyesen beszorította a régi fényképek nézegetése és a „kérsz még inni valamit, kedvesem” közé. Hirtelen nem tudtam, mit is kellene reagálnom. Vic szerencsésen megmentette a helyzetet, így mind egy jót nevettünk az egészen.

Végül csak sikerült átvészelnem a külön töltött két hetet. Sokat dobott a latba a Dáviddal folytatott email váltás. Naponta vagy 5 üzenetet kaptam tőle átlagban és én is ugyanennyit küldtem vissza. Hiába választott el minket egymástól annyi kilométer - ahogyan a lányokkal is - sikerült megőrizni a barátságunkat. Egyszerűen nem lehetett lelőni, rengeteg ötlete volt. Ha otthon lettem volna, valószínűleg valamelyikünk nappalijában ültünk volna, telefirkált jegyzetlapokkal borítva. De 1670 kilométernyi akadály állt előttünk…