13. fejezet - Teher

Sziasztok!

Ahogy ígértem megjött a következő. Tudom, hogy nem sikerült tartani az ígért heti egyes frissítést, ezért bocsi. Remélem azért nem mondtatok le rólam végleg.

Tudom, hogy nem sok jogom van kérni tőletek, hogy kommenteljetek, mivel késtem. De jó lenne, ha legalább annyit írnátok, hogy: jó volt/ nem tetszett/ olvastam stb.

Kezdetnek ez is hatalmas lenne. :)

Egy kissé eltérő lett a fejezet, mint amit eddig láttatok tőlem. Ennek egy nagy oka van: a szerdai filozófia napom. De remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. De ha nem azt is szívesen elolvasom a kommentben. Mindenből tanul az ember.

Jó olvasást!

***

"Azt mondják, az Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Ez rögtön felvet egy nagyon fontos kérdést: egyáltalán miért akarná az Isten, hogy terheket cipeljünk?"

/Jodi Lynn Picoult /

A reggel elég monoton módon indult. Miután felöltöztem, kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, de egy falat sem akart lemenni a torkomon.
Ideges voltam az előttem álló ismeretlen miatt. Rob megjelenése nagyban segített a feszültség elhessegetésében. Főleg a reggeli csókjai voltak rám gyógyító hatással. Ő úgy gondolta, nekem van rá nézve gyógyító hatásom, de én ennek éppen az ellenkezőjét gondoltam. Ezen a reggelen úgy éreztem nélküle egy lépést sem tudnék tenni. Persze ez egyáltalán nem volt helyén való. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ma dolgoznom kell. Minden bizonnyal nehéz napok előtt állunk mindketten.

Az új helyszín nem volt távol, de mégis csodálkoztam, hogy miért nem testőrök kíséretében, a forgatási kocsikkal megy Rob is.

- Hogyhogy nem a kirendelt kocsival jársz a forgatásra? - kérdeztem. – Nem mintha nem örülnék neki, csak minden színészt gorillák kísérnek, atom biztos kocsiban. Éppen téged engednének el?

- Kikönyörögtem Stephtől. Untam azt a nagy monstrumot. És így akkor megyek oda és azzal, akivel, és amikor akarok. – nézett rám csibészes arccal.

- Szóval miattam? – néztem rá hálásan. A felszín alatt azonban tudtam, hogy nem helyén való, ha miattam megy a szokásokkal szembe. – Nem kell ezt csinálnod. Nem kell miattam a megszokottól eltérően viselkedned.

- De ha nekem ez így esett jól. És különben sem lóghat állandóan egy testőr a nyakamban. Szeretek úgy viselkedni, mintha csak egy átlagember lennék. Ha mellettem vagy, sokkal könnyebben megy.

Közben begurultunk a helyszínre, odabent már elég nagy volt a nyüzsgés. Az emberek hangya módjára futkorásztak egymáshoz. Idegesen kezdtem fészkelődni az autó anyósülésén. Hálát adtam az égnek, hogy a távolság és a sötétített ablakok miatt nem láthattak be a kocsiba. Most először történt meg, hogy nem volt kedvem dolgozni. Máskor mindig hatalmas kedvvel indultam el otthonról, de jelenleg a külső környezet hatalmas teherként nehezedett a vállamra. Féltem.
Rob is megérezhette a szokatlan hangulatomat, mert bátorítóan megfogta kezemet és mélyen a szemembe nézett. Nem kellett semmit sem mondania, tudtam, hogy ő végig mellettem lesz a mai napon.
Beállt a kijelölt parkolóba, majd elindultunk az előre megbeszélt találkozási helyre, ahol már Steph minden bizonnyal várt ránk. Ő volt az egyetlen személy, aki miatt nem idegeskedtem. Miközben a kocsik között haladtunk úgy éreztem minden szempár a kis kettősünkre szegeződik. Persze, valószínűleg, csak bebeszéltem magamnak, de kezdett eluralkodni rajtam egyfajta paranoia. Akkor fújtam ki a levegőt, mikor már a biztonságot nyújtó lakókocsiban voltunk. Egyfajta mentsvárként lebegett a szemem előtt.
Steph már odabent várt minket, kedvesen üdvözölt, majd rögtön el is mondta az új híreket. Szokatlan módon megkaptam tőle 2 hétre előre a forgatási rendet és még megosztott velünk pár fontosabb dolgot. Csodálkoztam, hogy Lisa nincs sehol sem, bár nem vágytam őrjítően a jelenlétére.
Persze, tudtam, hogy nem fogjuk megúszni szó nélkül a tegnapi sajtófejleményeket sem. Bár kicsit másképpen képzeltem el a dolgot. Gondoltam mindkettőnket leültet és kapunk egy kisebb fejmosást, ezzel szemben leültetett minket és sokkal személyesebb hangvételre váltott.

- Most evezzünk más vizekre fiatalok. – kezdte. – Üljünk le, oké? Először is, Rob. Tudod, hogy imádlak drágám, de ez a kislány itt- mutatott rám – egy okos, kedves lány és még csak véletlenül sem szeretném, ha bármi baja esne. Már csak azért sem, mert vele együtt kell dolgoznom nekem és ami a legfontosabb neked is. Értve vagyok?


Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Steph-től nem egészen azt a fajta lecseszést kapta Rob, mint amire számítottam.
Persze én még nem kerültem sorra.

- Emili, tudom, hogy Rob néha milyen tud lenni. De ne hagyd, hogy elvonja a figyelmedet. Te egy ambiciózus lány vagy, ne engedd, hogy a szép pofikájával eltántorítson bármitől is. – nézett rám komoly tekintettel. – Ne vágjatok ilyen megszeppent arcot az istenért! Csak azért mondtam, hogy tisztázzuk a helyzetet. Mindkettőtöktől profi munkát várok el. – mondta, de azért kaptunk tőle egy kedves mosolyt is a végére.

- Értettük. – Feleltük kórusban, akár csak a kisgyerekek az édesanyjuknak.

- Oké, akkor ennyi voltam mára fiatalok. Nehéz hetek lesznek ezek, szóval kitartás, ha bármi kell, csak csörögjetek rám. – mondta, majd elindult az ajtó felé. – Oh, és Lisa a helyszínen van, majd ott találkoztok vele, oké?

- Oké, megtaláljuk egymást biztosan. – feleltem.

- Na, tényleg megyek. De mielőtt elfelejteném: édesek vagytok a képen. – kacsintott kettőnkre, majd magunkra hagyott.
Fél percig csak a becsapódó ajtót bámultam.

- Ez most mi volt? – kérdeztem értetlenül Robot.

- Ha jól sejtem az én drága és egyetlen ügynököm ez által adta ránk áldását. – nézett rám boldogan, majd körém fonta karjait.

- Hé, nem figyeltél egyáltalán Steph-re? Viselkedjünk profi módjára, oké? Csak komolyan.

- Ez halálosan komoly dolog kérlek. Éppen a gyönyörű barátnőmmel lehetek.

- Igen, csakhogy a te „gyönyörű” barátnődnek dolgoznia kell és neked is. – fogtam kézen, majd az ajtó felé húztam.

- Most komolyan így akarsz nekikezdeni a munkának? Semmi ösztönzés? Na, jól van. A te lelkeden fog száradni, ha ma nem tudok 100%- an a munkámra koncentrálni. – fonta maga elé durcásan a karjait.
Nem tudtam nem mosolyogni rajta. Olyan édes volt miközben próbálta a sértődöttet játszani. Színész létére elég átlátszóan csinálta, már nem azért.

- Szóval rám akarod kenni az egészet? Nem szép dolog. Mégis mivel tudnálak ösztönözni? – kérdeztem kacéran.
Meg sem vártam válaszát magamhoz rántottam és szenvedélyes csókot leheltem ajkaira.
Íme a profizmusom. De tegye mindenki a szívére a kezét és esküdjön meg arra, hogy ő másként cselekedett volna.

- Hmm… Tetszik ez az ösztönzés dolog. – nézett le rám a sugárzó szemeivel.

- Ha ügyes leszel, talán még beszélhetünk róla. – mondtam majd végleg kitessékeltem az öltöző kocsiból.
Odakint a helyzet egészen kaotikussá vált mialatt bent voltunk. Ide- oda futkorászott mindenki. Stephnek igaza volt, nem szokványos nap előtt álltunk. Szinte egy percem sem volt a pihenésre délelőtt. Ez a zsongás még előnyömre is vált. Szerencsémre mindenki annyira elfoglalt volt a saját dolgával, hogy nem maradt idejük velem foglalkozni.
Az ebédszünetet azonban én sem kerülhettem el, a lányok rögtön lecsaptak rám, amint Lisa elengedett maga mellől.

- Hello- hello! – karoltak két oldalról belém. Esélyem sem volt a menekülésre. – Velünk eszel ma? Kérlek! – esedezett Sophie.

- Tudni akarunk mindenről. Nem hagyhatsz minket kétségek között sínylődni. Ez nem lenne fair. – jelentette ki Grace, majd meg sem várva válaszomat az étteremként funkcionáló épület felé kezdtek vezetni.

- Esélyt sem hagytok arra, hogy válasszak a lehetőségeim közül. Sőt, egyéb lehetőséget sem mutattok fel.

- Nincs más lehetőséged. Mindent tudni akarunk. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Sophie.
Belátva, hogy tényleg nincs más lehetőségem, kissé feszengve csatlakoztam hozzájuk. Tudtam, hogy megígértem nekik, mesélek majd az estémről. Azóta kicsit felgyorsultak az események. Megbíztam a lányokban, nem azért nem szerettem volna nekik regélni jelenlegi életemről, de egyszerűen nem tudtam hol is kezdjem.
Végül úgy döntöttem hagyom, hogy ők kérdezzenek. Talán nem ezt fogom betenni életem legokosabb ötletei közé. Rengeteg kérdésük volt. Néhány ezek közül eléggé előrehaladott és cifra. De mindenre válaszoltam. Így már ők is teljesen képben voltak. Számomra meglepő módon mindketten el voltak alélva a helyzettől. Kezdtem úgy érezni, hogy talán én működöm rosszul. Lehetséges, hogy valójában pozitív dolog lenne a bulvárújságok cikkezése? A válaszom továbbra is: ki van zárva.

- Bármit is mondasz ez nagyon izgalmas. – kezdte Grace. – Gondolj csak bele. Őszintén. Itt vagy te, egy tök átlagos lány és az életed egyszer csak fenekestül felfordul.

- Pont ez a gondom, lányok. Nem akarom, hogy felforduljon. Szerettem úgy az életemet, ahogyan volt. Én nem vágyom a rivaldafényre.

- Nos, ha úgy nézzük, tényleg szívás.

- Az. Csak annyira furcsa ez a helyzet. Főleg így, gondolom, a hátam mögött mindenki erről beszél. – mondtam. Mindketten fészkelődni kezdtek ültükben. – Így van, ugye?

- Hát, az az igazság, hogy hallottunk ezt-azt. Odabent a sminknél beszélték a lányok, hogy látták a képeket az újságban és feltűnt nekik, hogy mennyire jóban vagy Robbal a forgatás közben. – mondta Sophie.

- Nekünk persze leesett, hogy csak te lehetsz az, mert mi tudunk dolgokat amiket ők nem. De nyugi nem mondunk senkinek semmit sem, csajszi. – nyugtatott meg villámgyorsan Grace.

- Köszi lányok, tudtam, hogy bennetek bízhatok.

- Nem vagyunk olyan pletykásak, hogy rögtön kiadjunk mindent.

- Rögtön? – kérdeztem ijedten.

- Jaj, nem úgy gondoltuk, na. – nevetett Sophie.

- És kiket hallottatok rólunk beszélni egyébként? – a kíváncsiságomnak nem tudtam gátat szabni.

- Pár lány, aki velünk dolgozik és valaki a világításosoktól. Ja, és Lisa is volt bent nálunk még reggel. Ő mesélte, hogy Rob megjött… és említette azt is, hogy veled. De a többiek nem akarták elhinni neki, ami mondott.

- Oh, remek, gondoltam, hogy Lisának nem fog tetszeni a szituáció.

- Figyelj, szerintem ne húzd ki annál a csajnál a gyufát. – tanácsolta Grace.

- Mire gondolsz?

- Néha benéz hozzánk, elég jóban vannak Terry-vel. A lényeg, hogy nem ő legkedvesebb nő, akivel valaha is találkoztunk, maradjunk ennyiben.

- Ez ismerős, velem sem valami kedves. – jegyeztem meg savanyúan.
Lassan a vége felé közeledett az ebédszünet. Hirtelen az eszembe villant, hogy fogalmam sincs Rob merre lehet. – Nekem mennem kell dolgozni, bocsi. – szedtem össze gyorsan a cuccaimat.

- Áhá, dolgozni, mi? – Gondolom viccesnek szánta a célzását Sophie, de én csak ideges lettem tőle. Gyorsan körbe pillantottam remélve, hogy senki sem hallotta meg.

- Psszt! Nem szeretném, ha még többen rólam csámcsognának a hátam mögött. –huppantam vissza a székre.

- Nyugi, mondtuk már. Mi vigyázunk a titkodra. De ők sem hülyék, Em. Le fog nekik esni a dolog. – mondta Grace. - De figyelmeztetlek, hogy lógsz nekünk még egy bulival. Emlékszel? Csak mielőtt megint eltűnsz előlünk, szólok. – terelte el a témát más irányba Grace.

- Tudom, nem felejtettem el a meghívást. De most itt van Bogi is és valamivel ki kell engesztelnem, kissé elhanyagoltam. Mit szólnátok egy közös bulihoz? Megismerhetnétek egymást. Na? – Ettől az ötlettől rögtön jobb lett a kedvem. Reméltem, hogy tetszeni fog nekik is.

- Nem rossz ötlet, benne vagyok. – felelte Grace.

- Én is. Amiben buli van, abban benne vagyok. – ragyogott fel az arca.

- Oké, akkor majd felhívlak titeket. – mondtam, majd elsiettem.

Fogalmam sem volt róla, hogy merre lehet Rob. Legutoljára, mikor láttam, éppen egy jelenetet vettek fel vele, még délelőtt, de engem akkor éppen Lisa ugráltatott. Gondolom szimpla szimpátiából. Nem volt akkora szerencsém, hogy elkerüljem Lisát, így ismételten befogott kemény rabszolgamunkára. Még sosem fogott el ekkora öröm a nap végén.
Már csak Robot kellett megtalálnom.
A telefonom pont akkor kezdett el rezegni, mikor éppen készültem benyomni a gyorshívó gombomat. Ja, igen, már gyorshívón volt.

- Merre vagy? Gondoltam együtt ehettünk volna, de nem találtalak. – szólt a túloldalról a hang, ami pár pillanat alatt képes volt előidézni a hangulatváltozásomat.

- A lányok elkaptak. Bocsi. – Gyorsan körbenéztem merre is vagyok éppen. – Most mentem el a parkoló mellett, mindjárt az öltöző kocsidnál vagyok. Te hol vagy?

A túloldalról nem hallatszott válasz.

- Hahó! Merre vagy? – kérdeztem még egyszer, hátha nem hallotta.

- Pont itt. – kapott el játékosan hátulról, majd gyorsan magához húzott.

Tudtam, hogy pont az ilyen kis akciókat kellene elkerülnünk, ha nem szeretnénk, hogy mindenki rólunk beszéljen a forgatáson. De egyszerűen nem tudtam ezt az aprócska pillanatot megtagadni magunktól. Puha ajkai érintését éreztem a nyakamon. Hirtelen azt kívántam bárcsak máshol lettünk volna. Valahol, ahol nem figyelnek minket árgus szemekkel. Minden porcikám azt kívántam bárcsak ne kellene ellenállnom a kísértésnek.
Ő is rájött, hogy talán nem itt kellene folytatnunk, amit elkezdtünk, így kézen fogva sétáltunk vissza az öltözőjéhez. Persze most mindenki azt kérdezi magában, ha egyszer nem szeretnénk, hogy mi legyünk a beszéd központjai, miért nem rejtegetjük jobban a kapcsolatunkat. Jogos kérdés. De ha egyszer azzal lehetsz, akit szeretsz, ha ott van melletted egy érintésnyi távolságra, főleg, ha ez a távolság vészesen rövidülni kezd kettőtök között, a józan ész egyszerre megszűnik létezni. Már csak ő számít és te. Ti ketten a mindenség felett.
Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó eltűnt alólam a talaj. Hirtelen karjaiban találtam magamat. Olyan energiával csókolt meg, mintha minimum egy hete látott volna utoljára. Minden külön töltött pillanat benne volt ebben a pár másodpercben. Csókunkat csak a levegő miatt szakítottuk meg. Közben kényelmesebb helyzetet vettünk fel egymás karjaiba fonódva hevertünk az ágyon. Úgy látszott így teljesen el tudtunk merülni egymásban.
Annyira sajnáltam, hogy nem maradhattunk abban a helyzetben örökké. Annyira megnyugtató érzés volt. Mikor mellettem volt annyival könnyebb volt nem a külvilágra gondolnom.

- Tudom, hogy mennünk kell, de maradjunk még pár percet. – mondta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

- Ha rajtam múlna, nem szabadulnál meg egykönnyen innen.

- Hiányoztál délelőtt. Alig láttalak, pedig mellettem kellett volna lenned.

- Lisa elrabolt. Szerintem tudja, hogy ezzel jól kiszúr velem. – feleltem keserűen. – Nem önszántamból rohangáltam neki a legapróbb dolgok miatt gondolhatod.
Nyomtam egy aprócska csókot a nyakára.

- Miattam ilyen veled, ez nem helyes. Azt hiszem féltékeny, nem gondolod? – kérdezte.

- Végre, hogy észrevetted. – néztem rá ironikusan.

- Na, most ugye nem leszel te is féltékeny rá? – kérdezte kétségbeesett arccal. – Mert semmi okod sincs, ugye tudod. Lisára én sosem néznék úgy. Sosem. Még csak nem is bírom a stílusát sem. – Olyan volt, mint egy kétségbeesett kiskutya.

- Nyugi. Dehogy gondoltam ilyenre. – nyugtattam meg. – Bízom benned. – Vallottam be neki őszintén.
Nem gondoltam volna, hogy viszonylag ilyen rövid időn belül ezt a szót ki tudom majd mondani valakinek is. Arra pláne nem gondoltam még álmomban sem, hogy pont itt Londonban fog újra elérni ez a régen oly ismerős érzés.
Nem tudom mi ütött belém, de hirtelen egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcomon. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de az emlékek villámgyorsasággal kezdtek a felszínre törni bennem. Gyorsan letöröltem a könnycseppet, de Rob figyelmét nem tudtam elterelni.

- Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – kérdezte aggódva.

- Nem, nem mondtál semmi rosszat. – szipogtam, már nem tudtam megfékezni a feltörő érzelmeimet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, tényleg megbízom benned. És, hogy tényleg fontos vagy nekem. – Bújtam vissza karjai közé.
Védelmezően húzott magához.

- Jól van. Te is fontos vagy nekem, kicsim. Sosem akartam volna, hogy neked is érzékelned kelljen ezt az oldalt. De én itt vagyok, nem hagyom, hogy bárki is ártson neked. Elhiszed?

- El. – emeltem fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. Közben szinte teljesen átnedvesedett a pólója a hirtelen jött sírórohamomtól. – De nem ez a baj. Én csak… csak azt akartam, hogy tudd, ennyi.

- Van valami, igaz? Valami, amit még nem mondtál el. Valami bánt. Látom. Szeretnék segíteni. Hagyd, hogy segítsek.

- Ha elmondanám, félek, hogy más szemmel fogsz majd rám nézni. Mindenki azt teszi. Mintha szánni való lenne rajtam. Nem akarom, hogy te is úgy tekints rám.

- Nem tenném. De nem kell elmondanod most. Majd, csak ha készen állsz rá.

- Nem szeretném titkolni előled, ez nem olyan dolog, amit titkolni lehet valójában. Igazából nem olyan dolog, ami miatt szégyenkeznem kellene, de mégis megteszem néha. – hajtottam le a fejemet.

- Bármi is legyen az, én itt leszek utána is.

- Tudom, csak kínos. Kicsit olyannak érzem magamat, mint egy leselejtezett áru. – vallottam be neki az igazat.

- Te sosem leszel kiselejtezett áru. – vette két keze közé az arcomat. – Mindig is az extrák, a különlegességek része leszel. Bárki mást mer állítani, annak velem kell számolnia.
Ismét közelebb bújtam hozzá, majd nagyot sóhajtva kezdtem el bátorságot meríteni.

- Em, mégis mi az, ami ennyire a lelkedet nyomja?