12. fejezet – Cover story

Sziasztok!

Sikerrel hazaértem Pécsről. Vége az első egyetemistaként eltöltött hetemnek. Jelenleg az kell mondanom: IMÁDOM. Persze ez a tanulásra fordított idő növekedésével változni fog, de most még ez a helyzet.

A fejezetek hétvégente várhatóak, de ha tudom oldalra kiírom majd a pontos időket. Sajna ez nem biztos, hogy mindig összejön majd, a héten nem is volt netem például. :(

Jó olvasást Nektek!

Puß

***

"Vigyél színt életembe, a gondok káoszával!" / 500 nap nyár/

Második napja, hogy ajtócsapódásra ébredek. Ezúttal a bejárati ajtóéra. Biztosan Bogi az, gondoltam. Lassan kikászálódtam az ágyból, felkapkodtam valami ruha félét és a nappaliba mentem. Igazam volt, a konyhába éppen Bogi pakolta le a cuccokat.

- Olyan rendes vagy, hogy lementél. Látod ez sem szép dolog tőlem. hagyom, hogy te menj vásárolni, pedig nekem kellene.

- Most viccelsz ugye? – mondta kissé zaklatottan. Most vettem csak észre, hogy kissé kipirult az arca. – Inkább ne menj sehova, ha jót akarsz. Huh, kidobom a tüdőmet, futottam. – szedte gyorsan a levegőt.

- Miért? Mi van? – kérdeztem.

- Tudod ez várható volt. – mondta, amikor már képes volt rendesen beszélni. – Szóval leugrottam ide a közelbe vásárolni pár dolgot a kajához és szemben megláttam ezt. – tett le egy angol újságot az asztalra.
Hirtelen kikerekedtek a szemeim.

- Ne! Ez nem lehet igaz. – mondtam kétségbeesetten.
Az újság címlapján díszelgő kép tegnap este készült, középpontjában Robbal és velem. A fotó éppen akkor készült, mielőtt még beszálltunk volna a kocsiba, éppen amikor Rob apró csókot nyomott a homlokomra.

- Szerinted ezt már otthon is leközlik a lapok? – kérdeztem idegesen.

- Nos az interneten tutira tele lesz vele minden bulvár, rajongói lap, stb. – ült le mellém. – Minden oké?

- Azt hiszem. Csak úgy gondoltam ezen még ráérek aggódni. – temettem kezembe az arcomat. – Fel kell hívnom anyut, ha előbb látja meg az újságokat, mint beszélnék vele, tutira ki fog akadni.
Gyorsan tárcsáztam hát anyukámat. Meglepődve vette fel a mobilját, korán volt még ahhoz, hogy felhívjam, általában délután szoktunk beszélni. Elmeséltem neki mindent pontosan. Azt szerettem volna, ha megérti milyen fontos nekem most Rob. Meséltem neki a randinkról, a tegnap estéről. Eléggé aggódott, de megnyugtattam, hogy nem kell. Nincs miért. Tisztában voltam vele, hogy ez nem teljesen igaz, de a kegyes hazugság nem akkora bűn. Megkértem, hogy bárki is kérdezi tőle, hogy mit tud az ügyről ne nagyon osszon meg információkat. Talán a rokonaim nem tennének semmi rosszat sem, de másoktól kitelhet bármi egy nagyobb pénzösszeg reményében.
Miután letettem a telefont kezembe vettem az újságot, jobban szemügyre vettem. Próbáltam különböző szemszögekből nézni a fotót, végül sikerült bebeszélnem magamnak, nem is annyira egyértelmű, hogy a képen én szerepelek.
Persze azoknak, akik a környezetemben vannak egyértelmű, na de vajon az utcán is felismernének?
Nem volt több időm ezen filózni tovább, hirtelen egy kar fonódott a csípőmre. Biztosan szívrohamot kaptam volna, ha nem ismerem fel a karok tulajdonosát már az illatáról. Meglepő belépője után csókot nyomott a nyakamra, majd szembe fordított magával.

- Jó reggelt! – kaptam immár egy rendes köszöntést. Nem mintha az előző módszerével bajom lett volna, csak a szívbajt ne hozza rám máskor.

- Megijesztettél. Korai vagy még, tudod?

- Eseménydús reggelem volt. De amint látom neked is. – vette ki a kezemből az újságot. – Minden oké? – nézett rám kémlelő tekintettel.

- Azt hiszem. Végül is még nem volt egy közös képem sem veled. – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Leülünk? - kérdezte. – majd magával húzott a nappali felé. – Sajnálom, hogy ez lett, jobban kellett volna vigyáznom rád. – kezdte a bocsánatkérést, de leállítottam.

- Nem kell ezért elnézést kérned. Nem a te hibád.

- Dehogynem. Ha én nem vagyok, nem fényképeztek volna le azok a hiénák, és akkor nem virítana ott a képünk minden nyomorult pletykalapon. Jobban kellett volna figyelnem, hogy hova viszlek titeket. Szerencsére Bogiról még nincs kép. Tudom, hogy nem szeretnél rivaldafénybe kerülni. Sajnálom tényleg. És megértem, ha ezek után te nem csinálod ezt tovább. Tényleg.
Hirtelen nem értettem miről is beszél. Nem csinálom tovább? Ó te jó ég!

- Mi? Ezt felejtsd el! Olyannak ismertél meg, aki pár fotó miatt feladná ezt az egészet ami kettőnk között van? Nem érdekelnek az újságok.

- Nem túloztam, tényleg az összes újságban le fogják közölni. Holnapra mindenhol ott lesz: internetes portálokon, fórumokon, rajongói oldalakon. – mondta elkeseredve.

- Oké. De menni fog. Tudom, hogy ez veled jár. De kibírom, ha segítesz. Fontosabb vagy nekem, mint hogy feladjam. - simítottam meg az arcát.

- Itt leszek. – ígérte. – Bár magamat sem tudom megóvni ezektől, de vigyázok rá. Ígérem. - vont közelebb magához.
. Annak ellenére, hogy tudtam nagyon nem tehet ellenük semmit sem, mégis biztonságérzettel töltött el a tudat, hogy itt van velem. Rob mellkasának dőlve ültünk a kanapén, mikor Bogi belépett a nappaliba

- Minden oké? – kérdezte.

- Már igen. – Feleltük kórusban, mire mindketten elvigyorodtunk.

- Várj, hogy jöttél be? – kérdeztem Robtól.

- Pont vittem le a szemetet, mikor szembetalálkoztunk. – felelte helyette Bogi.

- Na ne már, hogy a szemetet is te viszed ki! Korai már nekiállni a kajának?

- Nem, maximum hamarabb eszünk.

- Szóval maradsz ebédre? – kérdeztem ismét Robot. – Igazi magyar étel lesz. Gulyást főzünk. – mondtam lelkesen.

- Persze. Meg fogom én azt enni? – kérdezte bizonytalansággal teli arccal.

- Biztos, hogy megeszed! Képes lennél nem megenni, amit mi főzünk? Na, ez szép mondhatom. – tettem keresztbe a karjaimat magam előtt.

- Nem úgy értettem. – győzködött. De továbbra is a sértődöttet játszottam. – Na! Hogy győzhetnélek meg? Hmmm…- hajolt egyre közelebb az arcomhoz.

- Van egy két ötletem. – feleltem elhaló lélegzettel. – Ha gondolod, megmutathatom.

- Na, lássuk. – azzal lecsapott rám.
Újra beletúrtam kócos hajába. Kezei ismét lefelé kalandoztak, de ezúttal is meg kellett szakítanunk a csókot. Rob telefonja rántott vissza minket a valóságba.

- Ezt fel kell vennem, bocsi.

- Szia anya! – nézett rám bocsánatkérőn. – Igen láttam. Jól van. Nem, nem esett pánikba. Igen, itt van mellettem.
Rob az anyukájával beszélget. Persze már sokat hallottam róla és a családjáról, de fogalmam sem volt milyen is lehetett a valóságban. Kíváncsi lettem volna honnan örökölte a tehetségét, vagy a káprázatos szemeit.

- Tudom. Tudom. Bocsi. Tényleg nagyon sajnálom, képzelheted, hogy én sem így terveztem. Oké, tudom, hogy nem tetszik, hogy hamarabb látod az újságokban, mint személyesen, de… - sóhajtott. – Igen. Jó. Majd meglátjuk. Igen tudom, hogy nem szereted a paparazzikat. Talán azt hiszed, hogy én annyira rajongom értük? Oké. Lizzy? Ja, majd felhívom, hogy mi van. Oké, megmondom, megkérdezem. Ígérem. Szia. Én is szeretlek, szia anyu!
- Bocsi, csak néha túlzásba viszi az aggódást.

- Mint ha csak én beszéltem volna az anyukámmal. De elég jól fogadta az egészet.

- Aggódik érted. Fél, hogy esetleg megrémültél és nem szeretnéd tovább folytatni ezt. – mutatott kettőnkre. Nos, az már meg van, honnan örökölte a bizonytalanságát. - És a lelkemre kötötte, hogy vigyelek el amint tudlak. Eléggé a szívére vette, hogy az újságok lapjairól kellett megismernie.

- Aranyos tőle, hogy aggódik, bár még nem is ismer. Huh, őszintén nem is gondoltam volna, hogy majd elvinnél hozzájuk. Kicsit korai lenne, nem? Mármint mit fognak rólam gondolni?

- Mit? Hogy te vagy az a nő, akiért odavagyok. – felelte csibészes mosollyal az arcán.

- Ha így áll a dolog, akkor rendben van. – feleltem. – Említetted Lizzy. Ő a nővéred, ugye?

- Igen, hazajött, majd fel kell hívnom. Na, de menjünk segíteni a konyhában, mert különben nem kapunk majd ebédet. – tolt a konyha irányába.

- Nem kell segítened, majd megcsináljuk, elég, ha nézel és ott vagy mellettem. – adtam egy csókot az arcára.

- Azt hiszed, hogy csak láb alatt lennék, igaz? Két nővérem van, jobban tudok főzni, mint hinnéd.

- Tényleg? - vontam kérdőre a szavait.

- Na, jó a jobban kicsit erős túlzás volt, de nem vagyok konyhai analfabéta. – büszkén húzta ki magát.

- Pedig nálam nem nehéz jobbnak lenni. Na, gyere és bizonyítsd.
Elkezdtük közösen összerakni az ebédet. Persze Robnak számtalan kérdése volt hozzánk. Mindenről, ami magyar. Az ételről, az országról, a hagyományokról, a kedvenc helyeinkről, a zenéről, filmekről, suliról még a pasikra is rákérdezett. Mármint ezt a kérdést Boginak szegezte inkább, hiszen én éppen az ölében ültem mikor már minden a fazékban rotyogott.
Közben beigazolódott a sejtésem, Rob a konyhában is megállta a helyét. Ő a tökéletes pasi.
Az ebéd felségesre sikeredett. Megterítettünk, majd nekiláttunk az evésnek. Rob elsőre bizonytalanul méregette a tányérja tartalmát, majd miután megkóstolta sokkal bátrabban kanalazott belőle. Az eredmény az lett, hogy mindannyian tele hassal álltunk fel az asztaltól.
Bogi mindenképpen el akart volna mosogatni, de ezt nem engedtem. Ebéd utáni sziesztát tartottunk. Ez nagyjából annyiból állt, hogy én Rob karjaiban feküdtem a nappali kanapéján elterülve, Bogi pedig a telefonra tapadva beszélgetett Gáborral.

- Milyen régen ismeri a pasit? – kérdezte Rob úgy a beszélgetésük kezdete után 1 órával.

- Nem olyan régen, de Boginak nagyon tetszik.

- Igen, az biztos. Különben nem tudnának ennyit beszélni. – felelte mosolyogva.

- Mondod te, akinek be nem áll a szája. – tettem játékosan mutatóujjamat a szájára.

- Hát ez egy régi betegség nálam, segítened kellene rajtam. – mondta játékosan. Közben közelebb tornásztam magamat hozzá. .

- Talán tudok egy módot. – mondtam, majd megcsókoltam. Karjai ismét körbefonódtak a testemen, már amennyire ezt a pozíciónk engedte.

- Azt hiszem, hogy pályát tévesztettél, tökéletes orvos válna belőled.

- Ez még viccnek is rossz.

- Ugyan miért? Persze úgy gondoltam, hogy az én személyi orvosom. Másnak a közelébe sem engednélek.

- Szóval teljesen elszigetelnél, nem szép dolog a kisajátítás.

- Tényleg minden oké? – kérdezte halkan miközben próbált a szemembe nézni.

- Igen, jól vagyok. Még nem loholnak a nyakamban, ne izgulj miattam.

- Nem olyan egyszerű ám megszokni a nyilvánosságot, nem szeretnélek emiatt elveszíteni. – nézett rám szomorú szemekkel. Értem aggódott, a törődése hízelgő volt, nagyon jól esett. De nem szerettem volna, ha ez teherként nehezedne a vállaira. Azt mondtam, jól vagyok. De még semmiféle tapasztalatom nem volt ebben a témában. Azt mondta a képek mindenhol megjelennek majd, de még csak egy újságot láttam. Ami igazán aggasztott az a munka volt.

- Ne aggódj, mondtam már. Az egyetlen dolog, amitől félek, az a hétfő. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok olyan lány. De akik nem, azok mit fognak gondolni rólam? Lehet, hogy egy számító hírnévéhes tyúknak tartanak már most is, aki kifekszi magának az előrelépését. – vallottam be a félelmeimet.

- Ezt verd ki a fejedből gyorsan! Te egy intelligens és tehetséges lány vagy. És pontosan tudjuk, hogy mi a helyzet. Ezen ne is gondolkozz! Oké, kicsim? – simította meg az arcomat.

- Oké. – sóhajtottam. – És szeretem, amikor azt mondod kicsim. – mosolyodtam el.

- Kicsim. – szólított ismét a kedvenc becézgetésemen, majd egy cuppanóst nyomott ismét az arcomra. – Mennyi az idő? Lizzy meg fog ölni, ha nem ugrom be hozzá. – nézett rám szomorúan. El kell őt engednem, győzködtem magamat.

- Menni akarsz?

- Muszáj, lassan 2 hónapja nem láttam a nővéremet. Lenne kedved eljönni velem? – nézett rám reménykedően.

- Ha már régen nem láttátok egymást, nekem nem sok keresni valóm van ott. Menj csak nyugodtan, én megértem. – mondtam, közben felültünk a kanapén. Túlságosan megszerettem a pozíciónkat, nehezemre esett kibújni a védelmet jelentő karjai közül.

- Nem szívesen hagylak itt. – mondta magához húzva.
Biztosan beletelt negyed órába még eljutottunk a nappaliból a bejárati ajtóig, pedig alig volt 5 méter közöttük. De hol egyikünk, hol másikunk nem akarta továbbengedni a másikat.
Szigorúan a lelkemre kötötte, hogy ma inkább ne mászkáljak a városba. Nem is nagyon lett volna hozzá kedvem. Mikor végleg elbúcsúztunk – nem húztam vissza újra magamhoz – megígérte, hogy holnap reggel ismét értem jön. Bár ez már olyan magától értetődő dolog volt lassan.

A nap hátralevő részében nem csináltunk Bogival semmi eget rengető dolgot sem. Betelepedtünk a nappaliba, vacsorára szendvicseket készítettünk, kinyitottunk egy üveg bort és tv-t néztünk. Először nem találtunk semmi érdekeset sem, csak kapcsolgattunk, majd jobb híján a híreknél akadtunk ki. Mielőtt még elkezdődhetett volna a bulvár rész, Bogi kikapta a kezemből a távirányítót és elkapcsolt.
Kérdően meredtem rá.

- Ugyan már! Minek nézzek én angol híradót, nem itt lakom. Keressünk valami szórakoztatóbbat. Szerintem most megy a British Got Talent, nem? – kezdte el keresni a csatornákat. – Na, látod igazam volt. –adta vissza a kezembe a távirányítót.

- Köszi. – néztem rá hálásan.
Örültem, hogy itt van velem, pont most. Mert lehet, hogy jól voltam idebent a kis lakásomban, de nem biztos, hogy holnap is ugyanilyen jól leszek, ha elmegyünk a forgatásra.

Most az egyszer nem vártam a holnapot, annak ellenére sem, hogy ez egy teljes napot jelentett Rob mellett. Már nem a megszokott helyszínen fogunk dolgozni, hanem egy másik külső helyszínen. London mellett nagyobb településen lévő kúriában.
Miután az ágyba bújtam, nehezen akart lecsukódni a szemem. Próbáltam a holnap elém táruló tájra és a jó dolgokra koncentrálni, de nem jártam nagy sikerrel.
Végül Robnak köszönhetően lett teljes a nyugalmam. A megváltás telefonhívás alakjában ért el.

- Szia kicsim! Alszol már? – kérdezte szinte suttogva.

- Nem igazán jön álom a szememre. Valami baj van? – kérdeztem ijedten. Reméltem, hogy nem azért hív, hogy holnap nem tudunk együtt menni. Az szörnyű lenne.

- Nem, csak most engedett el Lizzy. Mindenképpen be kell, hogy mutassalak neki.

- Oké, már várom. Akkor jó volt az estéd, örülök.

- Csak azért hívtalak, hogy jó éjszakát kívánjak neked.

- Neked is jó éjt!

- Én arra gondolok, hogy holnap veled leszek, így talán hamarabb itt lesz a reggel. Gondolj valami szépre és ne izgulj! Legyél jó!

- Akkor egyértelműen rád fogok gondolni. – mondtam mosollyal a hangomban. – Jó éjt!
Hangjának és nyugtatásának köszönhetően percek alatt elnyomott az álom.