17. fejezet - Találkozások

Először is, köszönet drága Breeconak, hogy ilyen hamar jött és olvasott, javított, meg minden.

Köszönöm nektek a fantasztikus véleményeket, nagyon jól esnek. Még a párszavasok is. Úgy tudok miattuk vigyorogni, mint annak a rendje. :D :D Főleg, hogy mostanában mindent megkönnyezek.... No comment. XD

Végül a pendrive vadászatom megoldódott, de úgy imádom, hogy a saját dolgaimat úgy kell visszaharcolnom magamhoz.

Remélem jól telik a Halloween mindenkinek és egy kicsit én is hozzájárulok ehhez.

Oldalra feltettem egy közvélemény kutatást ----- kattintsatok :) elviekben lesz még, de előtte még kiteszek pár új képet a szereplőkről :)
Oh, és Gábor képe is kikerült. :D

Jó olvasást!

Puß

Gitka

***
 "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást. ehhez mit szólsz?"

Hazaérve Bogi izgatott tekintetével találtam szemben magamat. Szinte arra sem hagyott időt, hogy lerakjam a cuccaimat. Ott toporgott az ajtómban, miközben gyorsan magamra kaptam valami kényelmesebb ruhát. Majdnem neki is ütköztem kifele jövet. Szinte izgatottabbnak tűnt, mint Byron – a vadászgörényem - sétáltatás előtt. Szegénykét is elhanyagoltam mostanában, de eldöntöttem, hogy majd kiengesztelem egy nagy sétálással a közeli parkban. Odakint a délelőttinél sokkal melegebb volt, akár most is megejthettük volna ezt a sétát. De Bogi nagyon úgy tűnt, mint akinek egy nagy kanapén üldögélős beszélgetésre volt szüksége. Viszont majdnem éhen haltam.

- Mi lenne, ha csinálnánk valami szendvicset gyorsan? Aztán mesélsz, és faggathatsz is?

- Te csinálod, én mondom. – sürgetett, miközben megcéloztuk a konyhát.

- Oké. – egyeztem bele.
Gyorsan belekukkantottam a hűtőbe, rájöttem, hogy egy saláta sokkal jobb ötlet lenne. Miközben én összevágtam a zöldségeket, Bogi nagy kedvel mesélt a tegnap estéjéről.

- Miután elmentünk táncolni, szinte meg sem álltunk. Hatalmas arc az a pasi, komolyan.

- Tényleg az. Láttam, hogy mennyire bele voltatok melegedve a buliba.

- Ja. Olyan figurákat bevett néha – mosolygott az emlékek miatt. – Egyszer majdnem fel is löktünk egy pasit.

- A végére elég sokan lettek, nem igazán olyan lett, mint terveztük, de azért remélem, hogy mindenki jól érezte magát. – jegyeztem meg.

- Viccelsz? Hatalmas volt! – nyomta meg a szavakat, hogy ezzel is érzékeltesse érzéseit. – Mondtam a telefonba, hogy Bobby énekelt is?

- Ezt nem mondtad. Komolyan? – kérdeztem csodálkozva, miközben már az öntettel ügyeskedtem.

- Pedig, de. – sóhajtotta.

Kérdőn néztem vissza rá. Sejtette mit akarok az egészből kihozni.

- De csak ennyi. Jól néz ki, vicces, kedves, de csak, mint egy pasi, akivel elvoltam. Mellesleg ma is beszéltem Gáborral.  – Úgy jegyezte meg ezt az információt, mintha csak valami jelentéktelen dolog lett volna. Én rögtön témára kaptam.

- Na, és mi a helyzet?

- Csak dumáltunk, mint szinte idáig minden nap. Nem szeretném kézhez kapni a telefonszámláját. – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy ez nem normális dolog, mert nem is ismerem annyira. De hiányzik!

- Nem fogom ezt mondani. – ígértem meg.

- De tényleg furcsa, hiszen még nem találkoztunk sokszor, de naponta beszélek vele. Mindig ő hív, és annyira aranyos. Szinte mindenről beszélünk, szóval igazából ismerem is, meg nem is. 
Most először láttam ilyen fajta fényt a szemeiben. Most döbbentem rá, hogy milyen fontos is ez az egész kapcsolat a számára.

- Majd bepótoljátok ezt az időt. – mondtam neki.

- Ha rajtam múlik biztosan. - bólintott. – Sőt azt mondta ki jön elém a géphez. Majd ő hazavisz. Mármint az albérletbe.  – pörgött bele a mesélésbe.
Ekkor esett le mit is mondott. Úgy beszélt a hazameneteléről, mintha már tudta volna mikor is fog hazamenni. Elfogott egy enyhe pánik. Itt hagy a legjobb barátnőm? Szinte nem is volt időnk, hogy normálisan együtt legyünk, és most haza megy.

- Ezt most úgy mondtad, mintha tudnád mikor mész haza. – néztem rá riadt, kérdő tekintettel.

- Ne haragudj, de nem tudok tovább maradni. Beszéltem anyuval, vasárnap megyek haza. És akkor Gábor is ki tud jönni értem. De muszáj látnom. Hiányzik! És ezt most tényleg nem akarom elszúrni azzal, hogy ennyit várunk a tényleges randinkig. – mosolygott rám félve, mintha én nem örülnék annak, hogy végre boldognak látom.

- Megértem, csak annyira fogsz hiányozni! – öleltem meg gyorsan. Még szerencse, hogy közben már a nappaliban ültünk és a saláták az asztalon voltak, különben biztosan magunkra borítottuk volna. Mint két óvodás úgy kezdtünk el egymás nyakában zokogni.

- Jól van, elég legyen! – törölte le gyorsan a könnyeit. – Úgy viselkedünk, mintha nem is látnánk többet egymást.

- Oké, tudom. – tettem én is rendbe magamat. – Sajnálom, hogy csak ennyi ideig voltál itt. Tudom, hogy nem voltam a legjobb barátnő.

- Jaj, ne izélj már. Majd legközelebb. Ha nekem is lenne más programom, én sem lógnék veled egyfolytában. Különben meg a pénteki bulival mindent bepótolhatunk. – kacsintott rám. – Egyébként úgyis hazajössz nemsokára. Nem?

- Nem tudom, miért gondolod?

- Hát Kitti esküvőjére, természetesen. – emlékeztetett.

- Ha egyáltalán ráeszmél, hogy nekünk még nem is szólt. – nevettem fel. Eléggé jellemző volt Kittire, hogy annyira szétszórt legyen, hogy elfelejtse elújságolni, megkérték a kezét.

- Majd Tamás emlékezteti, ha lenyugodnak.
Hihetetlen volt, hogy tényleg férjhez megy a barátnőnk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy végeztünk a gimivel.

- De komolyan kérdeztem, azt, amit. Hazajössz mostanában? Az esküvőn kívül gondoltam.
Most az egyszer nem szerettem, hogy ennyire a lényegre tud tapintani. Ez egy jó kérdés volt. Túl jó. Hogy haza megyek-e? Nem tudom.

- Nem tudom. Tényleg nem. Gondolkoztam rajta, hogy hazamenjek, de fogalmam sincs. Be kellene fejeznem a sulit, tudom. Be akarom, csak nem tudom, hogy hol.

- Szóval maradsz.

- Nem ezt mondtam, csak… ez nem ilyen egyszerű. Otthon ott vagytok ti, a szüleim. Ott kezdtem el mindent. De ha itt maradok, sokkal jobb esélyeim vannak, nem? De nem akarok még egy félévet passziválni az biztos. A végén, még előttem végeznél. – böktem oldalba.  Bogi is passziváltatta egy félévét, még előttem. Hát, igen nem egy egyszerű dolog a pszichológia, az már biztos. Ő velem ellentétben a pénzkeresés egyszerűbb módját választotta és országhatáron belül maradt. Lehet, hogy ő csinálta logikusan, de akkor sem bántam meg a döntésemet.

- És most itt van Rob is. – tette hozzá.

- Igen, itt, de ez nem változtat semmin sem.

- Biztosan? Mondtad már neki, hogy folytatod az egyetemet?

- Tudja. Gondolom, hogy tudja.  – bizonytalanodtam el. – Nem beszéltünk erről tényszerűen, de tudja, hogy csak 1 félévet halasztok, ebből ki lehet következtetni dolgokat.

- Oké, csak kérdeztem. Én örülnék, ha hazajönnél. – mondta. – Unom, hogy a bulik közben állandóan Réka nyavalygását kell hallgatnom.
Réka – Bogi egyik csoporttársa – igen rózsaszín személyiség volt. Még Kittinél is rosszabb. A csaj apuci kedvencének tipikus esete. A vele eltöltött pár óra halálos volt, de mivel alapjáraton normális is tudott lenni, Bogival jól kijöttek. Én pedig jó barátnőhöz híven elviseltem.

- Oh, te szegény. Majd nyár végén még visszatérünk erre a kérdésre, oké? Addig még bőven van időm. És az esküvőre tuti hazamegyek, szóval nem kell pánikolnod. – próbáltam megnyugtatni.

- Hát, oké. De azért előtte még piszkállak vele, ismersz.- vigyorgott. -  Na, mi a terv mára?

- Nem tudom, mivel mindenképpen haza akarsz menni a hétvégén, mi lenne, ha csak itthon lennénk? – tanácsoltam. – „Elő- kettes-csajos- este”.
Fejet csóválva nézett rám. Fogalmam sem volt, mégis mi rosszat mondhattam.
- Mi van? – kérdeztem.

- Felejtsd el rögtön. Nekem programom van. – lóbálta meg a mobilját. – Sőt, ha leszel olyan kedves és megdobsz a laptoppal, akkor nem kell órákon keresztül a mobilt tartanom és még láthatom is. – rebegtette meg a szempilláit.

 -Ah, kis puncsos. Szóval le akarsz rázni? – hitetlenkedtem.

- Helyes meglátás. Már persze, csak akkor, ha megkapom a laptopot és ha van valami ötleted, hogy lefoglald magadat. – mondta miközben kivitte a konyhába az üres tányérokat.

- Majd keresek valakit, aki talán nem ráz le. – kiáltottam utána.  – Imádlak!

- Tudom. – hangzott kintről a válasz.
Persze nem sokáig kellett azon gondolkoznom, mivel is töltsem a mai napom további részét. Bevetettem magamat a szobámba és tárcsáztam az érintett személyt.

- Hello! – szóltam bele vidáman. – Mit csinálsz? – kérdeztem huncutul.

- Éppen unatkozom a gyönyörű barátnőm nélkül. Hiányzol! – Imádtam mikor arra emlékeztetett, hogy Én vagyok a barátnője.

- Te is nekem. – mondtam. – Mit szólnál, ha orvosolnám ezt a problémát? Nagyon úgy néz ki, hogy ma nem igazán vagyok kívánatos személy itthon.

- Ugye nincs baj? – kérdezte aggódva. – Összevesztetek?

- Dehogy. – nevettem fel hangosan. – Pont ellenkezőleg. Legalább így nyugodtan beszélhet Gáborral és tudja, hogy úgyis csak rád gondolnék. – vallottam be.

- Akkor ott vagyok érted egy fél óra múlva. – mondta gyorsan.

- Elmegyek én tax….- de természetesen belém fojtotta a szót.

- Ne is gondolj rá. Sietek. Szeretlek.
Tudtam,hogy nem a legjobb ötlet, ha ennyit mászkál, de a hiánya mindent eldöntött.

Lezuhanyoztam, magamra kaptam egy friss ruhát, majd egy másikat gondosan beletettem a táskámba. Puszta elővigyázatosságból, természetesen. Semmi hátsó szándék nem vezérelt. Azért Boginak megjegyeztem, hogy ne aggódjon, ha nem lát hazajönni.
Alig telt el 20 perc már végeztem is a felfrissülésemmel, mintha teljesen kicseréltek volna. Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar képes leszek elkészülni, bár nem voltam sosem késős.

20 perc ide vagy oda, így is kész örökkévalóságnak tűnt mire ismét hozzábújhattam.

Pár órája búcsúztunk el egymástól, de ennek ellenére olyan hévvel öleltem magamhoz, mintha már hónapok óta nem láttam volna. „Mi lesz, ha majd tényleg csak havonta láthatom?” – úszott be a fájó gondolat a fejembe, hála Bogi kérdésének. De erre nem akartam gondolni, csak vele lenni.
Azonban mint legtöbbször most is közbeszólt a sors. Vagy nevezzük akárminek.

Alig pár perce érkeztünk meg a hotelszobába, ahol kényelmesen befészkeltük magunkat a kanapéra, mikor megszólalt Rob mobilja.

- Ne vedd fel, kérlek! – esedeztem.

- Muszáj, lehet, hogy valami fontos, de lerázom és akkor csak a tiéd vagyok. – csókolt homlokon. – Oh, a nővérem az.
Szóval Lizzy vagy Vic volt az, aki meghiúsította piszkos kis terveimet. Mindkettejüket ismertem Rob meséléseiből, ahogyan szinte az egész családot, de még egyikükkel sem találkoztam.

- Szia Liz, mondd! – szólt bele a telefonba kissé sürgetően. Közben el nem eresztette a kezemet.
„Tehát Lizzy a hibás.”
- Hello Öcsi! Mi az, hogy itthon vagyunk és te át sem jössz? Hol vagy most? – kérdezte Lizzy. Szerencsére, vagy sem szinte minden szavát hallani lehetett.

- A hotelban. Nem igaz, múltkor is otthon voltam. Emlékszel? Egy ingem bánta a mutatványotokat az asztalnál. – vigyorgott fel Rob.

- Oké, de csak egyszer. – jegyezte meg. – A lényeg, hogy anyu hiányol. És mi is. Szóval nem ugrasz haza?
Rob óvatosan rám pillantott. valahogy sejtettem mi következik most.

- Öhmm…. nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő időpont. – jegyezte meg óvatosan.
A túloldalról egy sikítás féle hallatszott, majd mintha a telefon személyt cserélt volna.

- Húha, szóval ott van nálad a barátnőd? – szólt bele a telefonba ezúttal már Vic. – Nekünk meg még mindig nem mutattad be. Ne már! Oké, hogy a keselyűk elől rejtegeted, de előlünk ne már!

- Örülök, hogy kihangosított telefonnal beszélgetünk, Lizzy! – nyomta meg az illető nevét mikor kimondta. – Csak várjatok egy percet, oké?
Lefogta a kezével a telefont, hogy lehetőleg a nővérei ne hallják, mit szeretne tőlem kérdezni, bár ezt nem volt annyira nehéz kitalálni.

- Lenne kedved eljönni velem haza? Nem muszáj, ha nem akarsz, mert korainak érzed, vagy szimplán nincs kedved hozzá. – kérdezte tőlem ijedten. Hogy gondolhatja azt, hogy képes lennék neki nemet mondani.

- Nem, szívesen elmennék. Ha szeretnél elvinni. – Azért engem sem kellett félteni, ügyesen úgy fogalmaztam meg, hogy rajta álljon a döntés.

- Oké. Megyünk. – szólt bele a telefonba. – De csak ha viselkedtek. – szólt rá a nővéreire.

- Oké. Anyu ujjongani fog. Siess! – Azzal letették.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem ki Rob ijedt és tanácstalan arcának keverékét.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte miközben újra összebújni készültünk.

- A nővéreid. Szimpatikusak. – mondtam.

- Remélem miután találkoztál velük, akkor is ez lesz a véleményed.

- Kérdezhetek valamit? – kezdtem félősen.

- Persze, bármit.

- Mióta - mondjuk úgy, hogy - beindult a szekered nem vittél még haza senkit sem, igaz? – tettem fel a kérdést. Közben próbáltam eldönteni melyik lett volna a megfelelő válasz. Ha azt mondja, vitt már haza valakit, akkor azért kellene aggódnom, hogy a másik lánynál jobban kedveljenek. Ha viszont azt mondja, én leszek az első… Még több a félnivaló.

- Igazából nem, te leszel az első, akit komolyabban bemutatok. – nézett a szemembe.
Egy mély sóhaj hagyta el a tüdőmet. Nem tudtam ez az aggódásnak, vagy a pániknak volt-e köszönhető.

- Nyugi. Azért nem fognak megenni. Jó fejek, csak ilyenkor nem tudják megállni, hogy ne hecceljenek. De imádni fognak, akár csak én. – nyugtatott meg.

- Oké! De, jó leszek így? – mutattam magamra. 

- Hmmm, sokkal több vagy, mint jó. – húzott magához, majd egy csókkal jutalmazott. Valahogy sokkal jobban szerettem volna, ha az esténk ezen az úton halad tovább, de nem szerettem volna, ha rossz benyomást keltek azzal, hogy nem megyünk el.
Próbáltam elnyomni magamban a pánikot. Mert mégiscsak a pánik volt erősebb. A szinte már megszokott útvonalon – szigorúan csak a mélygarázson keresztül - jutottunk ki London utcáira.

Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a lábaim észveszejtő gyorsasággal járnak. Feszültségemet ő is észrevette, mert hamarosan a térdemen éreztem a kezét.

- Nyugalom. – súgta a fülembe, mikor már leparkoltunk a házuk előtt.
Csendes, egyáltalán nem feltűnő környék volt. El tudtam képzelni, hogy Rob itt nőtt fel. Ezeken az utcaköveken tanult meg biciklizni, ezekre a fákra mászott fel először- mondjuk, nem hiszem, hogy annyira eleven kisgyerek lett volna. Szinte megelevenedett előttem az egesz, még ha csak képzeltem is ezeket a történéseket. Valahogy már nem is volt annyira ijesztő az, amit éppen tenni készültünk. Sokkal vidámabban szálltam ki a kocsiból.

- Jól vagy? – kérdezte meg a biztonság kedvéért. De lehet, hogy csak azt hitte éppen elment az eszem. Éppen megvigyorogtam egy apró bokrot, ami a házuk előtt állt.

- Igen, csak eszembe jutott, hogy végül is itt nőttél fel. Ha a fák beszélni tudnának…- mosolyodtam el.

- Szerintem megteszi ezt helyettük anyu is. – mutatott a nyitott ajtó felé, ahol már ott állt az említett személy.
Rob anyukája le sem tagadhatta volna a fiát. Igazán kedves arca volt.

- Hát ti meg mit ácsorogtok odakint? Gyertek be. – tessékelt be minket, ahogyan minden anyuka tette volna.
A ház belső ugyanazt az érzést keltette bennem, mint az utca. Megnyugtató volt. D azért még mindig ott volt az a kis félelem. Szerencsére Rob anyukája nagyon talpra esett volt.

- Szóval téged rejteget annyira Rob. Örülök, hogy nem sokáig sikerült neki. – mondta kedvesen, miközben megölelt.

- Nem is sokáig, anyu. Ő itt Emili, ő pedig az én drága anyukám. – mondta Rob.

- Örülök, hogy megismerhetem. Rob már sok szép dolgot mesélt magáról. – mondtam tanácstalanul. „Mégis mit kellett volna mondanom?”

- Remélem is. – adott egy puszit az említettnek is. – Gyertek beljebb. Apád és a lányok odabent vannak. – mondta Robnak.

- De ezt a magázódást felejtsük el, rendben? Clare vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

- Rendben, Clare.
Rob anyukája mérhetetlen kedvessége kezdte feloldani bennem a feszültséget, de Rob, hála az égnek egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Valamiért az apukájával való találkozástól szívem szerint elmenekültem volna. Nem azért, mert rossz dolgokat mesélt volna róla, csak egyszerűen ő tűnt a család fejének. A nappaliban ült a tv előtt egy fotelben, innen még jobban ijesztőnek tűnt. De úgy tűnt, mint mindent, ezt is kissé túlreagáltam. Rob apukáját szinte kenyérre lehetett volna kenni.
Természetesen a lányok sem maradhattak ki a buliból. hamarosan ők is megjelentek.

- Szia! Lizzy vagyok.

- Én pedig Vic. – mutatkoztak be mindketten. – Te pedig Emili. Onnan tudjuk, hogy Rob folyamatosan rólad áradozott a telefonba.

- Na, mondtam, kezdődik. – morgolódott mellettem Rob, mire óvatosan oldalba böktem.

- Komolyan? Te rólam áradozol? – néztem rá színlelt csodálkozással.

- Azért Lizzy is tudna mesélni a hosszas telefonbeszélgetésekről, igaz? – vágott vissza testvériesen.

- Azért nem lenne jó, ha Emili rögtön rossz véleménnyel lenne rólunk. – jegyezte meg Clare a gyerekeinek.
És ez így ment egész este. Az egyik csipkelődést követte a másik, szegény Rob valahogy mindig alul maradt. De élveztem az estét. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nemet mondott volna Rob arra, hogy ma elhoz, akkor is itt kötöttünk volna ki valamilyen úton- módon. Clare és Richard itt marasztalt minket vacsorára is. Az asztalon hihetetlen mennyiségű étel láttán biztos voltam benne, hogy vártak minket.
Végül kiderült, hogy semmi okom nem volt félni ettől az estétől. Nem olyan módon, mint terveztem, de mégis kellemesen telt az esténk. 
Mivel a lányok személyes sértésnek vették, hogy Rob nem hívta meg őket a bulinkra, megígértették velünk, hogy elmegyünk majd valahova együtt. Lizzy gyorsan a vásárlást tanácsolta. Rob erre csak a szemét forgatta, természetesen.

Végül elbúcsúztunk Rob szüleitől és a lányoktól, majd a hotel felé vettük az irányt.
Már a kocsiban haladtunk, mikor Rob megkérdezte:

 - Na, milyen volt az első benyomás?

- Nagyon aranyosak voltak. Nem tudom miért izéltél, Lizzy és Vic nagyon kedvesek voltak. Anyukád pedig isteni szakács. Be kell vallanom, hogy apukádtól egyenesen elolvadtam. – mondtam. – Tudod, emlékeztet az én apukámra. Kívülről ő is morcosnak látszik, de egyébként egy csupa szív ember.

- Tényleg jól érezted magadat? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát ennyire nem látszik? – vigyorogtam. – Tényleg jól éreztem magamat. Örülök, hogy ilyen volt. Semmi kínos pillanat, meg hasonlók.

- Akkor örülök. Ezért talán én is elmegyek veletek vásárolni. – jegyezte meg vigyorogva.

- Még csak az kellene. Aztán, tolonganának a rajongóid a boltokba és elkapkodnák előlünk a jó cuccokat. Még mit nem.

- De figyelmeztetnem kell, hogy a nővéreim brutális módon tudnak vásárolgatni.

- Ezt csak azért mondod, mert még nem láttál engem. – csókoltam nyakon. Ennek az lett az eredménye, hogy majdnem nekimentünk egy másik kocsinak a mélygarázsban. Még szerencse, hogy megérkeztünk és nem kellett tovább ügyelnem az ilyen dolgokra.

Mint legutóbb a feljutás most is ködösre sikeredett. Viszont az este további pillanatai annál felejthetetlenebb élményként raktározódtak el számomra.

 ***
Bobby előadása Boginak :D