14. fejezet - Bízom benned!

Sziasztok!

Hozom a következő adagot.

Bővítettem a gardrób részleget, így már a randiig fent vannak a ruhák. ha a blogspot nem tett volna nekem keresztbe tovább is lenne, de már nincs hozzá türelmem. Oda nem tudtok véleményeket írni, de ide a kommentekbe, ha úgy érzitek megtehetitek.

A gardróbot oldalt megtaláljátok. :)
Annyira örülök, hogy megírtam ezt a fejezetet, nem tudom mennyire fogtok kiakadni, de mindegy. Boldogan teszem ki egy új szereplő képét oldalra, ha már elolvastátok a részt. :)
Jó olvasást!

Ui.: Amint Breeco gépközelben lesz, lecserélem a kijavított fejezetet. :) Cserélve :)

Ui2.: És már Krisztián is kint díszeleg. Hát nem sexy?! (L)

***

"Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással." /Daphne du Maurier/

Ülő helyzetbe nyomtam magamat, hogy nyugodtan a szemébe nézhessek. Éreztem pillantásából, hogy teljes mértékben elfogadja majd bármi is lesz az, amit megosztok vele. Azonban nem ez volt a legmegfelelőbb hely, hogy ilyen dolgokról beszéljünk. Odakintről már nem igazán szűrődtek be zörejek, valószínűleg már nem sok stábtag tartózkodott a helyszínen.

- Lassan mindenki elmegy, nekünk is mennünk kellene, nem gondolod? – mondtam miközben letöröltem arcomról a könnycseppeket. – El akarom mesélni, de nem hiszem, hogy pont itt kellene. – mutattam körbe.

- Igazad van, talán nem ez a legjobb környezet. Akkor hazaviszlek, rendben? – kérdezte, miközben óvatosan vállamra helyezte kezét.

- Ne, most nem akarok még haza menni! – tiltakoztam hirtelen. Ő csak meglepett arccal meredt rám. – Nem akarom, hogy Bogi feleslegesen aggódjon miattam. Hogy így kibukva lásson. Elég, hogy te is láttad. – tettem hozzá.

- Oké. Akkor máshova megyünk.

Lassan bandukolva indultunk el. Nagyon nem beszéltünk az úton, ezért hálás is voltam neki. Nem tudtam volna mit is mondani igazából. Egy csomó kép kavargott a fejemben. Leginkább azon agyaltam, hogyan kezdek majd bele a mondandómba. Tudtam, hogy megbízhatok benne, de mégis bujkált bennem egy cseppnyi félelem. Mi lesz, ha mégis máshogy reagál majd, mint ahogyan szeretném? Ha mégsem fog ugyanúgy hozzám viszonyulni, mint eddig? Ha az ő szemében is azt látom majd, mint az otthoni barátaiméban? Ha ő is sajnálattal, együttérzéssel fog majd ezentúl hozzám viszonyulni?
Mi lesz akkor, ha ismét csalódnom kell?
Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Tudtam, hogy nem szabad így hozzáállnom. Végre elhatároztam, hogy utolsó titkomat is megosztom vele. Na jó, tisztában voltam azzal, ha a képek nem jelennek meg, valószínűleg nem ébrednek fel bennem ezek a régi, kínos emlékek. De mindennek ellenére nem akartam tovább takargatni előtte semmit. Elég furcsa volt, hogy ennyi ismeretség után, ennyire megbíztam benne. Rám ez nem volt jellemző. Mindezidáig az a fajta ember voltam, akinek jelentős időre volt szüksége ahhoz, hogy egy alap szintű bizalmi kötelék kialakuljon. Vele, az eddig felállított szabályok megszűnni látszottak. Úgy éreztem mióta megismertem egy új Emili kezdett bennem kibontakozni.
Gondolataimból a szembejövő autó reflektorai zökkentettek ki. Ekkor vettem észre, hogy egy eddig számomra ismeretlen környéken haladtunk London belvárosában.
Hirtelen a Claridge’s Hitel sziluettje jelent meg előttem.
A Claridge’s Hotelbe hozott.
A jelenleg fennálló helyzet ellenére gyorsan emlékeztetnem kellett magamat a nyugodt légzés módjára.
Mindenhol kivilágított utcák vettek körbe bennünket. A látvány lélegzetállító volt.
Rutinosan leparkoltunk, majd a recepciós pult felé vettük az irányt. Végig kézen fogva sétáltunk az épületben, egyfajta boldogság fogott el ezáltal. Kettősünk látványától - bár én lefogadtam volna, hogy inkább Robnak köszönhetően - a recepciónál álló lány kissé szétcsúszott. Mire megkaptuk a szoba kulcsát szegény már teljesen kipirult.

- Szegény lány, teljesen zavarba hoztad. – jegyeztem meg Robnak, mikor már a liftben álltunk.

- Én? Nem tehetek arról, hogy így reagálnak, valahányszor a közelükbe kerülök. Nem lehet mindenki olyan józan gondolkodású, mint te. – simított végig a karomon.

- Persze. De ha innen nézem nem is akarom, hogy úgy viselkedjenek veled, mint én. Még csak az kellene!

- Oh, valaki féltékeny. Jól látom? – nézett rám csibészes mosolyával.

- Talán. Igen! Még jó, hogy az vagyok. Az a lány nagyon szép volt.

- De hozzád nem ér fel.

Kicsit nagyobb lelkesedéssel csókolt meg, mint vártam volna, kis híján nekiestünk a lift falának. Csókunkat a lift jelzése szakította meg. Kissé szédelegve szálltam ki Robbal az oldalamon.
Mikor megpillantottam a szállodai szobáját, majdnem leesett az állam.

- Szóval itt laksz, amíg Londonban forgatsz? Nem egy utolsó hely. – jegyeztem meg, miközben körbefordultam a tengelyem körül.

- Nem nagyon szeretem, de nem láttam értelmét a lakásbérlésnek erre a kis időre.

- Lakhatnál otthon is ennyi erővel, hiszen úgyis csak aludni jársz ide.

- Áh, nem. Nem szeretném anyuékra terelni a figyelmet.

- Így már érthető.

- Inni?

- Igen, kérek.

- Oké, itt nem sok minden van. – nézett bele a minibárba. - De ha gondolod hozathatok fel valamit. – nézett rám bűnbánóan.

- Egy ásványvíz, vagy egy tea jól esne.
A szobaszerviz hasonló gyorsasággal érkezet meg, mint ahogyan Rob a hívást intézte.
Már minden adott volt, hogy belekezdjek a mesélésbe. A nappali kanapéján ültünk kezemben egy nagy bögre, forró angol teával. Rob szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem. Annyira szerettem volna odabújni hozzá, hogy érezhessem a közelségét, a védelmét, de nem tehettem. Csöndben kortyoltam bele a teámba, tudtam, hogy nem várhatok az örökkévalóságig. Nagy levegőt vettem.

- Nem egészen így képzeltem el ezt a mai napot. – mondtam szomorúan.

- Szóval csalódtál a lakosztályomban. – felelte, apró mosollyal az arcán.
Szerettem, hogy megpróbálta feloldani bennem a feszültséget. Persze, ahhoz túl kellett ezen esnem.

- Nem arra gondoltam. Sejtettem, hogy ez a nap nem lesz a legjobb napjaim egyike. És most ez is….

- Em, nem kell erről beszélnünk. Mármint, nem tudom miről van szó, de látom, hogy nagyon bánt. Nem kell elmondanod, tényleg, én megértem.

- De szeretném. – vettem nagy levegőt, hogy ténylegesen belekezdjek. - Volt egy idő, amikor azt hittem, hogy megtaláltam a helyemet, de tévedtem. Nem érzek iránta semmit sem már. Ő…elcseszte, tudod. – a hangom egyre rekedtebbé vált, küzdenem kellett a sírás ellen. Nem tudtam mi váltotta ki belőlem ezeket a reakciókat. Már tényleg nem éreztem Krisztián iránt semmit sem. Legalábbis nem romantikus értelemben.

- Nem kell erről beszélned. – ölelt magához.

- Nincs semmi baj, elakarom mondani. Ha ezt tudod, akkor már tényleg mindent tudsz rólam. Így lenne a tökéletes. – bújtam ki a karjai közül, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással.

- Jól van. De tudnod kell, hogy akármit is tett veled, én soha nem teszem meg. Érted? SOHA NEM ENGEDEM, HOGY BÁRMI VAGY BÁRKI MEGBÁNTSON!

- Ugyanazt nem tudnád elkövetni. – kezdtem bele ismét elhaló hangon. – Kicsi család vagyunk.
Ahogyan sejtettem, csak értetlen szemekkel nézett rám.

Egyszerre bátorságot kezdtem el érezni. Hiszen itt volt mellettem. Tudtam, hogy képes leszek elmondani, mi elől is menekültem idáig.

- Volt egy eléggé komoly kapcsolatom. Igazából remekül megvoltunk. Az elején még biztosan, bár én a végén is ebben a hitben éltem. – tettem hozzá savanyúan. – Egy városban laktunk, hivatalosan sosem költöztünk össze, bár a napjaim meghatározó részét nála töltöttem. Boldog voltam, szerelmes. – néztem rá bocsánatkérően. Ahogy kimondtam a szavakat annyira természetellenesen hangzottak. Hogyan is szerethettem rajta kívül akárkit is szerelemmel?

- Megkérte a kezemet. – kezdtem el kínosan fészkelődni mellette. Lopva pillantottam az arcára, nem tudtam eldönteni mekkora kárt is okoztam ezzel a kijelentésemmel. – Igent mondtam. – küldtem felé egy újabb bocsánatkérő mosolyt. – Minden tökéletes volt, egészen a nagyszüleim házassági évfordulójáig. Nagy ebédet rendeztünk, rengeteg rokonnal, ismerőssel, barátokkal. Erre 1 hónapra rá Krisztián felbontotta velem a jegyességet és összeköltözött az unokahugicámmal. – fejeztem be végül a történetet.

- Ez komoly? Már úgy értem… Az a pasi egy idióta lehetett. De esküszöm, hogy sosem tennék ilyet veled. – Vont ismét a karjaiba.

- Tudom. – bújtam közelebb hozzá. – Mellesleg az egyetlen unokahúgom már foglalt, mint tudod. Az unokanővéreim szintén, peched van.

- Ellenkezőleg én vagyok a legszerencsésebb, mert itt vagy te.

- Nem tudom, hogy jól tettem- e, hogy elmondtam.

- Így minden rés kitöltve köztünk. Legalábbis a te részedről.

- Ezt hogy érted?

- Hát igazából sosem beszéltünk még erről a témáról, mármint az exekről.

- Nem igazán tartozik a kedvenc témáim közé. És nem is nagyon ajánlott ezzel ismerkedni, ha nem hallottál volna még erről.

- Tudom. De sosem kérdeztél még erről. – jegyezte meg. – Csak most ez így az agyamba ötlött.

- Szeretnéd, ha kérdeznék? – néztem rá kíváncsian. – Kérdezzek? Mert ne hidd azt, hogy nem érdekel. De lehet, hogy csak rosszabb lenne. Inkább nem akarok beleképzelni mennyire. – hunytam be hirtelen a szememet.

- Rosszabb? Mondja a lány, akinek már egyszer megkérték a kezét.

- Köszi szépen. – néztem rá mérgesen.

- Nem úgy gondoltam. Nekem nem volt még ennyire komoly kapcsolatom, ha már kérdezni akarsz.

- Tényleg nem? – Ez meglepett. Hiszen ki ne akarna vele lenni. Az emlékeimben még erősen ott éltek a forgatás előtt várakozó lányok. Furcsa is volt reggel, hogy nem várakoztak odakint. De ezt csak annak tudtam be, hogy talán még nem értesültek a pontos helyszínről. Hála az égnek! Még csak az hiányozna. Csalódott tini lányok hada, aki meg van róla győződve, hogy valamikor is esélyt kaphatna Robtól. Ezt az esélyt pedig én most éppen elhalászom előlük.

- Nos, nincs annyi mindenről beszélni. 10 hónapja volt valakim, de nem volt eget rengető szerelem, csak egy állomás.

- Értem. Akkor is nehéz elképzelni, hogy ennyi ideje nem volt senkid sem.
Fejcsóválva vigyorgott miközben keresztbetette karjait mellkasa előtt. Kíváncsian méregettem. Nem gondoltam, hogy pont ebben a témában lehetne bármi vicceset is találni.

- Mi az?

- Csak mindig csodálkozom mennyire máshogyan látod a világot, mint azok akikkel idáig találkoztam.

- Miért, hogyan látom?

- Azt hiszed bárki szívesen randizna velem, igaz? Hogy valamiféle tökéletes pasinak hisznek. Nos, talán tényleg vannak ilyenfajta téveszméik, de nekem is vannak hibáim. Oh, de még mennyi. – nevetett fel keserűen. – De randira nem szívesen jönnek el velem. Nem azok akiket én is elhívnék. – nézett rám, kicsit sem célzatszerűen. - A rajongók biztosan igent mondanának, de nem vágyom arra, hogy valaki rólam áradozzon órákon keresztül. Voltam már olyan helyzetben, nem kívánom senkinek sem.

- Randiztál egy rajongóddal? Komolyan? – Na, ezt nem gondoltam volna.

- Igen, de hiba volt. Azt hittem nem lesz furcsa, de nem jött össze.

- Sajnálom.

- Ezzel szemben itt vagy te. Aki egész lényegében normálisan viselkedsz, ha velem vagy. Nem ismered a múltamat. És ez tetszik.

- Tetszik? Inkább kínosan kellene éreznem magamat miatta, nem? Hiszen mindenki ismer téged, pont én nem.

- Éppen ellenkezőleg. Tudod milyen rossz, ha egy mások által felállított ideálnak kell megfelelni, veled nincs meg ez.

- Kezdhetsz mindent az elejéről. – mosolyogtam rá.

- Élvezem.

- És még a legféltettebb titkaidat is kiadod nekem.

- Megtehetem. Te is megtetted.

- Nem hittem volna, hogy ennyi idő után el fogom bárkinek is mondani, pláne nem azt, hogy neked. – bújtam újra karjai ölelésébe.

- Jobban szeretnéd még most is, ha inkább Robert Downey Jr. jött volna be azon az ajtón? – kérdezte visszaemlékezve az első randinkon lefolytatott beszélgetésünkre.

- Még mit nem. Csak szeretnéd. Gonosz vagy!- ütöttem meg játékosan a vállát.

- Oké, nem emlegetem fel többet. – nevetett fel ő is.
Olyan hamar sikerült elterelnie a gondolataimat a komor témáról, hogy már mindketten gond feledten nevetgéltünk a rövidke, de közös – ha lehet ennyi idő után ilyet mondani - múltunk emlékein. Ismét olyan volt a hangulat, mint a képek megjelenése előtt. Boldog voltam a karjaiban.
Vacsorát rendeltünk, kicsivel később felbontottunk egy üveg bort és a kandalló előtt ücsörögve folytattuk a beszélgetést.
A nap fáradalmai, vagy az üveg bor miatt – fogalmam sincs – Rob vállán nyomott el az álom.

A következő emlékeim már egy kényelmes ágyhoz fűződtek, amin – meglepetésemre, vagy éppen bánatomra, nem tudom – egyedül ébredtem. Kissé álomittasan botorkáltam ki a nappalival összekötött aprócska konyharészhez. Idáig nem igazán értettem minek ide konyha, hiszen úgysem főzni jönnek ide az emberek, akik megszállnak a hotelben. De Rob látványával minden magyarázatot kapott. Éppen a reggeli összeállításával foglalkozott.

- Jó reggelt! – köszöntem egy hatalmas ásítás közepette.

- Jó reggelt Csipkerózsika. Már azt hittem, hogy a mai napra ki kell, hogy mentselek valahogyan a forgatás alól.

- Persze. Fel kellett volna keltened. – ültem le az egyik székre az asztal mellé.

- Úgy kb. 10 perc múlva meg is történt volna.

- Köszi. Nem egészen rémlik a tegnap este. Elaludtam?

- Szépen beszundítottál a nappaliban. Bevittelek a szobába, fel sem ébredtél. – vigyorgott rám. – Legközelebb nem kapsz bort. – mondta játékosan.

- Nagyon vicces, bírom a piát. Csak fáradt voltam, ne haragudj! – kértem elnézést. Majd valami határozottan fontos dolog szivárgott be a tudatomba. – Na és te hol aludtál?

- Ott. – mutatott a nappaliban lévő kanapéra.

- Áh. – nem igazán tudtam volna értelmesebbet kinyögni azt hiszem. – Képes voltál idekint aludni?

- Hát bent valaki már elfoglalta az ágyat. Kényelmes volt.

Teljesen elképedve meredtem rá. Azt hiszem kicsit mérges is voltam. De csak azért, mert valamelyest sértette az önérzetemet. Tudom, ez így elég hülyén hangzik. Fogjuk fel a reggelnek és, hogy egy hotelben aludtam el.

- Most őszintén meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg azon a francia ágyon ketten is tökéletes kényelemben elfértünk volna?

- Létezik erre helyes válasz? – húzta fel a szemöldökét tanácstalanul.

- Igen, létezik. – bólogattam igen határozottan. – Tudod az ágyakat alvásra tervezték, alhattál volna velem. – léptem hozzá közelebb.

- Nem akartam szemtelen lenni. – mondta félénken.

- Imádom, hogy ennyire angol vagy, tudod? – nevettem. – Megjegyzem valami nagyon fontos dolog hiányzik a reggelemből, pedig már vagy 5 perce itt vagy előttem.

- Igazán? Mi?

- A jó reggelt puszi! – közöltem határozottan. „Mégis mi más?”

- Ja, hogy az!
Nem sok ideig mutatta még az értetlenség és a tanácstalanság jeleit. Végre megkaptam amire vágytam. Az én tökéletes angol úriemberemtől. Ki hallott már ilyet, hogy nem mert velem aludni? Más pasi simán bepróbálkozott volna, de ő nem. Ezért is csak még jobban tudtam imádni.
Csókunk végezte után a megterített asztalhoz vezetett, amire az általa készített angol villásreggeli került. „Lehetséges, hogy nem ártana pár tanuló órát vennem Bogitól?” Ekkor ugrott be valami.

- Boginak fogalmas sincs, hol vagyok. – ugrottam fel az asztaltól.

- De tudja, nyugi. – húzott vissza. – Miután elaludtál felhívtam. Tudja, hogy nem vesztél el. Kikerestem a számát a telefonkönyvedből.

- Köszi. Teljesen kiment a fejemből, hogy szólni kellett volna neki.

- Kicsit már aggódott, de megnyugtattam, hogy velem vagy.

- Most megint bűntudatom van. Nem szép dolog, hogy meglátogat a vakációja alatt és ennyire elhanyagolom. Itt a munka, meg minden. Bulizni kellene vinnem, ide- oda magammal cipelnem körbe Londonban, erre totál magára hagyom.

- Hmmm. Mit szólnál, ha ma este buliznánk egyet? Szerintem Bobby nagyon örülne, ha ismét találkozhatna Bogival. És neked is jót tenne egy kis kikapcsolódás.

- Mi az felcsaptál kerítőnek? – kérdeztem. – Bobby nagyon rendes pasi, de jelenleg semmi esélyes sincs, tudod.

- Áh, szóval rendes? A végén még féltékeny leszek.

- Akkor szimpatikus, így jó? Kedvelem a barátaidat.

- Egyet kivéve. – felelte szomorúan.

- Igen, egyet kivéve. De csak mert tudom, hogy ő sem kedvel. De ez még változhat. – nyugtattam meg.
Miután megreggeliztünk indulnunk kellett a forgatásra. Ekkor ébredtem rá, hogy nincs mit felvennem. Mégsem mehettem ugyanabba a ruhába, mint tegnap. Akkor egyből mindenki arra gondolt volna, hogy Robbal töltöttem az elmúlt estét. Persze ez így is volt, de nem egészen úgy, ahogyan azt mások elképzelnék.
Így kicsit előkellett vennem a kreatív énemet, hogy Rob ingjei közül találjak egy megfelelőt, amit magamra kaphattam az övemmel és a tegnapi rövidnadrágommal. A hálószobából kiérve egy elismerő tekintettel találtam szembe magamat.

- Be kell ismernem neked ezerszer jobban áll, mint nekem. – húzott magához ismét közelebb. – De a végén még valakit miattad kell helyben hagynom. Tuti, hogy minden pasi megfordul utánad a mai napon.

Úgy döntöttem végül nem reagálok rá semmit sem. Csak elégedetten mosolyogtam, felhúztam a szandálomat és az ajtó felé indultam.

A tegnapi nap komor hangulata már a távoli múlté volt, nem éreztem belőle már semmit sem. Újult erővel vetettem bele magamat a forgatásban. Nem érdekelte egyikünket sem a körülöttünk sugdolózó emberek hada.
„Csak gondoljanak amit akarnak.”
Újra az a hely lett,ahova örömmel mentem be. A hajtás folytatódott, alig volt pár röpke percünk a felvételek között. De ilyenkor valahogyan mindig sikerült kiügyeskednünk, hogy egy csendes eldugott zugban kössünk ki. Eltűnéseink csak annak nem tűntek fel, aki nem akart róluk tudomást szerezni. Tehát mindenki tudott róla.
Nem csak a hangulat változott, hanem más egyéb fontos dolog is odakint. Megjelentek a rajongók a kordonok mögött. A forgatásra érkezésünk ismét a bérelt kocsival történt, de a távozásunk már nem sikerült annyira zökkenőmentesen. Dave - Rob testőre - hallani sem akart róla, hogy nem a kirendelt kocsikkal megyünk vissza a városba. Így a nap végén a kocsit hátrahagyva, a monstrumokkal jutottunk vissza Londonba. Én is. Mivel Rob pedig arról nem volt hajlandó hallani, hogy nem vele mennék vissza, így kénytelen voltam magamat – örömmel - megadni.
A napom legviccesebb pillanata így az lett, mikor begurultunk a laksom elé, ahol röpke 5 perces búcsúzkodást követően elszakadtunk egymástól. Gyorsan beszaladtam a lakásba, ahol Bogi éppen a telefonon lógott. Engem meglátva azonban gyorsan megszakította a hívását.

- Á, ne. Remélem nem miattam. Csak nem Gáborral beszéltél? – kérdeztem kíváncsian.

- De vele. De hékás, így kell hazajönni?! Tegnap várlak, szól a telefon, Rob az. Vele voltál egész este?! Mesélj!

- Nyugi. Nem történt semmi, csak kicsit beszélgettünk és elaludtam. Ő pedig jobbnak látta, ha nem kelt fel.

- Aha, Rob nekem azt mondta kicsit kiborultál. Miért nem jöttél haza?

- Nem akartam, hogy aggódj miattam. – mondtam. – A történtek kicsit felhozták bennem a régi emlékeket. Ennyi. Nincs semmi baj. – nyugtattam meg barátnőmet.

- Régi emlékek? Oh, csak nem! – kapott hirtelen a szája elé. – Elmesélted neki? Komolyan?

- Igen. Tud mindent Krisztiánról. És elég jól fogadta.

- Jaj, szegénykém. Velem is megbeszélhetted volna ám, ha volt valami baj. Jól vagy? Biztosan?

- Megvagyok. Látod, ezért nem szerettem volna hazajönni. Nem akarom, hogy feleslegesen aggódj miattam. Buliznunk kellene. És azt is fogjuk tenni. Robbal mindent megbeszéltünk. Szóval öltözz, egy óra és indulunk.

Nem hagytam időt semmiféle ellenkezésnek. Tudtam, hogy erre van most szükségünk. Bulizásra. Mivel Bogit és a lányokat is elhanyagoltam kicsit, Robnak olyan ötlete támadt, hogy hívjunk össze mindenkit, akit csak lehetett. Még a forgatáson szóltam a lányoknak és természetesen Ericnek. Ő pedig szólt a haverjainak. Megbeszéltük, hogy mindenki hoz még magával barátokat a forgatásról, így a végére egy amolyan össznépi buli szerveződött ki az egészből. Helyként Rob egy kis pub-ot tanácsolt, ami szerinte nem kelt akkora feltűnést.
Ahhoz képest, hogy Bogit meglepetésként érte az ötlet, sokkal hamarabb sikerült ruhát választania, amíg én ismételten tanácstalanul álltam a gardrób előtt. Nem nagyon akartam megszabadulni Rob felsőjétől, ami a rá jellemző illatot árasztotta magából. Miután Bogi segítségemre sietett, és a minimális sminkeléssel is megvoltunk már meg is szólalt az ajtócsengő.
Az ajtó előtt ezúttal dupla kísérőbizottság álldogált.


Claridge"s Hotel: (1) (2)

A háló: