15. fejezet - Everybody's fine

Íme a fejezet! :)

Túl vagyok az első ZH-n, eredményeket nem tudok. Szünetben megpróbálok írni, hogy ha ilyen alkalom lesz, ne kelljen ennyit várni egy- egy fejezetre. Majd meglátjuk hogyan alakulnak a dolgok. :D

Jó olvasást!

***

Ember-tengerben szemem

sugárzó zöldet keres.

Vissza nem tér, megpihen.

Hátrahagyva mindent,

rabul ejtve rohanok felé,

s nem nézek vissza, csak elé.

Meglep. Újra és újra.

Szemeinkben vágy csillan,

Az éjszaka még sok csodát tartogat.

/Breeco/ 

- Sziasztok! – köszöntem rájuk meglepetten. – Hát te?

- Nem az ő hibája, ne haragudj rá. De rábeszéltem, hogy hozzon el magával. Ugye nem baj? – nézett rám kérlelően Bobby.

- Nem, nem baj. Van egy tippem, hogy nem pont miattam jöttél. Gyertek be! Bogi odabent van.

- Köszi. Ígérem, jó leszek. - ölelt meg hirtelen. Sőt, amin még jobban meglepődtem, egy gyors puszit is kaptam az arcomra.

- Hékás, el a kezekkel a barátnőmtől! – ütötte játékosan vállba Rob barátját.

- A barátnőd szereti, ha kedvesek vele. – folytattam a csipkelődést. – De a te üdvözlésedet szívesebben fogadom, megnyugodhatsz.

Nem sokáig váratott magára, pár pillanattal később már egymással voltunk elfoglalva. Beljebb mentünk a lakásba két okból kifolyólag is. Először is, a táskám valahol a nappaliban tartózkodott, másodszorra pedig Rob megakart arról bizonyosodni, hogy Bobby nem viselkedett-e kellemetlenül. A nappaliban elénk tárulkozó látványtól nem tudnám megmondani melyikünk volt jobban elképedve, ugyanis odabent Bobby és Bogi a kanapén ült és jókat nevetgélt. Kívülről nem igazán lehetett volna azt állítani, hogy kettejüknek nincs egymáshoz semmi közük. Éppen ellenkezőleg. Bár Bobby ígéretéhez hűen nem tett semmi illetlen vagy nem kívánt dolgot sem, mégis az volt az érzésem, hogy a köztük lévő távolság meglehetősen kevés volt. Mikor észrevették, hogy már mi is odabent tartózkodunk rögtön széjjel repültek.

- Ha készen vagytok akár mehetünk is. – javasolta Bobby, miközben felállt Bogi mellől.

- Mehetünk. – feleltem. – Oh, valamit odabent felejtettem a szobámban, amíg megkeressük, addig kint megvárhattok. Csak egy pillanat.

- Oké. A nappaliban leszünk. – felelte Rob arcán bujkáló mosollyal. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sejtette eredeti okomat, amiért behívtam Bogit a szobámba.

- Mit felejtettél itt? – kérdezte, mikor gyorsan magamra csuktam a szobám ajtaját.

- Semmit. – mondtam. – Csak lenne egy fontos kérdésem.

- Áh, oké. Sejtettem, hogy valami hasonló lesz a dologban. – mosolygott rám kajánul. - Figyelj, ha úgy érzed, hogy ma jobban éreznéd magadat nélkülem a lakásban, akkor csak jelezd. – kacsintott rám.

- Mi van? – kerekedett ki a szemem. – Bobbyról akartam veled beszélni. – húztam fel kissé bizonytalanul a szemöldökömet.

- Oh, ja, hogy az. Csak beszélgettünk amíg ti kint voltatok. Nyugi, nem akarok tőle semmit, ezt neki is elmondtam. De ettől függetlenül jó fej srác.

- Oké. Csak mert nem akarom, hogy olyat tegyél, amit később megbánnál.

- Oké. Ezért imádlak. – ölelt meg barátian. – Viszont én azt nem szeretném, hogy azt bánd meg, hogy valamit nem tettél meg. Szóval csak szólj, ha én lennék az ötödik kerék. – kacsintott rám ismét, majd kiment a szobából.
Tanácstalanul maradtam magamra. Mégis mit akart ezzel az ötödik kerekes dologgal? Nem értem rá ezen tovább törni a fejemet, inkább én is visszasiettem a nappaliba, ahol a fiúk már tűkön ülve vártak ránk.
Szerencsére nem volt nagy forgalom, így hamar odaértünk a buliba. Kicsit meglepődtem, mivel elég nagy tömeg verődött össze végül. Egy csomó ismerős arccal találtam szembe magamat. Csak most jöttem rá, mennyire sok embert nem is ismerek a forgatásról. Természetesen mindenki ott volt, akire számítottam. Itt voltak Rob haverjai és persze a lányok is. Szinte 2 perc sem telt el Grace –ék rögtön elraboltak Robéktól minket. Végre lehetőségem volt nekik is bemutatni Bogit.

- Oké, csajok. Ő Bogi a legjobb barátnőm. Ők pedig itt Grace és Sophie. – mutattam be őket nagy lelkesen egymásnak.

- Hello! Szóval most itt laksz Em-el? – kérdezte Grace.

- Igen. Nyaralok. Vagy inkább a nyakán lógok? Még nem tudom pontosan. – nézett rám Bogi.

- Jaj, ne csináld már. – böktem oldalba. – Addig maradsz amíg akarsz.

- Tök jó neked, én az ismerőseimhez maximum Skóciába tudok elmenni. Te meg egy másik országban nyaralgatsz.

- Igen, de azért jobb lenne, ha csak a város túloldalára kellene átugornom, ha beszélni szeretnék vele. – nézett rám enyhén sem célzásszerűen. - Egyébként nem maradok már olyan sokáig.

- Az kár. Sophie- val éppen azon elmélkedtünk, hogy kellene szerveznünk egy nagy csajos estét. Pasik kizárva. Ha itt leszel, mindenképpen el kell jönnöd velünk.

- Oké, ez jól hangzik. Bár nem tudom, hogy valaki mennyire fog tudni elszabadulni majd valakitől. – pillantott rám.

- Ezt most miért? – forgattam meg szemeimet. – Ezt most úgy mondod, mintha elhanyagoltalak volna valaki miatt.

- Jól van, na. Nem hanyagoltál el. De ez a „csak csajok” este jól esne.

- Vettem az adást. Beiktathatnánk jövő héten, mit szóltok? – kérdeztem a többieket. – Mielőtt még tényleg haza mész.

- Jövő hét. Szuper. Mondjuk pénteken. Akkor hajnalig bulizunk. – csillantak fel Grace szemei.

- Akkor ezt megbeszéltük. – mondta Sophie. – Most viszont szerezzünk valami piát, mert üres a poharam.
Amíg beszélgettünk a társaság csak növekedett, mire elértünk a pulthoz körülbelül 3 ember lépett a lábamra. Gyorsan kikértünk pár italt, majd kerestünk egy szimpatikus kis asztalt egy kicsit odébb. Jól elszórakoztattuk magunkat. Bogi is jól érezte magát, aminek örültem. Végre tényleg nem éreztem úgy, hogy totálisan elhanyagolnám. Valaki hiányát azonban még a lányok sem tudták elfelejtetni velem. Megpróbáltam feltűnés nélkül körülnézni a helyen, hátha meglátom valahol. Nem kellett sok, hogy tekintetemet foglyul ejtse egy zöld szempár. Éppen Bobby- val, Marcussal és egy ismeretlen egyénnel beszélgetett a terem túlsó felében. Egyik kezében éppen az italát szorongatta, de a másikkal édesen felém integetett. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne intsek. Ezzel totális módon lebuktam a lányok előtt.

- Látod, mondtam, hogy nehezen szakadnál el valakitől. – kaptam a megjegyzést Bogitól. – Valahogyan nem lehetne megoldani, hogy Gábor is itt legyen? – nézett rám szomorú szemekkel.

- Jaj, majd találkozol vele, ha hazamész. Akkor annyit lehetsz vele, amennyit csak akarsz. – nyugtattam meg gyorsan.

- Oké, kell szereznünk egy pasit. – jegyezte meg Sophie. – Ez így nincs rendjén.

- Pontosan. – értett egyet Grace is a megállapítással.

- Úgy mondjátok, mintha ez akkora lehetetlen küldetés lenne. Hahó! Itt van egy csomó pasi. Csak körbe kell néznetek. – nyitottam fel a szemüket.

- Hmm, nem is mondasz hülyeségeket. – jegyezte meg Grace vigyorral az arcán. – Menjünk táncolni! – azzal maga után kezdte húzni barátnőjét.

- Nem jöttök? – kérdezte Sophie.

- Ha nincs kivel úgy nem jó. – felelte Bogi.

Grace és Sophie nem sokáig maradtak magukra a táncoló tömegben, gyorsan akadt mindkettejüknek társasága. Mi tovább iszogattunk, beszélgettünk. Mindig volt még egymásnak valami mesélni valónk. Tényleg szükségünk volt már arra a csajos estére. És persze erre a napra is. Az ital fogyatkozásával egyetemben társasággal lettünk gazdagabbak, Tom személyében.

- Hello! – üdvözöltük egymást egy- egy gyors puszi, ölelés kíséretében. – Így egyedül?

- A lányokkal beszélgettünk, de érdekesebb szórakozást találtak maguknak. – mutattam a táncparkettre. – A fiúk pedig valahol beszélgetnek.

- Látom egész pofás kis tömeg lett a ti kis bulitokból.

- Talán kicsit nagy is. – jegyeztem meg elkeseredetten. Reméltem, hogy annyira nem hallatszott ki a hangomból. Végül is azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat a barátainkkal, erre itt ülünk majdnem hogy egyedül, a barátok pedig szétszéledve. De a legeslegelkeserítőbb tény: Rob nincs az asztaltársaságunknál. Vagyis nincs itt mellettem.
Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, megjelent az asztalnál Bobby- val.

- Hahó! – köszönt oda Bobby. – Komolyan itt ücsörögtök? Ez felér egy istenkáromlással, vagy valami olyasmivel. – tette hozzá kicsit bizonytalan mozgással. – Ma még nem is táncoltam senkivel sem, mivel Rob tuti lefejezne, ha elhívnálak, Bogi rád maradt a feladat.

- Hát rendben van. – mondta beleegyezően. De tudtam, hogy nagyon is van kedve menni. – De csak ha nem lépsz a lábamra. – tette hozzá, majd el is mentek.
Amint hármasban maradtunk az asztalnál nem kellett több, máris egymásba fontuk ujjainkat az asztal felett.

- Oké, ha itt fogtok enyelegni, akkor én inkább más társaság után nézek. – mordult fel Tom.

- Ne legyél már ilyen! Mikor szóltam én neked, ha éppen mással enyelegtél mellettem?!

- Nyugi, csak poén volt. De komolyan megkeresem Marcust, akarok vele beszélni valamiről. – mondta, majd elment Marcus után.

- Ketten maradtunk. – mondtam.

- Végre.
Reméltem, hogy ezt mondja.

- Már azt hittem sosem érünk át a túloldalról hozzátok. Mindenki megállított, hogy ránk köszönjön.

- Ez azért van, mert olyan jóképű vagy. – jegyeztem meg egy apró csók közben.

- Úgy gondolod?– kérdezte huncut mosollyal a szemében.

- Határozottan. – Nem értettem mégis mire akar kilyukadni.

- Annyira hogy még táncolnál is velem? – „Szóval erre ment ki az egész.”

- Hát, talán.

- Kell valaki, aki eltereli a figyelmet a bot lábaimról. – csókolt a nyakamba, majd maga után húzott a táncolók közé.
Annyira jó érzés volt újra vele lenni. Nem vittük túlzásba az egymáshoz bújást, de kellemesen andalogtunk egymással. Egyikünk sem szerette volna, ha kompromittáló képek készültek volna. Néha pár kíváncsi tekintet ránk szegeződött, de Rob nem mutatta annak jelét, hogy ez bármennyire is zavarná őt. Szerintem legfőképpen miattam próbált meg úgy viselkedni, mint egy átlagember. Jelen pillanatban nem is tűntünk különleges párnak, ahogyan a tömegben összebújva mozogtunk a zene ütemére. Néha igen nagy késztetést éreztem arra, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de ilyenkor mindig találkozott a tekintetem egy- egy idegen szempárral. A második szám végére kifejezetten zavarni kezdett a körülöttünk táncoló tömeg. Nem a túlzott figyelem miatt, amit ránk szenteltek, ahelyett, hogy a párjukkal foglalkoztak volna. Leginkább az zavart, hogy nem tehettem meg azt, amit szívem szerint szerettem volna. Hiányzott a közelsége. Szinte már számoltam a számból visszalevő másodperceket. Aztán vége lett. Mindenki tapssal értékelte a zenekar játékát, majd egy újabb csapat kezdett el játszani.

- Mi lenne, ha valami mással töltenénk az időnket? – súgtam sejtelmesen a fülébe. Éreztem, hogy bent marad tüdejében a levegő.

- Itt akarsz hagyni mindenkit? – nézett kérdőn a szemembe. Bár tekintetéből nem igazán azt olvastam ki, hogy annyira maradása lenne.

- Ha Bogira gondolsz, van egy olyan érzésem, hogy nem bánná. – mutattam a tömegben táncoló párra. Nagyon úgy tűnt, hogy nem igen hiányolná a jelenlétemet. Bobby- val éppen valamiféle furcsa lötyögős táncot mutattak be.
Gyorsan odaverekedtem magamat Bogi mellé, majd megveregettem a vállát. Kis híján fel döntött a lábamról, akkora hévvel pörgette meg éppen Bobby.

- Khm… Hello! – szóltam neki. – Mindjárt mehetsz vissza táncolni. Nagyon megharagudnál, ha elmennék? – néztem rá nagy szemekkel.

- Menj csak! Én élvezem a bulit. Majd hívok egy taxit. Nincs semmi baj. – mondta. – Érezzétek jól magatokat. – tette még hozzá, kicsit sem félreérthető hangsúllyal.

- Majd én hazaviszem. – nyugtatott meg Bobby.

- Köszi. – adtam neki is egy búcsú puszit. – Vigyázz ám rá.
Megkerestem Rob- ot, éppen Tommal állt a kijárat közelében.

- Mehetünk? – fogott kézen egy csók kíséretében.

- Igen. Bogit Bobby haza viszi. Te is elmész? – kérdeztem Tomot.

- Csak cigizni lépek ki. Valakinek tartania kell a hátát, ha balhé lenne. Ha már a két ötletgazda lelép a buliról. Mellesleg, gondolom nem szeretnétek, ha egy kis társaságot is kapnátok.

- Ugye nem rajongók? Hogy találtak meg? – fordultam kétségbeesetten Rob felé.

- Mindig ez van. De, hogy már itthon is. – válaszolta feldúltan. – Van hátsó kijárat? – kérdezte Tomot.

- Van, az előbb kérdeztem meg a pultos srácot. Szóval hátraarc.
Imádtam ezért Tomot. Nem vágytam arra, hogy pár kiscsaj rohamozzon meg bennünket.
Tomtól a belső udvarban búcsúztunk el. Valami bevillant.

- A lányoknak nem is szóltam. – rikkantottam fel hirtelen.

- Írj nekik egy üzenetet. Addig én elszívok egy cigit.
Gyorsan bepötyögtem egy gyors „Bocsi csajok, de mi leléptünk. Majd találkozunk holnap. Ne haragudjatok. Puszi, Em” üzenetet, majd mire Rob cigije is elfogyott megkerestük a kocsinkat. Még pár autó és komolyan keresni kellett volna, akkora kocsi áradat fogadott minket a parkolóban. Végül persze gond nélkül megtaláltuk. Nagyon úgy tűnt, hogy a lányok leginkább a főbejárat elé táboroztak le, senkit sem láttunk odakint. Ugyanazzal a hévvel vettem birtokba Rob ajkait, ahogyan a kocsiba pattantunk. Először talán meglepődött, de aztán már nem mutatta jelét semmi nemű ellenkezésnek sem. Mégis ő volt kettőnk közül az okosabb. Sajnálatomra.

- Egy parkolóban ülünk egy takaratlan kocsiban. – kapott levegő után.

- Aha. – folytattam tovább a nyakának csókolgatását. Ha kívülről szemléltem volna a jelenetet, lehet, hogy nem ismerek magamra. Én nem voltam sohasem ilyen rámanős. – Parkoló, igen. Ezt nem itt kellene. – tértem én is észhez hirtelen.

- Van egy ötletem. – indította be a motort, miközben egyik kezével összekulcsolta ujjainkat a térdemen.

- Ha az ötletben szerepel fedett, takart tér, akkor jöhet. – feleltem huncutul.
Na jó, tényleg nem voltam én sosem ilyen. Mindig én voltam az, aki várni akart, nem az, aki a kocsiban nekiesik a pasijának. Persze tudom, hogy ez így elég sablonosan hangzik, de tényleg megváltoztam. És most mondhatnám azt, hogy Rob miatt. De nem csak ő volt a változásom oka. Ahhoz még most sem ismertem elég ideje. De ennek ellenére boldog voltam vele. És jelenleg nagyon nem érdekeltek a régi elveim. Mióta Londonba kerültem folyamatos változáson mentem keresztül. A legnagyobb változás maga az volt, hogy kijöttem. „Talán hálásnak kellene lennem Krisztiánnak. Áá, hogy jön pont most ide Krisztián?! Csak én lehetek akkora idióta, hogy pont most keverem ide, azt a seggfejet.”
Volt pár tippem Rob ötleteit illetően, de végül egyik sem jött be. Se nem a hotel, se nem a lakásom felé tartottunk. Kicsit el is képedtem, amikor a Temze partján találtuk magunkat. Már másodjára kötöttünk itt ki, amióta megismertem.
Értetlenül álltam az eset előtt. Mégis mit keresünk itt? Előttem a London Eye magasodott az éjszakába.

- Na, most mit keresünk itt? Nem mintha nem lenne gyönyörű. Ez káprázatos. Hitted volna, hogy még sosem láttam kivilágítva?

- Éppen itt volt azt ideje. – ölelte át a derekamat.

- Miben sántikálsz?

-Én? Honnan veszed, hogy bármiféle tervem lenne?

- Szóval nincs?

- De, van. Lebuktam. – vonta meg a vállát elkeseredetten. – Remélem, hogy nincs tériszonyod. - Nem igen hagyott időt a hallottak feldolgozására, kézen fogott majd a forgó felé vezetett.

- Ugye, nem azon jár a fejed, hogy fel is ülünk rá. – tört elő belelem a félelem.

- De. Szerinted elhoználak ide csak azért, hogy megmutassam Londonnak ilyen is van?
Ezzel pont azt közölte, amitől a legjobban féltem. „Hogy én felüljek arra a hatalmas szerkezetre?! Kizárt!”

- Tériszonyod van. – Ezt inkább állításnak szánta sem, mint kérdésnek. Gondolom az arcomból pontosan ki tudta olvasni az érzéseimet.

- Igen. Szóval nem lenne semmi, ha idelentről csodálnánk. Nekem innen is nagyon tetszik. – küldtem felé egy hatalmas mosolyt. Annyira nem jött be a stratégiám, ugyanis kitartóan tovább vonszolt egészen a pénztárig.

- Látod, bezárt. Micsoda kár. Majd legközelebb visszajövünk. – fordultam háttal neki. Próbáltam elhúzni az aprócska bódétól, de rendíthetetlenül megvetette lábait.

- Nem lesz semmi bajod sem. Vigyázok rád. Nem is olyan magas, majd meglátod. – küldött felém egy mosolyt.
Ha az volt a terve, hogy ettől majd elolvadok és engedek neki, hát nagyon nem jött be neki. Ha valamivel kapcsolatban képes voltam magamat megmakacsolni, akkor ez a magas épületek megmászása volt.

- Mégis, hogyan akarsz feljutni oda? – próbáltam rámutatni a lényegre. – Zárva van.

- Nem sokáig. – mutatott egy közelgő alak sziluettjére.

- Nem hiszem el! – akadt el a szavam is. – Mond, hogy nem tetted!

- Ha arra gondolsz, hogy nem beszéltettem-e le Steph-el, hogy ma este csak a miénk legyen soron kívül a kerék, akkor azt kell mondanom, hogy de.

- Na, ne! Komolyan Rob. Én nem megyek fel oda. – közöltem már sokkal kétségbeesettebb hangon.

- Tudod, most olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek. – simított ki az arcomból egy szélfútta tincset.

- Hát ezt nem szívesen hallja egyetlen egy ember sem, tudod. – közöltem már tényleg durcásan.
Közben az eddig homályos alak körvonalai is kirajzolódtak. Egy 40-es éveiben járó férfi lépett oda hozzánk. Először Robbal fogott kezet, majd engem is üdvözölt. Annak ellenére, hogy nem volt annyira idős, régi vágásúnak tűnt az öltözködéséből.

- Akkor indulhat? Egy óra alatt ér körbe, de ha gondolják egy kicsit csalhatunk és megállíthatom a tetején. Odafentről káprázatos kilátás nyílik London utcáira.

- Köszönjük, hogy ennyi időt szán ránk. – Természetesen Rob sem veszítette el a jólneveltségét.

- Érezzék jól magukat. – mondta, miközben odakísért minket az egyik kis kabinhoz.
Tudtam, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy megmeneküljek ettől az egésztől.

- Csak, hogy tisztázzuk. Ezért még számolni fogunk! – fordultam Rob felé.

- Oké. Kíváncsian várom. – vigyorgott rám. – Nem lesz semmi baj! Velem leszel, majd behunyod a szemedet, ha magas lesz. – próbált meg győzködni.

- Aha, mert attól biztosan jobb lesz. – dörmögtem az orrom alatt.

- Mit mondtál? – kérdezte zavartan.

- Azt, hogy attól még nem lesz jobb. – ismételtem meg önmagamat. – Indulhatunk. – mondtam ezúttal már a kezelőnek.
Beszálltunk, majd óvatosan emelkedni kezdtünk. Nem volt valami kellemes érzés, az biztos. Világéletemben nem voltam kibékülve a magassággal. Erre tessék, itt ülök a London Eye-on.

- Haragszol? – kérdezte 1 perc után Rob.

- Miért haragudnék? Tudom, hogy ezt meglepetésnek szántad. Nem tudhattad, hogy nem szeretem a magaslati utazásokat. – próbáltam elpoénkodni a dolgot, de nem sikerült valami jól. Túlságosan lefoglalt az a tény, hogy alattunk a nagy semmi van éppen.

- Azért gondoltam, amit az előbb mondtál. Mielőtt beszálltunk.

- Nem értem. Mit mondtam?

- Hát valamit magyarul, mert nem értettem.

- Oh, komolyan? Nem is vettem észre. Ha ideges vagyok össze- vissza beszélek. Ezek szerint magyarul leginkább. – magyaráztam meg neki a dolgokat. – De nem mondtam semmit, csak amit megismételtem. Nem direkt mondtam úgy, hogy ne értsd.

- Oké. Megijedtem, hogy nem lettél ettől valami boldog. – ejtette le bánatosan a fejét.

- Dehogynem! Ez nagyon jó ötlet volt. Annyira hülye vagyok, nem így kellett volna lereagálnom. Te ne haragudj! – bújtam közelebb hozzá.

- Rád nem lehet haragudni! – viszonozta az ölelésemet.
Ameddig felértünk leginkább összebújva, csókolózva beszélgettünk. Olyannyira elterelte a figyelmemet, hogy szinte észre sem vettem, hogy megálltunk.

- Felértünk. – szólt Rob csöndesen.

- Wow. – csak ennyit tudtam megint nagy értelmesen kinyögni. – Ez valami fantasztikus. Oké, nem is értem miért féltem idáig annyira a magasságtól. Ezt semmi pénzért ki nem hagytam volna. Köszönöm, hogy felhoztál ide. – csókoltam meg lelkesen. Erre a csókra vágytam egész idő alatt. De volt egy sejtésem, hogy ő is. Valahol ott folytattuk, ahol a kocsiban abbahagytuk. Nehéz volt megállnunk, hogy itt ne hagyjuk abba, de valahogyan visszafogtuk magunkat. Lefelé tartva azért drukkoltam, hogy gyorsabban teljen el az idő. Nem azért, hogy minél hamarabb talaj legyen a lábam alatt - persze az is egy fontos szempont volt- inkább a helyszín miatt.
Tudtam, hogy mit akarok. Pontosabban kit. Hiszen ennek a személynek a tekintetében voltam elveszve. A tekintetben, amely vágytól izzott.

[ London Eye ]
***
Magyarázat: 
Csak, hogy tisztázzak dolgokat. Soha nem voltam még a London Eye- on, csak távolról láttam, tehát halvány lila gőzöm sincs, hogyan működnek a dolgok.
A kibérlést pedig ne úgy értsétek, hogy Rob ezzel azt szerette volna bebizonyítani, hogy milyen gazdag. Egyáltalán nem erről van szó. De nem tudnám elképzelni, amint fényes nappal beáll a sorba a jegypénztárhoz. :D A helyzet kényszerítette eme kellemes helyzetbe. :)