" Soha nem lehetsz azért ismert, amiért szeretnéd, hogy ismerjenek. Az emberek azért fognak ismerni, ami miatt ők akarnak ismerni. "

2010. július 27., kedd

Érdekfeszítő Love Story Díj!

Az oldal, vagyis a történet ismét díjat kapott. Ez már a harmadik. A köszönetet ezért ismét Puszmót illeti.
Köszönöm drága! http://vampirhercegem.blogspot.com

5 dolog rólam: (lassan önéletrajzot is írhattok belőle XD )

1. Jelenlegi legfőbb vágyaim egyike- a Louis Vuitton táska mellett- hogy összejöjjön a pótfelvételi.
2. Nagyon szeretném végre elolvasni A vizet az elefántnak c. könyvet, nem csak mert Rob is szerepel az ebből készített filmben.
3. Péntek óta Moonlight hiányban szenvedek. Hiányzik Mick. :(
4. Mérhetetlen módon utálom a paparazzikat.
5. Anyukámtól kaptam egy mini kaktuszt annak reményében, hogy ezt még én sem tudom majd kinyírni.

Akiknek továbbküldöm:


http://theimmortalheart.blogspot.com/

http://delirium-2.blogspot.com/

http://www.lionandlamb-love.blogspot.com/

Még egyszer köszönöm, ezek szerint érdekfeszítőnek tartjátok a sztorit. Ennek nagyon örülök.
Köszönöm, hogy olvastok továbbra is, remélem nem fogok csalódást okozni nektek.
Puß

Gitka

2010. július 25., vasárnap

6. fejezet - Váratlan pillanatok


Nemrég kaptam egy nagyon jó képet Hekitől, aki mellesleg egy igen figyelemreméltó írópalánta. Csak ajánlani tudom mindenki számára az írásait. ITT olvashatjátok, és véleményezhetitek.

Nem terveztem, hogy még ezen a héten kaptok új fejezetet, de úgy tűnik az írás remek lélekgyógyító eljárás. Remélem a fejezet végére nem fogtok nagyon haragudni rám, na de nem fogom előre lelőni a poénokat.
Kíváncsian várom a reakcióitokat. Kommentbe velük!
A fejezetet most is Breeco volt kedves átnézni. :-)

A részt elsőként Hekinek ajánlanám, tudom, hogy már nagyon várja, remélem nem fog benne csalódni. ( Nem puncsolok. ;-)
***

“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.” /Eleanor Roosevelt /

A hálóban lévő órán már elmúlt fél 6, de én még mindig tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt. Miután hazaértem letusoltam, hajat mostam és rendbe raktam magamat. De onnantól kezdve teljesen tanácstalannak éreztem magamat. Egyetlen egy, de annál is hatalmasabb problémám volt. Mit vegyek fel? Miután ez egy nem randi, nem öltözhetek ki nagyon. Különben sem szokás a kocsmákba annyira elegánsan bevonulni. De mégsem mehetek valami hétköznapiban, hiszen mégiscsak a barátairól van szó. Úgy értem színészek, meg minden. Híres emberek. Legalábbis gondolom.
Háromnegyedkor még mindig nem tudtam mit vegyek fel. Egyben voltam csak biztos, valami kényelmeset. A vívódásomnak 6-kor vetettem véget. Egy kényelmes szövetnadrág és egy póló mellett döntöttem. Mindkettő divatos volt, de nem túlzottan, és kényelmes is volt. Úgy határoztam ez lesz a tökéletes az estére.
Miután felöltöztem, fogat mostam, beállítottam a hajamat már csak a smink volt hátra. Nem volt szándékomban semmi extra cuccot magamra kenni, sosem szerettem a piperéket. Ennél fogva nem is voltam annyira gyakorlott sminkelő, de idáig még senki sem vetette fel egyszer sem, hogy furcsán néznék ki. A szemem kihúzása közben valaki éppen becsengetett hozzám, aminek következményeképpen majdnem kinyomtam a szememet. Vicces lett volna fél szemmel menni, nem?
A héten még át sem mentem a szomszédokhoz, pedig hetente legalább kétszer átnézek. Lehet már aggódtak értem. Mindig is kedvesek voltak, és teljesen meg is bíztam bennük. Ezért sem mentem kinyitni az ajtót, nem szerettem volna elvesztegetni az időmet.

- Gyere be! - kiáltottam. – Nyitva van. A fürdőben vagyok.
Odakintről nem hallottam semmi választ. Lehet, hogy elakadt a szava a hatalmas kupi láttán. Befejeztem a sminkelést, úgyhogy elindultam a nappali felé.
- Bocsi a kupi miatt, tudom, ha ezt az anyukám látná, biztosan hazarendelne, de hát a munka, meg most….- hirtelen megtorpantam.
Rájöttem miért nem válaszolt senki sem vissza.

- Hello! Bocsi, ugye nem baj, hogy bejöttem? Persze te mondtad, de gondolom nem rám számítottál. – mondta.

Hirtelen azt sem tudtam mi történik. Tudom, hogy hülyeség de hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán felöltöztem e.
- Persze nem baj. Öhmmm….még kellene nekem pár perc és készen is vagyok.

- Oké. Két perc még belefér. – mosolygott.

- Addig ülj le nyugottan. – mutattam a fotelra. – Csak ne nézz körbe, oké? Kérsz valamit inni esetleg?
„De hülye kérdés, minek inna, ha úgyis inni megyünk. Gondolkodj már! Komolyan ezen még nem gondolkozott senki sem? Miért kell mindig ilyeneket kérdeznünk a vendégeinktől?”

- Nem köszi, nem kérek semmit.

Gyorsan befutottam a szobámba, visszadobáltam az előszedett ruhákat és megkerestem a táskámat.
Két perc elteltével pedig már ott is álltam a nappalim közepén.

- Mehetünk. Kész vagyok.

- Oké. – felelte.

Kiléptünk a lakásból, gyorsan bezárkóztam, aztán elindultunk a kocsihoz. Sosem voltam autószakértő, de azt láttam, hogy ez a kocsi nem volt egy extrákkal felszerelt gépezet. Nem volt rajta semmi hivalkodó.

- Ez a kocsid?- bukott ki belőlem a kérdés. – Bocsi, ne értsd félre, csak más fajta kocsit képzeltem el egy olyan kaliberű egyénnek, mint amilyen te vagy.

- Miért? Milyen kaliberű egyénnek látsz engem?

- Tudod, hogy értem, megengedhetnéd magadnak, hogy ennél sokkal drágább kocsival járkálj.

- Persze, de tudod a Ferrarik és társaik vonzanak valami rosszat is maguk után. - mosolygott.

- Mit is? A gyorshajtási büntetésen kívül nem ugrik be semmi sem, bocsi.

- Pedig egyszerű, paparazzik. – mondta. – Szóval szálljunk be mielőtt még ránk találnak, oké? Igazán udvarias volt, még az ajtót is kinyitotta előttem. Na pontosan itt kezdődik az angolok és a többi nép közötti különbség.

- Szóval hová is megyünk? Mi a törzshelyetek?

- Nem nagy szám, ne képzelj semmi felhajtást. A hely neve Dave kocsmája. Bobby egyik ismerőséé a hely. Bobby régi barátom, akár a többiek, de majd meglátod. – mondta lelkesen.

- Értem. Remélem nem lesznek dühösek, hogy késünk, már háromnegyed van. Gondolom 7-re beszéltétek meg, nem?

- Nem fogunk elkésni. Nyugi. De igaz, tényleg egészre beszéltük meg, hogy találkozunk. – hangzott a válasz, amit valamiért nagyon furának találtam.

- Na és messze van a kocsma?

- Éppen 5 perce hagytuk el.

- Értem, az jó. – „Éppen 5 perce hagytuk el.” Hogy mi???? – Ezt most hogy érted?

- Ismerem a fiúkat, tudod, ha itthon vagyok mindig ez van. Hatalmas összejövetel, aminek mindig ugyanaz a vége. Totális lerészegedés. Gondoltam megmentelek ettől.

- Mi? Mégis hogyan? Nem értem. – teljesen összezavarodtam.

- Gondolom nem sokat ettél még ma, úgy gondoltam biztosan szívesen ennél valamit. Így nehezebb lesz a lerészegedés.
„Enni? Vele?”

- Ez most komoly? Enni megyünk? - képedtem el teljesen.

- Hát az emberek szoktak enni időközönként. – jött a csibészi mosoly. – Gondolom neked is szokásod.
„ Oké, attól mert vele eszem, még nem lesz randi.”

- Persze, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne csak úgy odadobni téged a fotósoknak. Steph megölne.

- Semmi baj. Erre is van egy megfelelő helyem.
„Hát persze, hogy van. Kocsma, étterem. Ez csak így megy. Csitt- csatt.”
Amint befejezte a mondatát, egy kis étterem előtt állt meg. Tényleg nem volt szem előtt a hely. Udvariasan kisegített a kocsiból, amire persze semmi szükségem nem lett volna, mivel a kényelmes tornacipőm mellett döntöttem. Őszintén kezdtem pánikba esni, amikor beléptünk a vendéglőbe. Igazán hangulatos hely volt. Az én öltözékem pedig nem ide készült. Mikor körbenéztem, megnyugodva tapasztaltam, hogy mások is hétköznapi ruhákban ülnek az asztalok mellett. Egyesek éppen csak beszélgettek, mások ittak, ettek, volt aki rajzolt, írt, vagy éppen távozó félben voltak. Néhányan a pult mellett álltak, beszélgettek a csapossal és voltak akik kéz a kézben ültek egymás szemébe meredve.
Várjunk csak? Ez így nagyon nem lesz jó.
Rájöttem mi zavart még a helynél, és a ruhámnál is jobban. Maga a szituáció. Ez most mi is végül? Egy randi? „Nem az nem lehet.” Akkor csak simán megetet, hogy legyen mit kidobnom a későbbiekben? „Szép gesztus.”
Mint aki teljesen otthon érzi magát, egy kis eldugott sarokhoz vezetett minket. Ez csak még jobban a félelmemet erősítette meg.

- Oké, Rob. Mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen? – kérdeztem, határozottnak tűnő hangon.

- Terveim szerint eszünk. Van itt egy specialitás, azt meg kellene kóstolnod. – mondta. – Isteni, mindig is könyörgök a receptért, de hiába.

- Szóval eszünk, ennyi?

- Ihatunk is, ha gondolod, persze. – vont vállat.
Egy idős hölgy lépett oda hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket. Rob mindenáron megakarta velem kóstoltatni a ház specialitását, így azt rendeltünk mind a ketten. Az ételt gyorsan kihozták, a hölgy kellemes étvágyat kívánt hozzá, majd mielőtt elment volna odahajolt Robhoz.

- Régen láttunk erre, már kezdtünk félni Harry-vel, hogy el is felejtkeztél rólunk.

- Dehogyis, Mary. Nálatok senki sem tud kiválóbb ételeket készíteni. – mosolygott rá Maryre kedvesen. – A munka nem engedet idáig.

- Reméltem is, drágám. Nem zavarlak titeket, egyetek csak nyugodtan. – mondta, majd mint akinek valami hirtelen az eszébe jutott, hozzám fordult. – Egészen jó választás volt ez a fiatalember, de nehogy összetörd a szívét.

- Oh, mi nem úgy vagyunk itt. Nem is ismerem, csak együtt dolgozunk, mármint neki dolgozom, tetszik tudni. – magyaráztam fürgén. – Ez nem randi. Csak eszünk.
De Mary nem igazán hitt a szavaimnak, csak mosolygott ránk, majd visszament a pult mögé. Persze, hogy azt gondolta, hogy együtt vagyunk, hiszen mi mást keresnénk egy eldugott vendéglő eldugott sarkában egy aprócska asztalnál, ahol még kis gyertya is van. Mellesleg idáig a gyertyák fel sem tűntek. Persze nem tudhatta, hogy mi csak együtt dolgozunk. Ez a vacsora simán elkönyvelhető munkavacsorának.
Eléggé elveszettnek és tanácstalannak éreztem magamat, de Rob csak mosolygott.
- Most meg mit vigyorogsz? – bukott ki belőlem. – Ez nem volt vicces.

- Szerintem az volt. Úgy védekeztél, mintha a velem való randevúzást büntetné a hatóság. Ennyire rossz lenne? – kérdezte.

- Nem védekeztem, csak nem szeretném, ha félreértené a helyzetet és azt sem, ha te félreértenéd. Gyanútlanul idehoztál, ez nem volt szép tőled.

- Oh, akkor elnézést. Reméltem, hogy tetszeni fog ez a hely és esetleg beszélgethetünk. A forgatáson nem sok mindenre van idő. Csak te meg én, mint két fiatal aki szeretné megismerni egymást.
„Megismerni egymást? Az még rendben van.”

- Rendben, akkor beszélgessünk. – szállt el a haragom. - Honnan ismered ezt a helyet?

- Ez egyfajta családi törzshelyünk. A szüleim ismerik Mary-t és a családját, az övék ez a hely. Néha lenézünk ide családostul, feltéve, ha mind itthon vagyunk.

- Vannak testvéreid? Az jó, nekem nincsenek. – mondtam elkeseredve.
Rob csak mosolygott. Nem értettem, mi ezen annyira mulatságos. Esetleg leejtettem egy ételdarabot? Vagy valami a fogamra ragadt? Hirtelen minden eshetőség végigpörgött az agyamon. – Mi az már megint?

- Komolyan nem tudod a választ, ugye? – kérdezte még mindig önfeledten mosolyogva.

- Ez most ciki, ugye? Bocsi, de nem követtem annyira a bulvárhíreket.

- Nem, ez éppenséggel jó dolog. Van két nővérem, Lizzy és Victoria.

- Oh, két nővérrel nem lehetett annyira egyszerű. De látom túlélted.

- Hát volt néhány érdekes élményem gyerekkoromban az biztos. – mondta. – De neked legalább nem kell annyi mindenki miatt aggódnod amíg nem vagy otthon.

- Dehogynem, a szüleim, a barátaim, néhány rokon. Értük aggódni majdnem elveszi az egész napomat. – vicceltem.

- Szóval ha hazamész, akkor csak ők várnak, igaz? –kérdezte félénken.

- Gondolom. Hacsak nem szereznek be egy kisállatot. Miért?

- Akkor nincs barátod, vagy vőlegényed?

- Nem, nincs. Na és neked? Őszintén, nem fogom a hírt eladni a médiának, nyugi.

- Nincs senki, sajnos. Tudod ahhoz, hogy valaki kibírja mellettem eléggé határozott személyiségnek kell lennie.

- Sajnálom.

- Mit is pontosan? – kérdezte.

- Hogy az életed ennyire nyílt. Nem tudom máshogy kifejezni, bocsi. De ez valahol csodálatra méltó.
Tényleg sajnáltam. Nem tudtam elképzelni honnan van elég energiája különösebb támasz nélkül mindehhez. Minden lépését követik, az élete, a tettei az újságok lapjain bárki számára elérhető.
- Én pedig azt hittem nincs annál rosszabb, ha egy kis községben élsz, ahol mindenki tud mindent.

- Hogy is mondják? Ez van, ezt kell szeretni. – válaszolta. Próbálta magát erősnek mutatni, de olykor megmutatkozott mennyire is bizonytalan valójában. – De én még mindig gyakrabban látom a szüleimet, mint te. Mikor voltál otthon legutoljára?

- Kb. fél éve. Oké, győztél, hiányoznak, de holnap meglátogat a legjobb barátnőm. És utánam nem loholnak keselyűk.

- Ez igaz. Tudod már mit csináltok majd? Gondolom megmutatod neki a várost.

- Ez is szerepel a terveim között, de még nem tudom pontosan. Először el kellene érte mennem, még azt sem tudom, hogyan fogom kivitelezni.

- Mikor érkezik pontosan?

- Délelőtt 10 körül. Tanácstalan vagyok. A reggeli megbeszélés és a sminkelés közötti 5 percben menjek el, vagy az ebédszünetben, ami valószínűleg elmarad, mert el kell hoznom pár dolgot a város másik végéről. Nehéz kérdés.

-Oh, nekem csak pár jelenetem lesz és kész vagyok. Nem hittem volna, hogy ennyire strapás lenne egy napod. – mondta.

- Ez még a negyede sem volt. Reggel megbeszélés, neked smink, fodrász, lesz egy jeleneted, amin nekem is ott kell lennem, aztán amíg téged ismét a sminkben szépítenek, nekem el kell hoznom valamit a város végéből. Valószínűleg mire megtalálom letelik az ebédidőm is. Utána pedig még Steph-el is beszélnem kell. És Bogiért még mindig nem mentem el. Ez van.

- Wow. Hogy tudod ezt így megjegyezni? Nekem ez egy kisebb délelőtti szereptanulásom lenne. – poénkodott. – Mellesleg mit kell elhoznod?

- Nem tudom, Lisa adta ki a parancsot. Van egy olyan érzésem, hogy nem bír valami különösebben.

- Nyugodt lehetsz, szerintem ő senkit nem kedvel különösebben. – mondta. Ezen nekem is el kellett nevetnem magamat.

- Nincs igazad, téged igenis szimpatikusnak talál.

- Jaj, ne is mond. Mivel érdemeltem ki mindezt a sorstól?
Az asztalunknál kezdett eluralkodni a jókedv. A továbbiakban fesztelenül beszélgettünk. Ő kérdezett, én válaszoltam, majd ez fordítva. Hatalmas információ vágya volt. Néha- mikor az okosabbik énem átvette az irányítást- furcsának gondoltam ezt a szituációt. Nem kellene ennyire fesztelenül beszélgetnünk. Nem kellene ennyit kérdeznie felőlem. És engem sem kellene, hogy ennyire foglalkoztasson az élete. Mikorra kihozták a desszertet- amit a megkérdezésem nélkül rendelt, megjegyzem nem tudom, hogyan tette- már tisztában voltam egész eddigi életével. Be kellett ismernem magamnak, hogy egész jól szórakoztam. Az idő hihetetlen gyorsasággal szaladt el felettünk.

- Véleményt kérek. Hogy tetszett a vacsora? – kérdezte, mikor az utolsó morzsa sütemény is eltűnt a tányéromról.

- Igazad volt, tényleg nem ettem még ilyen finomat Londonban. Tetszik ez a hely. – válaszoltam.

- Oké. Akkor fizetek, és mehetünk, ha gondolod.

- Nem állhatod te az egészet, arról szó sem lehet.

- Ne viccelj. Én hívtalak meg, én fizetek.
Mit is gondoltam. Egy A- listás színésszel akarok arról vitatkozni ki fizesse a számlát?
Gyorsan kifizette a fogyasztásunkat, majd a kocsi felé vettük az irányt. Természetesen ismét kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
Totálisan összezavarodtam az este alatt. Ezt a vacsorát nem igazán tudtam hova tenni. Nem vagyok teljesen elmeháborodott ahhoz, hogy ne vegyem észre, ez nem egy egyszerű vacsorameghívás volt.

- Akkor mehetünk a fiúkhoz?

- Persze. Már van mire inni, szóval…

- Aztán ne figyelj rájuk, mikor rólam beszélnek. Hajlamosak ferdíteni a sztorikon. Főleg, ha már kellően jó a kedvük. – figyelmeztetett.

- Oké. De kíváncsi vagyok azokra sztorikra. Tudod, legyen mit eladnom a bulvárnak.
Hirtelen riadt tekintettel nézett rám.
- Nyugi, csak vicc volt. - mondtam. – Szóval hol is van az a híres kocsma?

- Pont itt. - felelte, majd megállította a motort Dave kocsmája előtt.
Nem volt egy túlzottan felkapott környék, mint ahogyan elképzelné az ember. Nem volt sem vörös szőnyeg, sem fényképes emberek hada odakint. Egy olyan hely volt ez, ahova a környékbeli srácok beülhettek egy-egy sör melletti beszélgetésre. Mert ugye a pasik soha sem pletykálkodnak, maximum tényeket közölnek egymással. Ez tény, bármelyik pasi megmondaná.
Kiszálltunk a kocsiból, Rob lezárta, majd elindultunk befelé.
- Nem félsz, hogy valaki meglát itt? Steph kitekerné a nyakamat, ha cikk lenne ebből.

- Nyugi már, csak lazíts, itt még az életben nem járt fotós rossz szándékkal.

- Miért sima fotós igen? –kérdeztem rémülten. Nem tudtam felfogni, hogy őt egy kicsit sem idegesíti a tény, hogy valaki simán lekaphatna minket együtt. Abból pedig hatalmas hír lenne, mert mindenki félreértené.
„ Mit keresek én itt?”
- Dave fiának foglalkozása fotós, vagy ahogyan jobban tetszik paparazzi. – mondta, de rémült tekintetem láttán kiegészítette. – De ő minket sosem fényképez, és hírt sem ad ki, nyugi. Innentől jól kell érezned magadat.
Próbáltam megnyugtatni magamat, nem akartam hogy rosszul végződjön az este, hiszen idáig nagyon jól elvoltunk. Gyorsan elnyomtam magamban az aggodalmaimat és besétáltam Rob mellett a pubba.
Belülről sem láttam semmi extrát, olyan volt, mint bármelyik angol pub. Odabent nem volt teltház, Rob barátai egy sarokban ültek. Természetesen mindegyikük előtt ott díszelgett egy-egy üveg sör.
Mindannyian nagyon kedvesek voltak, sorra bemutatkoztak, majd rendeltek nekem egy italt.

- Szóval Emili, most te gondoskodsz a mi kis Pattynkról? – kérdezte Marcus.

- Valahogy úgy, igen.

- Tudod, kiérdemelni, hogy 2 nap után elhozzon ide nem kis teljesítmény, gratulálunk. – mondta Bobby, akiben úgy látszott, hogy már most kicsivel több van a kelleténél.

- Bobby! – szólt rá Rob. – Csak beszerettem volna mutatni, hogyan is szórakoznak az angolok. Ne haragudj Emili.
- Semmi baj. Tudok magamra vigyázni. Na és rád ki vigyáz, Bobby? – kérdeztem. Lehet, hogy úgy tűnt nem vagyok egy nagyszájú hölgyemén, de sosem kellett megvédeni senkitől sem.

- Oké, nem kell félteni, úgy látom. Ez jó. Főleg, ha Robbal dolgozol. – mondta Tom. Ő is színész volt, bár utána nem szaladtak úgy lányok, mint barátja után. Én ezt a javára írtam mindenképpen.

- Szerencséd van, hogy nem kell ezt kiállnod, mint neki. Én utálnék így élni. – jelentettem ki.
A szemem sarkából láttam ahogyan Rob és Marcus összenéznek, majd Rob gyorsan meghúzza a sörét. De ennek különösebben nem nyilvánítottam jelentést.

- Biztosan, de ezzel az is együtt jár, hogy mellém nem adnak ilyen helyes lányokat, mint te. – mosolygott rám. Reméltem, hogy ezt csak szimpla udvariasságból mondta, nem más szándékkal.
Éppen válaszolni akartam, amikor egy hosszú fekete hajú lány lépett az asztalunkhoz.

- Hello srácok! Ugye tudjátok, hogy harag lesz. – mondta. – Hazajössz és nekem nem is szólsz Rob?! Szia!- köszönt, majd karjaiba zárta.
Igazán feldobottnak látszott ő is és Rob is, hogy látják egymást. Nem mintha annyira számoltam volna az ölelkezésük elejétől eltelt pillanatokat, de majdnem egy fél percig ölelgették egymást. Persze ez engem nem zavart. Egyáltalán nem.
Miután Rob és a fiúk is kellőképen üdvözölték számomra teljesen újdonsült asztaltársaságunkat, az eddigi ülésrend kissé megváltozott. A kis fekete ült le Rob másik oldalára. Mit ne mondjak már majdnem kezdtem magamat úgy érezni, mintha régi barátokkal beszélgetnénk, majd hirtelen ismét kívülállónak tekintettem magamra.
Gondoltam, mégsem teszi, hogy senki sem mutat be minket egymásnak, de a kis fekete gyorsabb volt nálam.

- A kis barnában kit tisztelhetünk? – kérdezte két tisztességes korty sör között. – Csak nem a te csajod Bobby? Miattam nem kellett volna, hogy szerelmi bánatod legyen!
Nem vagyok egy hitelen haragú ember, egyáltalán. De ezt erősen személyem elleni merényletként fogtam fel. Nem kenyerem az erőszak, de tudtam, hogy a nőknek általában hol van a fájó pontjuk.

-Nem mintha én tudnám te ki vagy, de mellesleg Robbal jöttem. – hallatszott a csípősre sikeredett válaszom. Szokatlan reakciómon még magam is meglepődtem.
Az asztalnál hatalmas csend keletkezett, tisztán lehetett hallani ahogyan valaki leteszi az asztalra az üvegét, majd feláll.

2010. július 22., csütörtök

5. fejezet - Invitáció

Íme az új fejezet. Méghozzá az ötös. Ez már majdnem kerek, nem igaz?
Köszönöm a kommenteket, nagyon jól esik, hogy legalább pára elmondjátok a véleményeteket. Ez igazán fontos számomra.
Nem tudom miért, de eléggé megszenvedtem ezzel a fejezettel, remélem nem látszik meg rajta nagyon.
Véleményeket a kommentben várom! :-)
Nem tudom ,hogy figyeltétek e már, de oldalt kint van a twitter oldalam, oda mindig kiírom, ha van új fejezet. És mellesleg a hangulat is jó esténként, ha van kedvetek nyugodtan kövessetek, csak írjatok rám, hogy kik vagytok.
Oh, és a karakterképekkel kapcsolatban is várom a véleményeteket. Tetszik, vagy nem. Lenne a jobb ötletetek esetleg.
Nem húzom tovább az időt, mert azt én sem szeretem.
Nyomás olvasni. :-)

Ui.: A fejezetet Breeco volt kedves átnézni, az előző fejezetekhez is kaptam tőle segítséget. Ha minden igaz a továbbiakban is besegít nekem, mint a "szerkesztőm". :-)Az eddigi részeknél segítő másik barátosném is előkerült, remélem neki is tetszik majd a fejezet.

***

Az ember, akinek semmije sem maradt a világon, mégis boldog lehet, hacsak egy röpke pillanatra is, amikor szeretteire gondol. / Viktor Emil Frankl /


Szerencsére már elmúlt a fejfájásom mire odaértem a helyszínre. Útközben beugrottam a kávézóba. Már nem is lepődtem meg, hogy a vendégek száma nem csökkent. Úgy döntöttem, csak elhozok valamit és inkább a forgatásra érve eszem meg. Nem volt kedvem végighallgatni az izgatott tiniket, akik arra vártak, hogy megpillantsák Robot.

Ha tudnák, hogy vele dolgozom.

Odakint a kordonok mögött sem adták fel a küzdelmet. Sőt, mintha csak egyre többen lettek volna. Kíváncsi lettem, vajon honnan szerzik az információikat.

Mikor odaértem a kordonhoz, Phil már nyújtotta is a kezét a beléptető kártyámért. Jó reggeltet kívántam, majd besétáltam.

Fogalmam sem volt Rob pontosan mikor fog beállítani. A mai teendőket Steph sms-ben küldte el, mivel ma nem tud benézni, mert Rob másik filmes promóútjával kell foglalkoznia.

A nap nem tartogatott semmi extrát, ma volt az első jelenet felvétele. Csak ülnöm kellett, figyelni és lesni Rob minden kívánságát. Mivel nem tudtam reggelente mennyire fitt, úgy döntöttem hozok neki kávét. Csak remélni tudtam, hogy nem késik annyit, hogy kihűljön.

Szerencsére hamar megérkezett. A megbeszéltek szerint az őltözőjében találkoztunk.


- Jó reggelt! Remélem friss vagy. Hoztam neked kávét, nem tudtam hogyan szereted, de tettem bele 2 cukrot és egy kicsit feltúrbóztam. Remélem jó lesz.

A feltúrbózás annyiból állt, hogy raktam bele egy kis fahéjat is. Az megbolondítja egy kicsit, imádom így inni a kávét.


- Áh, szuper. Neked is jó reggelt! Imádom a kávét. Bármi amiben koffein van jöhet. Cola függő vagyok. Bár jelenleg 1 liter is kevés lenne, hasogat a fejem. Este még kiugrottam a fiúkhoz, és nem sikerült hamar elszakadnom tőlük.


- Remek. Vigyázhatnának rád jobban is. Úgy nézel ki, mint akit elütöttek. De a sminkeseknél te viszed el a balhét. – próbáltam viccesre venni a helyzetet. Tényleg szörnyen nézett ki, mint aki nem sokat aludt az este. Csak remélni tudtam, hogy azért aludt valamennyit.


- Hé, te sem nézel ki valami üdén.


- Lehet, de nekem nem kell a szépfiút játszanom 1 óra múlva a kamera előtt. – kötözködtem. – És nem illik ilyet mondani egy nőnek, ha nem tudnád.


- Oh, akkor mondjam azt, hogy jól állnak neked azok a hatalmas karikák a szemed alatt?


- Nem volt valami kellemes éjszakám, volt egy érdekes álmom. – remélem nem vette ki a hangomból mennyire kellemetlen nekem ez az egész. Az a hülye álom…..


- Elmeséled?


- Inkább nem. – „Miért kell ennyire kíváncsinak lennie?”


- Áh, tudod, szörnyen titokzatos vagy. És még mindig nem mondtad el a tegnapit sem.


- Nem fogom elárulni egyiket sem. Menjünk, mert a sminkeseknek élő embert kell varázsolniuk belőled. Eléggé hosszadalmas lesz.


Azt hiszem túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is feleljen. Remélem a továbbiakban vigyázni fog magára, mert ha minden estét így fog tölteni, koffeinmérgezést fog kapni, mire felébred.

A sminkesek szerencsére sepercalatt kipofozták. Furcsa volt látni, ahogy egy férfit sminkelnek, de úgy tűnt már megszokta. Mire végeztünk, a kávé is elérte hatását. Azért a biztonság kedvéért felpakoltam magamat pár colával, amíg Rob a sminkben ült.

Mikor kész voltunk a sminkkel és a ruhája is meg volt, elindultunk a helyszínre, ahol az első jelenetet vették fel. A többiek éppen a fényeket állították be. A csoportban felismertem Ericet.


-Szóval minek köszönhetően nem aludtál az este?


- A barátaim itthon vannak és lehívtak a törzshelyünkre, a megjelenés kötelező volt. – mosolygott rám azzal az elbűvölő mosolyával. – Nem mondhattam nemet.


- Mit csinálnak a barátaid? Mármint, hogy azt mondtad most itthon vannak. Színészek?


- Csak egyikük, Tom. Bobby és Marcus zenész. Elég nehéz összeegyeztetni, hogy mind egy helyen legyünk.


- Ez ismerős, én is elég rég láttam a barátaimat.


- Hiányoznak?


- Nagyon, de ezt nem mondhatod el senkinek sem. Titok. Hova lenne így a titokzatosságom. –kacsintottam rá. „Te jó ég, mi a fene ütött belém?”


- Értettem. – olyan mozdulatot tett, mintha bezárná a száján lévő lakatot, majd elhajította a képletes kulcsot.


- De szerencsére az egyikük holnap érkezik. Még nem igazán tudom, hogy is fogom összeegyeztetni a munkával. Szóval lehet, hogy én punnyadtabb leszek, mint te. – mondtam.


- Tudod, könnyen elkerülhetnénk, hogy mindketten ilyen állapotba kerüljünk. Van egy jó ötletem. Mi lenne, ha legközelebb te is velem jönnél. Már persze, ha van kedved. De a barátnőd is jöhetne, természetesen.


„Oké, most meghívott, hogy lógjak vele és a haverjaival? Komolyan? Oh, persze, hogy lenne hozzá kedvem!”

- Nem tudom mennyire lenne ez jó ötlet. – próbáltam felülírni a gondolataimat. Nem bulizhatok vele, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, nem igaz?


- Ne már, ha ott lennél, kisebb a valószínűsége, hogy teljesen leiszom magam. És szórakoznánk is egy jót. Az még nem baj. A barátnőd is jól érezné magát, megmutatnánk, hogyan mulatnak az angolok. - sorolta a szerinte fontos okokat.


- Ok. – egyeztem bele - De nem ér leitatni! Megegyeztünk?


- Meg. De a fiúk hozzáállását nem befolyásolhatom. – már megint az a kis titkos mosoly bujkált a tekintetében. - Persze a paparazzi mentességet nem tudom garantálni, sajnos. A törzshelyünket még nem fedezték fel. Eddig. – a hangjából keserűséget hallottam. – De örülnék, ha eljönnél.


- Te most szabadkozol a paparazzik miatt?


- Te mondtad, hogy nem szereted a nyilvánosságot. Csak nem szeretném, ha kellemetlen meglepetésként érne, ha lekapnak, amikor velem vagy. Ezt most nem csak az estére mondom. Akár a forgatások közben is készíthetnek képeket. Bármikor. Lehet, hogy most is kamerák kereszttüzében vagyunk. Tudod, ezt ki nem állhatom, de ha bekeményítenék, csak jobban nyomulnának.


Hirtelen késztetést éreztem, hogy körbenézzek. Na, nem mintha bármit is láttam volna. Amit mondott az igaz volt, nem szeretném, ha az újságok címoldalán díszelegnék, de ezeknek a képeknek nem én lettem volna a főszereplője, hanem ő.


- Ez igaz. – meglepődtem, hogy ennyire figyelt mit mondtam a tegnapi napon. - Csodálom, hogy hogyan tudod elviselni ezt a hatalmas nyomást. Én nem erre vagyok beállítva. – vontam vállat.


- Csak arra kell koncentrálni, ami boldoggá tesz és akkor nem annyira zavaró. De akkor megbeszéltük. Mondjuk ma forgatás után?


- Még kikell találnom, hogy oldom meg a következő hetemet. Nem is tudom.


- Ugyan már! Majd együtt gondolkodunk, több fej, több ötlet. Mit szólsz? – kérlelt. - Ma a forgatás sem lesz olyan nehéz, hamar szabadulunk.


- Oké. De csak éppen, hogy beugrom.


- Forgatás után beugrok érted. Jó buli lesz, nem fogod megbánni. London krémje lesz ott, és…. – a beleegyezésem úgy tűnt eléggé felébresztette. De a nap nem állt meg, éppen kezdéshez szólították. – A francba. Kezdünk. Majd utána megbeszéljük.


Ő elszaladt a felvételhez, engem pedig megtalált az, akihez semmi kedvem sem volt. Lisa. Éljen, hát ő is itt van?


- Jó reggelt! – köszönt rám. – Jól telt az első napod? „ Most meg mi a fenét jópofiskodik?” Persze együtt dolgozunk, de idáig nem mutatta annak jeleit, hogy emberbarát lenne.


- Igen, köszi. Mindenki kedves volt.


- Akkor jó. A holnapi forgatási menetrendet hoztam. Megkaptad a mai feladatokat Steph-től? Ha valami nincs rendben, szólj. Oké? – kezdte megint ahol tegnap abbahagyta a fontoskodást.

Hogy is gondolhattam, hogy tényleg kedvességből köszönjön rám? Nem vagyok az az előítéletes fajta, de ez a két találkozás éppen elég volt arra, hogy nagyjából kiismerjem Lisa-t. Fontoskodó, munkamániás, aki kezd az idegeimre menni.


- Igen megkaptam. Nem kell miattam aggódnod. Minden rendben van. – Nem értettem miért játsza állandóan a nagyokost, hiszen most Rob sincs itt.


- Tudod, nekem ez a feladatom és egyikünk sem szeretné, hogy a te hibádból legyen valami gondja Robnak, igaz?- kérdezte. Hangjában jó adag lenézés és irónia bujkált.


Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Szívem szerint jól odamondtam volna a véleményemet, de ezt nyilvánvaló okok miatt nem tehettem meg.


- Hát persze, de idáig még nem érkezett panasz, vagy rosszul tudom?- Csak remélni tudtam, hogy mégis megérzi a hangomban lappangó enyhe ellenszenvet.


- Nem, még nem. De ma egyébként is nyugis napunk van. – felelte. – Ha ilyen jól haladunk nagyszerű film lesz. Persze nem is vártam mást Robtól. – vigyorgott.


Ezzel, ha akartam volna sem tudtam volna vitába szállni. Idáig minden zökkenőmentesen zajlott. Tőlünk 100 m-re éppen az első jelenetet vették fel. Rob-on már jelei sem voltak az esti bulizásnak. Szerencsére. Ha Lisa tudna róla, egész biztosan belém kötne. Nekem pedig semmi kedvem nem volt a vele való társalgáshoz. Mielőtt Lisának még egyéb hozzáfűznivalója akadt volna Sophie és Grace jött oda hozzánk.


- Hello!- köszöntek kedvesen.


- Sziasztok! – Iszonyúan hálás voltam nekik, amiért megmentették ezt a kínossá váló beszélgetést.


- Én, megyek még sok dolgom van. Emili ne felejtsd el alaposan átnézni a holnapi menetrendet. Húzós nap lesz. – mondta, aztán elsietett.


- Azta, ez a csaj mindig ilyen? Hallottuk Erictől, hogy egy boszorka, de nem gondoltuk volna, hogy igaza van. Szeret túlozni. – mondta Sophie.


- Láttuk, hogy vele beszélgetsz és gondoltuk, megismerkedünk vele is. De látjuk, hogy ehhez nem sok kedve van. – jegyezte meg Grace.


- Nem is tudjátok elképzelni mennyire örülök most nektek. Már kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék beszólni neki anélkül, hogy kirúgatnám magamat. - sóhajtottam. – Milyen volt a napotok?


- Jó, idáig élvezzük.


- A fodrászok kivételesen még engedték is, hogy segítsünk. - mesélte lelkesen Grace.


- Ja, ezt most úgy érti, ám, hogy hozzáérhetett az ujjacskája Rob fürtjeihez. – vigyorgott Sophie.


- Csak ne kezdjétek ti is ezt a megszállottságot, kérlek. Elég, hogy odakint a rajongók miatt van eltorlaszolva a fél utca.


- Nyugi, mi tudjuk, hol van a határ. – bökött oldalba játékosan Grace. – De ne mond, hogy nem néz ki jól, mert menten elájulok.


- Oké, nem mondom. – egyeztem bele. Volt egy olyan érzésem, hogy ha vitába szállnék, csak is a vesztes oldalon kerülhetnék ki. Ha pedig tényleg azt állítottam volna, hogy nem néz ki jól, hazudtam volna. hazudni pedig bűn, mint tudjuk. Erre még a mamám tanított meg kiskoromban.


- Na, és van valami terved mára? Jöhetnél velünk bulizni, mit szólsz? Páran a stábból kiruccanunk az este. Eljössz? – kérdezte Sophie.


- Az a helyzet, hogy már megyek valahova. Bocsi, de talán majd máskor. – mondtam.

Kicsit bűntudatom lett, és fogalmam sem volt, mit kellene mondjak nekik. Szerettem volna elmenni velük, megismerkedni a többiekkel, de már megígértem Robnak. Ha elmondom, vajon hogy reagálnánk rá? Nem számít ez puncsolásnak?



- Figyeled? Nem kell félteni a csaj!- kiáltott fel Grace. – Na és kivel mész?


- Az a helyzet, hogy Rob meghívott egy amolyan angol buliba. Így megakadályozhatom, hogy KO legyen holnapra.


- Azta!!!- tátogták mindkettem.


- Randizol vele???


- Hova visz? Nem hiszem el, te kis mákos!


- A barátaival megy és meghívott, ennyi, nem randizunk. – nevettem el magamat.

„ Még hogy én és Rob randizunk? Persze!”

- Szimlán csak elmegyek velük egy pub-ba vagy valahova. Ennyi.


- Aha, oké. Ha te mondod. – vigyorgot Sophie. – De eztán mindent elmesélni nekünk.


- Na, menjünk mert még keresnek minket. Holnap találkozunk. – köszönt el Grace.


- És nem úszod meg a beszámolót. – kiálltott vissza Sophie.


Ma a forgatás csak 2 – ig tartott, szóval most nem tudtunk együtt ebédelni. Visszamentek a fodrászokhoz, én pedig közelebb araszoltam a forgatáshoz. Már nem sok volt vissza a napból. Éppen a kerti piknik végét vették fel.

Körülbelül 10 perc elteltével a rendező felkiáltott: „Köszönöm. Ennyi. Mára végeztünk.”

Robbal bevonultunk a sminkesekhez, hogy lemossák róla a kilónyi sminket. Szerencsére a lányok nem voltak ott. „Hála az égnek.” El sem tudtam volna képzelni, milyen képet vágtak volna, ha megláttak minket. Szerencsére gyorsan végeztünk, már csak a cuccainkat kellett felszednünk az öltözőből.

Természetesen, nem felejtkezett el Rob sem előző beszélgetésünkről.


- Most fél 3 van. Mit szólnál hozzá, ha fél 7- re érted mennék? Persze, ha így oké. Nem akarom, hogy eltévedj.


- Fél 7? Oké, de nem korai az egy kicsit?


- Nem, szerintem pont jó lesz. Ez a célnak pontosan megfelelő időpont. – somolygott. - Ha kapok egy címet, akkor könnyebben odatalálok. – felelte egy bájos mosoly kíséretében.


Nem volt mit tennem, megadtam a címemet, összeszedtem a cuccaimat, elköszöntünk, majd elindultam hazafelé. Számomra érthetetlen okból kifolyólag egész úton stresszben voltam. Mit fogok felvenni? És, hogy áll a hajam? Nem ártott volna a körmeimet sem rendbe tenni.

„Nyugi Emili, csak inni mész a haverjaival. Easy. Relax.”

Valami okból az út is hosszabbnak tűnt, így 3 lett mire megérkeztem.

A „fél 7” giotinként lebegett a fejem felett.

2010. július 21., szerda

Kiváló szerkesztő díj

Kora délután felkukkantok az oldalra mielőtt még folytatnám a következő fejezetet és egy díj fogad. Ez már a második!
Annyira boldog vagyok. Köszönöm szépen Puszmónak, hogy ismét gondolt rám.

1. Igazán apró dolgok miatt is örülni tudok.
2. Továbbra is imádok olvasni, filmet nézni.
3. Jelenleg iszonyúan félek a felvételi eredmények miatt.
4. Nekem vannak a legjobb barátaim, de komolyan. Ezt túlzás nélkül állíthatom, mindig meghallgatják a bánataimat :-)
5. Twitterfüggő lettem. (Oldalt követhettek is. )
6. Mostanában rákaptam a Holdfény c sorozatra.
7. Szeretnék egy vadászgörényt, de anyu nem engedi. :-(


Akiknek továbbadom:

http://wearedreamingastory.blogspot.com/

http://www.lionandlamb-love.blogspot.com/

http://theimmortalheart.blogspot.com/

http://semmisem-a-regi.blogspot.com/

http://edwardandalice.blog.hu/

Ismét köszönöm Puszmónak. és persze nektek is, mert nélkületek nem menne, Köszönöm a kommenteket. Isteniek vagytok!

2010. július 18., vasárnap

4. fejezet - Traccspartik

Imádlak titeket!

Köszönöm a kommenteket, nagyon jó érzés, hogy élvezitek az írásaimat. Ha ez továbbra is így lesz, mármint tetszik az írásom, akkor ajánlhatnátok továbbra is ismerőseiteknek. Köszönöm szépen! :-)
Tartsátok meg jó szokásotokat a vélemények írása terén. Nem fogom a következő fejezet érkezését kommentszámhoz kötni, de most is örülnék, ha kicsit bővebben nyílvánítanátok véleményt.
Nem húzom tovább az időt, tessék olvasni.
Remélem tetszeni fog.

***

“Nem kell mindent kimondani. Nem kell mindent megkérdezni. Nem kell mindenre válaszolni.” / Tatiosz/

Szerencsére gyorsan sikerült fognom egy taxit, így elég korán hazaértem. Nem tudtam hova tenni az egész helyzetet amibe csöppentem. Örültem - sőt roppant büszke voltam magamra-, hogy túl éltem az első napot és semmi kárt nem okoztam senki számára. Másrészről valahol kettős érzések kavarogtak bennem. Nem is tudom pontosan leírni mi volt az ami zavart. Na jó, azt hittem, hogy Robert Downey Jr-al kell majd dolgoznom ehelyett itt van Rob. Persze ez is nagyon jó. Kedves volt egész nap velem, nem éreztette, hogy mekkora sztár, pedig megtehette volna. Azok a lányok odakint….Rengetegen voltak. És mindannyian őt akarták. Na, ezt hogy fogom én kezelni?
Úgy döntöttem gyorsan összeütök egy szendvicset, aztán ígéretemhez híven beszélek valakivel a mai napomról.
Természetesen az első szám amit tárcsáztam anyu volt. Mintha csak a telefont figyelte volna a nap 24 órájában, az első csörgés után felvette.

- Szia! Nem is vártam, hogy már ilyen korán felhívsz, de örülök. Na milyen volt az első napod? Kedvesek voltak? Ugye, hogy minden simán ment?

- Szia! Ahhoz képest, hogy nem vártad, hogy felhívlak, elég gyorsan felsikerült venned. - vettem viccesen kötekedőre a hangomat- Tudod, azért csak te vagy az én anyukám.

- Jaj, nem kell hízelegned….Várjunk csak. Mi baj van?

- Hé, miért, csak akkor mondhatok ilyeneket, ha baj van? Egyébként azért hívtalak, hogy megmondjam minden szuper volt. Kedvesek voltak. A főnököm jó fej. A többi stábtag is rendes, szóval minden oké. Szerintem tetszeni fog nekem ez az állás, már most is tetszik.

- Helyes, csak bánjanak is jól veled. …Szóval mindenki rendben van, de mi van a színészeddel? Róla nem mondtál semmit.

- Hát ő is rendes volt.

- Ennyi? „Rendes volt.” Mesélj már!

- Most mit mondjak, tényleg az volt. Odamentem, találkoztam Stephenie-vel, a főnökömmel, meg a másik asszisztenssel, aki annyira nem szimpatikus. Szóval eligazítottak, aztán találkoztam vele. Barátságos volt és közvetlen, munka közben beszélgettünk. Képzeld ő sem bírja Lisát.

- Nem bírod a másikat? Miért?

- Úgy állított oda, mintha ő lenne a főnök, eléggé lenéző volt, de Rob mondta, hogy nem kell vele törődni. Aztán elmentünk. Tudod, ma még nem voltak nagy dolgok, csak a jelmezén kellett igazíttatnunk, mert eléggé bohócszerűen nézett ki benne. …Ebéd közben beszélgettem pár emberrel, az angolok nagyon nagy egyéniségek, tudod…

- Örülök, hogy jól érzed magad ott. Hallani a hangodból. Ha az a tyúk meg akadékoskodik, ne hagyd magad!

- Nem hagyom, ígérem.

- Szóval, Rob. Azon kívül, hogy ellenérzései vannak a tyúk iránt, milyen? Fiatal? Jó színész?

- Hát úgy kb. 24 körül lehet, azt hiszem. Emlékszel arra a filmre amire régebben elráncigáltalak? Tudod arra a vámpíros filmre?

- Öhm… Nem igazán.
Hát persze, hogy nem emlékszik rá. Komolyan, hogy nem lehet emlékezni egy filmre. Igaz anyunak szokása bealudni egyes filmek alatt, de azért mindig tudja mi volt benne.

- Dehogynem, az amiben szaladgált az a félmeztelen kiscsávó is....- a vonal túloldaláról még mindig csak a bizonytalan csend hallatszott- …aki az izmaiban tárolta a színészi tehetségét, volt benne egy jó képű szőke is- reménykedtem, hogy így már csak-csak beugrik neki.

- Persze, tudom már. Azt ne mond, hogy azzal a szőke pasival dolgozol.

- Nem….Bár az se lenne rossz.

- Pedig az helyes volt...Akkor a kis indiángyerekkel?

- Nem, anyu, a másikkal, aki a főszereplő volt a filmben. Róla elég sokat cikkeznek mostanában az újságok, a hírekben is szokott lenni. Robert Pattinson.

- A barnahajú? Aki legtöbbször úgy néz ki, mint egy hajléktalan?

- Igen, ő az.

Azért büszke voltam magamra, ha a legtöbb színész nevére nem is emlékezett anyukám, de azért mindig sikerült rávezetnem, hogy kiről is van szó. Látszik, hogy ki a lánya, na és persze, hogy mivel is foglalkozik.

- Oh, hát nem értettem miért voltak oda a mozi előtt azok a lányok.

- Érthető. Fiatal. Jóképű. Lázadó. Jelenleg a figyelem középpontjában van.

- Érthető….Szerinted is?- Csak nem megint valami hátsó gondolatot hallottam ki a szavai mögül?

- Ne kezd! Nem hazudok, igenis jól néz ki. És vele dolgozok, szóval, ilyenre ne is gondolj. Miért nem lehet úgy beszélni pasikról, hogy a végén ne itt akadjunk ki?!

- Ok, de nem kell így kiborulni attól még.

- Bocsi, nem úgy értettem. Na jó, lehet, hogy mégiscsak elfáradtam egy kicsit.

- Akkor pihenj. Hagylak menj csak. És tartsd meg ezt a szokásodat és hívj gyakrabban. Persze nem kell minden nap, pihenj csak. Menj aludni.
Ránéztem az órára, 6 óra, szóval otthon már 7, de akkor is, hova menjek ilyenkor még aludni?!

- Még nem, még várok egy kicsit, messze még az éjszaka. Különben is megígértem, hogy még beszélek Bogival is msn-en.

- Jól van, akkor majd még beszélünk. Vigyázz magadra!

- Persze, vigyázok. De ti is magatokra. Aput puszilom. Szia!

- Szia!

Ígéretemhez híven gyorsan bekapcsoltam a laptopot, befészkeltem magamat a kényelmes fotelomba, magam mellé vettem a szendvicsemet és bejelentkeztem msn-re. Gondoltam szépen elnyammogok a szendvicsemen, aztán ráírok Bogira. Ez eléggé gyorsan meghíusult, mivel rögtön egy üzenet fogadott.

„Terveim szerint egészen 10-ig gép előtt leszek, mert szörnyen kíváncsi vagyok minden részletre. Van egy sejtésem és várom, hogy megmond mi is van. Szóval, ha nem válaszolsz, felhívlak. Írj!”

Kénytelen voltam gyorsan szabaddá tenni magam. Rossz szokásaim egyike lett mostanában, hogy csak rejtve vagyok fent. Voltak olyan ismerőseim, akikkel nem szívesen fárasztottam volna magamat ilyenkor.

Emili: Hy! Vok. Szóval nyugi.

Bogi: Szia! Na mi a helyzet? Milyen volt? Kivel dolgozol együtt? Olvastam valamit a neten… szóval te most London belvárosában forgatsz, ugye?

Emili: Jó volt, tetszik. Mindenki kedves volt, egy kivétellel. Igen, ott. Akkor már tudod…

Bogi: :-) :-) Haha, kíváncsi lettem volna a képedre mikor megláttad. Nem volt ájulás?

Emili: Nagyon vicces. Nem volt, bár eléggé meglepődtem, hogy őt látom magam előtt. Eléggé gáz volt. Munka előtt beültem egy kávézóba, amit szerintem máskor is meglátogatok, mert isteni kávéjuk van. És ott…

Bogi: Anyám, a lényeget!

Emili: Ez is az…vagy mindent vagy semmit. Szóval voltak ott magyar lányok, meg kint is egy csomóan gyülekeztek. Beszéltem az egyikükkel és ő mondta, hogy Robra várnak. ..Tudod mondtam, hogy Robert Downey Jr. is itt forgat Londonban. Na, hát azt hittem ő az.

Bogi: Nem mondod komolyan! :-) Ciki! Na és? Akkor eléggé vicces lehetett az arcod.

Emili: Bementem, beszéltem a főnökömmel, aki rendes, meg egy másik asszisztenssel, ő az akit nem bírunk. Aztán….

Bogi: Bírunk? Mi ez a királyi többes?

Emili: Na szóval, bejött és kiskirályoskodott, Rob meg mondta, hogy nem kell vele különösebben törődni, ő sem kedveli túlzottan. De látnod kellett volna, hogy puncsolt neki a csaj.

Bogi: Undorító, bunkó p*cs*. :-)

Emili: Ja. És nem is volt annyira vicces a helyzet, mint te azt elképzelted.

Bogi: Na ne mond, hogy nem tartod helyesnek. Az összes filmjét láttad.

Emili: Igen tényleg, de ez másra is igaz. Jövendő hivatásomból adódik, hogy filmet nézzek.

Bogi: Na és milyen volt?

Emili: Kedves, közvetlen, amin meg is lepődtem, azt gondoltam volna, hogy kicsit magának való, meg minden. De vicces volt. Jó volt vele lenni. Végülis az egész napot átbeszéltük. De egyáltalán nincs elszállva magától. Érdeklődő volt, kérdezgetett rólam, meg minden. Teljesen olyan volt, mintha egy átlag emberrel találkoztam volna.

Bogi: Érdeklődött felőled? Na ne? Ez komoly?....Látnom kell az arcodat…kapcsold be a kamerát, most!

Kamera bekapcsolva.

Emili: Na, most mi van? Attól még, hogy látod az arcomat jobb lesz? Mikor lettél ennyire lelkizős? Ennyire hiányzom?


Bogi: Csak szeretnéd. :-) De így látom a reakciódat, amikor írsz. :-) Tudod díjaznám, ha végre megjavítattnád a mikrofonodat, mellesleg.


Emili: Vettem. És semmi érdekes sincs a reakcióimban. Szóval hanyagoljuk a témát.

Bogi: Nem úszod meg. Többesszámot használtál, itt regélsz nekem róla, és közbe azt állítod, hogy nincs semmi. Ő meg érdeklődik felőled….hahó! Ami pedig az első találkozást illeti, tudod ahogy leírtad, meg a viselkedése alapján totál olyan volt mint egy randi. :D Ok, tudom, hogy nem az, de ha nem dolgoztatok volna, simán elmehetett volna annak kis felturbózás után. Amolyan béna első randinak. XD

Emili: Fejezd be! Komolyan kijelentkezem!

Bogi: Na, látod, ezért kellett a kamera. Igazam volt. :D


Emili: grrrr

Bogi: Na jó, szimpi, nem?

Emili: De, de nem úgy ahogy te gondolod, azokkal a szuperérzékeny pszicho-csápjaiddal.

Bogi: Hát te tudod. Akkor más téma. Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnálak?

Emili: Komoly? Szuper lenne!

Bogi: Csak egy hétre. egyik rokonom megy ki, meséltem neki, hogy éppen kint vagy és felajánlotta, hogy kivinne magával.

Emili: Ez nagyon jó. Mikor jössz? Jöhetsz bármikor. Hú, körbejárjuk a várost, elviszlek a kávézóba, isteni az a hely. Jóképű a pincér, tényleg nem is mondtam flörtölni próbált velem. De ez most nem fontos, szóval mikor?

Bogi: Nagyon kiakadnál, ha azt mondanám, hogy holnap indulna rokonom? :-)

Emili: : D Nem. Hú, akor össze kell pakolnom. :-) De jó, itt leszel! Még fel kell fognom. Ugye nem baj, hogy nekem dolgoznom kell? Bocsi, de itt nem kérhetek szabit, meg nem is lesz olyan hosszú.


Bogi: Nem persze, ne viccelj már. Én el leszek egyedül is, nem kell félteni. Akkor tényleg nem gáz?


Emili: Nyugi! Nagyon örülök neked. Már fél éve lassan hogy láttalak.

Bogi: Most is látsz. :-)

Emili: De akkor hallani is foglak. :-)

Bogi: Na ki itt a lelkizős?

Emili: Hova menjek eléd? Meddig visz el rokonod? Várj, akkor csak holnap után érsz ide, nem?

Bogi: Holnap után reggel. Kb. 10 felé délelőtt. Ha mondasz egy címet elvergődök addig.

Emili: Na ne viccelj, majd én elhozlak, megoldom valahogy, hogy elszabaduljak addig. Lisa nem fog ujjongani, de ma is volt egy csomó időm, megoldom. Mit szólsz a St. James Parkhoz?A Buckingham Palota felőli bejáratnál várlak.

Bogi: Az jó lesz. Majd rádcsörgök, ha a közelben vagyunk.

Emili: Ez a nap tökéletes. A munkám szuper, te is itt leszel. Csajos idők lesznek ám azok. :-)

Bogi: szuper, már alig várom. Még be kell pakolnom a ruháimat. Gondolom esik, mi?

Emili: Hékás, ne piszkáld az időjárást, már egy teljes hete nem esett, oké?

Bogi: Oké- oké. Nem szóltam. Figyu, én most lelépek. Pakolok, meg ilyenek. Majd még beszélünk. Legyél jó, és vigyázz ám a barátunkra is. :-)

Emili: Kivételesen elsiklok a megjegyzésed felett. Na pá!

Bogi: Ciao!

Gyorsan megettem a kis vacsorámat. Ilyen meglepetésre tényleg nem számítottam. Már nagyon régen találkoztam a barátaimmal, hiányoztak. Az, hogy végre együtt tölthetek egyikükkel egy kis időt teljesen felvillanyozott. Hirtelen eszembe jutott, hogy fogalmam sincs pontosan mennyi ideig marad majd.

Nekiláttam valamelyest rendbe rakni a lakást, mivel nem tudtam, hogy az elkövetkező időben mennyire lesz időm az ilyesmikre. És azt sem akartam, hogy Bogi rendetlennek találja a kis otthonomat. Nem arról van szó, hogy szétszórt lennék, csak mostanában lekötött az álláskeresés.

A lakás nem volt valami nagy durranás, de én szerettem. Minden meg volt benne, ami kellett. Volt egy aprócska konyhám, ami éppen elég volt, tekintve hatalmas főzőtudományomat. Még a nappalimat is sikerült úgy berendeznem, hogy visszaadja az egyéniségemet. A tervezők érdekes személyek lehettek, ugyanis a gardrób az átlagnál sokkal nagyobb volt. Sosem voltam nagy ruhavásárló hírében, persze én is szerettem vásárolgatni, mint minden lány. Kezdetben jobban örültem volna, ha inkább a hálószoba területét növelték volna meg, de most már nem tudnám máshogy elképzelni az én kis zugomat. A szomszédok kedvesek voltak. Gyakran összefutottunk a lépcsőházban, már az első napomon kellemes emlékeket szereztek nekem. Persze mindenki mondta nekem, hogy az angolok milyen kedvesek, teljesen más a hozzáállásuk a világhoz, de otthon nem tudtam volna elképzelni, hogy idegen emberek ilyen kedvesen fogadják az embert.

Az első estémen, éppen, hogy csak kicsomagoltam a szomszéd lakók csengettek az ajtómon.Meghívtak magukhoz vacsorára, mivel gondolták, hogy nem volt időm ilyenekről gondoskodni.Igazán vendégszeretőek voltak, később kiderült, hogy ez a házban lakó többi emberre is igaz. Első ismerőseim egy idősödő házaspár volt, akiknek volt egy velem egykorú unokájuk, aki nagyon ritkán látogatta meg őket. Talán ennek a hiánya miatt bántak velem olyan védelmezően. Mivel a házban elég sok család, és idősebb házaspár lakott, nem igen voltak zavaró tényezők. Ez volt a béke szigete. Így most nagyon örültem, hogy nyugodtan ki tudom pihenni a nap fáradalmait. Persze nem végeztem semmi megerőltető dolgot, de mégis úgy éreztem magam, mint akin keresztülhajtott egy tehervagon.
Gyorsan befejeztem a pakolászást, ráfogtam a lakásra, hogy elfogadható állapotban van. Lezuhanyoztam, majd bevetettem magam az ágyamba, ahol azonnal el is nyomott az álom.

Egy virágokkal teli parkban sétáltam, a háttérben szivárvánnyal. Mellettem egy kis patak csordogált, a partján különféle állatokkal. Egy ösvényen sétáltam, de célomat nem ismertem. Csak mentem, mentem, de nem tudtam hova is tartok. Útközben sok ember került az utamba, de egyikükkel sem álltam meg beszélgetni. Hirtelen egy kedves, nyugtató hangot hallottam a hátam mögül. A hang tulajdonosa utánam futott. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam kihez tartozik ez a hang. Mikor utolért, szó nélkül megfogta a kezemet, majd rám mosolygott. Ekkor olyan dolog történt amire nem számítottam. Hirtelen felém hajolt és megcsókolt. De ez nem csak baráti üdvözlés volt, hanem szívből jövő csók. Beleremegtem.
Na ekkor tudatosult bennem, hogy csak álmodom. Aztán olyan hirtelen, ahogy ez a képtelen álom jött, felébredtem.

Hirtelen nem tudtam, hogy hol is vagyok. Mikor végre kezdtem visszatérni a földre megállapítottam, hogy csak anyu és Bogi megjegyzései miatt álmodhattam ekkora ökörséget.
Még hogy Rob megcsókoljon! Persze nem lenne egy visszautasítható dolog, hiszen jól néz ki és kedves is. Mellesleg humora is volt, nem az a mindent elsöprő, de szerintem édes beszólásai voltak. Persze csak egy napja ismerem. Nem volt elszállva magától, és közvetlen is volt. Amennyire emlékszem nem csak a színészkedéshez volt tehetsége, néha még énekelt is, ha lehetősége volt rá. Hirtelen beugrott, hogy ez most úgy néz ki, mintha listát készítenék róla, inkább gyorsan leálltam ezzel.

Na de miért ismertem meg a hangját álmomban. Hiszen nem ismerem még annyira. Egyáltalán mi a csudának álmodom én róla? Kész agyrém. Anyuék teljesen összezavartak.
Ő csak egy munkatárs, vagy valami olyasmi, igaz? Akivel idáig, a kemény első napomon jól elvoltunk. Remélem ez ezután is hasonlóképpen fog történni.

Gyorsan összekaptam magamat, próbáltam kiverni az esti álmomat a fejemből, aminek egy igen kellemetlen fejfájás lett az eredménye. Miután feladtam, hogy aszpirint találjak a lakásban, bízva abban, hogy a friss levegő majd segít elindultam a forgatásra.

2010. július 13., kedd

3. fejezet- Az első nap

Íme a 3. fejezet. Egyre jobban belelendülök a gépezetbe. :-) De rádöbbentem, hogy csak egy apró hangya vagyok a hangyabolyban. És egyre jobban félek, hogy egy hangyászsün elragad és a semmibe veszek. Oké, ez most eléggé ködös megfogalmazás volt a részemről. Bocsi.
Lefordítva a lényeg: Nagyon szépen köszönöm, hogy már ennyien is olvastok. Mielőtt elkezdtem volna írni el sem tudtam képzelni mennyire jó érzés a visszajelzéseket olvasni. De egy hatalmas kérésem lenne felétek. Ha van olyan ismerősötök, barátnőtök, barátotok vagy csak a környezetetekben él olyan személy aki szeret olvasni, akkor ajánlanátok neki a blogomat? Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :-)
Remélem az előző fejezettel nem vettem el a kedveteket az olvasástól. Következzék hát a következő. (Ilyen esetben megengedett a szóismétlés. XD )
A véleményetekre ezúttal is kíváncsi vagyok, én is imádok ám olvasni, szóval ne fogjátok vissza magatokat!

***

"Dolgozzunk, ne okoskodjunk... ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket." /Voltaire/



Legalább is a számomra úgy tűnt. Hirtelen elmosolyodott, én pedig varázsütésre felolvadtam.
„Gyerünk, szedd össze magad! Nem lepődhetsz meg csak így. Mondj már valamit!”

- Hello, Emili vagyok. A másik személyi asszisztensed.

- Robert. De ahogyan látom erre már magadtól is rájöttél.- még mindig ugyanazzal a mosollyal nézett rám. – De szólíts csak nyugodtan Rob-nak.

Nem értem mi a fene ütött belém, miért reagáltam le ennyire amatőr szinten a megjelenését. Az igaz, hogy egyáltalán nem réá stámítottam. Távolról sem. De attól még nem kellene ennyire szánalmasan viselkednem. A nők nagy százaléka odavan érte, ez tény, de én sosem rajongtam különösen senkiért sem. Főleg nem azért, mert valaki jól néz ki. Bár így, hogy előttem állt, be kellett magamnak ismernem, hogy van valami az arcán. Talán a mosolya.
„ Emili, térj észhez! A fenébe is koncentrálj!”
Próbáltam én is egy értelmes arckifejezést az arcomra erőtetni.

- Ok. Elhoztam a ruháidat, fel kellene próbálnod őket, ha valami baj van velük, akkor még ma meg kellene őket csinálni, hogy a holnapi napra jók legyenek. – Próbáltam gyorsan belevágni a munka közepébe, csak remélni tudtam, hogy nem vette észre a zavartságomat.

Természetesen Lisa sem bírta ki fontoskodás nélkül. Mióta Rob belépett a szobába csak körülötte bájolgott. Szánalmas.
- Nekem most sajnos el kell mennem, még sok dolgom van a holnapi nappal kapcsolatban, de a forgatás kezdetéig minden el lesz intézve. Neked semmivel sem kell foglalkoznod. Jaj, és ne aggódj, már mindenről tájékoztattam Emilit. De ha valami baj van, csak hívj nyugodtan bármikor. Sziasztok. – azzal kiment az ajtón. Nem hiszem el, ezzel most totálisan leégetett.

Mintha csak egy kis pancser lennék, aki biztosan eltéved majd a díszletek között. Gondolni sem mertem arra, mit képzelhet ezek után Rob rólam.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Rob nevetni kezdett. Hirtelen nem értettem, mi van. Kérdőn néztem rá, amit észre is vett.

- Ne aggódj, Emilit mindenről tájékoztattam, de hívj csak nyugodtan.- utánozta Lisát.

Megjegyzem elég élethűen, még illegette is magát hozzá. Erre már én is nevetni kezdtem.
- Hogy hiszed képes leszel megtenni, amit kell anélkül, hogy körülöttünk fontoskodna?- mosolygott csibészesen.

- Úgy veszem ki a szavaidból, hogy nem kedveled annyira.

- Oh, ennyire látszik? Jobban kellene játszanom a szerepemet. A mai napon ismertem csak meg, de már háromszor hívott fel telefonon, hogy valami írtózatosan fontos dolgot közöljön. Mellesleg egyik dolog sem volt annyira fontos, hogy ne várhatott volna vele eddig.

- Már kezdtem azt hinni, hogy csak nekem furcsa a viselkedése. De végülis ő valamelyest a főnököm, ahogy te is. Főnökről pedig rosszat nem mondunk. – jelentettem ki határozottan.

- Ő nem a főnököd. Én pedig, hát… tulajdonképpen én sem. Csak egy munkatárs- féle. És mondhatsz rosszat, nyugodtan. Bírom a kritikát, jó ha van alapja.

- Értettem. Akkor most úgy kellene csinálnunk, mint akik ruhát próbálgatnak, mielőtt még Lisa leellenőrizne minket.

Fura volt, hogy még csak 5 perce ismertük egymást, de mégis milyen gyorsan feloldódtunk. Egyáltalán nem viselkedett úgy, mint az általam ismert hírességek. Olyan volt, mint bármelyik más közember.
- Akkor lássuk a ruhákat! Sok van?

- Csak 5 darab. Meg kell néznünk, hogy kell e valahol igazítani rajtuk. Azt egyáltalán nem akarjuk, hogy úgy nézz ki, mint egy tógában.

- Néha elég érdekes elképzeléseik vannak a jelmezeseknek, én már semmin sem lepődnék meg. Akkor kezdjük!

- Hmm. A szomszéd szobában átöltözhetsz, addig én itt várok.- odaadtam a ruhákat, ő pedig bement.

Hatalmasat sóhajtottam, reméltem, hogy nem hallatszott át hozzá. Most könnyebbültem meg igazán. Egyik félelmem sem valósult meg. A főnököm rendes, a másik felettesfélémmel elvagyok egyenlőre, a színész (munkatárs-félém) pedig nem egy egoista, nagyképű izomrambó. Ellenkezőleg. Nagyon közvetlenül viselkedett velem. Ennek igazán örülök.
Pár perc múlva félénken kukucskált ki az ajtó mögül.

- Na jó, ne nevess, mert ez eléggé érdekesen néz ki rajtam. – Meg kell hagyni, tényleg viccesen nézett ki abban a ruhában.

- Csak a méreten kellene változtatni. Ha bevesznek 1-2 cm-t, mát tűrhető lesz.

- Már előre félek a többitől. Na, sietek.

A maradék ruha közül csak kettő volt, ami hagyott némi kívánnivalót maga után, a többi igazán jól állt rajta.

- Ezeket most el kell vinnünk a jelmezesekhez, hogy rád igazítsák.

- Ok, te irányítasz. Mehetünk.

A jelmezesek a ház mellett egy sátornál voltak elhelyezve, ott osztották ki a statiszták részére a ruhákat. Nem kellett sietnünk, mivel Rob volt a főszereplő még várakoznunk sem kellet. A biztonság kedvéért rácsörögtem az egyik tervezőre, hogy számítsanak ránk. Miközben lassan átsétáltunk a parkon, Rob félénkem felém fordult.

- Nem gond, ha kérdezek valamit?

- Csak nyugodtan. –El sem tudtam képzelni, mire lehet kíváncsi.

- Lisa azt mondta nem vagy angol. Pedig a kiejtéseden nem érezni annyira. Igaza van, vagy csak ezzel is magát akarta fényezni?

- Nem, tényleg nem vagyok angol. De nem szép dolog, hogy egyből rosszra gondolsz. Magyar vagyok.

- Hú, az nincs közel. Mit keres egy fiatal lány ilyen távol az otthonától?

- Talán tilos?

- Nem, ne érts félre. Csak nekem folyton honvágyam van, ha nem itt forgatok. El sem tudom képzelni milyen lehet ennyire távol élni.

- Nem olyan könnyű, de szeretem ezt csinálni és még a tanuláshoz is segítséget nyújt, tudod ez elég jól néz majd ki a diplomamunkámban. Már persze, ha beleírhatlak. – azon kaptam rajta magamat, hogy rákacsintottam.
Úgy tűnt tényleg érdekelte miért is vagyok itt, nem csak egyszerűen udvariasságból társalkodott velem.

- Szóval ez egyfajta kutatás?

- Felfoghatjuk úgy is. Tulajdonképpen, igen.

- Mit tanulsz?

- Jelenleg csak levelezőn vagyok, szabad bölcsészeten filmelmélet és filmtudomány szakra járok. Eleinte mindenki le akart róla beszélni, de most már sikerült elfogadniuk. Ez vagyok én.

- Érdekes lehet. Miért érdekel mindez téged?

- Na és téged?

- Csak puszta kíváncsiság, szeretem megismerni azokat, akikkel együtt dolgozom.

„Csak én láttam, hogy tényleg zavarba jött?”

- Mindig is érdekeltek a filmes dolgok, tudod kritikákat, híreket olvasgattam. Egyszerűen jól érzem magam, ha ezek a dolgok vesznek körül. Az embereknek manapság annyi gondjuk van, a filmek pedig kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy néhanapján kilépjenek ebből a monotonitásból és pár órára valaki más emberek legyenek, más világokba képzeljék magukat. De ennyi. Sosem vágytam arra, hogy ünnepelt sztár legyek, paparazzik lihegjenek a nyakamba. Sőt, igazából ki nem állhatom a nyilvánosságot. Nem az én világom. Érdekel a fimkészítés, szóval itt vagyok. – Eléggé elképedve nézett rám, még le is maradt néhány lépéssel mellettem.
Ráébredtem, lehet, hogy megsértetem. Végül is ő ebben a világban élt.

- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Persze vannak, akik tudnak így élni.

- Nem semmi baj. Hidd el, ha eldobhatnám az életem ezen részét, boldogan megtenném, de sajnos ez lehetetlen. Az életem szinte köztulajdonná vált. De szeretem amit csinálok, csakúgy, mint te. Ezért elviselem, ami ezzel jár. Csak eléggé meglepett milyen határozott vagy.

- Elég rossz lehet, hogy nincs az embernek magánélete. A színészek már csak ezért is díjat érdemelnének. Perzse vannak kivételek, akik még rá is tesznek egy lapáttal.

- Köszi, ezt a díjjat előterjeszthetnéd.

- Majd megcsörgetek pár barátot és tájékoztatlak a fejleményekről.

Mikor beléptünk a sátorba, mindketten nevettünk a hülyeségünkön. Természetesen rögtön minden szempár ránk szegeződött. Ezt egyértelműen Rob jelenlétének tulajdonítottam.
Szerencsére nem várakozott senki a sorára, így rögtön elkezdtek alakítgatni a ruhán. Rob meglehetősen jól tűrte a folyamatot férfi létére. Nem ellenkezett semmiben sem, hagyta, hogy a jelmezesek végezzék a dolgukat, sőt egész idő alatt beszélgetett velük. Teljesen sztárallűröktől mentes volt. Furcsa volt mindezt látni. Az emberek azt gondolnák, a nagy sztárok nem alacsonyodnak le az egyszerű emberekhez. De Rob egyetlen egy pillanatig sem mutatta annak a jelét, hogy ő ne volna velünk egyenlő.
A délután további része is feszültségmentesen zajlott, Lisa csupán egyszer csörgött ránk a próba alatt. Természetesen azt szerette volna tudni minden rendben ment-e. Mintha egyedül elvesznék a nagyvilágban! Robtól erre, csak egy újabb halk kacagást kaptam. Szerencsére a nap további részében nem hallottunk felőle.

A ruhákat kijavították, megígérték, hogy a holnapi forgatási napra odakészítik Rob öltözőjébe, így nekem sem kell korábban bejönnöm dolgozni. Meglepően kedvesen viselkedett mindenki. Na jó, ez nem teljesen helytálló kijelentés, ha Lisát is figyelembe vesszük.
A próba közben kaptam egy sms-t Seph-től. A mai napra véget ért a munkám. Már csak Robot kellett biztonságban hazajuttatnom. Ez annyiból állt, hogy rácsörögtem a sofőrre és kijelöltem egy indulási helyet.
A ruhapróbáról elindulva továbbra is fesztelenül beszélgettünk. Nem volt teljesen ismeretlen számomra Rob idáig, - láttam a filmjeit, persze, mint sokan mások- de az meglepett, milyen közvetlenül viselkedett mindenkivel. Persze volt benne is egy kis idegesség, néha feszengve, szégyenlősen beletúrt a hajába, de egyébként úgy viselkedett, mint bármelyik 24 éves tenné.
Mellesleg elképesztő kérdéseket tudott feltenni.
Mikor már a parkolónál jártunk újra felém fordult.

- Nos milyennek találtad az első napodat? Hogy érezted magadat?

- Jó volt. Őszintén, másra számítottam, de ennek ellenére élveztem.

- Hmm. Megkérdezhetem, mi az ami máshogy alakult, mint vártad? – „Oh, most mondjam el, hogy helyette Robert Downey Jr. –ra számítottam?!”- Perzse nem kell elmondanod, ha nem akarod.

Bocsánatkérően néztem fel rá.
- Nem szeretném inkább. Eléggé kínos.

- Kínos?! Remélem nem miattam, ugye nem mondtam semmi baromságot?

- Nem, persze. Nem miattad … úgy értem … csak nem tájékozódtam megfelelően, mikor elvállaltam ezt a munkát. De ennek ellenére nem rossz. Pozitív csalódás volt a mai nap. - próbáltam a lehető legnagyobb mosollyal ránézni, de őt nem tudtam túlszárnyalni.

- De azért mégis csalódás? – „ Hogy lehet ilyen vékony szemekkel nézni valakire?”

- Nem adod fel addig, amíg ki nem szeded belőlem, igaz?

- Nem, nem adom! – vigyorgott rám olyan eltökélt arckifejezéssel, amitől azt várta, hogy megadom magamat.

De úgy döntöttem, nem engedek.
- Hát én sem! – feleltem vissza, reményeim szerint kétszer akkora határozott arckifejezéssel és vigyorral az arcomon.

Úgy láttam, hogy jól szórakozik a színészi próbálkozásaimon.
- Egyszer úgy is kiszedem belőled.

Közben begurult a fekete Mercedes is, ami egészen a hotelig csempészi a színészeket.
- Most menned kell. Talán már nincsenek odakint annyian, mint délelőtt.

- Oh, szerintem, nincs akkora szerencsém. Holnap reggel?

- Én már előtted itt leszek. Pihend ki magadat, különben a sminkesek megskalpolnak, hogy nem figyelek rád kellőképpen.

- Megteszek minden tőlem telhetőt. –mondta, majd a kocsi elindult a hotel felé.

2010. július 11., vasárnap

Díj!










Megkaptam életem első díját! Bár nem tudom mivel érdemeltem ki kezdőként, de nagyon köszönöm. Remélem ez ezt jelenti, hogy az írásaim olvashatóak és ti olvastok. :-)

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Nagyon köszönöm Puszmónak aki gondolt rám.

http://vampirhercegem.blogspot.com/


7 dolog magamról:

1. Utálom a nevemet. Azt nem árulom el, hogy mi is az. :-) Bár osztálytársam szerint egzotikus.
2. Enyhe film és Twilight mániában szenvedek.
3. Imádom Monet és Salvador Dalit.
4. A Titanicot kb. 50x láttam, a hatás mindig hasonló. :'(
5. Kb. 100 km- re jártam gimibe, de imádtam.
6. 4,4 lett az érettségiátlagom. ( Breeconak is annyi lett. XD )
7. Van 3 kóbormacskám: Bella, Jacob, Edward... csak Edy, mint kiderült kislány o_O

Akiknek továbbadom:

Mivel nem sok időm volt/ van az olvasásra így csak 5 embernek szeretném továbbadni ezt a díjat. A többi általam látogatott oldal már magáénak mondhatja ezt, így nekik már nem küldhetem tovább. :-)
Remélem ezzel nem szegek meg semmiféle szabályt sem.
Íme a blogok, amelyek szerintem megérdemlik:

http://bd-deletedscences.blogspot.com/
http://delirium-2.blogspot.com/
http://theimmortalheart.blogspot.com
http://www.ajovoszerelme-bynesszi.blogspot.com
http://breeco.blogol.hu

2010. július 8., csütörtök

2. fejezet- Kezdődik...

Íme második fejezet. A véleményetekre továbbra is kíváncsi vagyok, szóval ne fogjátok vissza magatokat. Ha valami nem stimmel, fura, nem tetszik, vagy éppenséggel tetszik, csak 3 perc egy megjegyzést írni. :-)
A fejezetet Breeconak ajánlom elsősorban. Köszönöm a biztatásodat és a támogatást.
Íme egy kép, aminek a jelentésére sajna csak akkor jöttök rá, ha elolvassátok a fejezetet. Hogy ez nem szép dolog tőlem? Hát ez van. Bocsi. Valamit valamiért. :-)
















***

"Egy új ismeretség a legszebb ajándék, amit adhatunk valakinek."
/Francois Lelord/

A napomhoz nem járult hozzá az a tény, hogy már a vekker csörgése előtt 1 órával talpon voltam. De nem tehettem ellene. Annyira be voltam sózva a mai nap miatt.

Szépen elrendeztem az ágyamat, letusoltam, reggelit készítettem, megetettem a vadászgörényemet, levittem a szemetet, sőt még a megfelelő ruhát is sikerült kiválasztanom a nagy napra. Mindezek után még mindig maradt felesleges időm, de úgy éreztem képtelen vagyok akár egy perccel többet is a négy fal között tölteni.

Mindig is megvolt az a szokásom, hogy minden helyre korán érkezem, de most nem akartam a besózott lány képét kelteni senkiben sem.

Felszálltam a belvárosba tartó piros emeletes buszra, majd a célomtól 1 utcányira leszálltam. Kerestem egy kis kényelmes pub-ot, hogy beüljek egy kávéra. Meglepődve kellett észlelnem, hogy a kocsma tömve volt 15-30 éves lányokkal és csitrikkel. Persze a kiskorúak előtt szigorúan csak alkoholmentes italok voltak. Ezt minidig is szerettem Angliában. Itt ténylegesen ügyeltek a szabályokra. Mások szerint az angolok prűdek és lassúak, de szerintem nagyon is tudnak ők élni a maguk módján.

Nagy nehezen sikerült egy aprócska boxot találnom a sarokban, ahova befészkelhettem magam az elkövetkező órácskára. Kezdtem dühös lenni magamra, amiért ilyen korán eljöttem otthonról. A találkozót 9 órára beszéltem meg. A helyszín mindössze 1 utcányira volt tőlem, így végképp nem kellett sietnem.

A pincérfiú nagyon kedves volt, 5 perc alatt kihozta a rendelésemet, pedig tényleg sokan voltunk. Egy évvel lehetett idősebb nálam. Magas volt és kisportolt. Még a mosolya is bódító hatást keltett. Máskor is felfigyelek az emberek viselkedésére, de ez a srác valamiért szöget ütött a fejembe. Mikor megittam az italomat, kedvesen megkérdezte, hogy szeretnék-e még valamit rendelni. Engedtem a kísértésnek, és kértem egyet az általa ajánlott helyi süteményspecialitásból.

Mikor kiszervírozta a sütit, udvariasan felajánlotta, hogy szívesen mutatna nekem egy csöndesebb sarkot, ha zavarnak a vendégek.

Te jó ég! Ekkor esett le a dolog igazán! Ez a pasi flörtölni próbál velem! Udvariasan mosolyogva megköszöntem a kedvességét - ami elég nehéz volt, tekintve a káprázatos arckifejezését – de maradtam a kuckómban.

Valószínűleg fülig piros lehettem, amikor magamra hagyott. Ez annyira kínos volt és egyben aranyos is. Mintha csak megérezte volna, hogy pont engem nyaggatnak mostanság a kapcsolat témakörben.

Most kezdett csak igazán bosszantani a körülöttem fecsegő tömeg. Mert, hogy lassan tényleg tömeggé duzzadt a feltűnően izgatott lányok gyülekezete. Mi a csuda folyik itt? Legszívesebben odaintettem volna a pincért, hogy megkérdezzem minek köszönhető a nagyfokú érdeklődés, de a pár perccel ezelőtt történteket figyelembe véve inkább lemondtam az ötletemről.

Végül odafurakodtam a pulthoz és fizetni próbáltam. Ez a folyamat eléggé érdekesre sikeredett, a pultos lány csak másodszorra hallotta meg, hogy kártyával szeretnék fizetni.

Odabent kezdett elszabadulni a pokol. Alig tudtam túlkiabálni a lányokat. Hirtelen magyar hangokra lettem figyelmes a bal oldalam felől. Két 26 év körüli szőke lány nevetgélt mellettem. Rögtön kaptam a lehetőségen, hogy megtudjam mi az oka ennek az egész helyzetnek.

- Sziasztok! – köszöntem rájuk hangosan. Kellemes érzés volt megint magyarul megszólalnom – Ne haragudjatok, de meg tudnátok mondani, miért van mindenki úgy oda? Mióta megérkeztem, folyamatosan csak izgatott lányok jönnek befelé. Csak nem valami nagy esemény lesz?
- Ó, te is magyar vagy! De jó! Már azt hittük, nem is jár erre magyar rajtunk kívül. Annyi idegen van errefelé, hogy az elképesztő! Tudod, a mi angolunk pedig nem a legjobb. De itt vagyunk, és ez annyira izgi! – miközben beszélt, őrült módon gesztikulált.

Rájöttem, hogy a lehető legnagyobb hibát követtem el azzal, hogy megszólítottam őket. Sikeresen belebotlottam egy különleges embertípusba: a rajongókba. Mert már nem volt kétségem afelől, hogy ezek a lányok és anyukák, tinik vagy éppenséggel menyasszonyok mind azért jöttek ide, hogy legalább egy pillantást vessenek egyik kedvencükre. A kérdés már csak az, ki miatt ez a felhajtás? Tudom, nem szép dolog rögtön véleményt formálni senkiről sem, de az kicsit mellbe vágott, hogy azon lepődtek meg, mennyi idegen van körülöttük. Könyörgöm, hiszen egy idegen nyelvű ország fővárosában vannak. Kissé félve mertem csak folytatni a párbeszédünket.

- Gondolom, valamelyik híresség miatt vagytok itt, ugye? Vagy egyszerűen csak nyaraltok? – Végül is a remény hal meg utoljára, nem igaz?

- Ó, ez is, az is. Főleg azért jöttünk, hogy lássuk Robot! Jaj, annyira izgi! –elképesztőek voltak, amint Rob neve felhangzott, a másik lány felsikkantott, a közelünkben lévők pedig összekuncogtak.

- Á, értem már! Hát akkor sok szerencsét! Csak okosan, ilyenkor elég nagyok szoktak lenni a biztonsági intézkedések.

- Köszi. Az nem lesz probléma, ha kell akár itt is éjszakázunk – nagyon magabiztosnak tűntek. Miközben beszélt, figyelmes lettem a mellettük lévő összecsavart pokróckupacra. Tényleg komolyan gondolták az éjszakázós dolgot.
Próbáltam udvariasan rájuk mosolyogni, a legjobb, ha nem nyilvánítom ki a véleményemet, úgy hiszem. Semmi bajom nincs a rajongókkal, de megfagyni valaki miatt az angol éjszakában… Ez már a fanatizmus határait súrolta nálam.

Gyorsan rendeztem a számlámat, és kiléptem az utcára. A hangulat odakint is tisztán érzékelhető volt. Végül is gondolhattam volna rá, hogy mire fel ez a nagy felhajtás. Hallottam róla, hogy Rob a környéken forgat, az egyik angol ismerősöm mesélt is róla. Az izgalom valamilyen szinten érthető is, én is szívesen beülök egy Robert Downey Jr. filmre.

Már nem volt túl sok időm a megbeszélt időpontig, így a helyszín felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem – célom és leendő munkahelyem felé – a forgatási helyszínt elkerítő kordonok mögött tinilányok csoportjai álldogáltak. A legtöbbjük fényképezőgépet, vagy valamiféle fotót szorongatott a kezében. Egy-egy helyen még „We love you, Rob” feliratú táblát is láttam. Furcsa. Robert-et igen tehetséges színésznek tartom, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen lelkes rajongótáborral rendelkezik. Ebből is látszik, mennyi mindent kell még tanulnom. Nem tudom mi okból, de kezdtem úgy érezni, valami itt nagyon nincs rendben. Egyszerűen nem állt össze bennem a filmkocka, és kész.

De ezzel már nem volt időm foglalkozni. Tovább haladtam a kordonok és izgatott lányok sorai mellett, egészen a kicsit sem szimpátiát gerjesztő helyszínbiztosítók felé. Azt már rég megtanultam, hogy a külső a legtöbbször egy kedves, érző szívet takart az ő esetükben, csak a közös hangot kell megtalálni. Sokan durvának tartották őket, pedig csak a munkájukat végezték, ugyanúgy, mint sokan mások. Ha az ember kedvesen, és tiszteletteljesen fordult hozzájuk, ők sem viselkedtek máshogyan.

Kedvesen odaköszöntem egyiküknek, akit a névtáblája szerint Phil-nek hívtak. A hölgy, akivel beszéltem, azt mondta a forgatási helyszínnél tudni fogják, hogy jövök, így a bejutásom könnyű lesz. Egyszerűen csak meg kell mondanom a nevemet. Így is tettem.

Phil – az őr - kedvesen végignézte a listát, majd udvariasan átengedett a kordonon. Hirtelen öröm fogott el. Rajta voltam a listán! Kezdtem úgy érezni, hogy egy csapat része vagyok.
Ebből az aprócska tényből építkezve tettem meg a következő lépéseket. Hirtelen úgy éreztem, mintha a lábaimat beépítették volna az aszfaltba. „ Gyerünk, szedd össze magad! Most már késő bepánikolni. Csak – ahogy Bogi mondta- légy önmagad.
-Ez az, meg tudom csinálni! – csúszott ki hangosan is a számon.
Szerencsére senki sem hallotta, mert még őrültnek néztek volna. ha már eddig eljutottam, nem fordulhatok vissza. Nem tudom, mitől ijedtem meg igazából. Talán a hatalmas tömegtől a kordon túloldalán. csakhogy ők ott voltak, én pedig itt. Ők szemlélők, én pedig valaminek hamarosan a része leszek. Már ha képes leszek eljutni a találkozó helyéig. Mégis, hogy nézne ki, ha most futamodnék meg? Milyen reakciókat váltana ki a szeretteimből? Nos, ha itt és most megbuknék, valószínűleg hazaköltöznék. A szüleim minden bizonnyal sajnálnák, hogy lemondanék az álmomról, de valahol a szívük mélyén megnyugodnának, hogy az otthon biztonságában vagyok. A barátaim? Bogi biztosan alapos fejmosásban részesítene, csakúgy, mint a többiek. Nem, nekem tovább kell mennem. Be kell bizonyítanom magamnak, hogy képes vagyok erre a feladatra. És persze a tapasztalatszerzés miatt is nélkülözhetetlen. kifújtam a levegőt. Még egyszer utoljára visszanéztem a kordonok mögött várakozókra, majd gyorsítottam a lépteimen. Döntöttem. Megcsinálom.

Azt pontosan nem tudtam, hol kell találkoznom a főnökömmel, csak a nevét tudtam. Stephenie Ritz, PR ügynök. Normál esetben nem az ő felügyelete alá tartoznék, hanem a stúdió egyik embere alá, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy saját kezűleg irányítsa a kuncsaftja asszisztenseit.
Az a vicces a dologban, hogy arról nem árult el semmit sem, hogy ki lesz a személy, akire ennyire ügyelnem. Igazából ő nem említette, én pedig nem kérdeztem. De végül is lényegtelen.
Odabent a helyszínen kezdtek szállingózni az emberek. Az egyik stábtagtól megkérdeztem, hol találhatnám meg Stephenie-t. Elirányított a központi épület bal szárnyába, merthogy a forgatás London központjában egy gazdag családi házban zajlott. A kert, amin áthaladtam rendezett volt, és éppen a tavasz színeiben tündökölt. A bejárati ajtón hatalmas klasszicista stílusú kopogtató függött. Az előtérbe lépve igazán irigyelni kezdtem a ház lakóit. A mennyezetről hatalmas csillárok lógtak, az emeletre a jobb oldalon félkörívben lépcső vezetett fel. Mindkét oldalon virágokkal díszített boltív állt. A berendezés melegséget és nyugalmat sugárzott magából. Mielőtt végleg belemerülhettem volna a ház belsőjébe, egy lány szólított meg.

- Szia! Az én nevem Eva. Segíthetek?

- Igen, azt megköszönném. Emili vagyok. Stephenie Ritz-el kellene találkoznom, már vár rám. A személyi asszisztensi állás miatt jöttem.

- Oh, igen. Már vár rád. Megmutatom hova kell menned. - kedvesen mosolygott, majd elindult mutatva az utat.

- Ugye nem késtem? Nem akartam se túl korán, se túl későn érkezni, de ami odakint van, az elképesztő.

- Nem késtél, ne félj! Még csak az első asszisztens van itt, de őt korábbra is rendelte ide Steph. Ami pedig a kinti helyzetet illeti, kezdhetsz hozzászokni. A legtöbb helyen ez van.

-Értem, köszi.

- Steph miatt ne izgulj, nem vészes, csak a stílusát kell megszoknod. Szerintem, kicsit túlzás amit művel, de neked pont ez a szerencséd.

- Mire gondolsz?

- Ennyi asszisztenst fogadni egyetlen színész mellé? Viccelsz? Mint a cirkuszban.

- Miért hányan leszünk?

- Hárman. Persze ez nem tűnik soknak, de nem csak ti vigyáztok rá. De Steph majd mindent elmond.

Kedves volt, hogy így felvilágosított a dolgokról. Mikor befejezte a mondatot, éppen oda is értünk a szoba elé. Örültem neki, hogy Eva ennyire közvetlen és őszinte. Remélem igaza lesz és Steph-el nem lesz semmi problémám.
Eva elköszönt tőlem, majd határozott kopogás után beléptem a szobába.
Odabent nem volt más, csak egy fotel és egy dohányzóasztal, de az erkélyajtó tárva-nyitva állt. Odakint egy 30-as éveiben járó szőke hajú nő állt, kezében cigi. Kedvesen mosolygott majd elindult felém.

- Szia! A nevem Stpehenie Ritz. Ugye, nem zavar a cigi? Úgy néz ki, én leszek a főnököd.

- Hello, Emili Molnár. Nem, csak nyugodtan, bár én nem dohányzom, de nem zavar.

- Ok. Akkor térjünk a lényegre. Olvastam az önéletrajzodat, szóval az életed nyitott könyv előttem. Szeretném, ha tudnád, miért pont téged választottalak. A jellemzésedben az állt: kedves, pontos és megfontolt vagy. Nekem pont erre van szükségem. Valaki olyan kell aki fintorgás nélkül teljesítse a rábízott feladatokat, még ha azok nem túl hálásak is, valaki aki nem ilyed meg, ha váratlan dolog történik és ami a legfontosabb, megbízható. Nagyon fontos, hogy egyetlenegy belső információ sem szivároghat ki innen. Tudod mindezt vállalni?

Kicsit megdöbbentett az őszintesége, de legalább nem festett illúziókat és ezek után tudtam mire számíthatok. Bármire képes lettem volna, ha már megfogadtam: nem adom fel.

- Persze, vállalom.

- Nagyszerű! Akkor köszöntelek a csapatban. beszéljünk a szerződésedről. Ha szeretnéd átnézetni valakivel, semmi probléma. De csak a szokásos dolgokat foglalja magában. A munkaidőd szerint a forgatási időkre vonatkozik, de ez pontosan sosem mondható meg igazán.

- Ez nem probléma.

- Azt tudnod kell, hogy te vagy a 3. asszisztens. Vagyis a munka piszkos fele rád hárul. Az úgymond feletteseddel már beszéltem, majd te is találkozhatsz velük. Lisa, most éppen a helyszíneket ellenőrzi, más asszisztenssel van megbeszélése. Idősebb nálad, de a tényleges főnököd én vagyok, ezt ne feledd! A feladatod most az, hogy elhozd a forgatáson használt ruhákat. Majdnem elfelejtettem: itt egy lista, ezen minden telefonszámot és nevet megtalálsz ami kell. Itt pedig egy térkép.

- Azt hiszem a térképre nem lesz szükségem, Londonban élek, kiismerem magamat.

- Igazán? Ez nagyszerű! pedig az önéletrajzodban az állt, hogy magyar származású vagy.

- Igen, de már fél éve itt élek. Kezd második otthonommá válni Anglia.

- Ezek szerint megvan benned a kellő kitartás. Örülök. Ha nekem kellene egy idegen országban élnem, biztos megőrültem volna már. Egyébként szép a kiejtésed. Nos, úgy látszik előnyöd van a többiekhez képest, ők nem Londoniak. – Meglepett, hogy mennyire közvetlen. Nem értettem miért mondta Lisa, hogy csak a stílusát kell megszokni, de el tudtam képzelni, hogy ő is olyan, mint a biztonsági őrök, hozzá is a megfelelő módon kell igazodni. – Még egy dolog. Megvan köztetek egy adott rangsor, ez csak akkor változik meg, ha én úgy döntök. Megtehetem, ha úgy érzem a munkavégzésetek megköveteli. Ez mindkét irányba megtörténhet. A te esetedben ez a kirúgást is jelentheti, ha lefokoználak. De van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz problémánk.

- Remélem, hogy nem. Mivel te is őszinte voltál ,az a minimum, hogy én is az leszek. Azért jöttem Angliába, hogy nagyobb belelátásom legyen a dolgokba. Filmtudomány és filmtörténet szakon vagyok, igaz, most csak levelezőn, de annak ellenére, hogy mindez csak tapasztalatszerzés miatt van, nem jelenti azt, hogy nem fogok mindent 100%-al csinálni. Számíthatsz rám mindenben.

- Rendben. Bírom az őszinteséget. – mondta mosolyogva. Azt hiszem kedvelt. örültem, hogy nem egy rémes hárpiát fogtam ki. Hirtelen rájöttem, hogy mindenről beszéltünk, csak arról nem, hogy ki lesz a személy akinek a forgatások ideje alatt az árnyéka leszek.
Kíváncsiságom nem engedte, hogy szó nélkül elhaladjak e mellett a fontos tény mellett.

- Azt még nem említetted, hogy pontosan kinek az ügyeit intézed te. Úgy értem, ki a színész? Nő vagy férfi?

- Ó, tényleg! Ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből. Úgy látszik, kezdek szenilis lenni. Ezért is kelletek ti, egyedül már nem győzném.

- Semmi baj.

- Na, már biztosan láttad odakint a lányokat kis táblácskákkal, amin Rob neve díszeleg. Nos, ő lesz a te első feladatod.

- Ok, értem. Köszi. – próbáltam nyugodt hangon felelni, bár nem hiszem, hogy ez sikerült. Robert Downey Jr. . Ó te jó ég!

- Rendben, akkor a ruhák 2- re kellenek. Az öltöző az emeleten van, oda hozd őket. A lényeg, hogy addigra odaérj, a köztes időt úgy töltöd el, ahogyan akarod. De örülnék neki, ha nem kószálnál el, ha véletlenül kellenél elérhető legyél.

- Persze, akkor köszönöm a tájékoztatót.

Mikor kiléptem a szobából, a föld felett lebegtem 2 méterrel. Még
álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen kaliberű színész mellett kell majd dolgoznom. legszívesebben énekelni lett volna kedvem.

Felhívtam a listán lévő megfelelő számot, egyeztettem, hogy mikor mehetek a kosztümért. A telefont egy kedves nő vette fel, mint kiderült a ruha már a helyszínen volt egy sátornál. Így a felszabadult időben beiktattam egy kis felfedező utat. Bejártam a teljes helyszínt, így ebédre már tisztában voltam azzal, mi hol van.

A beléptető kártyámmal automatikusan ki tudtam váltani az ebédemet. Mivel a forgatás első napját éltük,az emberek körülöttem még félénken méregették egymást. Úgy láttam, nekem kell megtennem a kezdő lépést, leültem egy asztalhoz, ahol egy srác ült két lány társaságában. Végigjártuk a szokásos köröket, kezdetben mindannyian félénken méregettük egymást, de az ebédidő közepére egészen feloldódott a hangulat. Eric a belvárosban lakott és az elektronikai cuccokért volt felelős. A lányok. Sophie és Grace- a sminkesek és fodrászok mellett dolgoztak. Ők is kezdők voltak, hozzám hasonlóan- de nekik nem ez az első komolyabb megbízatásuk. Kellemesen eldumáltunk, megbeszéltük, hogy holnap ugyanekkor, ugyanitt mindenképpen folytatni fogjuk. Csakúgy, mint őket, engem is szólított a kötelesség.
Gyorsan elszaladtam a ruhákért, majd felvittem a második emeleti kijelölt öltözőbe. Felfelé menet végig az járt a fejemben, mit is mondjak majd. Hiszen mégiscsak egy hírességről van szó. Nem az volt a problémám, hogy esetleg ne tudnék megszólalni a találkozás izgalmában. Nem, én a rigolyáktól féltem. Ez volt az egyetlen, ami miatt gondolkodnom kellett, mielőtt rábólintottam volna a munkára.
Nagy levegőt vettem, majd magabiztosan benyitottam. a helyiségbe. A benti látvány letaglózott. A folyosó berendezése semmi sem volt a szobáéhoz képest. Nem mondtam volna meg, hogy még csak az öltözőben járok.
Itt találkoztam először Lisával. Tényleg idősebb volt nálam, arcáról magabiztosság sugárzott. Ez valamelyest megnyugtatott. Legalább valaki tudja mit kell csinálnunk. Bár a mai napi tapasztalataim után már nem féltem annyira az esetleges problémáktól.

- Hát itt vagy! Lisa vagyok. Gondolom Steph már mindent elmondott neked, amiről tudnod kell. Elhoztad a ruhákat?

- Persze. Egyébként Emili vagyok, de ezt már biztos tudod. - mosolyogtam rá, de a várt hatás elmaradt.

- Nagyon helyes. Ma mindenképpen meg kell csinálnunk a ruhapróbát. Ha véletlenül nem stimmel valami a ruhákkal, neked kell elintézned Robbal. Nekem más fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. Számíthatok rád?

Nem egészen értettem miért is kérdezte meg, hiszen a szavaiból érződött, hogy ez egy burkolt parancs volt. Ellentétben Steph szavaival, nála semmi jóindulatot nem tapasztaltam. A viselkedéséből érződött, hogy feljebbvalónak tekinti magát. Úgy döntöttem, amíg a személy szerint nem lesz ebből hátrányom, hagyom sütkérezni az egójában.

- Persze, megcsinálom. Steph azt mondta hárman vagyunk, de idáig még csak veled találkoztam.

- Hát csak ketten leszünk. A munkatársad nem jelent meg ma reggel, talán nem volt megelégedve az állással, így automatikusan kirúgtam. Esetenként, megtehetem. – furcsa csengés hallatszott a hangjából.

És még kegyetlen is? Hiszen lehet, hogy oka volt, amiért nem jelent meg. De ezt figyelembe sem vette.

- Akkor nagyobb munka hárul most rám? Ma egy csomó szabadidőm volt, ez alatt meg tudnám csinálni, amit neki kellett volna.

- Azzal neked nem kell törődnöd, én majd mindent elrendezek. Te csak végezd nyugodtan a feladatodat, amit Steph kijelölt neked. - mindezt olyan arckifejezéssel mondta végig, mint aki teljesen abban a hitben él, hogy az emberiség javát szolgálja tetteivel. Nem igazán nyerte el a tetszésemet a viselkedése.

Mielőtt még felmehetett volna bennem a pumpa, kinyílt az ajtó. Lisa arckifejezése a pillanat tört része alatt változott meg, a ridegségből a kéjes vigyor státuszába. Az érkező szemével mellé pördült, majd elkezdett neki beszélni. Én mindebből már semmit sem fogtam fel. A helyzet kívülről nézve elég vicces lehetett. Én a szoba közepén megkövülve álltam- nem tudnám megmondani, hogy a szám csukva volt e, de nagyon remélem, hogy igen- miközben körülöttem zajlottak az események. Lisa, mint egy kisgyerek illegette magát, bájolgott, az imént megismert ember már nem is létezett. Teljesen kifordult magából. Csak arra tudtam gondolni, hogy mindez miatta van. Jóformán én is miatta álltam még mindig úgy, mint egy agyalágyult. Egyszerre minden világossá vált számomra. Mintha valaki hirtelen felkapcsolta volna a fejemben a kis villanykörtét. Mindent félreértelmeztem a mai napon.
A lányok a pub- ban, a kordonok mögött, a magyar lányok, akik képesek lennének az ég alatt éjszakázni vagy a fényképeket és táblákat tartó lányok, sőt még Lisa is – bár nem hiszem, hogy beismerné- csak miatta vannak itt.
Ezért mondta Steph, hogy fel kell készülnöm a rajongókra.
Ezért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy több személyi asszisztense legyen.
Ezért álltak odakint a biztonsági őrök, még a pápai őröket is meghazudtoló magatartással. Mindez ő miatta történik.
Mert aki 5 perce belépett a szobába az nem Robert Downey Jr. volt, de nem ám.
Robert Pattinson állt velem szemben. Az arcáról pedig egyértelműen leolvasható volt, hogy éppen az épelméjűségemet vonja kétségbe.

2010. július 1., csütörtök

1. fejezet- Lehetőség

Előre megjegyezném még egyszer, ez az első történetem. Ha bármiféle elütést, vagy érthetetlen mondatszerkezetet észleltek, nyugodtan írjátok meg a véleményetekben. Persze azzal együtt, hogy tetszett, vagy nem. :-) A történetemben szereplő emberek csak az én elborult agyam szüleményei, ha ennek ellenére bárki magára ismerne, attól előre is elnézést kérek.
Jó olvasást!
***


Elégedetten huppantam le a fotelba. Végre kaptam egy olyan állást, amelyikben csinálhatok is valamit. Nem kell a kispadról végignéznem a játékot, én is részese lehetek valaminek. Na jó, azért nem én leszek a legfontosabb ember, de nagyobb belátásom lesz a gépezetbe.


Hiszen ezért vagyok itt. Mikor hallottam, hogy munkatársakat keresnek külföldi filmekhez, rögtön kaptam a lehetőségen. Mindig is vonzott a filmek világa, a média. Szerettem külső szemlélő lenni, a környezetem szerint nem voltam képes kritikák nélkül végig ülni egy filmet. Jól éreztem magam ebben a világban, de a tényleges részévé sosem akartam volna válni. Főleg most, hogy közelebbről is láthattam, mi mindent kell egy-egy színésznek/színésznőnek átélnie. Nem, én sosem vágytam a csillogásra, hírnévre. Csak kicsiny részese szerettem volna lenni a gépezetnek. Úgy tűnik ez most valamilyen módon létre fog jönni.


Mikor először jöttem Angliába- fél éve- egy kis költségvetésű filmnél dolgoztam. Angoltudásommal nem akadt problémám. Tündérmesébe illő módon indult az én történetem is, de végül a büfések különítményénél találtam magam. Nem kezdheti mindenki a legjobbak között, nem igaz?


A társaság kellemes volt, még pár barátságot is sikerült kötnöm, azonban azt nem kaptam meg amiért jöttem. Nem láthattam bele a filmforgatás velejébe. Ugyan naponta összefutottam ideges színészpalántákkal, statisztákkal vagy hajukat tépő személyi asszisztensekkel, a pletykákon és reklamációkon kívül nem sokat észlelhettem a lényegből.


Az állás. Hát igen. Nem álmaim netovábbja, de mindent meg kell becsülni.
Te jó ég, milyen amatőr szinten próbálom magam meggyőzni! Na jó, nem álmaim munkája: személyi asszisztens, de az is valahol a sor végén. Vagyis naphosszat rohangálhatok valami elkényeztetett, egoista plázacicának vagy egy „selyemrambónak”. De legalább ott lehetek a forgatási helyszínek közelében, nem leszek elszeparálva egy aprócska sátorban a világ végén.


Ma hívott az állásközvetítő hölgy, hogy lehetőségem lenne erre a munkára. Az angoltudásom adott hozzá, meglepődtem, mivel dobott a latba, hogy vettem már részt korábban is forgatáson. Gondolom arról nem informálódtak teljesen, hogy milyen feladatköröm volt ezelőtt. De ez lényegtelen.


Ránéztem a fotel melletti órára, 8 órát mutatott. Vagyis otthon Magyarországon már 9 óra volt. Úgy döntöttem még simán belefér egy telefon anyunak. Az utóbbi napokban eléggé elhanyagoltam az otthoniakat. Hetente legalább egyszer felhívom őket, de az elmúlt időszakban leginkább az állásvadászat vette el minden szabadidőmet.
Ezért nem is annyira volt meglepő anyukám reakciója, amikor felvette a negyedik kicsörgés után a telefont.


- Már kezdtük azt hinni, hogy nem is hiányzunk!

- Szia! Sajnálom, hogy nem adtam életjelet magamról, de tényleg elfoglalt voltam. Ne haragudj! – A bocsánatkérésem őszinte volt.

Tudom mekkora áldozatot jelent az én kis külföldi kalandom a családomnak. Egyedüli gyerekként nehéz szívvel engedtek el otthonról.
- Jól van, de azért gyakrabban is gondolhatnál ránk. Már nagyon aggódtam!

- Jaj, anyu! Tudod, hogy nem fog semmi rossz történni. Ne idegeskedj folyton!

- Ezt nem tudhatod. Annyi borzalmas dolgot hallani manapság.

Szörnyű, most végighallgathatom a kétórás kiselőadást a biztonsági intézkedésekről.

- A híradó is tele volt támadásokról szóló hírekkel. Most jut eszembe, képzeld mit hallottam ma reggel a piacon! Tudtad, hogy a szomszédban esküvő készülődik?

- Nem anyu, nem tudtam. De ez most nem is lényeges! Igazából azért hívtalak, mert fantasztikus hírem van.

- Áh, végre! Akkor megfogadtad a tanácsomat. Mondtam én, ha kiszabadulsz, sokkal hamarabb sikerrel jársz.

- Te most miről beszélsz? Azt akartam mondani, hogy…

- Mesélj róla! Milyen? Jaj, biztos nagyon kedves. És persze okos is. Igazán megérdemelted. Oh, ugye magyar? Mondd, hogy magyar! Persze az sem gond, ha nem az. A lényeg, hogy te boldog légy.

- Te jó ég, anyu! Most valamit nagyon félreértettél – fújtam ki a levegőt – Kaptam egy állásajánlatot és elfogadtam. Már holnap kezdhetek is.

A hangomban már nem volt nyoma a csalódottságnak, helyette elkezdtem kissé félni a másnaptól. Most tudatosult bennem ténylegesen: állásom van!

- Oh, pedig reméltem, hogy megismerkedtél valakivel.

- Anyu, mondtam: jelenleg nem érzem szükségesnek, hogy büdös zoknik után kapkodjak. Akkor nem is örülsz? Semmi gratuláció?

- De persze, örülök én… De azért szórakozni is elmehetnél néha.

- Szoktam én, de nem kell minden megmozdulásomról beszámolót adnom, nem? Na jó, ne haragudj, nem úgy gondoltam – a túloldalon lévő síri csöndből sejtettem, hogy most megbántottam. De ez a lehetőség, amire vágytam, a tanulmányaimhoz személyes tapasztalatokat akartam szerezni. Most itt a lehetőség előttem – Sajnálom, de annyira izgatott vagyok!

- Megértem. És ne hidd, hogy mindenáron azt akarom, hogy kapcsolatod legyen. De jó lenne, ha az életed végre minden téren kiegyensúlyozott lenne.

- Köszi.

- Na és mi az a nagy álláslehetőség? Remélem, nincs benne semmi illegális, vagy veszélyes.

- Nem dehogy. Nyugi! Teljesen törvényes és izgalmas is. Személyi asszisztens leszek az egyik filmnél. Igaz, hogy nem a legfontosabb azok közül sem. Őszintén, még nem tudom mi lesz a pontos feladatköröm, csak holnap fogok találkozni a leendő főnökömmel. Én úgy izgulok! Mi lesz, ha elrontok valamit? Persze a kávé és szendvicshordásnál nem sok a tévedési lehetőség. Oké, tudom mit akarsz mondani, de mindenkinek el kell valahol kezdenie. Ez még mindig jobb, mint a legutóbbi munkám. Vedd azt is figyelembe, hogy bármiféle ajánlás, mentor nélkül jutottam el idáig is... – azon vettem észre magam, hogy izgalom teli hangon daráltam a monológomat, de anyu kedvesen végighallgatott. Ezt mindig is szerettem benne, nem szakított félbe, főleg ilyenkor nem. Hallottam a hangjából, hogy a lelke mélyén érzi, mennyire fontos ez számomra.

- Azért néha vegyél levegőt is! – tudtam, hogy most sikerült mosolyt csalnom az arcára. Örülök, hogy tényleg nem annyira negatívan áll a helyzethez.

- Persze veszek én, de oltári jó lesz! Nem a legnagyobb lehetőség, hiszen engem fognak ugráltatni minden apróságért, de már nagyon várom.


- Csak ne hagyd, hogy kihasználjanak. Ne feledd, ők is csak olyan emberek, mint te, vagy én. Sose veszítsd el a büszkeségedet, kislányom!

- Ok, megteszek minden tőlem telhetőt - nyugtattam meg gyorsan.

Ismerve anyukámat félő, hogy újra valamiféle tanácsáradatot zúdítana felém, így gyorsan megígértem, hogy ezentúl gyakrabban jelentkezem és elköszöntem tőle.

Annyira izgultam a holnapi nap miatt, hogy nem tudtam elaludni. Végső elkeseredettségemben leültem a laptop elé, hátha el tudom magam foglalni valamivel nyugtatásképpen. Beléptem az MSN programba.

Legnagyobb örömömre fent volt az egyik otthoni barátnőm is. Bogit még a gimiben ismertem meg, azóta töretlen a kapcsolatunk. Ő sosem volt annyira álmodozó természet, mint én. Ellenkezőleg, mindig két lábbal állt a földön. Talán ezért is fordultam hozzá olyan sokszor az elmúlt időszakban. Persze az is hozzájárult, hogy pszichológiát hallgat az egyetemen. Szerintem egy- egy beszélgetésünknek még hasznát is tudja venni. Sokszor segített már át mélypontokon. De az visszafelé is érvényes. Mindig is úgy éreztem, hogy ő több számomra egy barátnál. Ő valamiféle testvérpótlék nekem. Mióta itt vagyok Angliában, többször is éreztem már úgy, hogy nem bírom tovább, nekem haza kell mennem. Na, ilyenkor jött ő, és jól helyrebillentett. Hálás voltam neki, most is az vagyok, hogy mindeddig támogatott döntéseimben.

Bogi: Hello, London girl! What’s up?

Emili: Szia! Kérlek, legalább veled ne kelljen angolul beszélnem! El sem tudod képzelni milyen jó érzés néha végre magyarnak lenni.

Bogi: Jó jó. Értettem. De tőlem még mindig folytathatjuk spanyolul vagy ukránul, ugye tudod? Szóval mi a helyzet? Egyébként, ha hiányzik a hon, hát gyere haza. Olyan régen dumáltunk már élőben. Te jó ég, már fel sem ismernélek!

Emili: Hahaha! Nem is változtam annyit. Most meg tuti, hogy nem fogok haza menni….

Bogi: Na, mi történt amiről én nem tudok? Pasi vagy állás?

Emili: Állás. De miért gondolja rögtön mindenki, hogy pasi van a dologban?

Bogi: Hát, mert rád férne. Szóval nem én vagyok az első, aki megtudja a nagy hírt. Szép, mondhatom!

Emili: Bocsi, anyukám beelőzött.

Bogi: Elnézve. Akkor, most mi van?

Emili: Holnap találkozom a leendő főnökömmel. Személyi asszisztens leszek egy filmnél. Ne gondolj nagy dologra.

Bogi: Akkor szaladgálhatsz majd, mint a mérgezett egér.

Emili: Tulajdonképpen igen. Nagyon izgulok. Mi van, ha nem jön majd be?

Bogi: Szóval pasi is van a dologban?

Emili: Ne csináld már!

Bogi: Bocsi, de ezt nem lehetett kihagyni. Ígérem, komoly leszek. Szorítok majd érted holnap. Milyen a főnököd? Nő vagy férfi? Semmi rossz gondolat nincs mögötte.

Emili: Egy nővel beszéltem telefonon. Eléggé határozott volt, de nem zsarnokoskodó. Szerintem vele nem lesz baj.

Bogi: Pedig a női főnökök általában nehezebb esetek. De ezt most nem elrettentésnek szánom.

Emili: Köszi szépen. Látom, kezd kibújni a pszichológus éned.

Bogi: Szakmai ártalom. A lényeg, hogy ne izgulj! Csak legyél önmagad! Ne engedd, hogy azt éreztessék veled, nélkülözhető vagy. Ne tolakodj, de tudják, hogy ott vagy. És ne parázz, kérlek! Hívj, vagy írj könyörgöm gyakrabban!

Emili: OK. Úgy érzem ezt most enyhe letolásnak is vehetem. Ezennel megfogadom, hogy gyakrabban jelentkezem. Lehet, hogy már holnap kirúgnak. Akkor ápolhatod is a lelkemet. Csak vicceltem. Pozitív leszek és magabiztos.

Bogi: Nagyon helyes.

Emili: Most megyek, kezdenek kifolyni a szemeim.

Bogi: Oké. Jelentkezz!

Emili: Puß!

Bogi: Puszi!

Tényleg kezdtem elfáradni. Miután letusoltam, rögtön belevetettem magam a pihe- puha ágyikómba. Bár még mindig izgatott voltam, de a fejtágítások után nyugodtabban állítottam be az ébresztőórámat reggel 7 órára.
Még időm sem volt belegondolni, hogy mit veszek fel a nagy napon, az álommanó beelőzött. Körülbelül éjfélkor nyomott el az álom.