59. fejezet - Eltűnt az Idő, csak Ő maradt

Sziasztok!

Íme péntek, itt a fejezet. Nem igyekeztetek érte, de sebaj. Nekem szünetem lesz és nektek?  Persze más programom is van :/ de egy két fejezet beleférne. Mit szóltok?
Aki esetleg nem látta--> Cosmopolis traiser trailer, (kicsit kedvelem Cronenberget)
Köszönöm a pipákat és a kommenteket. :) <3 Pótlólag is válaszolok, ha nem bánjátok.

Holdfény: Ilyenkor én is vigyorgok ám, mikor írom. :$ Ajándékok: Rob persze megteheti, de a nyaraló nem csak Em tulajdona, hanem közös. ;) A barátos kérdésedre: lesz is, meg nem is tudom. :P Most mondanám, hogy ne tanulj annyit, de az milyen lenne már... csak egészséggel! :P
Timi: Kocsis nap egy Odaát rész nézése közben ugrott be. Örülök, hogy tetszett. :)
Judit: Köszönöm a dicséretet. :$ Jól megleptél! Ilyet sem hallottam még, hogy valaki nem az elejéről olvas egy történetet. Remélem a kezdeti fejezetek is elnyerik majd a tetszésedet. Örülök, hogy idetaláltál! :)
Breeco: Ez a Manner majszolás... bajban leszek, most szünetben fénypostával kéred majd az adagodat, vagy hogy legyen?
csibimoon: Beli nagy gazember ám, mint a gazdája. :P Craiget mindenki rühelli, yeah! A tipped a telefonhívásra.... bíííp, majd elolvasodm hogy jó-e. :)
a.n: Remélem azóta meggyógyultál! :)) Jaj, úúgy élvezem, hogy én tudom ti meg nem. De esküszöm amikor olvasom a találgatásotokat, akkor ugranak be a legcifrább gondolataim. Nem mindig vagyok gonosz, de egyből a legrosszabbra gondoltok. XD
Csez: Hát hol élsz te? :P Megártott neked a sok London az van, elárulom. Megrészegített az ottani... várjunk, mi is? Nem lett meg a 10 :( egy próbát megért, máskor nem kell próbálkoznom. DE ennek az 5nek jobban örülök, mert tudom h. ti nem kényszerből írtátok.


Jó olvasást!

Puß
Gitka
***
„Eltűnt az Idő, maradt csak Ő,
harang nem csendült, óra nem vert,
jelen volt a múlt és jövő,
és izzott az egész terem, mert
eltűnt az Idő, maradt csak Ő.”
/Louis Macneice/

- Hello csajszi! – hallatszódott a telefon végéről. El kellett tolnom magamtól a mobilt, hogy valami még maradjon a dobhártyámból.

- Jó reggelt! – ásítottam bele a telefonba.

- Oh, basszus felkeltettelek? Ne haragudj! Jaj, annyira régen beszéltünk és annyi minden történt azóta. Ugye tudod, hogy ki vagyok? Vagy már el is felejtettél? Mondjuk, nem csodálnám. Tudom, tudom eltűntem. De te is! – fedett meg a hang a telefon túloldaláról. Aztán csak mondta, mondta és mondta. Ha nem írta volna ki a telefon a nevét, akkor is pontosan tudom, kivel beszélek. Csak egy valaki képes ilyen sokat beszélni: Kitti. Szóbomba volt még mindig, a házasság semmit sem javított ezen a tulajdonságán.

- Ááá... nem vészes. Mi újság? Nyugi, nem szaladok el sehova, lassan is mondhatod! – kértem tőle.

- Oh, akkor jó. Bocsi… - mondta. – De nem tudom máshogy elmondani, szóval így mondom: babánk lesz! – sikkantott bele újra a telefonba. Időm sem volt eltolni a mobilt, lefagytam egy pillanatra.

- Óh, te jó ég! Ez fantasztikus! Gratulálok!

- Köszi! Még nem igazán fogtuk fel. Most mindenkit feltelefonálok a nagy hírrel! Annyira boldog vagyok! Majd még hívlak jó? De még egy csomó mindenkinek el kell újságolnunk… Na, sziaaa! – azzal letette.

- Ki volt az hajnalok hajnalán? – dörmögött mellettem a párna alól Rob. – Olyan hangja volt, mint egy rikácsoló madárnak. Inkább szörnynek…

- Kitti volt az.

- Oh, Kitti. Akkor visszaszívom az egészet. – bújt fel a felszínre. – Felőle rég hallottál, nem? Elég gyorsan lerázott. – gondolkodott el.

- Igen, de azt hiszem nem nagyon volt magánál. – nevettem fel, majd gyorsan hozzá bújtam a takaró alatt.

- Mi lenne, ha odautaznánk? Budapestre, aztán Londonba is beugorhatnánk.

- Most komolyan? Rendben, mikor indulunk? – Nyomtam magamat ülő helyzetbe, hogy lássam, tényleg komolyan gondolja-e.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkes leszel…

- Már hogy ne lennék? Mindig szeretek hazamenni. Akkor találkozhatnék Kittivel, Bogival, Dáviddal, a szüleimmel, a rokonokkal. – soroltam szorgalmasan a listát.

- Akkor ez egy hosszú látogatás lesz! – nyomott egy csókot a fejem búbjára. – Mellesleg mit akart?

- Oh, ja igen… az. Úgy néz ki, babájuk lesz.

- Baba? Hűű, hát az… az komoly vállalkozás. – mondta. Mintha eltöprengett volna valamin, még a fejét is elfordította.

- Az. – feleltem. Nem tudtam eldönteni, csak a képzeletem játszik velem, vagy hirtelen valóban kényelmetlenné vált a helyzet. Most hogyan kellene ezt lereagálnom?

- Akkor főleg haza kell utaznod! – tért vissza az elkalandozásából. Mit nem adtam volna azért, ha tudom most mi is az álláspontja ezzel a dologgal. Furcsa helyzet volt. Idáig mindig az élt bennem, hogy várnom kell még, amíg minden sínen lesz a karrieremmel. Csak hogy jelenleg nem volt munkám és nem is hiányzott az újság. Mióta visszajöttünk új ambícióim lettek. Ki akartam próbálni valamit, amit eddig még nem csináltam. Kitaláltam, hogy sorozatoknak írok forgatókönyvet. Persze, ez nem annyiból állt, hogy én kitalálom, és valaki rögtön fel is fog venni. Keresni kellett, hát kerestem. Irkáltam minden csatornának, aki állást hirdetett és vártam a válaszborítékokat. Rob nem volt annyira lelkes, mint én:

- Nem tudom… a sorozatokat nem fogadják el annyira a filmesek, nem?

- Ez igaz volt akkor, amikor még nem álltak ilyen remek emberek a sorozatok mögött. Ma már ez nincs ilyen élesen jelen. Nézd csak meg, kik kaptak Golden Globe-ot. Ott van például: Kate Winslet, Claire Danes, Steve Buscemi…soroljam még?

- Ennyivel megelégszem, tudom, hogy tudnál még. – nyomott egy csókot a hajamra. – Én csak azt mondom, jó vagy a filmekben, a sorozat nem jelentene visszalépést?

- Visszalépést? Hmm… az egyik forgatókönyvemből filmet csináltunk Dáviddal, a másikat most csinálja egy tehetséges rendező Magyarországon, egy csomó a fiókom alján várakozik, még mindig írok az otthoni lapba a fiúknak. Nekem van jelenleg munkám, neked? – kérdeztem.

- Eeez most övön aluli volt! – felelte.

- Mert válogatsz.

- Baj, hogy keresem az igazit? – kérdezte.

- Nem az nem baj. – feleltem. – De ha túl sokat hagysz ki, az sem jó. És már találtál volna jó pár forgatókönyvet, ha valami nem tartana vissza. Mégis mi tart vissza? – kérdeztem.

- Semmi! – vágta rá egyből. Túl gyors válasz volt ahhoz, hogy tudjam, valami sántít.

- Édesem, ugye elmondod, ha valami visszatart… - kezdtem.

- Persze, hogy elmondom. – jött a felelet ismét túlságosan gyorsan. Csak tudnám, mi baja van?!
Egy tucat forgatókönyvet átnyálaztam én is azok közül, amiket Steph hagyott nálunk. Voltak benne jók és kevésbé jók is. Igaz, hogy a tökéletesre én sem bukkantam, de volt köztük olyan, amit el tudtam volna képzelni, ahogy eljátssza. Egyre többször hiányzott a forgatás, a nyüzsgés, ahogy mindenki szaladt a dolgára. És az, hogy lássam, ahogy átvedlik egy másik karakterré. Közben egy Breaking Dawn promóciót is letudtunk, egy hónap szenvedés. Már nagyon vártam, hogy vége legyen! Amíg ez az imádat a tinilányok részéről ilyen intenzíven tart az újságok kereszttüzében élünk, ezzel tisztában voltam. Persze, most is megkaptuk, hogy nem mentem el vele a premierre… Hiányzik az nekem, hogy azt hallgassam, amint lányok ezrei sikongatják az én pasim nevét?! Élvezné, ezt bárki is? Hát, nem, köszi, kihagytam. Ő megértette, sőt, mintha lett volna valami a szemében: kérlek, ne gyere, nem kell ezt az őrületet látnod. Én voltam a meglepetés a premier után tartott afterpartikon. Oda természetesen elmentem vele, mint ahogy az összes helyre, ahova a promó útja szólította. Csupán nem jelentem meg a nyilvánosság előtt. Az interjúk, közönségtalálkozók után vártam a szállodákban, a premierek után pedig találkoztunk az afterparti helyszínén. Nem én voltam az egyetlen barátnő, aki nem jelent meg minden helyen, ahol csak lehetséges volt. De én voltam, azaz mi voltunk az egyetlen pár, akit a média jól kitárgyalt.
Most már úgy éreztem ideje lenne kicsit csillapodnia a hisztériának. Neki pedig már nagyon elege volt az egészből. Habár sosem mondta ki hangosan, előttem nem panaszkodott róla, láttam a mozdulatain, hogy kínlódik, egy- egy promóciós interjú alkalmával. Sokkal jobban érezte magát azokban a szerepekben, amik a Twilight-tól függetlenek voltak. Így volt ez a Cosmopolis-szal is. Bár minden nap elfáradt anno, de láttam rajta, hogy élvezi. Persze Edward alakítását is élvezte ő, csak új dolgokra volt szüksége. Most is erre lett volna, valamire, amit még nem csinált sosem. Ezt nem találta az eddig olvasott forgatókönyvekben. Az egyik partin megjelent jó pár Cosmopolis-beli színész társa is. Így alkalmam volt kicsit beszélgetni azokkal is, akikkel eddig még nem volt. Emlékszem, amikor elsőre megláttam Sarah Gadont, azt gondoltam: wow, ez a csaj szép. Mint minden nőben, bennem is ott élt mélyen a féltékeny barátnő, de Sarah szerencsére már férjnél volt. Fellélegeztem. Meg aztán minek izgulnék feleslegesen, amikor tudtam, de ami a lényeg éreztem is, hogy Rob szeret engem.
Féltem, hogy az afterpartik világa nem egyezik meg az enyémmel. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy szőke modell tyúkok lepik el ilyenkor a rendezvényeket, ezzel szemben közel szimpatikusnak tűnő hölgyemények díszelegtek a pasik oldalán. Én is köztük voltam. Persze, amikor megosztottam múltbéli elméletemet Robnak ő rögtön tiltakozott.

- Én inkább úgy látom, hogy sok középszerű nő van ma este jelen, de te a közelükben sem vagy. Messze túlszárnyalod őket, gyönyörű vagy! – bókolt.

Először szokatlannak éreztem a szituációt, ahogy kisestélyimben állok Rob mellett, aki karjait szorosan körém fogva folytat beszélgetést mindenféle ismert és kevésbé ismert emberkével. Idáig, ha párként mentünk valahova, akkor a barátaink körében voltunk. Ez annyit jelentett, hogy valami kis kocsmában, eldugott helyen iszogattunk, beszélgettünk, a fiúk zenéltek és közben mindannyian jól szórakoztunk. Persze voltunk már együtt premiereken és Steph jótékonysági buliján a kezdetekkor, de az merőben eltért ettől.

- Oh, hello! Azt hiszem még nem találkoztunk személyesen. Mara, Mara Pêcheur. – lépett mellénk egy nő, éppen csak miután magunkra maradtunk. - Reméltem, hogy pár percig beszélhetnénk. A francia Vanity Fair - nek dolgozom.

- Reméltem, hogy ma a munka nem kerül szóba… - kezdte Rob.

- Ezt úgy érti, hogy mond csak nyugodtan. – javítottam ki gyorsan. Emlékeztem erre a névre. – Nem te készítettél véletlenül nem rég egy interjút Baz Luhrmann- nal?

- De, igen. Sikerült elkapnom a The Great Gatsby forgatásán. Nem hittem volna, hogy bárki is elolvasta. – mondta elfojtva egy szerény mosolyt. Ez igen ritka volt az újságírók körében, akik, köztük én is, hajlamosak azt hinni, hogy egy –egy irományuk világokat tudna teremteni.

- Te pedig, ha nem tévedek… bevallom eléggé felkészültem, remélve, hogy összetalálkozunk – fordult Rob felé – Craig Lyod mellett dolgozol a Varietynél. A Koszorúslányokról írt kritikád… szívemből szóltál.
Nem tudtam, csak a szokásos puncsolást hallottam a szájából, vagy komolyan gondolja. Szimpatikus volt így megkockáztattam némi őszinteséget.

- Ami Craiget illeti, szétváltak útjaink.

- Akkor a legjobb dolog történt veled! Az a pasi…. mekkora egy öntelt seggfej, ha mondhatok ilyet.

- Mondhatsz. – mosolyogtam. Jó fej volt.

- Én is nála kezdtem. Hidd el, a legjobb ajánlólevél, amit tőle kaptam, hogy kirúgott. Volt egy kis nézeteltérésünk, hogy úgy mondjam…

- Nézeteltérés? – kapcsolódott be Rob is a beszélgetésbe. Jó pár napja nem hagyott békén a Craig témával. Nem akarta, hogy ennyiben hagyjam a dolgokat. – Úgy érted, plagizálásos nézeteltérés? – húzódtak kérdőre szemöldökei. Ismertem ezt a nézést, mint egy nyomra bukkanó nyomozó.

- Várj, na ne! Kitalálom: kutattál neki, erre a saját neve alatt adta ki a cikkedet. Talált? – kérdezte. – Tipikus. – legyintett.

- Csak nem…? – kérdeztem szájtátva a csodálkozástól. Oké, mekkora arra az esély, hogy találkozom egy ugyanígy járt újságíróval?

- 5 éve történt. Mindenki isteníti, de csak azok tudják, milyen, akik dolgoztak már vele. Páran közülünk pedig még jobban ismerik… és most nem a perverzségeiről beszélek. Mondanám, hogy ne hagyd magad, de kár próbálkozni. Mindig lesz egy főnök főnöke, aki leállítja az ügyet, ha beperelnéd. Szépen elsimítják és kész.

- Nem akarok nekimenni, beszéltem vele, elég volt.

- Szerintem nem kellene hagynia. – szólt közbe Rob.

- Ha elfogadsz egy vadidegen embertől egy tanácsot, a legjobb, ha rögtön úgy kezded minden állásodnál, közlöd: Craig kirúgott.

- Nem hiszem, hogy ez eredményes lenne…. – válaszoltam kételkedve.

- Ugyan! – legyintett. – Szerinted én hogy kerültem a Vanity Fair-hez? Közöltem, hogy Craig Lyod kirúgott és már bent is voltam. Az egy dolog, hogy a titkárnői mind szőke, buta libák, de az újságíróit megválogatja. Tudják, hogy aki egyszer bent van nála, az jó.

- Hát, akkor köszönöm a tanácsot. Bár most nem csábít annyira vissza az újságírás. – mondtam.

- Megértem. – mondta. – Viszont, most én leszek a rámenős újságíró a bulin. Úgy tudom, most éppen nem dolgozol semmin Rob, viszont biztos vagyok benne, hogy sokan kíváncsiak lennének rád egy interjú erejéig. – fordult a figyelme Rob felé.

- Nem szívesen beszélek a magánéletemről. – pillantott rám a szeme sarkából.

- Persze, nem is lennék rámenős. Nem sok színésszel találkoztam, aki szívesen beszélt volna róla. De ha nem csepegtetsz róla, elég sok baromságot ki tudunk mi találni a szakmában. – mosolygott.

- Ezt a vallomást kérhetném írásba? – kérdezte Rob. – Elővenném, majd a jövőben, ha ismét kijön valami valótlan a lapokban.

- Ezt senki sem adja neked írásban, bocsi. A szakma része, azt mondják… Szeretnék egy valódi interjút készíteni veled, komolyan. Semmi túlzás, ködösítés. Átolvashatod mielőtt nyomtatásba adom, teljes felügyeletet biztosítana az újság. Semmi nem menne ki, amit nem okéztál le.

- Nem is tudom… - túrt hajába Rob.

- Ne mondj még nemet, se igent. – mondta, majd egy névjegykártyát húzott elő a táskájából. – Gondold át, vagyis gondoljátok át és hívj, kérlek!

- Rendben. – vette át a kis papírdarabot.

- Bocsánat, hogy így rohantalak le titeket, sajnos még nem vagyok olyan nagy szám, hogy más úton el tudjalak érni. – kért elnézést Mara. – További jó szórakozást a partin!
Azzal, amilyen hirtelen jött el is ment.

- Hát ez is meg volt. – csúsztatta zsebébe a névjegykártyát.

- Fel kellene hívnod. – mondtam.

- Minek? Hogy azt írja, amit akar? Dehogy!

- Az előbb ígérte meg, hogy az igazságot írja meg.

- Pontosan azután, hogy elismerte mindannyian ferdítenek a sztorikon. – mutatott rá a problémájára.

- Na és akkor? Eggyel több valótlan cikk számít még? Nekem szimpatikus volt. – rántottam vállat.

- Nekem is, de ez nem jelenti azt, hogy el hiszem amit mondott. Mennyi volt ennek az esélye már? – mutatott rá a véletlenszerűségére a szituációnak.

- Utánanézek, és ha tényleg Craignél volt, akkor felhívod, megegyeztünk?

- Hát, rá tudnál bizonyos módszerekkel bírni…- suttogta a fülembe, miközben kezei egyre lejjebb és lejjebb kalandoztak a hátamon.

- Rob! – csaptam le a kezét.

- Oké, oké. – vigyorgott. – Megegyeztünk.

- Majd otthon azért még meggyőzlek…- suttogtam vissza.

A promónak egyetlen egy előnye volt: közelebb kerülünk Magyarországhoz. Persze ide nem terjedt ki, de Berlin akkor is közelebb volt, mint Los Angeles. Így Berlinben kivételesen valóban magára hagytam, hogy előre utazzak. Amint letudta kötelezettségeit, utánam jött. Addigra már volt alkalmam találkozni Bogival és Kittivel is. Kitti persze olyan volt, mint akit felhúztak. Annyi mesélnivalónk volt egymásnak, hogy végül náluk aludtam, mert hajnali fél 2-kor ébredtünk rá, mióta is folyik a beszélgetésünk.

Bogi nagymamája szerencsére rendbe jött, úgy mászkált már a városban, mintha semmi sem történt volna. Bogival végül egy pesti kis kávézóba ültünk be. Hajdani törzshelyünket éppen átépítették, így kénytelenek voltunk más helyet keresni. Nehéz volt, de találtunk egyet. Utoljára akkor voltam ezen a helyen, amikor Rob még itt forgatott. Innen nézve, mintha ezer éve lett volna…

- Képes voltál ott hagyni Berlinben? – csodálkozott Bogi. – Na, akkor megint megkapjátok a sajtótól…

- Ott. – feleltem. – Most hagyjam, hogy a sajtó irányítsa az életemet? - kérdeztem vissza.

- Igazad van, azt nem szabad. – mondta. – Örülök, hogy minden rendben van. Kivéve persze az állás dolgot… De gondolj bele: Kittiéknek babájuk lesz, te és én is megvagyunk szerelmi téren. Ez így most jó!

- Gondolod, hogy innen már csak felfelé visz az út?

- Hát persze! Én megkapom az állást, amit megpályáztam, te is kapsz egy szép kis állásajánlatot. Aztán jöhet a többi dolog…

- Mint például? – kérdeztem.

- Ugyan már, tudod, mire gondolok! Férj… gyerekek és minden rózsaszín maszlagos dolog, amivel a mesékben etettek minket.

- Uhh…na várj, Gábor megkéri a kezed? – kérdeztem mosolyogva.

- Mi? Dehogy! – kérte ki magának.

- De hát azt mondtad…

- Azt mondtam majd… egyszer… mindenesetre később. Te jó ég! Ha most megkérné a kezem, szerintem egyenesen egy másik pszichológushoz menekülnék ijedtemben! - nevetett. – Miért Te?

- Én? Mit én? –kérdeztem.

- Te! Hogy reagálnál, ha megkérnék a kezedet? – kérdezte.

- Jaj, ne nevettess! – kértem már kacarászva.

- Komolyan kérdeztem. Mit reagálnál rá?

- Azt kérdezed – hajoltam közelebb hozzá, nehogy valaki meghallja, miről beszélünk – mit szólnék, ha Rob megkérné a kezemet?

- Pontosan ezt kérdezem.

- Hát… gondolom a frász törne rám, talán nem ájulnék el, de az biztos, hogy a lábam a földbe gyökerezne.

- És mit válaszolnál neki? – kérdezgetett tovább.

- Azt hiszem… én… azt válaszolnám, hogy… azt válaszolnám, hogy: igen. – feleltem a kérdésére, de ugyanakkor magam is megdöbbentem válaszomon.
Mindig azt mondtam, majd amikor kész leszek, de most… most hirtelen: kész voltam.

- Hát… hűha, azt hiszem. – mondta. Már ketten voltunk, akiket meglepett a válaszom.

- Most mit csodálkozol ennyire? – kérdeztem.

- Tudom, hogy szereted. Tisztában voltam a helyzet komolyságával, csak nem tudom… így kimondva… sokkolt. Tudod, amikor rájössz, hogy a legjobb barátnőd komolyan hatalmas távolságokra fog új életet kezdeni.

- De hisz már új életet kezdtem, de ebben is ugyanúgy ott van a helyed – mondtam. – És lehetek akár a föld másik oldalán, Te akkor is a legjobb barátnőm leszel.

- Mindig, amikor vissza jössz, akkor ébredek rá, milyen rossz ez így, de hagyjuk ezt a témát. A fennmaradó időben hanyagoltuk a szomorú dolgokat, csak a pozitívumokra koncentráltunk. Vagyis jól kibeszéltük a pasikat a hátuk mögött.

Egyedül Dáviddal nem tudtam addig találkozni, amíg Rob Berlinben volt, mivel éppen Franciaországban tartózkodott a következő két napban is. És persze ott voltak még a rokonok. Úgy tűnt, akárhányszor hazajövök, ők mindig akarnak belőlem egy falatot.
Hazalátogatni remek ötlet volt. A Los angelesi nyüzsgés után felszabadító érzés volt a nyugalom, ami innen áradt. Gondoltuk nem szólunk arról, hogy jövünk, inkább jól meglepjük őket. De így, hogy Rob csak később csatlakozott hozzám, inkább bejelentkeztem. Szüleimmel töltöttem a fennmaradó időt, amíg meg nem érkezett, aki a legjobban számított: Rob.


- Örülünk nektek! – mondta anyu. – Mit terveztek, amíg itt lesztek Magyarországon?

- Hát gondolom ma átcuccolunk egy szállodába kezdésként. – néztem kérdőn Robra. – Szálloda? – kérdeztem, hogy ő is értse, bár meglepő módon egész jól értett magyarul, beszélni az viszont csak szavakat. Na, meg káromkodni! Azt betudom Bogi és Dávid lököttségének.

- Maradhatunk, ha szeretnél. – felelte. - Persze, ha a szüleidet nem zavarjuk.

- Maradhatnánk? – kérdeztem anyuékat.

- Hát persze, hogy maradhattok, kicsim! Hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen a lányunk vagy és alig látunk. – szidott meg.

- Azt hittem, egyszer már bocsánatot kértem. – mondtam.

- Örülnénk, ha gyakrabban jönnétek. Olyan ritkán látunk… - kezdte anyu. Villám gyorsan leállítottam, veszélyesen kezdtek megjelenni anyu szemében a könnyek.

- De most itt vagyunk és maradunk!- jelentettem ki.

- Ez nagyszerű. Nem mintha számítottam volna erre a hírre, de kitakarítottam a szobádat. – közölte anyu.

- Na és milyen volt a promóciós körút? – kérdezte apu.

- Nem rossz. – mondtam.

- Úgy érti, gyűlölte, kínszenvedés volt. – javított ki Rob.

- Nem is volt az… kivéve, amikor az a kiscsaj rád ugrott. – vigyorogtam, felidézve a másnapi újságokat. – Na, akkor sajnáltam, hogy csak az afterpartira mentem el.

- Te jó ég! – ájuldozott anyu. – Hát ezért egyáltalán nem irigyellek, Rob.

- Azért túl lehet élni valahogy. – nézett rám egy pillanatig, mire elmosolyodtam. Tudtam, hogy ezzel arra céloz, én erőt adok neki és ez jól esett.

- Anyáddal pont arról beszélgettünk a minap, hogy örülünk, amiért ilyen jól megvagytok. Jó látni, ahogy mindannyian egyenesbe jöttetek a barátaiddal. Kittiéknek babájuk lesz… fogadni mernék, hogy Bogi is nem sokára férjhez megy… és Ti is megvagytok. Jaj el sem hiszem, nem rég még a kertben játszottatok, most meg anyák lesztek…- nosztalgiázott anyu.

- Lesz. – javítottam ki. – Nem leszünk, csak Kitti lesz az. – néztem rá szigorúan.

- Jaj kicsim, egyszer Te is… - kezdte, aztán még szigorúbb pillantásom láttán elhallgatott. Most az egyszer jól jött volna, ha Rob nem érti, miről van szó, bezzeg mindent értett.

- Most babákról beszélünk? – kérdezte suttogva. – Mármint… a mi babánkról?

- Igen. – morgolódtam. Nem szerettem, mikor a szülők ezt csinálták. Még mikor Krisztiánnal voltam együtt, akkor is ugyanez volt. Alig jöttünk össze, anyu már az unokájáról ábrándozott. Bezzeg, ha lett volna baba, az lett volna a baja, miért ilyen fiatalon tettük nagymamává…

- Szerintem mindennek meg van a maga ideje. – szólalt meg mellettem Rob. – A babavállalásnak is, a házasságnak is. Amíg nem érett meg rá egy kapcsolat, addig hiba lenne ezeket a lépéseket meglépni. Sokszor jobb a később, mint a soha.

Pár napig voltunk távol, de ebben a pillanatban olyan szívesen letepertem volna. De miért mondja ezt? Úgy értem ezelőtt még ő volt a gyors a kapcsolatunkban, ő gondolkozott annyira előre. Most azt mondja, mi még nem tartunk ott? Még nem érett meg rá a kapcsolatunk? Oké, egy babára nem is… vagy nem is tudom. De a házasság… Lényegében együtt élünk, mitől lenne más a házasság? Végiggondolva sokkal másabb lenne. Most miért mondta ezt?!
Anyu ámulattal méregette Robot, mint aki valami nagyon szép és okos dolgot mondott. Már amennyit értett belőle.

- Igaz, igaz. Nem jó elsietni a dogokat. – bólogatott lelkesen. – Örülök, hogy ilyen megfontoltak vagytok.

Most… heee? Mi van? Az előbb még a baba téma volt, most meg azt mondja, ne menjek hozzá? Na, várjunk csak, ki beszél itt férjhez menésről egyáltalán? Össze-vissza gondolok baromságokat. Senki nem fog hozzámenni senkihez sem. Nem mostanában, az tuti. Kitti és a baba téma teljesen megzavarta a fejemet.
Rob olyan szinten tudta elbűvölni a szüleimet, hogy néha én is szájtátáson kaptam magamat.
Később meg is gyanúsítottam:
- Drogot adsz a szüleimnek, hogy így elájultak tőled?

- Persze, a borba csempésztem, amivel apukád kínált meg.

- Hát, elég jó módszer.. – mondtam.

- Neked is belecsempésztem ám a poharadba. – közeledett felém, arcán ravasz nézéssel.

- Oh, ez most azt jelenti, hogy itt nyomban el kellene ájulnom, Mr. Pattinson? Hogy tervezte? Itt, most rögtön hanyatt kellene vágnom magamat? – léptem én is közelebb hozzá.

- Hát… úgy terveztem, hogy a ruhák levételénél eléggé készséges leszel. – lehelt a nyakamba, amitől, mint mindig most is elveszítettem a fejemet. Könnyedén hámozott ki a ruháimból, terve sikeres volt.

- Aztán megnézzük, mennyit bír ez az ágy. – feküdt keresztül velem együtt az emlegetett bútordarabon. – Hmmm… elég kicsi, ez komoly összesimulást követel. – mosolygott bele a mondatába. – Imádom anyukád ötleteit.

- Ne, várj! – kaptam észhez.

- Mi a baj? – nézett rám hirtelen.

- Nem megy. Menjünk el valahova máshova inkább. Rossz ötlet volt itt maradni.

- De hát otthon vagy, azt hittem ezt szeretted volna.

- Igen, itt akartam lenni, de ez nekem nem megy. – mutattam kettőnkre. – A szüleim a másik szobában alszanak. – suttogtam.

- Kicsim, szerintem a szüleid tudják, hogy már nem vagy szűz és rendszeres szexuális életet élsz velem. Bocs, hogy elkeserítelek.

- Hülye! – löktem meg. – Holnap itt lesz a fél rokonság, inkább aludjunk, jó?

- Igaz! Holnap a fél rokonságodat le kell nyűgöznöm úgy, hogy nem beszélem a nyelvüket… Rendben, aludjunk. – ment bele nagy nehezen. Pár perc múlva, már hortyogott mellettem.
Vajon képes lennék hátralevő életemben ezt a hangot hallgatni éjjelente? Tényleg nem értettem mire fel ezek a gondolatok most hirtelen. Hiszen én voltam, aki kirakta a stop táblát, nem igaz? Igaz! Nem én mondtam, hogy várni akarok még egy jóóó…. hosszú időt? De! Akkor most miért gondolok magunkra másként? Rettentően rosszul aludtam. hajnalok hajnala volt. amikor kipattant a szemem, egyből őt kezdtem el kémlelni.

- Már negyed órája bámulsz. – szólalt meg a dörmögő álmos hang mellettem. Majd a hang tulajdonosa óvatosan átkarolt egyik kezével.

- Oh, tényleg? Nem vettem észre. - hazudtam. Igenis jól tudtam, hogy bámulom. Volt az fél óra is már, de nem baj.

- Minden rendben? Vagy csak felébredtél? – kérdezte álomittas hangon.

- Csak gondolkodtam. – feleltem belebújva az ölelésébe.

- Miről?

Gondolkodtam róla, hogy füllentek valamit, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy jól jöjjek ki az egészből.
- Rólunk. – válaszoltam.
Egyből feszültté vált az ölelése.

- De rendben vagyunk, igaz? – kérdezte.

- Már miért ne lennénk? - kérdeztem vissza.

- Nem tudom. Nincs okunk nem rendben lenni. – vette le rólam a kezét és ült fel az ágyban. Szemei kémleltek. – Mi a baj?

- Csak minden, ami most történik. – válaszoltam. – Azt hiszem, kicsit megkavartak az itthoni fejlemények. – mosolyogtam vissza rá, majd végigsimítottam kissé borostás állán.

- Szóval Kitti babája és az, amit anyukád mondott, vagyis célozgatott. Bár nem tudom, melyik oldalon is áll. – gondolkozott hangosan.

- Azt hiszem, ő apuval csak azt szeretné, ha boldog lennék.

- Akkor ez ugyanaz, amit én is szeretnék.

- Igen… csak az idő. Az idő más, amiben gondolkodunk. – mondtam. – Vagyis azt hiszem. Idáig azt hittem, hogy van egy elképzelésem, ami különbözik a tiédtől, most pedig… nem vagyok benne biztos.

- Várj, miben nem vagy biztos? Most miről beszélsz? Kicsim…

- Én csak… nem tudom, hogy amit gondolok az csak a történések miatt van így, vagy egyébként is változtam-e.

- Én kezdem nem tudni, hogy reggel van-e, szimplán álmodom, vagy mi is történik. És ha álom, rossz vagy jó álom-e?

- Ne figyelj rám! Lemegyek, csinálok valami reggelit, negyed óra és lesettenkedhetsz. – nyomtam egy puszit a nyakhajlatába, mielőtt elindultam volna.
Indultam volna, ha nem tart vissza.

- Nem hagyhatsz így itt!- mutatott magára.

- Akkor vegyél magadra ruhát. – nevettem.

- Nem az! Amit mondtál. Mit is mondtál akkor most? – kérdezte. Már nem volt álmos a hangja, viszont a tekintete riadt volt.
Visszaültem mellé az ágyra, kezeimet összefűztem az övéivel.

- Szeretlek! Ne nézz ilyen rémülten, kérlek. Csak annyi, hogy szeretlek.

***
A véleményeket előre is köszönöm! Show me something I don't know! ;)

Új történet!

Sziasztok!

Régóta itt volt már a fejemben, persze h. akkor jön ki, amikor nem kellene, mert tanulni kellene.
Tehát ÚJ TÖRTÉNET--> Négyek öröksége 
(legalábbis egyenlőre ezzel a címmel él)
Breeco drága, viszi majd ezt is javítás terén.
Amire számítsatok: szerelem, misztikum, nulla Rob. Ha így is érdekel a többi az oldalon. ;)
Prológus KEDDEN!
Itt pedig a friss pénteken, hacsak össze nem szeditek azt a 10 megjegyzést...

Puß
Gitka

Kötünk alkut?

Sziasztok!

Pörgessük meg, mit szóltok?
Van egy kész fejezetem, az a helyzet. Most van 4 db gyönyörű véleményem, köszönöm már most mindet, majd válaszolok. :))
Ha összehoztok összesen 10 db komit, azaz még 6db-ot, akkor idő előtt JÖN AZ 59. FEJEZET! Persze több sem baj. :P ja, és nem egy szavas mondatokra gondolok ám...
Ha nincs meg, akkor megtartom magamnak és csak pénteken kapjátok meg. Szerintem ez fair, főleg h. kedden volt friss.
Áll az alku?

58. fejezet - Vaku és mocsok

Sziasztok!

Köszönöm a komikat és mindenkinek aki egyáltalán olvasott! :)
Ne haragudjatok, most nem válaszolok, nem vagyok valami jól... de a fejezetet azért feldobom.

Jó olvasást!
Puß
Gitka

***

***
„Mit ér a győzelem, ha nem igazi küzdelemmel jár?”
/A farm, ahol élünk/

A reptéren tornyosuló tömeg láttán az első gondolatom az volt visszafordulhatunk-e.
A nyaralás után ezek a dolgok annyira idegenek lettek, mintha nem is innen mentünk volna el. Szerencsére a mellettem halkan szitkozódó személy mindenre gondolt, így kivételesen Dean várt minket, amikor megérkeztünk. Steph a londoni átszállásunk előtt telefonált, hogy a fotósoknál elindult a forródrót az érkezésünkről. Ott tudatosult bennem: vége a nyaralásnak. Nincs több holdfényes romantikázás, be kell érnem a fotósok vakujával.

- Hát, üdv itthon fiatalok! – vigyorgott Dean a visszapillantó tükörből hátrafelé, amikor már az autó védelmében voltunk.

- Kösz, hogy kijöttél. – veregette vállon Rob.

- Ez természetes, ezért fizetsz, emlékszel? Különben is, most túlóradíj jár, kölyök. Hagytam volna, hogy címlapra kerüljetek? Abban nekem mi a pénz? – viccelődött a poénjain.

- Mintha így nem oda kerülnénk. – dörmögött mellettem Rob.

- Jaj, ne csináld már! – fedtem meg. – Még haza sem értünk és már dörmögsz!

- Igaza van, ne mérgelődj! - szólt rá Dean is.

- Hogy tetszett a feleségednek az ajándék? – kérdeztem. Eszembe jutott, hogy még nem is mesélt erről. Vajon sikerült jól választanunk? Kíváncsi voltam, sikeres volt-e az a hosszú délután, amit az ékszerboltokban töltöttünk.

- Az…ajándék? – kérdezett vissza.

- Amit az évfordulótokra választottunk, tudod. –tereltem rá a gondolatait a helyes útra.

- Ja, hogy az! – jutott az eszébe, miről is beszélünk. – Tetszett neki. Igen.
Meg sem lepődtem, tipikus férfi válasz.

- És nektek jól sikerült a nyaralás? – érdeklődött.

- Nem is tudom. – válaszolt tűnődve Rob, majd rám emelte kérdő tekintetét. – Jól sikerült? – kérdezetett engem.

- Jól ám. – csókoltam meg. Csókunk kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem. Erre csak akkor ébredtem rá, amikor Dean halk torokköszörüléssel jelezte: megérkeztünk.

- Akarjátok, hogy beparkoljak és magatokra hagyjalak a garázsban? Mert én rendes ember vagyok, megteszem.

- Khmm… köszi, Dean. Azt hiszem, megvagyunk. – válaszolta Rob, miután elszakadtunk egymástól.

- Értem én, nehéz visszarázódni. – vont vállat Dean. – Na, segítek a csomagoknál, aztán itt sem vagyok. Nem zavarlak titeket. – vigyorgott. Ritkán láttam Deant mosolyogni, de az utóbbi időben feltűnően vidámnak láttam. Szerettem volna azt hinni, hogy ebben kicsit az is szerepet játszott, hogy a feleségét sikeresen meglepte az ajándékkal. Mintha láttam volna, ahogy rákacsint Robra, miután vállon veregette. Meglepően vidám volt… Aztán híven az ígéretéhez, magunkra hagyott a házban.

- Nincs kedvem pakolni, neked? - kérdezte Rob.

- Ugyan drágám, úgyis én pakolok, te pedig csak néznéd a végére. – fontam nyaka köré a karjaimat.

- Naaa, nem vagyok én annyira lusta. – kérte ki magának.

- Pontosan olyan vagy. – jelentettem ki. – Ééés, akkor mit szeretnél csinálni, ha nem pakolni? – rebegtettem meg lágyan szempilláimat.

- Menjünk el Beliért. – lépett ki az ölelésemből. Hát puff! Nem ezt a választ vártam, az biztos.

- Okéé. – mentem bele. De a vak is láthatta mennyire volt kedvem most pont ehhez.

Persze mire odaértünk Ninához, megjött a kedvem. Már hiányzott a kis szőrmók. Reméltem, hogy Nina és Beli is sérülésmentesen túlélték a nyaralás idejét.

- Hahó! – köszöntem be a műterembe. – Lehet, hogy itt sincs? – fordultam Robhoz.

- Bejöttünk az ajtón, biztos hogy itt van.

- Hello! – sikkantott a fülembe Nina a hátam mögül. - Te vagy a megmentőm. – vont magához hirtelen. Én is viszonoztam a köszöntését. - Ugye leszel a megmentőm? Segíts!

- Szia! Okéé, hát persze, segítek. De miben is? Előtte megkapjuk Belit?

- Oh, hát persze. Valahol itt játszik, remélem nem rágta szét a vezetékeket.

- Áh, szóval még él! Ez megnyugvás. Mellesleg, én is örülök, hogy látlak. – fonta maga elé karjait Rob.

- Jól van, jól van. Nem vagyok egy kutya szakértő, beismerem. És ne duzzogj, nem áll jól. Különben pedig mi lenne, ha felvennéd a kutyát és lelépnél? Ugyanis szükségem lenne a barátnőd segítségére, rád viszont nem. – karolt belém egy gyors mozdulattal.

- Hát, nem sokan tudnának ilyen szépen elküldeni. Na, jó. Merre van az a kutya? – kérdezte, majd a műterem belső része felé orientálódva keresni kezdte Belit.

- Szóval mire fel ez a nagy letámadás? – kíváncsiskodtam. Ha gyorsan kellett volna megmondanom milyen is volt Nina, az izgatott szót választottam volna.

- Szükségem van modellekre a képeimhez. Igazából már csak egy valaki kell és te véletlenül pont megfelelnél. Kérlek! – nézett rám nagy kérlelő szemekkel. A nézett gyenge kifejezés, ugyanis már a hátamon éreztem a kérlelő pillantását.

- Mi? Én, mint modell? – nevettem fel. – Oké, ez egy remek vicc volt. Jó újra látni! – öleltem meg újra, a poén lezárásaként. Hát nem úgy tűnt, mintha csak poén lett volna.

- Nem vicceltem! Már végignéztem egy csomó lányt, de egyik sem tökéletes. Aztán eszembe jutottál te. Csak pár kattintás! – kérlelt tovább.

- De én nem vagyok modell, egy cseppet sem! – tiltakoztam.

- Kérlek! Azt választok a képekhez, akit akarok. Segíts! Ha nem vállalod el, pocsékok lesznek a képek. – tért rá a lelkiismeretemre való rádolgozásra. Jó öreg trükk…

- Ahh… hova kell a kép? – kezdtem megtörni.

- Kiállítás… és ha jó, talán megveszi egy magazin.

- Jaj, ne már! – sóhajtottam. - Csak pár kép… - mondtam végül. Tudtam mi lesz ebből, nem fog békén hagyni, az már fix.

- Tudtam, hogy bele mész. Remek! – ujjongott.

- És mikor lesz szükséged a szolgálataimra? – kérdeztem.

- Akár… most? – küldött felém egy újabb kérlelő hullámot.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – háborogtam. – Most?!

- Ha benne akarok lenni a keretben, akkor már tegnap késésben lettem volna, szóval igen. Kérl…

- Oké, tudom, tudom. Szépen kérsz. – fújtam ki egy nagy adag levegőt. Inkább, mint kimondtam volna egy nemet. – Szerencséd, hogy nyaraltam és roppant jó kedvemben találsz. Közben jókedvem okozója is visszatért pórázon sétáltatva Belit.

- Hé, nagyfiú! – simogatta meg a fejecskéjét, amit egy intenzív nyalakodással viszonzott. – Nekem is hiányoztál. Hát ez meg mi itt rajtad? – kérdeztem, bár leginkább Ninához intézett kérdés volt ez.

- Oké, de ne legyetek idegesek. – emelte védekezőn maga elé a kezeit barátnőm. Ez a kezdés nem éppen arra adott okot, hogy ne legyek ideges. – Szóval jó gondviselőhöz híven elvittem sétáltatni ide a parkba. És Beli összeismerkedett valakivel. Egy kutyalánnyal. - magyarázta.

- És a kutyalány… tudod szukának hívják. – javította ki kötözködve Rob Ninát – egy medálon hagyta meg a telefonszámát? - húzta kérdőre szemöldökét. Láttam rajta, hogy ugyanakkor nagyon élvezi az egészet. – Nem lehet, hogy inkább neked adta meg a gazdája a számát?

- Egy nyakörv medálon?! Buggyant vagy? Különben sem egyedül voltam. – húzta ki magát büszkén, miközben felém sandított. Ki kell később még erről kérdeznem, ha már Rob nem lesz itt. Hirtelen én is azt szerettem volna, ha elmegy.

- Ez valami trendi dolog, gondolom. – vont vállat, immár komoly képpel Rob. – Szóval felszedtél egy csajt, mi? – borzolta össze Beli szőrét.

- Valahogy mindig összefutottunk, amikor kint voltunk. A két kutya pedig nagyon el volt egymással, szóval a NŐ – emelte ki Rob kedvéért – egy középkorú nő, odaadta a kutyája medálját Belinek. Szerintem ez tök romantikus dolog, ha csak így kutya szinten is. Szóval, felvehetitek vele a kapcsolatot.

- Kössz, azt hiszem. – mondta Rob. – Gondolom, most kellene lelépnem. – tűnődött.

- Pontosan. Köszi, hogy már itt sem vagy és hagysz minket dolgozni. – válaszolta Nina. Én pedig csak fájdalom ittasan néztem.

- Azt azért elárulod, mire készülsz? – kérdezte.

- Le fogom fényképezni a barátnődet, és mindenki látni fogja az elkészült képeket, ehhez pedig neki láthatóan semmi kedve. De értem megteszi. – felelte.

- Okkké, kitartást. – nyomott egy csókot a homlokomra. – Ezért mindkettőnket kárpótolnod kell. – szólt még hátra a válla felett, mielőtt kilépett volna a műterem ajtaján.

- Marcus és Bobby koncertjén, mondjuk? – kiáltotta utána Nina.

- Nem tudom, mikor lesz és miről beszélsz, de jóóó. – kiáltotta vissza Rob, bár már szinte ordibált.

- Koncert? Itt LA-ben? – kérdeztem.

- Aha. Tegnap találkoztam össze Sammel, ő mondta, hogy idejön a két jómadár.

Pár órával, jó pár beállítással, ruhakölteménnyel, sminkkel később, kezdtem átkozni magamat. Nem kis meglepetésemre Nina már kész szettekkel készült nekem. Mintha tudta volna, hogy még ma át fogok jönni, rá tud venni erre az egészre. A sminkes csak egy telefonhívásnyira volt. a többi pedig mind adott volt.

- Nem hiszem el, hogy komolyan belerángattál ebbe! Rémesen nézek ki! – igazgattam meg a hajamat.

- Az én képeimen soha senki nem nézett még ki rémesen, kérlek! – jelentette ki iszonyatos koncentrálás közepette, miközben a háttérként szolgáló leveleket igazgatta.

- Ne, most állítottam be… a hajadat! – sikkantott fel, mikor meglátta, hogy megint a hajamat piszkálom. – Oké, beállítjuk megint.

- Csak maradj nyugton! Ez az! - mondogatta folyton.

Néha elhangzott egy ’Szuper!’. Ilyenkor jobban éreztem magamat egy fokkal, de csak egyel.

- Akarod megnézni? – kérdezte, mikor már teljesen ránk sötétedett. Úgy gondoltam végeztünk.

- Jé, nem is olyan rémes, ez még tűrhető is… Nina sikerült azt összehoznod, amit eddig még sosem. Jól nézek ki a képeken!

- Szóval, ha új állás kell… csak szólj.

- Ha-ha-ha. Maradok a papírnál. – válaszoltam. Azért annyira nem esnék túlzásba, hogy pont a papír ezen felén legyek.

- Beülünk valahová? – kérdezte, miután rendbe rakta a cuccait.

- Most inkább hazamennék, ha nem haragszol meg. - Otthon egy rakat kipakolni való cucc várt, na és persze Rob.

- Persze, hogy nem. Már így is rengeteget segítettél! Csak akartam kérdezni, hogy hogy vagy? Tudod a kirúgásos incidensed…

- A főnököm learatta a babérokat az én munkámmal, majd kirúgott. Semmiféle ajánlást nem kapok, gondolom. Először nem volt kellemes a tudat, de most valahogy már nem izgat annyira. – vontam vállat.

- Ha állás kell… itt várlak. – mosolygott.

- Én lennék a hivatalos és egyetlen alanyod, mi?

- Simán! – felelte. – Hmm… talán Robot is bele tudnám rángatni, az dobna a nevemen. – gondolkozott.

- Kizárt, hogy belemenne. – Ismertem annyira, hogy tudjam, sosem történne meg.

- Talán, ha hazaviszlek neki. Gyere, elviszlek!

Megszaporáztam lépteimet a ház felé, miután Nina kirakott.
- Már azt hittem sosem enged el. Mi volt? - jött elém rögtön Rob.

- Jól megkínzott, szörnyű volt. - panaszoltam. – Kellett neki pár kép, valami kiállításra, sürgősen és úgy döntött az én képeimmel ejti ki magát a versenyből.

- Éppen ezekkel fog bekerülni. – javított ki, miközben szorosan magához vont.

- Ezt csak azért mondod, mert szeretsz.

- Igen? Ki hazudta ezt neked? Bár lehet benne valami, mert kipakoltam a táskákat, Beli helyét is kitakarítottam, plusz a lakást, szóval…

- Hát te tényleg nagyon szeretsz engem! – fontam ugyanúgy nyaka köré a karjaimat, mint mielőtt elindultunk volna Ninához. Most azonban szerencséjére nem bújt ki az ölelésemből, hanem még inkább csökkentette a kettőnk között lévő távolságot, amíg az teljesen el nem tűnt…
Hiába érkeztünk a legkorábbi géppel a nap teljesen elment. Fejem mellkasán pihent, ujjaim a hajában játszottak. Ujjai finoman cirógatták meztelen hátamat.

- Ez majdnem olyan, mintha még mindig nyaralnánk. – sóhajtottam.

- Mit szólnál, ha ki sem kelnénk az ágyból? – vettette fel az igen csábító ötletet.

- Nem lehet. – feleltem bánatosan. – Be kell mennem a szerkesztőségbe az asztalra verni, emlékszel?

- Akarod, hogy veled menjek? – tolta magát ülő helyzetbe.

- Nem, köszi. Ezt most egyedül kell elintéznem. Mellesleg neked fel kellene hívnod a kutyatulajdonost. – vetettem fel az ötletet. Előre tudtam, mit fog reagálni.

- Mi?! Hogy…én? Hívjam fel? Ne már, kicsim!

- Jól van, majd én beszélek vele… - vettem le a válláról ezt a szörnyű terhet.

Belépve az irodába már bántam, miért nem engedetem meg, hogy velem jöjjön. Szükségem lett volna egy kézre, amely megnyugtatott volna ebben a helyzetben.
Mintha minden szem engem pásztázott volna, bár tudtam, igazából ez nem igaz, hiszen maximum azt tudhatták, hogy elbocsátottak az újságtól.
Első utam a lányokhoz vezetett és az asztalomhoz, hogy összeszedjem a cuccaimat. Mindannyian meglepettségüket fejezték ki, amiért pont én lettem az első, akit Craig kirúg közülünk. Tudtam, hogy valahol megkönnyebbültek, hogy nem ők lettek az elsők. Ez érthető is volt. Szerintem fordított helyzetben én is ugyanígy éreztem volna. A másik dologról nem szóltam nekik semmit sem, nem akartam nagydobra verni. Főleg nem addig, amíg Craiggel nem beszéltem négyszemközt. Miután összepakoltam a cuccaimat, szépen leültem a valaha volt íróasztalomhoz és néztem, ahogy a lányok szorgosan dolgoznak és vártam. Vártam és vártam. Állítólag valami megbeszélése volt Craignek, úgy gondoltam oda nem rontok be. Nem volt szükségem felesleges jelenetekre. Craig nyugdíjba vonulása épp olyan meglepetésként landolt a lányoknál, mint az elbocsájtásom. Csak én láttam a kettő között a kapcsolatot. Craig új titkárnője, pont ugyanúgy, mint a többiek, nem állt a helyzet magaslatán. Két óra várakozás után, rákérdeztem nála, hol van Craig.

- Ööö.. még tart a megbeszélés, ha vége azonnal szólok.

- Mond csak, Molly, szóltál neki, hogy szeretnék vele beszélni? – kérdeztem tőle. Nem hittem el, hogy létezik olyan megbeszélés, ami ennyi ideig tarthat úgy, hogy nem jöttek volna ki minimum egyszer kávézni.

- Rögtön az után, hogy szóltál beszélni szeretnél vele. – újságolta lelkesen.
Több sem kellett, ágyúgolyóként rontottam be a terembe, ahol a szerkesztőségi megbeszéléseket tartották. Üres volt.
Az érzések egész széles skálája futott végig rajtam egy másodperc alatt.

- Molly! – fordultam hátra, az akkorra már mögöttem toporgó titkárnőhöz. – Mi is volt Craig pontos reakciója, amikor szóltál neki? – kérdeztem.

- Azt kérte mondjam meg neked, hogy értekezlete van, rögtön utána vár. – felelte gépiesen, mintha csak betanulta volna a szövegét.

- És hova kapcsoltad be a hívást, amikor szóltál neki? – kérdeztem.

- Az irodájába. – felelte ismét.

- Az irodájába, értem. Szóval azt mondta, hogy várjak itt, amikor ő ott van? – kérdeztem. Reméltem, hogy leesik neki a tantusz, hogy valami nem egészen stimmel.

- Igen, pontosan ezt kérte. – bólintott. – Oh, és azt is mondta, hogy biztos feladod a várakozást egy- két óra múlva. – szaladt ki a száján, aztán mikor rájött, mit is mondott, hirtelen a szája elé kapta kezeit és érdekes, már-már félelmetes hangot adott ki magából.

- Jajjjj, mit mondtam. Nem úgy értettem…

- Köszi Molly, idáig te vagy a kedvencem Craig titkárnői közül. – mondtam, majd határozott léptekkel elindultam Craig irodája felé. Molly mögöttem sipítozott, hogy álljak meg. Én azonban nem álltam meg, mentem tovább. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset, mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Így léptem be Craighez, akiben mintha megállt volna egy pillanatra az ütő, mikor meglátott.

- Köszönöm Molly, elmehetsz, azt hiszem Ms. Molnárnak és nekem négyszemközt kell megbeszélnünk valamit. – intette ki egy kézlendítéssel Mollyt az irodából. Biztos voltam benne, amint kikerülök innen ő is ugyanúgy repül, mint én.

- Nos, miben lehetek a szolgálatodra? - kérdezte, miközben az egyik szabad szék felé intett, jelezve, hogy üljek le. Hirtelen nem is tudtam, mi lenne a legjobb: üljek, vagy álljak? Végül csak leültem, gondolva, talán úgy nem látszik, mennyire ráz az ideg.

- Már egy jó ideje vártam, de úgy tűnik történt egy kis félreértés a titkárnőd és közöttem. – kezdtem mondandómat.

- Oh, biztos vagyok benne, hogy végül ez a félreértés rendbe fog jönni.

- Nos, legalább egyikünk ilyen reménykedő. – mondtam.

- Ezt úgy veszem, te nem vagy az. – felelte kimérten. – Nem szeretném sokéig rabolni az idődet, gondolom az elbocsájtásod miatt szerettél volna velem beszélni.

- Igazából az csak egy mellékes ág lenne. Az igazi indokom az volt, hogy meghallgassam a magyarázatodat, mi történhetett, ami miatt az Én cikkem a Te neved alatt jelenhetett meg.

- Nem igazán értem mire célzol.

- Nos, ha gondolod másféleképpen is rávilágíthatok a dolgokra. De nem hiszem, hogy az így nyugdíjba vonulás előtt kellemesen érintene. Egy ügyvéd és egy csinos kis dokumentum az, amire célzok. Mondjuk szellemi tulajdon eltulajdonítása miatt? – kérdeztem, bár jobban állítottam, mint sem kérdeztem volna.

- Áh, most mintha valami derengeni kezdene. – simogatta két ujjával az állát, miközben elgondolkodva bámult kifelé az ablakon. – Egészen biztos vagyok benne, hogy békésen is elintézhetjük ezt a kis félreértést. – mosolygott rám melegen. Undorító volt a látványa!

- Kis félreértés?! – hüledeztem. – Tudod, kíváncsi lennék hány hozzám hasonló újságíróval játszottad el ugyanezt. Hány embert rúgtál ki csak azért, mert egy féreg vagy?

- Ugyan, ugyan. Neked kellene a legjobban tudnod, milyen ez a szakma valójában.

- Nem értem mire célzol. – feleltem zavarodottan.

- Ugyan drágám, ne nézz rám ennyire ártatlanul. Pontosan tudom, miféle körökben forogsz. – vont vállat lezseren.

- Mégis miféle körökben? Kíváncsi vagyok, mégis mit gondolsz. – szólítottam fel, hogy beszéljen.

- Egy színész barátnőjeként, pontosan belelátsz a rendszerbe. Mit kell megélniük azért, hogy az emberek így imádják őket. Olvastam az önéletrajzodat, dolgoztál forgatáson, pontosan tudhatod, mennyi mocsok van itt mindenhol.

- Én nem látom ezt a mocskot. Nem mindenhol. Vannak emberek, akik becsületesen megdolgoztak a sikerért. Sajnálom, de úgy látszik, Te nem ilyen ember vagy. Mások munkáját ellopod, majd kirúgod őket. Abba bele sem gondolsz, hány ember karrierjét tetted tönkre eddig?

- Azt hiszed a tiédet tönkretettem? Ugyan már! Tessék, most már tudod, hogy amit csinálsz az jó. Hálásnak kellene lenned, tudod. Ha nem az én nevemmel látom el az a cikket, a kutya sem olvassa el, de így… - legyintett a ponton álló kis arany díjra. - … mindenki csodálhatja.

- Neked aztán van egód…

- Ugyan csibém! Mit gondolsz mennyi ideig tart a barátodnak egy új állást szereznie neked? Semeddig, aranyom, semeddig!

- Nem vagyok rászorulva arra, hogy mások szerezzenek nekem állást. – kértem ki magamnak.

- Ez igaz. Te kivételesen tehetséges vagy. Tényleg az. A többiek… nos ők is jók voltak, de hiányzott belőlük, az ami benned meg van. Mondom: te belelátsz a dolgok mélyébe. Míg ők csak a felszínt súrolták, te teljesen alámerülhetsz. Minden lehetőséget meg kell ragadni, nem számít, mibe kerül. Mellesleg, meg sem fordult a fejedben hogyan kaphat egy külföldről jött lány egy ilyen nagynevű újságnál első próbálkozásra állást? – vigyorgott nyájasan egyenesen a képembe.

- Ezeket most bóknak veszem, azt hiszem. De nem tudom, mire célzol. – válaszoltam. Mégis hova akar kilyukadni?

- Nos az első ok, persze a korábbi írásaid voltak. Az életrajzod igen jól csengő dolgokat tartalmaz, de nem annyira, hogy ne dobtam volna vissza első kézből. Aztán tudod mi történt? – kérdezett. Én pedig hallgattam. Nem tudtam mire megy ki a játék. – Az unokám éppen nálunk volt, amikor a fényképes életrajzodat olvasgattam, aztán olyan dolog történt, ami még egyszer sem. Majdnem kitépte a fényképedet a kezemből. Sikkangatva közölte velem, hogy Te vagy a híres, nevezetes Robert Pattinson barátnője. Gondoltam üsse kavics. Hát így lettél Te a Variety új üdvöskéje. Látod, látod, mindenhol ott a mocsok, csak lehet a felszínről nem látszik. Bizony, az állás a tiéd lett, mert a megfelelő pasi mellé fekszel be az ágyba esténként. – vigyorgott vissza rám a székéből.
Undorodtam tőle, dühös voltam. Legszívesebben felálltam volna és ráborítottam volna a vaskos íróasztalát. kezeim remegtek, ebben biztos voltam, de nem néztem rájuk, mert akkor biztosan mozgásba is indítottam volna őket.

- Tudod, már szégyellem, hogy egykor felnéztem rád. Senkinek sem szabadna példaképként rád tekintenie. – feleltem tömör undorral. – Ha neked az okoz örömet, hogy mások munkájával érsz el sikereket, ezt az ajándékot most tőlem kaptad. Egy szánalmas, mocskos alak vagy. Remélem egyszer valaki lerántja, majd rólad a leplet, de az is lehet, hogy sosem fog megtörténni. De a hátralevő életedben biztos vagyok benne, hogy nem telik majd el olyan nap, amikor nem teszed majd fel a kérdést: Vajon ma lesz az a nap? És ha eljön, mindenki ugyanolyan undorral fog majd rád nézni, mint én. És az unokád is köztük lesz, ezt ne felejtsd el! Tudod, lehet, hogy jó helyen vagyok, igen. De én nem fogok leszegett fejjel vonulni a szeretteim előtt!

Ennyi volt a véleményem. Kitoltam a székemet, befejezettnek tekintettem a kettőnk ügyét. Nem éppen úgy alakult, ahogy eredetileg gondoltam, de ilyen volt az élet. Kiszámíthatatlan. Sosem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz az a személy, akit valaha is ennyire fogok sajnálni. Azért még egy utolsó szóra felé fordultam, mielőtt kiléptem volna az irodájából.

- Az ajánlást, amit mindenképpen meg akarsz majd írni, küld csak el az email címemre, gondolom még meg van. Tudod, ahonnan nem rég jött egy érdekes cikk…
Hogy nem volt a legbecsületesebb mondat, ami valaha is elhagyta a számat? Lehet. Viszont az ajánlásért megdolgoztam, járt nekem. Az, ha ő fenyegetésnek tekintette, csak az Ő és lelkiismeretére tartozott.

Kavargott a fejem, mikor hazaértem, hónom alatt az irodabeli cuccaimmal. Rob valószínűleg meghallotta a kulcs csörgését, vagy a motor zúgását, mert elém sietett.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte egyből, majd kivette cuccaimat a kezemből.

- Elég csúnyán leosztottam, azt hiszem. És mondtam valamit, amire nem vagyok büszke. Talán úgy hangozhatott, mint egy fenyegetés.

- Megfenyegetted? – kérdezte szájtátva. – Mit mondtál neki?

- Csak azt, hogy küldje el a levélben az ajánlásomat. Előtte pedig azt, hogy hagyjuk így az egészet.

- Most akkor hagyod futni?! – jött egyből a kérdés, amire nagyon jól számítottam. – Ezt nem teheted! Ez szellemi tulajdon ellopása, Em! Ez nem egy kis piti dolog. és hány emberrel játszhatta már el ezt!

- Tudom! És pont ezért. Nekem nem kell a botrány. Az ő élete, neki kell ezzel együtt élnie, nem nekem. Én tudom, hogy amit tettem, azt becsületesen vittem véghez. Most rájöttem milyen is valójában és hidd el nem tetszett. Undorodom tőle, dühös vagyok, gyűlölöm! Legfőképpen pedig, hülyének érzem magam, amiért nem láttam át rajta már az első alkalommal. Nem akarom, hogy akár egy percig is újra egy teremben kelljen vele lennem. Csak hagyjuk ennyiben, jó? Kérlek, ígérd meg, hogy nem teszel semmit sem!

- Ezt nem kérheted! Az a díj téged illet.

- Engem nem a díj érdekel. Csak az, hogy hogy tehet ilyet. Hogy képes ellopni valakitől valamit. Ott voltam, voltaképpen elismerte a történteket. A szemembe nézett és egy cseppnyi megbánást sem láttam bennük. Azt mondta hálásnak kellene lennem neki, amiért rávilágított ezáltal arra, hogy jó vagyok. Szerinted egy ilyen embernek használna, ha egy pert akasztanék a nyakába? Egy cseppet sem! Az csak nekem lenne kényelmetlen és neked. És ezt nem akarom. Én csak boldog akarok lenni. Kérlek, lehetek csak boldog? – kérdeztem hozzábújva.

- Persze, hogy lehetsz! – szorított magához.

- Köszönöm, hogy vagy nekem. – szorítottam magamhoz, amennyire csak az erőmből tellett.
Se ekkor, se máskor nem mondtam el neki a teljes beszélgetést, ami Craiggel folyt közöttünk. Csak túlbonyolított volna mindent, de legfőképpen, mert elrontotta volna azt az idillt, amiben az elkövetkeződő hetekben éltünk. Saját kis buborékunk volt. Mintha csak visszapörgettük volna a napokat és még mindig Olaszországban lettünk volna. Apró, kedves gesztusokkal bombázott nap, mint nap, én pedig élveztem. Gondtalanul, boldogan és munka nélkül teltek- múltak napjaink. Még Belinek is összejött az élet... Hetente kétszer együtt játszott újdonsült barátnőjével a kertben. Mindaddig csak Mi léteztünk, amíg nem kaptam otthonról egy telefonhívást, azon a bizonyos reggelen…
***
Köszönöm, ha megtiszteltek pár gondolattal. :)

57. fejezet - Te és Én

Sziasztok!

Nem dumálok most sokat.
Talán következő márc. 15 miatt jön 7végén, kérdés viszont mennyire telítik be most héten a 7végémet. :P
Köszönöm a hozzászólásokat mindenkinek!

a.n.: Köszi, hogy félálomban is komiztál. :) Tök jó látni, hogy nálatok is meg van a topplista. Bár sokszor totálisan eltér az enyémtől. XD Nem írtál hülyeséget. Mindig mondogattam magamnak, hogy na most, na most belemegyünk ebbe az intimitás dologba. Hát most jött el az ideje. Megszenvedtem vele.
csibimoon: Imádnám, ha Rob kápráztatna. :P Őszinte tiszteletem akkor, mert én is azok közé tartozom, akik nem férnek el sosem. :( Mindig málhás szamár effektussal utazom. :S Ui.: Hmmm... Beli...kisállatok vs. Gitka ;)
Anna: Örülök, hogy sikerült örömet okoznom. Én is ilyen vagyok, inkább mindent viszek, mint semmit... aztán így is mindig hiányzik valami. XD A vége miatt izgultam, de csak jó lett. :$ Köszi a komit.
Breeco: Em nincs olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy ott legyél neki Te. <3 Nem lett volna rossz utolsó fejezetig, de addig még.... muhahhhaaa... Fúú, tényleg örülök, hogy nem voltál itt, amikor írtam ezt a fejezetet. XD
Zsuzsi: Vallomást teszek.  Nem olyan drasztikusan, hogy hoppá utolsó fejezet következik, de ezen vagyok. :$ Nem szeretném túlbonyolítani, sem Szurovecz-módra szappanopera méretűre bővíteni. De addig még van pár dolog a tarsolyomban. Szóval, csak nyugi. Addig még fogtok szeretni- utálni, meg minden.
csez: Ó, csezemo!! Az én lelkemnek meg az kellett, hogy neked az kellett. :P Lassan már angol leszel, hallod e! :))  Örülök, hogy ennyire tetszett.


Jó olvasást!
Gitka

***
"Something, something about this place
Something 'bout lonely nights and my lipstick on your face
Something, something about my cool Nebraska (English -Gitka) guy
Yeah something about, baby, you and I"

Egyik nap átruccantunk Fiesole-ba egy kellemes városnéző körútra. Rendes turistához híven megnéztünk mindent, amit csak lehetett. Kivételesen nem én húztam magam után Robot, hanem ő engem. Rendesen elfáradtam.
Nem tudom, csak a véletlen műve volt- e, vagy előre kitervelte az egészet, de szerencsésen beleütköztünk egy kertmoziba, ahol éppen az egyik kedvenc régi olasz filmünket vetítették. A késő délutánt így De Sicával és a Vadmacskával töltöttük.
A nap végén pedig felcipelt a várost övező egyik domb tetejére, hogy onnan nézzük meg a kilátást. Már sötét volt, a látvány viszont gyönyörű.

- Maradjunk itt! Szálljunk meg egy helyi hotelben! – kértem, miután visszaértünk rövid túránkról a városba.

- Maradni szeretnél? – kérdezte.

- Nem szeretném, ha este vezetnél. És útközben láttam egy kedves kis helyet.

- Miért érzem úgy, hogy fájni fog ez még nekünk… rendben, keressünk egy hotelt.

Végül a Villa San Michele Hotelben szálltunk meg. Kedves, semmi extrát nem nyújtó hotel volt a város szélén, gyönyörű kilátással.

- Jó estét! – köszönt Rob.

- Jó estét, miben segí… oh, mio dio! – kapott a szívéhez a recepciós lány. Íme a Pattinson hatás!

- Majd én beszélek. – tereltem odébb Robot, látva, hogy egyetlen egy gesztus is elég volt, szegény lány megsemmisítéséhez.

- Ciao! Egy szobát szeretnénk két személyre. Csak erre az éjszakára. – kértem.

- Oh, persze. Egy ágyas, vagy két ágyas szobát kérnek? Elnézést, hát persze, hogy egy ágyasat kérnek. – fordította el zavartam fejét a lány.
Rob mellettem elmosolyodott, mire jól oldalba billentettem. Ő tehet róla, szegény lány azt sem tudta hol van!

- Nincsenek luxus lakosztályaink, mi csupán egy kis prioritású hotel vagyunk, de van egy nászutas lakosztályunk, ha gondolják. – pirult el újfent a lány.
Erre Rob mosolya még szélesebb lett.

- Az pont jó lesz. - húzott közelebb magához. – Kivesszük!

- Milyen néven jelentkeznek be? – kérdezte a recepciós lány. Nagyon úgy tűnt, mint aki éppen arra koncentrál, hogy ne ájuljon el ott helyben. Kicsit szórakoztatott a szituáció, eszembe jutott milyen régen eljöttünk már Los Angeslesből és nekem mennyire nem volt ínyemre visszamenni oda.

- Hmm… nem is tudom. Legyen Mr. és Mrs. Comencini! – kacsintott rám mikor a lány elfordult a kulcsunkért. Én értettem a poént, az utalást a délután látott filmre, a lánynak pedig már minden volt ő semmit nem észlelt a külvilágból.
Miután felvettük a kulcsokat és a lány megmutatta a szobát magunkra maradtunk. Úgy le tudtam volna csapni!

- Holnapra mindenki tudni fogja, hol vagyunk, tele lesz minden újság a házassági baromságokkal. – huppantam le a legközelebbi ülő alkalmatosságra.

- Hiszen te akartál itt maradni éjszakára, kicsim. Ugyan, hagytam volna ki ezt a remek lehetőséget? Láttad milyen képet vágott. Most mond, hogy nem volt vicces.

- Nem volt az! – feleltem.

- De az volt! – lépett közelebb hozzám. – Na gyerünk valld be, hogy élvezted! – csípte meg játékosan az oldalamat.

- Ne csináld! –sikkantottam fel.

- Gyerünk, ismerd be, vagy addig csiklandozlak, amíg meg nem teszed. – figyelmeztetett.

- Nem vagyok csikis. – közöltem teljesen higgadt képet varázsolva arcomra.

- Nee-eem? – kapott utánam. Kész, vége volt, vesztettem. Én nem voltam csiklandós soha az életben, vagyis nem tudtam róla. De Robnak sikerült megtalálnia a pontokat, ahol mégiscsak az voltam. Tíz perc múlva már a szőnyegen feküdtünk. Én könnyeimtől szabadultam meg, amik a nevetéstől jöttek elő, ő pedig egy vallomással lett gazdagabb.

- Oké, vicces volt. Bevallom!- feleltem nevetve. – Csak hagyd abba!

- Dehogy hagyom! Csak most kezdek belejönni… - kapott újra derekam után. Reszketve zuhantam az ágyra karjai közül. - … a nászutas lakosztály megkövetel bizonyos dolgokat…

A következő napokban Rómát és Velencét hódítottuk meg. Rob mindent megmutatni akaró énje nem ismerte a „pihenni” és a „lassabban” szavakat. A nagy távolság miatt ismét nem a kibérelt házban aludtunk, ezúttal azonban egy puccos római szálloda falai között ért minket az este.

- Szörnyen dühös lennél, ha odalopóznék ahhoz az újságoshoz a sarkon, igaz? – kérdeztem a hotel halljában.

- Igazi szörnyetegé változnék! Igazából csodálom, hogy eddig kibírtad.

- Ma jelenik meg az újság. Kibírnád, hogy nem olvasod el a kedvenc újságíród cikkét?

- Akkor mindenképpen osonj oda! – lökött finoman közelebb a kijárathoz. - Menj csak, én addig kijelentkezem és mehetünk is.

Gyorsan kértem egy lapot az újságostól, kifizettem és már ott is voltam mellette.
Tovább andalogtunk a történelmi városban, amíg úgy nem gondoltuk, hogy ideje elindulnunk. Folyamatosan szövegelt mellettem. Ez mikor épült, az mikor épült. Két lábon járó történelemkönyv lett belőle, csak nem vettem észre? Folyamatosan elkápráztat, csak kapkodtam a fejemet ide- oda. Mint minden jónak, ennek a napnak is vége lett egyszer és utunkat ismét a bérbe vett házikó felé vettük. Jobban szerettem rá házikóként gondolni ahelyett, ami volt: egy monumentális építmény. Méretei ellenére imádtam. Barátságos volt, otthonos. Mozi terem is volt benne, hogy ne éreztem volna jól benne magamat. Meg persze, ez a csóka mellettem az autóban is gondoskodott arról, hogy minden tökéletes legyen.

- Na lássuk, történt valami iszonyat érdekes dolog? – kapta ki a kezemből az újságot, miután megérkeztünk.

- Hé, enyém! – kiáltottam fel. - Téged nem is érdekel.

- Már hogyne! Például ez – lapozott a cikkemhez – és el is olvasom. Kíváncsi vagyok mennyire szedted szét a… mi is ez… Igazság árát.

- Semennyire, aranyos, kedves voltam – mondtam.
Hiába hozzá beszéltem, már nem hallotta. Akárhányszor tőlem olvasott valamit, mindig egyfajta elszigeteltség lett úrrá rajta. Ha reklámos lennék, és egysoros szövegeket írnék szerintem azt is minimum öt percig tanulmányozná. Ezúttal tíz perces némaságának voltam szem és fültanúja.

- Ez jó. – jelentette ki.

- Én is pont ezt írtam, tetszett.

- Tudom, de én az írásra értettem. – adta vissza a lapot a kezembe.

- Ha az ételek tartalmát írnám össze, akkor is ugyanezt mondanád. – ingattam meg a fejemet rosszallóan.

- Mert jól csinálnád! Megmondanám, ha nem jó… - füllentett. Tudtam, hogy nem mondaná meg.

- Na, gyerünk, mond meg, mikor írtam olyat, ami nem volt jó! – szólítottam fel.

- Várj, gondolkodnom kell!...Héé! Aúúú! most mi…? – kiáltott fel, miután jól fejbe kólintottam az egyik díszpárnával.

- Gondolkodnod kell?! – kérdeztem.

- Te kérted!

- Na, jó, akkor mondjad! – fontam magam elé durcásan a kezeimet.

- Most megsértődtél? – bújt közelebb hozzám. – Hé! – bökött oldalba, majd simította meg az arcomat. – Nem úgy gondoltam, hogy rosszat írtál, csak túl szigorú voltál… szerintem. De ez nem azt jelenti, hogy nem jó!

- Példát kérek.

- Az a film legutóbb a robotokkal…

- A Transformers- re gondolsz? Csak leírtam mit lát benne egy női néző. – forgattam meg a szemeimet.

- Igen, le írtad rendesen. És a Koszorúslányokra…

- Azt te is végigszenvedted velem, szóval nincs reklamáció.

- Igaz. Egyszer még valaki éjjel betör hozzánk és számon kéri rajtad az egészet betűről betűre. Én csak ettől félek. – mondta.

- Túlságosan aggódó vagy. És tudom, hogy bármit leírhatok, mert Te megvédesz mindentől.

- Így van! – nyomott egy csókot a számra. – Vacsi? Ma én főzök valami finomat.

- Ha már ennyire lelkes vagy. – vontam vállat. Az igazság, hogy mostanában mindenben ennyire lelkes volt. Ha nem tudtam volna, hogy nincs vaj a füle mögött, gyanakodni kezdtem volna, hogy igen. – Én addig… - tekintettem lopva az újság felé, de pont elegendő ideig ahhoz, hogy értse, mire vágyom.

- Gondoltam. Olvass csak! – csókolt meg újra, majd magamra hagyott.
Hogy van egyáltalán ereje arra, hogy ennyi mászkálás után még főzőcskézzen is, el nem tudtam képzelni! Önző módon elhelyezkedtem az egyik fotelban és átlapoztam az újságot. Sosem szoktam rögtön nekivetemedni a cikkeknek, sokkal kíváncsibb voltam annál. Minden egyes alkalommal végigpörgettem az újságot, hogy kielégítsem kíváncsiságomat, mit rejtenek a lapok. Most azonban olyan dologba botlottam a kezdeti oldalak egyikén, ami miatt felhagytam addigi szokásommal és inkább elkezdtem olvasni.

- Rohadék szemétláda! – csattantam fel olvasás közben.

- Kicsim? – hallatszott a bizonytalan kérdés a konyhából.

- Büdös disznó! Aljas… pfűűű! – szitkozódtam tovább.

- Oké, megijesztesz. – lépett be nevetgélve a nappaliba kezeit törölgetve, majd arcomat meglátva rögtön le is fagyott a mosoly az arcáról. Elég elborult fejem lehetett. – Hé, mi történt?

- Ellopta! – tartottam az orra elé az újságot. – Az a görény! – fújtattam.

- Ki lopott el, mit? – kérdezte belenézve az újságba. – Hé, erre emlékszem, amikor hajnalok hajnalán írtad. Nem is vettem észre ezt a cikket, miért nincs ez a tartalomban feltüntetve a neved mellett és a másik meg igen?! Ezek a te szavaid… és az ő neve. – lapozgatta az újságot a tartalom és a cikk között. - A te cikkedet jelentette meg a saját neve alatt? – kérdezte.

- Tanulmány, nem cikk. Igen! – válaszoltam. – Lapozz a végére. – vezényeltem.

- Mi ez? – kérdezte tanulmányozva.

- Olvasd hangosan!

- A nyugdíjba vonulása előtt álló Craig Lyodot… komolyan visszavonul – kérdezte - az Amerikai Újságírók Egyesülete életműdíjjal tünteti ki egész munkássága előtt való tisztelete jeléül. Valamint „Régi Idők Mozija” c. tanulmányáért Arany Pennára jelöli. Ohhh! Szemétláda!

- Valami ilyenre gondoltam én is!

- Hé, gyere ide! – ölelt meg.

- Jól vagyok, tényleg. – bizonygattam. – Meg kellene néznem az emaileket, vagy írnom a lányoknak egyet.
Rob készségesen nyújtotta oda a laptopot, amit azért vész esetére magunkkal hoztunk.
Csigalassúsággal kapcsolt be és ugyanolyan lassúsággal hozta be az email fiókomat is.
Később visszanézve, lehet, hogy nem is kellett volna betöltenem.

- Na ne! – csak ennyi jött ki a számon, semmi több. Lefagytam.

- Mi történt? Hadd nézzem! – hajolt oda Rob is.

Ms. Molnár,


sajnálattal értesítjük, hogy szerkesztőségünk augusztus 1-el kénytelen megválni személyétől és munkakörét felfüggeszteni.

Tisztelettel:

Variety szerkesztősége

- Ezt nem tehetik! Először ellopja a cikkedet…

- Tanulmány. – javítottam ki.

- Tök mindegy! Aztán meg kirúgnak. Meg sem indokolták, mert nincs indokuk. De ugye nem hagyod ezt ennyiben? – húzta kérdőre szemöldökét.

- De, most mit csináljak? Nincs kedvem belemenni egy botrányba. Elmegy, befejezi, kapunk egy új szerkesztőt… gondolom.

- Felfogtad, hogy egy ilyen ’Arany Pennára’ vagy mire jelöltek? Fogalmam sincs mi az, de úgy hangzik, mintha valami jó dolog lenne. Nem hagyom, hogy engedd neki, hogy így elbánjon veled!

- Minek kellett nekem megvenni ezt az újságot! – dobtam le magunk mellé a szőnyegre. – Hagyjuk ezt, jó? Nyaralunk, ne rontsuk el, kérlek!

- Ha hazaérünk, beszélnünk kell róla. – nézett rám jelentőségteljes szemekkel.

- Értettem, főnök! – erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra.

- Gyere, segíts nekem. Azt hiszem, ez a sütő meghaladja a konyhai képességeimet… - húzott be a konyhába.
Sok mindent el tudtam volna képzelni Craigről, sokat el is képzeltem, de ez valahogy kimaradt a sorból. Nem akartam ezzel foglalkozni, ami megtörtént, megtörtént alapon. Ha arra gondoltam, mennyire boldog voltam, amikor megkaptam az állást, mennyit tanultam belőle és mennyi hülyeséget kellett elszenvednem... Aztán hátba döfnek. Az egészben az fájt a legjobban, hogy emiatt, valahogy olyan mocskosnak éreztem magamat. Pedig nem is tettem semmi rosszat. Tovább növelné az érzést, ha nem tennék semmit? Viszont tudtam, mi fog történni, ha szembe megyek ezzel az egésszel. Craiget előveszi a média, meghurcolják, az összes eddig elért dolgai hitelességét megkérdőjelezik, a barátai elfordulnak tőle satöbbi, satöbbi. De ha csendben nézem, ahogy az Én eredményemmel Ő aratja le a babérokat? Vajon volt már hasonló eset? Lehet, hogy valahol, valamikor ugyanezen rágódott valaki más is?

- … akkor 30 elég lesz neki? – kérdezte Rob.

- Hmm? – néztem rá eltűnődve.

- A hús… sütő. Hány percre rakjam? – kérdezte.

- Ja, annyi jó lesz. – bólintottam rá, bár nem tudtam pontosan mire is. Elkalandoztam.

- Tudom, hogy azt mondod, nem érdekel, de közben belülről rág. – tette kezeit a vállamra.

- Oké, beismerem, de nem akarok ezzel foglalkozni. Nem engedem, hogy bármi elrontsa ezt! – mutattam körbe. – Minden tökéletes, csak Te meg Én, itt, romantikázva. Szinte már elfelejtettem, hogy van más is ezen kívül.

- Bármit megadnék azért, bárcsak ne kellett volna ráébredned, hogy létezik még a világ. – ölelt magához.

- Tökéletes vagy, igaz? – tettem fel a költői kérdést. Azért sem vártam választ, mert tudtam a választ.

- Ezt meg ki hazudta neked? – kérdezte

Kezét a mellkasomra helyeztem, megadva kérdésére a választ. Csendben, apró mosollyal az arcán hajolt közelebb arcom felé, halvány csókot nyomva rá.

- Holnap én adom az instrukciókat, az irányt illetőleg. – jutott hirtelen eszembe, mit is terveztem el magamban.

- Rendben, oda megyünk, ahova csak szeretnél. – válaszolta. Hát persze, hogy oda megyünk – mosolyodtam el magamba – de nem igazán azért, mert én szeretném. Eddig olyan volt, mintha mindenben az én kedvemben akart volna járni, itt az ideje, hogy én is az övében járjak.
Az aprócska félreértésünk óta, amit Bianca drágám okozott közöttünk lelkiismeret furdalásom volt. Mikor kiötlöttem, hogy Olaszországba menjünk nyaralni eszembe jutott, hogy valahol olvastam egy emberről, aki érdekes szenvedéllyel rendelkezik. Rögtön tudtam, hogy ez lesz az, amivel lelkiismeret furdalásomnak jó utat inthetek. Ő pedig oda lesz az ámulattól.

Így indultunk el másnap. Megadtam a koordinátákat, ő pedig vezetett anélkül, hogy a legapróbb ötlete lett volna hova is megyünk. Már csak azért kellett aggódnom, hogy bejöjjön neki az egész.

- Elárulod hova tartunk, vagy tervezzük, hogy nekihajtunk a Földközi tengerek? – kérdezte.

- Csak vezess, amerre a GPS mondja! – intettem le.

- Értettem főnök! – szalutált egyik kezével elengedve a kormányt, amitől minden egyes alkalommal a szívbaj kerülgetett.

- Azt azért megjegyezném, hogy a frász kerülget.

- Mégis mit gondolsz, hova megyünk? – érdeklődtem.

- Hát nagyon remélem, hogy tényleg megállunk, még mielőtt a tengerbe hajtunk. – sóhajtott.
A pasi, akihez voltaképpen hivatalosak voltunk a part mentén lakott, így a félelme nem állt távol a valóságtól.

- Wooow, kis vityilló! – füttyentett elismerően kiszállva a kocsiból. –Hiányolom a kapucsengőt és a fegyveres őröket. Tiszta Maffiózók feelingje van ennek a háznak.

Mielőtt egyéb aggodalmainak adott volna hangot, egy nő jött ki a házból: - Üdvözlöm önöket. Miben segíthetek?

- Mr. Costa vár minket, Emili vagyok, megbeszéltük. – üdvözöltük egymást.

- Oh, igen. A nagyapám említette, hogy látogatókat vár. Mona vagyok. – nyújtott kezet.

- Rob. – viszonozta ő is a kézfogást.

- Igen, tudom kicsoda maga. – jött rögtön zavarba Mona, ahogy kicsit közelebb került Robhoz. Na, remek, úgy látszik ezt lehetetlen kikerülni. – Gondolom ön az érdeklődő. Olyat még nem láttam, hogy egy hölgy jött volna látogatómban a nagyapám szenvedélye miatt. – fordult hozzám.

- Oh, kérlek, hagyjuk a magázódást. – kértem.

- Rendben. – bólintott. – Akkor örülök, hogy itt vagytok. – mosolygott ránk azzal a tipikus olasz vendégszerető mosollyal az arcán.

- Ha megkérdezhetem, a nagyapád mivel is foglalkozik pontosan? – bújt ki Robból a kérdés.

- A családunknak mindig hatalmas földterülete volt. Leginkább szőlőtermesztéssel foglalkoztak, de nagyapa emellett bankár volt. Innen a luxus, hogy ezt megengedheti magának. Mindig jön valaki, aki ugyanakkora szeretettel van ezek iránt a roncsok iránt, mint ő. Én sosem értettem. Jöjjenek utána, ha jól sejtem most is a garázsban matat valamit.
Jó vendég módjára követtük Monát. Rob elég nehezen indult meg, de aztán csak megfogta a kezemet és folyamatos bámulás mellett jött velünk.

- Egy pillanat, megnézem odabent van-e. – kérte Mona a garázs előtt.
Robnak pontosan jól jött ez a pár pillanat.

- Kocsik? Komolyan? – fonta keresztbe maga előtt a kezeit, majd vallatni kezdett.

- Hát… gondoltam jó lesz programnak.

- Te rühelled a kocsikat. – jelentette ki.

- Nem is rühellem, csak szerintem a kocsi az kocsi és semmi több. Négy kereke van…

- Négy kereke van, gurul, elöl berreg, hátul meg pöfékel. Igen pontosan ismerem a véleményedet a kocsikról. – vigyorgott.

- Nem ér kifigurázni, ha egyszer tényleg így van.

- Köszönöm! – nyomott egy csókot az arcomra. Közben Mona is kikukucskált, hogy beljebb invitáljon minket.
Odabent egy kedves öregúr várakozott a hosszú kocsisor mellett.

- Jó napot! Vittorio Costa vagyok. Azt hiszem kegyeddel már beszéltünk.

- Igen, nagyon örülök. Emili.

- És gondolom, akkor ön lenne a hölgy barátja, akinek ez a meglepetés szól. – fogott kezet Robbal is.

- Igen. Köszönjük, hogy időt szakított ránk.

- Kérem, nézzék el nekem a rémes angolomat, de sajnos nincs lehetőségem mostanság a nyelv gyakorlására. Tudják, ha valamiért még rajongok ezeken a pompás automobilokon kívül az az angol gasztronómia. Az unokám mindig morog rám miatta, sajnos az én egészségem már nem bírja annyira az édes süteményeiket. De nem egy öregember problémáit jöttek meg hallgatni, jöjjenek, körbevezetem magukat.

- Köszönjük.

Rob mindvégig izgatottan kérdezősködött. Néhány autó láttán, őszinte ámulat uralkodott el rajta. Szórakoztató volt látni, hogy bizonyos kocsikkal már- már úgy bántak, mintha cukorból lettek volna.

- Nagyon szép gyűjteménye van!

- Köszönöm, sajnos egyre drágább a karbantartásuk. És az egészségem sem engedi, hogy ugyanúgy mozogjak, mint régen. Sajnos, ha nem hajtják a kocsikat, elvesztik lényegüket. Régebben még egy- egy kivételével mindet vezettem, ma már csak eggyel járok el a szomszéd városba. Sajnos kénytelen leszek pár darabtól megválni.
Érvényes volt a ’mindent a szemnek, semmit a kéznek’ elv. Olyan szavak kezdtek el röpködni a beszélgetésükben, mint: hengerfej, olajteknő, forgattyúsház, gumitömítés, én pedig kezdtem nagyon butának érezni magamat. Mona, mint aki tudta. mi következik észrevehetetlenül surrant ki.

- Ezt nézd kicsim, hát nem gyönyörű! – mutatott egy sötétkék autóra Rob.
Szépnek szép volt, volt két kereke… elöl berreg, hátul meg pöfékel, gondolom.

- De az, nagyon! – próbáltam megütni az ő lelkesedési szintjét. Hát nem jött össze. Viszont örültem, amiért sikerült úgy eljutnunk idáig, hogy nem gyanakodott és most, hogy itt voltunk jól érezte magát.

- Ha ezt most apu látná, nem lehetne elrángatni innen, az biztos. A régi kocsimra emlékeztet. – mondta. Tudtam melyikre gondolt. Arra, amelyik a találkozásunk után még berregett és pöfékelt, viszont nem világított se elől, se hátul. A szerelő azt mondta az ütközés miatt valami úgy elrepedt a vázában, hogy nem tudná eredeti állapotába visszaállítani. Azóta fájt érte Rob szíve. Persze nem mondta, de látni kellett volna a szertartást, amikor a fiúkkal végső útjára kísérték. Hirtelen ötletem támadt. Ha lúd, legyen kövér.

– Vegyük meg! – csúszott ki a számon.

- Hogy mi? Meg akarod venni? Komolyan? Mert nem kellene sokáig győzködni.

- Komolyan gondoltam. Úgyis összetörtem a kocsidat… de ígérem, ennek a közelébe sem megyek. - esküdöztem.

- Mr. Costa említette, hogy megvállna pár autótól. Ez a kocsi is köztük lenne? – kérdezte.

- Nos, azt hiszem, nem igen találnék jobb gazdát neki, ha azon gondolkozik, hogy megveszi.

- Ezt egy igennek veszem. – nézett rám boldogan Rob.

- Jöjjenek, menjük be a házba, ott komolyan meg is beszélhetjük ezt a dolgot.

Így a nap további részében Mr. Costa szívéjes vendéglátását évezhettük. Rob gazdagabb és boldogabb lett egy új autóval, Mr. Costa pedig szegényebb eggyel. Megbeszélték az árat, a szállítást, mire kell odafigyelni a kis drágánál, blah, blah, blah.
Elfáradtam. Pedig nem csináltunk semmi megterhelőt aznap. Nem kellett sokáig noszogatni, hogy aznap ágyba bújjunk. Viszont most először hirtelen el is nyomott az álom.

Kénytelen voltam ráeszmélni, hogy lassan véget ér az általunk eltervezett nyaralás ideje. Gyönyörű időt töltöttünk el Olaszországban, főleg ezek között a falak között. Rossz volt innen elmenni. Ábrándozva ültem a verandán egy pohár narancslével a kezemben. A naplemente káprázatosan gyönyörű volt aznap.

- Egy kis bort? – kérdezte kilépve Rob.

- Nem, köszi. Ez most szimpatikusabb.

- Min filózol annyira? – csókolt bele a nyakamba.

- Csak azon, hogy nem fűlik a fogam a hazautazáshoz.

- Nem muszáj mennünk. – mondta, miközben leült mellém.

- Hát, nekem már nem kell visszamennem a szerkesztőségbe, neked pedig nincs forgatásod, de biztosan vannak mások is, akik ezt a házat szemelték ki maguknak a nyaraláshoz.

- Nem nincs senki. – kortyolt bele sunyin az italába.

- Megkérdezted az irodát? – kérdeztem.

- Nem. – rázta meg mosolyogva a fejét.

- Akkor csak tippeltél? – találgattam tovább.

- Nem tipp, tudom, hogy nincs senki. Mert nem lehet. És nem kérdeztem meg az
irodát, mert hogy úgy mondjam már nem az ő hatáskörük. – kortyolt bele lopva újra az italába.

- Robert! Mit csináltál? – kérdeztem.

- Tudod milyen aranyos vagy, amikor rádöbbensz a dolgokra és tettetett dühvel mondod ki a nevemet?

- Hát, ha igaz, amit gondolok, nagyon nem így fogod gondolni, az fix!

- Mond, hogy nem vetted meg ezt a házat!

- Nem tehetem…

- Ahh… te annyira… és ez annyira… - fújtattam. Aztán megnyugodtam. Szerettem ezt a házat. Rob kíváncsian kémlelte arcomat. – Imádom ezt a házat!

- Huh, akkor nincs kiabálás, leosztás, hiszti, meg hasonlók? – húzta fel szemöldökét.

- Nincs, de ezzel fel kell hagynod. Együtt kellett volna megbeszélnünk.

- Tudom, de te akkor azzal jöttél volna, hogy túl drága és nagy, puccos. Viszont tudtam, hogy jól érezted magad itt, mindketten. És szerintem máskor is jól fog jönni, ha elegünk lesz a munkából és pihenni vágyunk. Mindig jól jön a semmi közepén egy ház, mozi teremmel.
- Oké, lehet ezt mondtam volna. Sőt biztosan így érveltem volna, de ez… troppo caro (1).

- Látom más is lapozgatta azt a szótárat. Tetszik a ház, sőt imádod. Nekem is tetszik, akkor meg? Kell ez nekünk, egy hely, ahol elbújhatunk… kettesben. Nem nyitok vitát.

- Értettem. – néztem körbe a házban. Hirtelen másnak tűnt. – Van egy nyaralónk. Remélem, nem rémiszti ez meg, de úgy tűnik, mintha egy komoly kapcsolatban lenne Mr. Pattinson.

- Oh, ha tudná milyen komolyban. – lehelt csókot ajkaimra újonnan vásárolt és egyben első közös nyaralónk verandáján a toscanai naplemente fényeinél.

________
(1) túl drága

***
Most is előre köszönöm, ha megtiszteltek a hozzászólásotokkal. :))