Happy New Year!

Kéréssel fordulok hozzátok...

Sziasztok!

Egy kedves ismerősöm, beanene ( talán ismeritek a nevét, mivel iszonyat jó videókat készít Rob- ról)  indult a robessed karácsonyi videó versenyén.
Szeretnélek titeket arra buzdítani, hogy ha elnyeri tetszéseteket a videója szavazzatok egyet, hogy nyerhessen, mert megérdemli.

http://www.robsessedpattinson.com/2010/12/2nd-annual-robsessed-holiday-video_26.html itt tudtok szavazni, a 2. videó az ő csodás alkotása ( a szavazó felület a videók alatt, a kis piros dobozkában)



Robert Pattinson: Christmas /Baby Please Come Home/
Uploaded by beanene1. - Discover more animation and arts videos.



Köszönöm, ha szavaztok!
Puß
Gitka

Ui.:A SZAVAZÁS LEZÁRULT! KÖSZI MINDENKINEK AKI SZAVAZOTT!

Uui.: Köszönöm az eddigi komikat, és vélemény nyilvánításokat. :)

20. fejezet - Távolságok

Sziasztok!

Gondolom sokan éppen a vacsoraasztalnál ültök, talán néhányan már az ajándékokat is megkaptátok. Kinél mi a szokás. ;)

Na, ki mi szépet, jót kapott karácsonyra?

Remélem azért ennek a résznek is hasonlóképpen fogtok majd örülni, bár elég Rob- szegény lett. :( Nem nevezném tipikus karácsonyi résznek sem, de élveztem írni. Viszont most abszolút ti lesztek az elsők akik olvassátok, szóval kicsit félek a reakciók miatt.... Oké, igazából nagyon félek. :) Extra sok véleményt szeretnék, ezt kérem karácsonyra. ;)

Jó olvasást!

Amint lesz javított verzió kicserélem.  Cserélve, hála Breeconak!

Ui.: Még egyszer BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

Puß

Gitka

***

"Nem csak azért hiányozhat valaki, mert akarnánk valamit tőle. Azért is hiányozhat, hogy nincs. Primitíven azért, mert nincs."
     /Szilvási Lajos/

Végül az egy hét hamarabb eltelt, mint számítottam volna rá. Rob elutazása előtti napon úgy viselkedtem, mint egy bújós kiscica, aki érzi, hogy hamarosan elveszíti a kedvenc játékát. Bár az én esetemben sokkal rosszabb dolog közeledett. Két héten át tartó egyedüllét. Két hét, amíg nem láthatom, nem érinthetem. Egyre ostobább ötletnek tűnt nem vele mennem.
Közben megtörtént a nagy találkozás köztem és a Rob által vásárolt ház között. Őszintén kicsit féltem, hogy majd valami extravagáns csodaépítmény látványa tárul elém, de félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. A ház ott sorakozott a többi, teljesen hétköznapi lakás mellett. Kívülről semmi sem árulkodott lakójáról. Jobban mondva, jövőbeli lakójairól. Furcsa volt többes számban így magunkra gondolnom. Mivel az összes bútoromat béreltem, neki pedig alapból nem volt, új berendezés után kellett néznünk. Ha azt állítanám, hogy halál nyugodt és biztos voltam a döntésemben, óriásit hazudnék. Naponta kétszer villant be a fejembe az a bizonyos kérdőjel. Viszont valahogy az egész bizonytalanságom elmúlt a közös keresgélésünk alkalmával. Féltem, hogy esetleg e miatt történik majd meg az első veszekedésünk, de minden zökkenőmentesen zajlott. Még élveztem is. Mindenekelőtt egy ágyat kellett beszereznünk, hiszen valahol aludnunk kellett – mondta Rob. Igen, hatalmas „alvás” lett a vége.

Byron is lassacskán megbékélt újdonsült környezetével.

Mire ténylegesen eljött a búcsúzás napja a fontosabb dolgokkal már felszerelkeztünk, bár még így is volt jó pár dolog, ami hiánycikknek minősült. Én szerettem volna mindent közösen intézni, de Rob bizonyos dolgokban hajthatatlan volt. Szerinte nem lett volna helyes, ha további két hétig – amíg távol van – nincs a lakásban még egy ülőalkalmatosság, függöny minden ablakon, és így tovább. Az ember azt hinné, az e fajta részletekre inkább a nők kényesebbek. Azt hiszem, csak ki akarta hozni a helyzetből a legjobbat. Így a hiányzó dolgok beszerzése egyszemélyes küldetésemmé lépett elő. Egyszemélyesnek csak abban a tekintetben nevezhető, ha a hiányát nézem, mert Lizzy és Vic iszonyú nagy örömmel fordultak felém, mikor meghallották a vásárlás lehetőségét.

A mondás miszerint, az a pillanat ér leghamarabb utol minket, amit próbálunk elkerülni, igaznak bizonyult.

- Nem megyek sehova sem. – torpant meg hirtelen előttem Rob, majd karjaiba kapott. – Nélküled biztos nem.

- Ne hülyéskedj, menned kell. – simítottam végig a mellkasán.

- Tudom, de semmi kedvem hozzá. Úgy utálom ezt az egészet. – húzott magához még utoljára, mielőtt elindult volna a reptérre. – Amint megérkezem felhívlak, rendben? – emelte fel a fejemet, hogy elvesszek a szürkéskék tekintetben.

- Ajánlom is! – húztam vissza egy csókra.

- Marcus megígérte, hogy segít nektek cipekedni. A lányok pedig benéznek hozzád… - kezdte el sorolni a dolgokat, amiket már ezerszer elmondott.

- Igen, tudom. De nem kell házi őrizetbe helyezni azért. Megleszek, biztosan nem fogok unatkozni. A csajokkal majd beiktatunk egy két ferde estét. – kacsintottam rá.

- Oké, tényleg nem akarok menni. Még a végén valaki ellop tőlem.

- Ne csináld már! Minden rendben lesz. Menj! – toltam ki az ajtón.

Sajnos már itt el kellet engednem magamtól, egyikünk sem akart felhajtást a reptéren, így nem kísérhettem ki őt. Miután kilépett a lakásból nem igazán tudtam eldönteni, mihez is fogjak. Mihez kezdek majd két héten át? Igazából túlságosan hozzászoktam a közelségéhez. Végül, hogy magányomat elnyomjam felnéztem msn-re, hátha Bogit gépközelben találom.
Meglepő módon egész tűrhetően reagált a hírre - anyuhoz hasonlóan - , hogy összeköltöztem Robbal. Bár vártam, hogy majd a fejemre zúdítják mennyire meggondolatlan vagyok, de mindketten támogattak döntésemben.
Szerencsére most is elértem barátnőmet.

Emili: Szia! Ráérsz?

Bogi: Igen. Szia! Na mi a helyzet?

Emili: Rob elment. :( Hiányzik…

Bogi: Jaj, szegénykém… :( Mikor ment el?

Emili: Most pár perce. De hiányzik.

Bogi: Hehe… Komolyan most ment el, de már nyavalyogsz? Bocsi, csak most kijött a gonosz énem. Meddig marad?

Emili: Két hétig. Gonosz vagy. Te akkor látod Gábort, amikor akarod. Mellesleg, hogy haladtok?

Bogi: Már azt hittem, sosem kérdezed meg…. Tegnap voltunk vacsizni. Annyira édes volt.

Emili: Na és…? Volt valami?

Bogi: Nem mindenki halad olyan gyorsan , mint egyesek…

Emili: Na, de mióta is randizgattok már? Ha jól emlékszem, van már egy hónapja is.

Bogi: Igen, de azt elfelejtetted, hogy nem találkoztunk vagy 3 hétig, mert nem voltam itthon.

Emili: Oké, bocsi. De akkor is. Én drukkolok nektek.

Bogi: Én is magunknak, hidd el.

Emili: Az a lényeg, hogy jól érezted vele magadat. Nem húzom ám az agyadat…

Bogi: Épp ez az… Te csak maradj csendben. Tudod, mit kellett nekem átélnem két napja Kittivel?!

Emili: Hehe… Képzelem. Hány órán át válogattatok ruhákat?

Bogi: Hány órán át?! Reggel 9- től este 8- ig mást sem csináltunk, mint boltba be, boltból ki, rohangáltunk, díszítést beszéltük meg, zenekart kerestünk, helyszínt beszéltünk le. Ne akarj tudni mindet, oké?

Emili: Azért sajnálom, hogy lemaradok erről. Na és milyen lesz a koszorúslány ruha?

Bogi: Tudod, hogy imádom Kittit, de kicsit sok volt nekem ez a  csillogás… A ruhák viszont tök jók lesznek. Csontszín mellett döntöttünk végül, úgyhogy megnyugodtam. :)

Emili: Na, mégsem rózsaszín, vagy pink?:( Uh… most csalódtam.

Bogi: Ha gondolod, még beszélhetek az érdekedben vele. :)

Emili: Neee, hagyd csak. :)

Bogi: Akkor most egyedül vagy a lakásban?

Emili: Igen, de holnap Lizzy elkísér vásárolni, választunk pár cuccot még. :)

Bogi: Egyedül rendezed be a lakást? Húha…

Emili: Nem. Megbeszéltük, hogy mi legyen, és ott lesz Lizzy is… és Marcus segít cipekedni, ha úgy alakul. Tisztára mintha őrizetben lennék.

Bogi: Örülök, nektek, csak féltelek még mindig.

Emili: Tudom. Mindenki csak félt. De tudom, mit csinálok. Boldog vagyok. Érted?! Annyira régen éreztem már ennyire boldognak magamat. :D

Bogi: Az jó.

Emili: SZERETEM!

Bogi: :) Megsúgok valamit: azt hiszem, kezdek nagyon beleesni Gáborba. :)

Emili: Ha fél éve azt mondod, hogy mindketten rózsaszín ködben fogunk most élni, biztos, hogy elküldelek pszichológushoz.

Bogi: Hát, nem kell messzire mennem most sem, hogy találjak egyet. :) … Valaki felcsengetett. Pill…
 

Emili: oké.

Bogi: :) Gábor jött. :) Haragszol, ha ….

Emili: Menj! Majd beszélünk. ;) Puß

Bogi: Bocsi. Szió!

Bár lett volna, mit csinálnom inkább a netezés mellett döntöttem. Továbbra sem találtam magamnak semmiféle állást. Legalábbis nem a filmes szakmában. Kezdtem pánikba esni. Mi lesz, ha nem találok tényleg semmit sem? Azzal a megállapodással jöttem ki, ha nem lesz munkám haza megyek… Na, de ha nem is akarok hazamenni, akkor mi van?
Viszont szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a neten való böngészés sem valami jó ötlet számomra. Bár nem mentem semmi olyan oldalra,ami veszélyt jelenthetett volna, a közösségi oldalaknak hála, így is érdekes hírekbe botlottam. Úgy döntöttem, inkább gyorsan megnézem az email fiókomat és valami kellemesebb elfoglaltság után nézek. Legnagyobb meglepetésemre egy egyetemi barátomtól kaptam üzenetet. Meglepő volt a kettőnk kapcsolata. Előtte sosem voltak igazán fiú barátaim. Persze haveri szinten igen, de ő teljesen más kategória volt. Bogi és Kitti után ő állt hozzám a legközelebb, így eléggé bűntudatom lett, mikor megláttam, milyen hosszú levél is érkezett számomra.
Persze, ahogy arra számítani lehetett, jól le lettem hordva, amiért ennyire eltűntem. Nem meglepő módon ő is arról érdeklődött, mikor szándékozom hazamenni. Szinte leírt minden fontos eseményt. ami eljövetelem óta történt, csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Szinte láttam magam előtt az arcát, miközben írta a levelet. Igazán fel tudott lelkesülni még a legapróbb dolgok miatt is. Sokan nem értették meg, milyen is valójában, pedig ha az ember megismeri, nem lehet nem szeretni.
Mi tette a kapcsolatunkat annyira egyedivé és különlegessé? Nos elsősorban Ő maga. Dávid, hogy is mondjam… van az a mondás: házi nyúlra nem lövünk. Nos, ő ennek egy kicsit átértelmezett változatát szegte meg, ahogy emlegetni szokta. Bár számomra kicsit bonyolult volt e téren a gondolatmenete, ő magát is a nyulak közé sorolta. Bonyolult… Tizenkét éves korától tudatában volt annak, hogy a saját neme jobban felkelti az érdeklődését, mint a nők.
Egészen más szemmel látta a világot, mint előtte bárki, akivel találkoztam. Tele volt ötletekkel, egy két lábon járó kreatív elme volt. A találkozásunkban nem volt semmi extra: csupán egymás mellé keveredtünk egy órán és onnantól reménytelenek voltunk. Ő volt a naposabbik felem, mindig volt valami őrült ötlete, amivel mosolyt csalt az arcomra. A családom és a lányok után ő buzdított az álmaim megvalósítására. Ha valaki elég bizalmat és persze pénzt fektetne bele, képes lenne egy fantasztikus film elkészítésére. Sokkal tehetségesebb volt bármelyikünknél, de ő ezt nem akarta sosem bevallani. Ha valaha is megnyertünk egy - egy kisebb versenykiírást, az csak miatta volt. Párosunk nem csak barátság terén volt sikeres összeállítás, valamilyen érdekes véletlen miatt pontosan ugyanazt akartuk véghez vinni. Amíg én inkább a forgatókönyvek, a háttér iránt érdeklődtem, ő maga volt a határozottság, mintha csak a rendezői székbe szánták volna.

Most is egy hatalmas ötlettel rukkolt elő. Bár nekem vele ellentétben még volt hátra az egyetemből, mégsem éreztette azt, hogy ő bármiben is több lenne egy papírtól. Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy eredmények nélkül ebben a szakmában egy senki lehetsz minimum.

Az egésznek az lett a vége, hogy még elkeseredettebb lettem, mint előtte. A válasz után felálltam a géptől és valami szórakoztatóbb dolog után néztem.

***

Másnap Lizzyvel bejártuk fél Londont, hogy mindent megtaláljuk, amire szükségünk volt. Nő létünkre talán olyan dolgokat is sikerült beszereznünk, amiknek egyáltalán nem veszi az ember hasznát. Bár a kiszállítók mindent bevittek a házba, Marcus ígéretéhez híven felügyelte a munkálatokat, sőt még egy lelkes segítőt is magával hozott Bobby személyében. A nap végén mind elvoltak keseredve, amiért nem tudtak kibontakozni a cipekedésben.

- Ha úgy érzitek túl teng bennetek az energia, van egy ötletem. – vetette fel Lizzy.

- Remélem, hogy buli sül ki az ötletedből. – szólt közbe Bobby, miközben éppen lehuppant Marcus mellé a kanapéra.

- Ma este lesz egy fellépésem, ha gondoljátok benézhettek.

- Ez jól hangzik. – mondtam. – Még úgysem hallottalak énekelni.
Igazából Rob mesélte, hogy Lizzy-nek vannak fellépései klubokban, de ahogy őt sem, nővérét sem hallottam még énekelni. Meg is jegyeztem magamnak, hogy mindenképpen rá kell vennem Robot a zenélésre. Mégis milyen dolog az, hogy még nem hallottam játszani?!

- Akkor megbeszéltük. Jöttök ti is? – fordult Liz a fiúkhoz.

- Ott leszünk.

Liz fellépése jól sikerült, igazi tehetség volt. Természetesen a fellépés örömére beültünk egy másik pub- ba is, mielőtt vége lett volna a napnak. Jól éreztem magamat, majdnem sikerült Robot is elfeledtetniük velem. Mióta leszállt a gépről nem beszéltem vele, persze gondoltam, hogy sok dolga van, de azért egy pár perc erejéig jól esett volna a hangja.

***

Nem mondhatnám, hogy csak úgy repült az idő Rob nélkül. Épp ellenkezőleg. Mintha a napoknak sosem akart volna végük lenni. Párszor összefutottam Sophie-val és Grace- el, Liz is átugrott, amíg itthon volt, sőt egyik nap Rob szüleinél ebédeltünk. Csak egy valaki hiányzott nagyon.
Szerencséjére jóvátette, hogy az első két napban nem igen beszéltünk. Akárhányszor csak beszéltem vele hallottam a hangján, mennyire kimerült az egész napos interjú hadjárattól. Persze a rajongók folyamatos üldözése és a média is rátett egy lapáttal a külön töltött időre.
Kedves kis cikkek jelentek meg, amelyek tudni vélték, hogy Robbal már igen komolyra fordult a kapcsolatunk, sőt egyes magazinok, már az eljegyzésünkről cikkezgettek. Azért ezeknek hallatán igen jó kedvem lett. Kicsit előre szaladtak. A legviccesebb az egészben, hogy a cikkeket Clare mutatta meg, mikor náluk ebédeltünk. Ügyesen beszorította a régi fényképek nézegetése és a „kérsz még inni valamit, kedvesem” közé. Hirtelen nem tudtam, mit is kellene reagálnom. Vic szerencsésen megmentette a helyzetet, így mind egy jót nevettünk az egészen.

Végül csak sikerült átvészelnem a külön töltött két hetet. Sokat dobott a latba a Dáviddal folytatott email váltás. Naponta vagy 5 üzenetet kaptam tőle átlagban és én is ugyanennyit küldtem vissza. Hiába választott el minket egymástól annyi kilométer - ahogyan a lányokkal is - sikerült megőrizni a barátságunkat. Egyszerűen nem lehetett lelőni, rengeteg ötlete volt. Ha otthon lettem volna, valószínűleg valamelyikünk nappalijában ültünk volna, telefirkált jegyzetlapokkal borítva. De 1670 kilométernyi akadály állt előttünk…

Merry Christmas!

Ezzel a kis képpel szeretnék nektek boldog, békés karácsonyt kívánni!
Puß
Gitka

19. fejezet - Továbblépés

Sziasztok!

Meglepit hoztam! Legalábbis nekem az. Fogalmam sincs honnan jött az ihlet, de ilyen gyorsan még életemben nem írtam. Szóval nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre.

Továbbra is ilyen hirtelenek lesznek a friss időpontjai, mivel most aztán tényleg benne vagyok a vizsgaidőszakban.

De Karácsonyra mindenképpen készülök valamivel, ha addigra rájövök a kivitelezés mikéntjére. :D

Ui.: A gardróbbal kicsit elvagyok maradva, de most nincs időm ruhát keresni. Sorry!

Jó olvasást!

Puß

Gitka

***
"A gyűlölet egy olyan érzés, ami az értékek kipusztulásához vezet."
     /José Ortega y Gasset/

"Melegre vágyom,
izzani hevülésig,
fénnyé válni,
a Napba repülni,
s napsugárként
szemedben megpihenni."
     /Garay Zsuzsanna/

Az elkövetkezendő hetekben minden felgyorsult és nem csak filmes értelemben. Kaptam hideget, meleget. Az idő szorított minket, a rendező minél előbb be akarta fejezni a forgatást, ezzel is pénzt spórolva, hiszen nem egy nagy produkcióról volt szó. Mivel Rob – szerencsémre – nem főszerepet játszott, három héttel Bogi hazautazása után befejezte a forgatást. Így az én munkám is véget ért. Könnyes búcsút vettem a többiektől, persze nem Sophie- tól vagy Grace- től, velük továbbra is tartottam a kapcsolatot. Néha a munkanapjuk után felhívtak, hogy beüljünk valahova beszélgetni. Na és persze a bulis estéket sem hanyagoltuk. Nem fájt ennyire az elválás Lisától. Az utolsó napomon - gondolva mégsem lenne helyes dolog, ha ennyire furcsán válnánk el – megkerestem.

- Szia! Ne haragudj. Zavarlak? – kérdeztem, miközben beléptem a nyitott ajtón. Éppen a cuccait pakolta össze. Még szerencse, hogy én ezzel már kész voltam.

- Nem zavarsz, pakolok. Mit akarsz? – kérdezte. Az volt a baj, hogy sosem tudtam igazán eldönteni éppen milyen értelemben mondja, amit.

- Csak gondoltam, elköszönök még mielőtt végzünk. Nem akartam csak úgy lelépni.

- Oh, hát ez nagyon rendes dolog tőled. – nézett fel rám egy gúnyos vigyorral az arcán. – Akkor, szia. – mondta, majd folytatta a pakolászást.
Nem tudom miért nem mentem el. Talán egyszerűen nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy az emberek minden oknál fogva ennyire utáljanak.

- Lisa, figyelj. Én nem tudom mivel bántottalak meg, de bármi is legyen az, nagyon sajnálom. – kezdtem kicsit félénk hangon. – Nem volt szándékos. Nem szeretném, ha ilyen hamis benyomással válnánk el egymástól.

- Jaj, kérlek! Nem kell, hogy itt megjátszd magadat. Pontosan ismerem a fajtádat…

- Mégis miről beszélsz? É nem játszom meg magamat. Tényleg nem tudom, miért érzel ellenem ilyen fokú ellenszenvet.

- Ja, persze. Tudod talán még ki is nézem belőled, hogy ennyire ostoba vagy. – mondta.
Már a teljes figyelme az enyém volt, a dolgairól elfelejtkezett. Jobb lett volna, nem megkérdeznem ezt az egészet, de már megtettem. Az pedig, hogy ostobának nevezett…. kiverte a biztosítékot.

- Oké. Lehetne, hogy ne sértegess? Tényleg nem emlékszem, hogy bármit is tettem volna ellened.

- Igen?! Akkor segítek kicsit, hogy megértsd… Neked nem is kellene itt lenned. Szépen otthon kellett volna maradnod… De nem, neked világot kellett látnod, igaz?! És elvenni mások elől a lehetőséget… Nem értem, miért vett fel Steph egyáltalán. Talán gondolta, hogy majd Rob jól elszórakozik veled… És igaza is lett, nem? Gratulálok, megcsináltad a karrieredet nagylány! – üvöltötte a képembe.
Ledöbbenve álltam az elhangzott szavak után. Mégis mit kellett volna mondanom? Nekem is vissza kellett volna ordítanom az igazat?

- Sajnálom, hogy így látod. Nem állt szándékomban elvenni előled semmiféle munkát, sem lehetőséget. – próbáltam higgadt módon elmondani, amit szerettem volna. - Nem tudom, miért pont engem vettek fel a munkára, de te voltál végig a főnök. És te is itt vagy, szóval nem egészen értem még most sem, mi a baj, de mindegy. Az pedig, amit Robról mondtál, nem igaz.

- Szóval nem vagy együtt vele a forgatás első pár napja óta? – szakított félbe.

- De igen, de egyáltalán nem azért, amiért hiszed. Nem akarok ebből semmiféle hasznot húzni.

- Hát persze, mind ezt mondjátok. Tudod drágám, nem ez az első ilyen eset, amit láttam a forgatásokon. Nem most jöttem le a falvédőről. 

- Sajnálom, hogy így látod. – mondtam.

- Szeretnél még egyéb dolgot eljátszani nekem, vagy folytathatom a cuccaim összeszedését? – kérdezte.

- Nem, csak elköszönni jöttem.

- Hát, szia.

- Szia. – mondtam, majd kisiettem a szobából.
Nem is éreztem mekkora adrenalin száguldott bennem az egész beszélgetés alatt. Most, hogy kijöttem hirtelen minden intenzívebb lett. Nem voltam felkészülve egy ilyenfajta „beszélgetésre”. Igazából leordította a fejemet mindenféle hülye indokkal. Szörnyen éreztem magamat. Semmire sem vágytam jobban, mint hazamenni, lezuhanyozni és belebújni a meleg ágyamba. Persze, csak képletesen, hiszen nyár közepe volt. Idén Londonhoz képest iszonyú hőség volt. De szükségem volt valami melegre, hogy jobban érezzem magamat és biztonságban. Egyszerre valamiféle paranoia jött rám. Úgy éreztem bármelyik mellettem elhaladó ember letámadhat. Szinte futva tettem meg a Rob öltözőjéig tartó utat. Mire beértem már folytak a könnyeim. Azért imádkoztam, hogy minél előbb megtaláljam a benti rumliban az összepakolt táskámat és közben Rob még véletlenül se toppanjon be, hogy gyorsan eltűnhessek.
Persze a tervem nem sikerült.
Hallottam a folyosóról beszűrődő hangokat. Rob éppen elköszönt az egyik világítóstól. Esélyem sem volt elmenekülni. Igyekeztem gyorsan letörölni a könnyeimet az arcomról, de az arcomra kiülő érzelmek eltűntetése sikertelen volt. Nem voltam én annyira jó színésznő.
„Hogy gondolhatja akkor Lisa mégis azt, hogy egy színészkedő kis p***a vagyok?”

Nos, igen vannak azok a dolgok, amikre még csak gondolni sem szabad, mert akkor az ember újra elveszti az uralmat az érzelmei felett. Ez is egy ilyen mondat volt.
Táskámmal az ölemben rogytam össze az egyik fotel mellett. Könnyeim ismét ömleni kezdtek.
Valószínűleg ráhoztam a frászt, mikor belépett az öltözőbe. Még csak rágondolni sem akartam, hogy is festhettem az adott szituációban.

- Kicsim, mi a baj? – térdelt le gyorsan mellém. Karjai automatikusan körém fonódtak.

- Csak menjünk el, oké? – szipogtam.

- Oké. – bólogatott. Láttam az arcán, hogy semmit sem ért, de felsegített. – Minden rendben?

- Ne most. Csak el akarok menni innen. Ha van valami dolgod még, maradj nyugodtan. – néztem fel rá könnyes szemekkel.

- Nem, majd Steph elintézi, amit még kell, én már végeztem. Mehetünk.

Amíg haza nem értünk nem kérdezősködött. De amint zárt helyre értünk, kivette a cuccaimat a kezemből, majd egyenesen a kanapéhoz vezetett.

- És most mond el mi a baj, kérlek. – fordított szembe magához.

- Csak túlreagáltam a dolgokat, ennyi az egész. – feleltem. Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne elmondani, mi is történt.

- Persze, és ezért találtalak a padlón zokogva, igaz? Em, kérlek, mondd el mi a baj. Valaki telefonált otthonról? Valami baj van, Bogi az? Vagy összevesztél valakivel? Kérlek, csak mond el, hadd segítsek.

- Hát olyan összeveszés féle.

- Oké. Kivel vesztél össze? Bogival? – kérdezte.

- Nem, nem vele. – ráztam meg a fejemet, miközben közelebb vettem a zsebkendős dobozkát.

- Akkor valaki mással otthonról? – folytatta a találgatást. Ismét megingattam a fejemet.
- Valakivel a forgatásról?  - bólogattam.

- Értem. Grace-szel? - újabb fejrázás.

- Sophie? - És még egy.

- Ajaj, Lisa? – kérdezte félve.

- Igen, vele. De csak túlreagáltam, nincs semmi baj. – Tudtam , ha elmondom neki az igazat, akkor nagyon fel fogja húzni magát. És meg is értettem volna, de nem akartam semmi rosszat sem Lisának.

- Mi történt? És ne próbáld meg elferdíteni a sztorit, mert ismerlek. Nem tudsz színészkedni. – simította meg az arcomat. Azt viszont nem tudhatta, hogy ez a szó ismét elindít majd bennem valamit. – Mi a baj? Ne sírj! Na látod, most már muszáj lesz elmondanod!

- Igazából annyira idióta vagyok. – kezdtem neki két orrfújás közben. – Nem kellett volna megkeresnem. Én csak gondoltam elköszönök tőle. – néztem fel rá bocsánatkérően.

- Szóval elköszöntél tőle. Ez kedves volt tőled, tekintve, hogy nem hiszem, hogy neki ilyen valaha is az eszébe jutott volna.

- Igen, de hülyeség volt. Eléggé bunkón vette az egészet, én pedig nem tudta megállni, hogy ne kérdezzem meg, miért utál ennyire.

- Gondolom válaszolt, ha ennyire megbántott vele.

- Csak túlreagáltam, mondom. – legyintettem. Próbáltam felállni, de visszahúzott maga mellé.

- Áá. Amíg el nem meséled nem mész sehová sem. Mit mondott?

- Megkérdeztem, miért utál, mire az derült ki, hogy nagyjából amiatt, hogy megkaptam az állást melletted.

- Oh, szóval féltékeny. Ezt mindig is gondoltuk. De mivel bántott meg ennyire? Még mindig nem értem. – ingatta meg a fejét tanácstalanul.

- Azt hiszi, hogy érdekből vagyok veled. – mondtam alig hallhatóan. Mire felhördült mellettem. – De én nem. Tényleg nem azért. – kezdtem pánikolni.

- Hé, ilyen baromság még csak meg sem fordult a fejemben. És ezzel nem kellene törődnöd. Lisa csak féltékeny rád. Mégis, hogy gondolhat valaki ekkora sületlenséget, nem értem. Jaj, kicsim, ezért borultál ki ennyire?

- Csak hirtelen ért. Szinte azt üvöltötte az arcomba ezzel, hogy egy ribanc vagyok. Mégis hogy kellett volna reagálnom? Rob, én szeretlek. Tényleg. – néztem a szemeibe.

- Tudom. Én is szeretlek. – csókolt meg. – Szerencséje, hogy ez az utolsó munkanap, mert különben holnap nagyon megkapná a magáét az a kis…

- Csss… Látod, pont ezért nem akartam elmondani. – tettem az ujjamat a szájára.

Végül a kellemes zuhany után valami sokkal puhább és kényelmesebb dologhoz bújhattam hozzá az ágyamban.

***

Lassacskán kettős ruhatáram alakult ki. Egy az albérletben, egy pedig Rob hotelbeli szobájában. Miután Bogi hazament rengeteget győzködött arról, hogy költözzem hozzá. Szerinte nagyon nem helyénvaló, hogy egyedül lakom egy lakásban. Mikor közöltem vele, hogy nincs riasztóm, rögtön a telefonért nyúlt. Addig nem volt hajlandó békén hagyni, amíg be nem szereltethetett egy riasztórendszert. Mert hozzáköltözni nem voltam hajlandó. Nem azért mert korainak éreztem - bár igaz, hogy nem is lett volna annyira magától értődő a másfél hónapos együttlétünk után – csak nem rajongtam egy szállodába való beköltözés lehetőségéért.

- Akkor felmondom a szobafoglalásomat és veszünk egy lakást. – jött elő a fantasztikus ötletével, miközben éppen elejteni készültem egy tányért.

-  Egy lakást akarsz venni? – kérdeztem enyhén meglepődve.

- Miért ne? Hiszen itt lakom Londonban, mármint papíron ez a szülővárosom, nem igaz? És még sincs lakásom. Anyu különben is kiugrana a bőréből. Már elég régóta rágja miatta a fülemet. Nem szereti, hogy szállodákban alszom, ha itthon vagyok.

- Oké, ebből a szempontból nem tűnik annyira rossz ötletnek.

- Persze, hogy nem. Mindent átgondoltam. És a legjobb az egészben, ha majd visszajövök, te ott vársz majd rám.

- Ha visszajössz honnan is? – kérdeztem meglepődve.

- Ma beszéltem Steph- el. Egy hét múlva kezdődik a promóciós körutam. Vissza kell mennem L.A. – be.

- Oh, értem. Elmész. – fordultam vissza a *csetreshez, mintha valami nagyon felkeltette volna a figyelmemet.

- És vissza is jövök, amint tudok. Hidd el, nekem sincs sok kedvem ehhez az egészhez. – ölelt meg hátulról.

- Tudom, csak nem számítottam rá, hogy már jövő héten el kell menned. – fordultam felé.

- Gyere velem! – kiáltott fel. – Nem értem, ez miért csak most jut az eszembe. Gyere velem, kérlek!

- Nem lehet. Emlékszel? Még mindig állástalan vagyok. – mutattam magamra. – Maradnom kell.

- Állástalan vagy, mert nem engeded, hogy segítsek. – világított rá a dolgokra.

- Igen, mert nem akarok azért megkapni egy munkát, mert te beajánlottál.

- Túl jó vagy.  – nyomott egy csókot a homlokomra. – Gyere velem!

- Nem. Maradok.

- De akkor szörnyen fogsz hiányozni nekem.

- Lehet, de akkor talán hamarabb visszajössz hozzám.

- Uh, milyen egy furfangos banya vagy te igazából. – simított végig a karomon.

- Ezért vagy még itt, nem igaz? – kezdtem óvatosan kihámozni az ingjéből.

- Hát, most, hogy mondod, lehet, hogy máshol kellene lennünk. – azzal hirtelen felkapott a hátára. Egy pohárral kevesebb. Meg sem állt a háló ajtajáig, ahol talpra állított.

- Na, mi van, máris kifáradtál? – kérdeztem szemtelenül.

- A kifárasztás jogát meghagyom neked. Viszont a küszöbön átcipelős történetet kicsivel későbbre tervezem.

- Őrült vagy, és én így szeretlek. – csókoltam meg szenvedélyesen átvéve ezzel az elkövetkező órák irányítását.

***

Mint kiderült, mikor Rob arról a nagyszerű ötletéről beszélt, hogy feladja a lakosztályát és vesz egy Londoni lakást, már 2 napja egy ház tulajdonosa volt. Legnagyobb döbbenetemre. A hírt minden előzetes dolog nélkül közölte velem éppen egy nappal azelőtt, hogy a szüleihez mentünk volna.

- Komolyan vettél egy lakást?

- Igen. – mondta a reakcióimat vizsgálgatva. – Haragszol?

- Nem tudom, mit gondoljak.

- Költözz hozzám!

- Költözzem hozzád, miközben te nem lennél ott? Így érted?

- Gondoljuk át ésszerűen. Oké? Csak adj esélyt, hogy elmondjam. – állított meg, mikor látta, hogy éppen félbe akarom szakítani. – Ha hozzám költöznél, nem kellene folyton egymáshoz rohangálnunk, nem kellene annyit aggódnom miattad, ha éppen nem vagy velem. És nem kellene kiadnod az albérletedért sem pénzt, így már azért sem kellene annyira izgulnod.

- Na persze. Ne is képzeld! Igenis én is fogok beleadni.

- Szóval odajössz? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Csak mert ésszerűek az érveid. De egy valamiről elfelejtkeztél.

- Miről? – nézett rám elgondolkozva.

- Rólunk. Nem lesz ez korai? Úgy értem, együtt élni valakivel nem egészen ugyanaz, mint együtt tölteni napokat.

- Ettől nem félek. Veled akarok lenni a nap minden percében. Menni fog, érzem. Szeretlek.

Így történt, hogy a nagy elhatározásom, miszerint nem költözök hozzá szinte 10 perc alatt foszlott széjjel.

Természetesen igaza lett. Anyukája mérhetetlenül boldog volt a hír miatt. Mikor kettesben maradtunk a nappalijukban Clare kifejtette, hogy szerinte nekem köszönhetően tette meg Rob ezt a lépést. Elsősorban amiatt jöttünk el Rob szüleihez, hogy el tudjanak búcsúzni egymástól, hiszen 2 hétig biztosan távol lesz majd.

- Miért nem mész vele? – kérdezte Claire.

- Munkát kellene magamnak találnom. És nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne vele mennem. Nem hiszem, hogy látnom kellene, mi van ilyenkor körülötte.

- Lenne munkád, ha engednéd, hogy segítsek. – jegyezte meg Rob, miközben behozta az italokat a konyhából.

- Ne hagyd magadat Emili, igazad van.  – mondta nekem Richard. – Ne nézz így rám fiam, teljes mértékben egyetértek Emilivel, amiért nem a könnyebb utat választja.

- Szóval mind ellenem vagytok, értem én.

- És mi lesz a lakással? – érdeklődött Claire.
Félve pillantottam Robra.

- Úgy döntöttünk nem hagyjuk üresen. Em odaköltözik. Így amíg nem leszek Londonban, sokkal nyugodtabb lesz.

- Jaj, drágám, nagyon örülök nektek. – ölelt magához Clare az este végén, mikor elbúcsúztunk.

- Attól féltem anyukád majd ellene lesz ennek az egésznek. – mondtam, miközben éppen a pizsamámat vettem magamra. 

- Látja, hogy iszonyúan fontos vagy nekem. – húzott magához. – Mellesleg, erre nem hiszem, hogy szükséged lesz ma este. – fogta meg a fölsőm csücskét.

- Áh, úgy látod?

- Úgy. Kell egy kis emlékeztető a hideg napokra, amikor nem leszel mellettem.

- Nyár közepe van. Csak nem beteg leszel, hogy fázol?

- Lehet. Súlyos szex hiányban szenvedek.

- Akkor azt mindenképpen orvosolni kell. – másztam mellé. – Aztán a végén még meggyanúsítasz, hogy függőt csinálok belőled.

- Te egy olyan valaki vagy az életemben, akit sosem fogok megunni. Mindig többet akarok majd belőled.

*csetres= mosatlan edény

Boldog Mikulást!

A nap híre: hiába teszed ki a csizmádat az ablakba. Az ajándékozás elmarad, mert a Mikulás Coca cola-túladagolást kapott.

Ui.: Köszönöm Breeconak a csodálatos munkáját!