70. fejezet - Börtönök

Sziasztok!

Bizonyára nem lesztek sokan, akik olvassátok ezt a fejezetet. Viszont akik igen, annak köszönöm hogy vagytok, biztattatok és lökdöstetek előre, hogy a következő sorok itt legyenek.
Köszönöm a chates hiányolást, főleg ha még mindig kitartottatok. A követelőzőek pedig írjanak maguknak...
A fejezetet ezúttal is Breeco, alias Dühös Rajongó javította. :)

Kellemes olvasást!

Ajánlom mindenkinek, de legfőképpen egyetlen Bélámnak, mert győzted kivárni! :*

Puß
Gitka

***
"Párba állított ellentétek határozzák meg a vágyaidat, és ezek a vágyak börtönbe zárnak."
/Frank Herbert/

részlet a www.mypattinson.com chat ablakából

...

Lana: Mondjátok, hogy nem igaz!
Kicsicsillag20: OMG, ugye nem…?
RobBabby: Tud valaki valami pontosat?
Moonlight: Nem vagyok rajongó, de most hallottam mi történt, ez szörnyű!
EmBert: Ki kellene herélni azt a szemetet!
Nelly: Valaki mondjon már valami hírt!

…

a www.mypattinson.com szerkesztőjének bejegyzése

Mindenki jól van

Egy Hollywoodi rajongó beszámolóját hozom:

„Amikor megláttam a neten, hogy mi történt teljesen elszörnyedtem. Ilyen komolyan megtörténhet?! Eléggé ki voltam akadva, rögtön fel is hívtam a barátnőmet, akinek az anyukája történetesen egy magánklinikán dolgozik…(Nem szeretnénk, ha bárkinek problémája lenne ebből, szóval képzeljetek ide valamit.) A lényeg: egy óra múlva ott voltunk a kórháznál. Nem csak mi, hanem sok- sok hasonlóan aggódó emberkével. Kb. mindenki annyit tudott, mint mi: baleset történt. Persze amint tömeg lettünk jöttek a biztonságiak és távolabb tereltek minket. Egy kisebb csoport a kórház mögül érkezett, állítólag látták megérkezni Rob és Emili szüleit. Én pedig eskü, hogy Bobbyt láttam. Ne kérdezzétek mi volt rajta, eskü a sokktól fogalmam sincs…Annyit megtudtunk, hogy Nina (Rob ex-csaja) és Em mentek valahova és egy papi követte őket, aztán valahogy bumm… szóval elsodorta Emet!. És az a „kevésbé kedves” egyén (a csaj ennél kicsit keményebben fogalmaz) meg elhajtott! Eközben barátnőm folyamatosan próbálta elérni az anyukáját, hogy megtudjunk valamit. Nagyon aggódtunk! Körülöttünk mindenki a legrosszabbra gondolt már… Ekkor már este volt és még mindig nem tudtunk semmit. Közben a bizonyos kórházi alkalmazott munkaideje lejárt és haza akart minket küldeni. De mi nem hagytuk magunkat! Ahogy senki sem akart hazamenni, mind azt akartuk, hogy a bentiek tudják, mi itt vagyunk nekik. Na, nem mintha sokra mentek volna velünk, ahogy totál átfagytunk… De képzeljétek!!! Egyszer csak megjelent két nővér, vagy valami hasonló, lényegtelen… és hozott ki nekünk meleg teát és takarókat. A lényeg, egyikük odasúgta: „mindenki jól van.” Innentől könyebben jöttek a hírek, Em lába megsérült, valamit műtöttek rajta, féltünk hogy esetleg a babával van baj, de a hírek szerint erről nincs szó.

Tehát, mindenki odakint, most már vehettek levegőt, Em és a baba is rendben van."

Tehát, nyugi van! Hála az égnek!

Zsuzsó

Hollywood őrjöng

Ritkán tapasztalható összefogásba szerveződött a filmes közösség. Az eset hátterében a napokban történt baleset áll, amelyben egy paparazzi okozott balesetet. A Színészek Szövetsége közleményt adott ki, amelyben támogatásukról biztosítja Miss Millert, aki jelenleg privát kórházban piheni ki a baleset okozta sérüléseket. Közleményében a Szövetség mélyen elítéli az eddig ismeretlen kilétű paparazzi tettét, akinek azonosításán a Hollywoodi Rendőrkapitányság jelenleg is dolgozik.


Késik a The Tower

Kenneth Branagh legújabb rendezése minden bizonnyal később kerül a mozikba a tervezett dátumnál, mivel a forgatások kezdetét határozatlan időre eltolták. Az eset hátterében a múlt héten történt baleset áll, amelyben a készülő film főszereplőjének, Robert Pattinsonnak a mennyasszonya is megsérült. Az említett baleset komoly árnyékot vetett a filmre, mivel Miss Miller egyben a film forgatókönyvírója.A stúdió környékéről mindeközben a színész lecseréléséről szóló pletykák kezdenek kiszivárogni.


Bújj-bújj, papi!

Elkapták a gázoló paparazzit, aki napok óta mozgásban tartotta a helyi rendőröket, valamint a világ számos bulvárlapjának címoldalán szerepelt. Rajongói közösségek indítottak petíciókat annak érdekében, hogy ehhez hasonló sajnálatos eset ne történhessen meg a jövőben. Ha elegendő számú aláírás gyűlik össze, az illetékes felsőbb szervek felülvizsgálata alá kerülhet

az LHS (A Lesifotósok Hollywoodi Szövetsége). A lesifotósok visszaszorítására az utóbbi időkben számos kezdeményezés jött létre, azonban sikerrel egyikük sem járt. A meglévő szervezetek remélik, hogy-e sajnálatos baleset által több nagy név is melléjük áll majd a paparazzik és hírességek által vívott végtelennek látszó csatában.


Robert Pattinson, a torony őre

Két hét múlva kezdik a The Tower forgatását az eredeti szereposztással. A forgatás helyéül LA és London szolgál az elkövetkező időszakokban. A film története továbbra is hét pecsétes titok, azonban nem lepődnénk meg, ha végül Shakespeare korabeli kosztümökben mászkáló statiszták képei szivárognának ki a forgatásról.


*Rob*

Egy hét. Egy hét és hazamehetek. Ezt ismételgettem a nap legelviselhetetlenebb időszakaiban, vagyis reggeltől estig. Én, aki imádta a munkáját, most mindent megadtam volna azért, hogy végre szabadulhasson. Igyekeztem nem kimutatni, de megnyugvással töltött el a munkanap végén elhangzó „végeztünk”. Ez jelezte, már nem sok van hátra és újabb mantrázandót kapok. Hat nap. Hat nap és végre nem kell elviselnem a csendet, a nyirkos időt és a jelenleg körbevevő embereket. Máskülönben értékeltem volna a körülvevő némaságot, a szemerkélő esőt, ami körülvett akárhányszor kidugtam a fejemet a négy fal közül, vagy a forgatáson dolgozók társaságát. Mindenki próbált kedvesen beszélgetést kezdeményezni velem, a rendező vezényelt, a sminkesek pletykáltak, voltak viccmesélők, cérnahangon cincogók, rikácsolók, suttogók, szimplán bámulók, pirulók és kicsinyesen méregetők. Mindeközben pedig megállíthatatlanul esett. Reggelente ködbe burkolóztak a házak, majd vastag felhőréteg lepte el a várost. És esett. Sehol egy kis napfény. A nap végeztével egyből kocsiba pattantam, a sofőr már nem is kérdezte szeretnék- e máshova menni, talán látta rajtam, hogy minden vágyam a szálloda falai közé kerülni. De ott is csak a csend fogadott. Nem akartam magamnak sem beismerni, de kezdtem rosszul viselni a helyzetet.
A fenébe is, hiányzott Em!
Ez volt minden bajom.
Rühelltem az időt, mert ahol ő volt, ott sütött a nap. Irritáltak az emberek, mert ő nem volt köztük. Kiakasztott a csend, mert nem szüntette meg a nevetése.
Sokáig vártak rám a forgatás kezdetével, de pár héttel miután Em-et hazaengedték a baleset után nem volt mit tenni, kihátrálok a filmből vagy összeszorított foggal dolgozni megyek. Szívem szerint simán hagytam volna a francba a filmezést, de Em megfenyegetett, hogy gondolni se merjek rá. Meg ne merjem tenni, hogy visszamondom a szerepet, amiben eleve engem képzelt el. Amíg LA-ban forgattunk jól is mentek a dolgok, viszont London most először volt mostoha számomra. Em azzal zavart el maga mellől, hogy minden rendben lesz. Csókot nyomtam ajkaira és mosolyt erőltettem arcomra, mintha elhittem volna minden szavát. Hiába tett ígéretet több dologra is, tudtam, hogy nem bírja ki nehogy megszegje azokat. Elég volt visszaemlékeznem az otthon töltött első napjaira és egyből elkapott a gyomorgörcs. A balesete óta nem volt egy rémálom-mentes, nyugodt éjszakám. Az álmok tartalmáról és meglétéről nem számoltam be senkinek, legfőképpen annak, aki azok főszereplője volt. Egyetlen kapcsolattartási lehetőségünk a telefon volt, mivel a laptopjának még csak a
közelébe sem engedtem. Persze ezt nehéz lett volna ekkora távolságból felügyelni, bár megígérte, hogy nem nyúl hozzá, nem most másztam le a falvédőről. Hiába figyeltek rá odaát annyian – barátok és a család – nem tudott nyugton maradni. Két napja sem került haza, amikor megpróbált lesétálni az emeletről a konyhába, amíg a városba mentem bevásárolni. Kis híján kiesett minden szatyor a kezeim közül, ahogy rátévedt a pillantásom a lépcsőkön egyensúlyozó testére. Reméltem, hogy anyu és apu felügyelete alatt – akik éppen figyeltek rá a távollétem alatt – nem fog olyan könnyen újabb mutatványt bemutatni.
A hotelszobába érve automatikusan Em-et hívtam, minden csörgéssel fokozódott idegességem. Miért nem veszi fel? Csak nem valami baja esett? Nem ez volt életem legnyugalmasabb időszaka.

- Oh, drágám… végre. Már nagyon vártuk, hogy hívj minket! – szólt a telefonba köszönés nélkül anyu. Hangja kisé idegesen csengett, ettől pedig újabb csomó keletkezett a gyomromban.

- Anyu, valami baj van? – kérdeztem szorongva.

- ROBERT! Kérem a telefont Clare. – hangzott fel Em hangja a háttérből. Robert… Az hogy az egész nevemet használta, valamint a hanghordozása nem ígért semmi jót. Viszont engem mégis lenyugtatott, nagy baj nem lehet. Maximum lebaszást kapok valami miatt.

- Anyu, add át Em-nek a mobilt, kérlek.

- Adom. Kérlek, beszélj vele…

- Hova rejtetted el?! – következett a letámadás Em részéről.

- Nekem is hiányoztál – nevettem el magamat dühös hangját hallva.

- Ne válts témát, – figyelmeztetett – természetesen nekem is hiányoztál. Rettenetesen! De ezt nem teheted velem! – miközben beszélt folyamatosan egyre feljebb emelkedett a hangja.

Magam előtt láttam arcát, ahogy dühösebben szedi a levegőt és megjelennek arcán az első pírfoltok. – Itt fogok megőrülni…

- Ugyan… - nevettem.

- Azt ne merészeld mondani, hogy túlreagálom a dolgot!

Éreztem, hogy halkabbra fogja a mondanivalóját. – Édesanyád kikészít!

- Csak vigyázni akarnak rád. Emlékeztetnem kell rá, hogy te voltál az, aki úgy döntött képes levergődni a földszintre teljesen egyedül, minden segítség nélkül.

- Én csak… oké. Nem az volt a legjobb ötletem. Oké…

- Látod…

- De ez börtön! – emelte fel újra hangját, elfelejtve, hogy szüleim valószínűleg már mindent hallanak. Újból halkabbra vette mondanivalóját: - Nincs laptopom, Te sem vagy itt, Beli nem jöhet a közelembe tegnap óta mert kicsit lelkesebben ugrott mellém és édesapád száműzte az emeletre, már két napja nem láttam más embert a szüleiden kívül, és mindennek a tetejében itt kell ülnöm a nappaliban és valami 60 éves angol sci-fi sorozatot kell bámulnom egész álló nap.

Nem bírtam tovább, elkapott a nevetés.

- Hé! Én itt kemény megpróbáltatásokon megyek keresztül – figyelmeztetett.

- Szerinted nekem nem az, mindezt hallgatni és tudni, hogy nem tehetek érted semmit jelenleg?

- Tudom, hogy túlreagálom – suttogta. – Hiányzol! – sóhajtotta.

- Nekem is. Ez a legrosszabb forgatás, amin valaha részt vettem. Nem a film miatt,- nyugtattam meg gyorsan, mert tudtam mennyire fontos ez neki – hanem miattam.

- Nem könnyítem meg, igaz? – kérdezte, majd egy hatalmas sóhajtás hagyta el a tüdejét. – Ha végiggondolom, nem olyan rossz ez a fülkés dolog. Beli pedig tényleg eszetlen volt, a szüleidet pedig kedvelem és tudom, hogy jót akarnak. Ahogy te is. Szóval ne aggódj miattam, jól vagyok.

- Akkor nem is akarod, hogy hazamenjek, mi?

- Ilyenekre ne is gondolj! Amint csak lehet.

- Már csak 6 nap.

- Szerinted hány epizód fér bele hat napba ebből az idő-bigyóból? – kérdezte finoman puhatolózva.


*Em*

- Hé, mit csinálsz?!

- Nincs laptop a baba közelében. - felelte ellenkezést nem tűrő hangon. Szabályok. A baleset után megegyeztünk a „nincs több laptop a baba közelében” szabályban. Jobban mondva ő felállította ezt a szabályt én pedig próbáltam követni. Nos, ez nem mindig jött össze.

- Most komolyan?! Nem lesz semmi baja attól, ha 2 percig itt ülök a gép közelében. – fontam keresztbe magam előtt dühösen kezeimet. - Csak szeretnék megnézni valamit az interneten.

Legfőképpen emiatt tartott távol a géptől, a kutakodás miatt. Nem akarta, hogy bármi, amit a világhálón olvasok, felzaklasson, és a végén én és a baba igyuk meg a levét. Mostanában viszont eszembe nem jutott olyan oldalakra látogatni, amik felzaklathattak volna.
Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt ő gondolta volna.

- Oké, mit szeretnél? Majd én megnézem – nyitotta fel a laptop képernyőjét.

- Rendben akkor rákereshetnél nekem arra, hogy szülés után mennyi idő, amire odalent minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

- Úgy érted, hogy… odalent, mármint… ott… lent-lent.

- Úgy érzem elég részletes ismeretet szereztél róla, nevezheted nevén. Holnap megszabadulok ettől a förtelemtől – mutattam a gipszemre. – Természetesen nem arról beszélek. Úgy értem, hogy egy új életet kell kipréselnem magamból hamarosan. Mindezt egy erre a célra szerintem kifejezettem alulméretezett lyukacskán.

- Biztos van erre valami dolog... – borult vörösbe a feje - ami azt illeti… azt hiszem lent hagytam valamit a nappaliba – pattant fel villámgyorsan az ágyról.

- Ro-o-ob! – kiáltottam utána.

- Mi a baj? – ugrott vissza mellém hihetetlen gyorsasággal. Előző feszengésének nyoma sem maradt, aggódva kémlelte arcomat.

- Nem jöhetsz zavarban a vaginámtól!

- Nem hiszem el, hogy ezt komolyan kimondtad hangosan.

- Szükségem van rá, hogy beszéljünk róla.

- Beszélni akarsz a vaginádról?!

- Igen, ugyanis szülni fogok. Idegen emberek fognak körülvenni, én pedig teljesen kiszolgáltatottan fogok ott vajúdni. És szükségem van egy ismerős arcra közöttük, akinek fontos vagyok, nem csak újabb élő inkubátor.

- Senki sem fog így gondolni rád.

- Ez aggaszt?

- Igazából minden – sóhajtottam gondterhelten. – Én vagyok a baj. Nem tudok semmit sem. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

- Mit nem tudsz? – kérdezte értetlenül, ugyanakkor megnyugodva, hogy nincs semmi fizikai bajom.

- Hogyan kell szülőnek lenni – feleltem. Erre ő felkacagott.

- Dehogynem tudod! – simogatta meg arcomat.

- Nem, nem tudom. Elolvastam mindent, amit csak kiadtak valaha, de úgy érzem, nem tudok semmit sem.

- Mondok valamit – fogta kezei közé kezemet – én is éppen így érzek.

- Tényleg? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Eskü – mosolygott. - De nem aggódom. Tudod miért? – kérdezte, mire fejemet ingatva jeleztem, hogy fogalmam sincs miért nincs olyan idegállapotban, mint én. - Mert Te itt vagy velem. Majd ketten kitaláljuk, mit csináljunk.

- Félek… - suttogtam.

- Én itt vagyok, és mindig itt leszek – szorított a kézfogásán.

- Szeretném, ha ott lennél velem… ő is szeretné, ha ott lennél. – tettem a szabad kezemet a pocakomra. – Szereti a hangodat, olyankor mindig megnyugszik. Szeretném, ha hallaná a hangodat, amikor kibújik. Meg persze remélem így kevésbé fog rugdosni előtte.

- Nagyon cseles. – bólogatott elismerőn.

- És az sem ártana, ha lenne valaki a teremben majd, akinek ismerős a vaginám…- vigyorogtam - Nos? – kérdeztem várakozón.

- Oh, Miss Molnár, már azt hittem sosem teszi fel nekem ezt a kérdést – ölelt magához finoman arcán elhatalmasodó mosollyal.

- Hmm, Molnár… - mormoltam halkan.

- Már nem sokáig – súgta, majd óvatosan átölelve, ügyelve sérült lábamra magához húzott a takaró alatt.

***

Pápá gipsz. Végre szabadon mozoghattam, már amennyire mankók segítségével az ember képes a szabad mozgásra. És már tudtam is mi lesz az első programom. Rengeteg felgyülemlett fölös energia készült bennem elszabadulni. Az orvost követően eleinte még támogatott a lakásban, de egy kis séta után rá tudtam venni,
hogy hagyjon egyedül mászkálni. Nem mondom, hogy futottam, de sérülés nélkül sikerült átvészelnem a nap hátralévő részét. Ezen felbuzdulva tette meg a kellő intézkedéseket, majd a hálóba sántikáltam.
Rob már lezuhanyozva ült az ágyon, egy vastag papírköteg mögül emelte rám csillogó szemeit. Alig vártam, hogy végre elmerülhessek azokban a szemekben. Közelebb szlalomoztam.

- Hmm… ez élvezetesnek mutatkozik. – mormolta mellettem.

- Én is nagyon úgy gondolom. - terült el egy mosoly az arcomon, miközben mellé másztam az ágyon, kezeim a combjára siklottak.

- Olvasom és még mindig fogalmam sincs mi lesz a vége. – fújt egyet csalódottan.

Hogy mi van?! Nem is figyel rám!

Csalódottan fordultam le az ágyról. Kicsit még bicegve ugyan, de kivágtattam a konyhába.

- Baj van? – sietett utánam. – Jól vagy?

- Nem. Nincs. Jól vagyok. – morogtam az orrom alatt, miközben egy jókora doboz csokijégkrémet vettem a kezembe. Kikerülve a nappaliba mentem, bekapcsoltam a TV-t, - na, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy bármi értelmeset is találok- és elkezdtem majszolni a fagyit. Éreztem, ahogy mellettem besüpped a kanapé.

- De igen baj van. – simogatta meg a vállamat. Gyors mozdulattal ráztam le magamról a kezét.

- Ne… hagyjál békén! – mondtam dühösen.

- Na, most mit csináltam? – kérdezte feltett kezekkel ártatlanságát jelezve.

- Nem, te nem csináltál semmit. Ti férfiak sosem csináltok semmit. – dörmögtem tovább.

Dühös voltam, megbántott, terhes, az első falástól enyhe hányingerem lett és ebben a semmi kis ruhában iszonyat hideg volt.

- Nem értem, mi történt. – vakarta meg gondterhelten a feje búbját. Ha nem lettem volna megsértődve, ezt még viccesnek is találtam volna.

- Hát persze, hogy nem. – fújtattam. – Kérem a takarót.

- Tessék. – terítette rám óvatosan. – Jesszus, tiszta libabőrös vagy! Miért nem öltözöl fel?

- Most komolyan Robert?! Hogy miért?! Hogy miért?! Most komolyan? – álltam fel mellőle.

– Komolyan fel sem tűnt, hogy alig van rajtam ruha? Hogy egy roppant módon kényelmetlen, rövid és mindenekfelett átlátszó, kis vékonyka ruhának alig nevezhető valami van rajtam? Hogy fázom-e? Igen! Tudod miért? Mert ezt a ruhát nem úgy tervezték, hogy a viselőjét egy hülye pokróc melengesse. Sőt jobbára 10 perces viselésre tervezték, én pedig már egy fél órája ebben bohóckodom. Szeretnél még valamit tudni?
Döbbenten meredt vissza rám.

- Nem? Remek. Akkor elmegyek átvenni a hülye, meleg, kényelmes és mindent takaró pizsamámat. Jó éjszakát!

- Hé, kicsim! – nyúlt utánam.

- Nem, semmi kicsim. – fontam durcásan magam köré a takarót, majd elindultam a hálószoba felé. Egyenesen a gardróbba mentem, hogy felvehessem a pizsamámat. Legyen boldog a hülye forgatókönyvével! Könnyes szemekkel húztam a fejemre a takarót, miután befeküdtem az ágyba.

Életjel

Sziasztok!

Jelentem élek!
Bár biztos sokan átkoztatok miért nem ad valami jelet ez a gonosz nőszemély, hát most megteszi. Bocsánat hogy eddig teljes csöndbe burkolóztam. Nagyon szégyenlem is magam, elhihetitek. Én sem szeretem mikor mások ezt teszik, a fene sem gondolta volna hogy egyszer én is a némák táborába lépek. :S
Hogy mi történt? Annyi kötelező olvasmány és film szakadt rám, hogy ennyi mellett őszintén megvallom bűnömet: a fenének sem volt kedve tovább gép elé ülni, gondolkodni és valamit létrehozni.

A lényeg:

A TÖRTÉNET BE LESZ FEJEZVE!!!

Aki szeretné olvasni az nyugodt szívvel elkönyvelheti hogy meg fogja tudni Em és Rob történetének végét.
Viszont ez csak a vizsgaidőszakom végén fog bekövetkezni. Bocsi! Khmm... kicsit nekem is vissza kell rázódnom, felidéznem hol is tartunk. :) Nem akarom összecsapni. (Na az tuti nem lesz, amilyen régóta írom már...) Kérem szépen hivatalosan a vizsgaidőszakom jún. 13-ig tart, utána jövök!
És most komolyan, eskü mindenre.

Ui.: Tudom, néhányan közületek már sokszor hallotta hogy ígérgetem a következő fejezetet, de remélem megértitek hogy mindenre sajnos nem elég 24 óra. :) És annyi jó film van a világon... *sóhaj*

Gitka

69. fejezet - Sötétben

Sziasztok!

Tüdőgyulladás, vizsgaidőszak. Ebből állt eddig az én évem. :)
Annyira nem volt poén...
Remélem a tiétek sokkal jobban indult.
Drága Breeco segítségével megszületett a fejezet. Egy életre megtanultam, hosszú az 'ó'! ;)
A komikat köszönöm, szintúgy a jókívánságokat. Nagyon jól estek. :) Örülök, hogy mindig lesznek új arcok, új emberkék akik írtok is, ez annyira szuper! Soha ne szokjatok le erről a fantasztikus szokásotokról!
A nem tetszikre nyomó egyénre pedig morogtam egy sort, csak hogy tudjon róla...tessék leírni mi nem tetszett!
Hiszti, bezár.
Nagyon jók vagytok, nyomás olvasni!

Puß
Gitka

***
"...Te láttad szívem őrült vágyait
Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált
Minden csillag porrá hullhat szét
Jöhet bármi szörnyű vég
Érted élni, véled halni, ezért jöttem én..."

*Rob*

Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Még egy-egy felvétel alkalmával sem, amikor a vámpír képességeim közé tartozó iszonyat sebességet kellett volna eljátszanom. Rohantam, mint egy őrült. Ha bármi történik vele, abba egészen biztosan bele is őrültem volna. Nina telefonhívása sokként ért. Emilit elütötték. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy épségben legyen.
Az első ember, akit a kórház folyosóján megláttam Nina volt. Úgy tűnt ő egyetlen sérülés nélkül megúszta az esetet. „Hála az égnek!” - gondoltam magamban. Akkor Emnek sem lehet komoly baja, igaz? Igaz?! És a baba. Oh, istenem a kisbabánk! Nem, nem, nem… Mindennek rendben kell lennie.
Nina idegesen ölelt meg, amint a közelébe értem. Eleinte zavartak ezek a közvetlen gesztusok az irányából, de már tudom, hogy csak barátként tekint rám. Ahogyan én is rá.

- Jaj, istenem Rob! Ez annyira rettenetes! Már azt hittem sosem érsz ide! Emili… - akadt el a hangja.

- Oké, oké, nyugi. – fogtam le a karjait, hogy legalább azokkal ne hadonásszon idegességében. Valójában én is épp olyan állapotban voltam, mint ő. Ha nem rosszabban. Végtére is az én menyasszonyomat ütötte el egy autó. A menyasszonyom és a kisbabánk van veszélyben jelenleg. Ha arra gondolok két hét múlva már a családomnak nevezhettem volna őket… De mi ez a feltételes mód?!

- Mi történt? Hol van Em? – kérdeztem sürgetve.

- Bevitték a műtőbe…

- Hogy mi?! De hát… miért? Mi történik Nina?

- Én…

- A telefonban nagyon zavaros volt minden. Mégis mi történt? – kérdeztem újból. - Hol van egy orvos? Hol van Dr. Connor?

- Bent a műtőben. Valami traumát emlegettek a baba kapcsán, ezért tolták be rögtön a műtőbe. Meg eltört a lába és megzúzódott a keze, de egyébként rendben van, azt mondták. Sajnálom Rob! Vigyáznom kellett volna rá!

- Nem a te hibád! – roskadtam le a folyosó kövére. Trauma?! De egyébként jól van?! Kérlek istenem, csak ne legyen semmi bajuk!

– Köszi, hogy itt voltál mellette, hogy hívtad a mentőket, meg minden. – próbáltam higgadtnak mutatni magamat a helyzet ellenére.

- Ugyan már, gondoltam jobban örülnél, ha ide a magánkórházba hoznák, elkerülve a média csámcsogását. Tudtam, hogy ide jártok a babával, azért hozattam ide. Remélem nem gond! – mondta. Úgy látszott, most, hogy már nincs egyedül sokkal nyugodtabb állapotba került.

- Köszi! – csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Beszélnem kellett egy orvossal. Hallanom kellett egy orvos szájából, hogy a baba és Em is rendben lesznek. Mindenféle szövődménytől mentesen, épen, egészségesen láthatom újra. Mellette kellett volna lennem! Miért is engedtem el egyedül! Soha többet nem leszek ennyire figyelmetlen!
Az óra szinte egy helyben ketyegett, mintha órák óta ültem volna a hideg padlón, amikor női cipők halk kopogására lettem figyelmes. A folyosó végéről Steph közeledett felém.

- Jaj, drágám! – ölelt magához, miután felkászálódtam. – Mi történt? Jól vannak?

- Még nem tudok semmit sem.

- Miután Nina telefonált, felhívtam pár embert, hogy késleltethessem a hír kikerülését. Még csak az hiányzott, hogy azok után, hogy pont az egyik újság hiénája juttatta ide, még most is háborgassák a nyugalmát.

Nem igazán volt kedvem beszélni, így jobbára hagytam, hogy Nina és Steph beszéljen.
– Ne aggódj, Dr. Connor a legjobb szakember, nem hiába ajánlottam Emilinek. Oh, és beszéltem az édesanyáddal. Felhívta Emili szüleit, gondoltam jobb lenne, ha nem egy vadidegen szájából hallanának a saját lányuk balesetéről. Mindenesetre foglaltam mindnyájuknak helyet a legkorábbi gépre. Ha minden igaz holnap ilyenkor már itt lesznek, édesanyádék Londonban bevárják Emili szüleit.

- Köszi Steph, hogy így elrendeztél mindent.

- Ez a dolgom!- veregette meg a vállamat. – Bárcsak a sajtót is ilyen könnyen lehetne kezelni.

- Leszarom a sajtót! – fakadt ki belőlem ingerülten, majd Steph meghökkent arcát látva egyből kitisztult a fejem.

- Ne haragudj, nem rád kellene morognom.

- Semmi baj – tette kezét vállamra.

- Csak ez az egész… hol van már egy nyamvadt orvos? – ragadtam ki magamat Steph keze alól és indultam el a recepció irányába. – Sehol senki! Milyen hely ez?

- Nyugalom, keresek valakit, oké? – ajánlotta fel Steph.

- Hé, kölyök! – szólított meg Dean, amint befordult a folyosóra. - Sajnálom. Nem tudom honnan, de kiszimatolták, hogy mi történt. Odakint már egy tucat vérszívó gyülekezik. De nyugalom, nem jutnak be. A biztonságiak intézkednek, de azért felhívtam Stephet, hogy szerezzen pár rendőrt is.

- Köszi – csak ennyi tellett tőlem. Ez a tudatlanság kezdte felemészteni az utolsó erőforrásaimat is. Szerencse, hogy Dean éppen mellettem volt, amikor Nina hívása beérkezett, különben nem tudom, hogy jutottam volna be ép bőrrel a korházba.

- Tudtok már valamit?

- Csak annyit, hogy a műtőben van.

- Hé, minden rendben lesz – biztatott.
Mindannyian hallgattunk. Hogy csak azért, mert nem tudták mit mondjanak, vagy nem akartak a semmibe ígérgetni mi lesz, nem tudom. Én sem mondtam semmit, inkább beleburkolóztam a gondolataim örvényébe.
Steph vetett véget a csendnek megjelenésével, biztató hírekkel azonban nem tudott szolgálni. Nem tudtunk meg többet, mint eddig.

- Valószínűleg a fotósnak volt még ennyi esze, miután szépen elhajtott, hogy tovább adja a drótot a szerkesztőjének. – szólalt meg Nina hirtelen. - Onnantól már nem lehetett nehéz kinyomozniuk hova szállították a mentők. – osztotta meg az elméletét. Az a rohadék szemétláda! Nem csak, hogy elüti, elhajt, még a sajtónak is odadobja.

- Még szerencse, hogy láttad a rendszámát. Beszéltem az egyik rendőrrel, már keresik a tettest – mondta Steph.

- Helyes. – a mai napon ez volt az első „jó hír”. – Be akarom perelni, azt akarom, hogy a gatyája is rámenjen. Zárják börtönbe, fizessen meg a tettéért. Olyan pert akasztok a nyakába, hogy arról aztán csámcsoghat a sajtó, nem érdekel. Mégis milyen ember képes elütni, majd cserbenhagyni valakit?! – keltem ki magamból. Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – felelte Steph. - Bár én nem rajongom az ötletért, de beszéltem Greggel és már intézi a jogi papírokat. Intéztem pár telefont, amíg elvoltam – mondta.

Valamivel könnyebbnek kellett volna éreznem magamat? Nem tudom. Egyre csak gyűlt bennem a feszültség. Minden pillanatban úgy éreztem, ennyi nincs tovább. Ha nem kapok azonnal híreket Em felől berontok a műtőbe – fene se tudja hol is van éppen – és követelem, hogy mondjanak végre valamit. Ahogy megjelent fejemben ez a gondolat tudtam, hogy baromság. Hiszen mit érnék el vele? Az őrült futkározásommal csak veszélybe sodornám Emet.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva végre Dr. Connor kijött a műtőből.

- Mikor láthatom? Ugye rendbe fognak jönni? – kérdeztem egyből nekiugorva.

- Mesterséges altatásban tartjuk a baba állapotának jobbulása érdekében. Ilyenkor még bármi előre nem látott dolog bejöhet a képbe, nem fogok hazudni magának. De idáig minden okunk meg van, hogy reménykedjünk. Ha gondolja, bemehet hozzá bármikor, de a legnagyobb valószínűséggel nem hallja magát. Amint felébresztjük, megvizsgálom, mialatt eszméletlen folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. – közölte higgadtan a helyzetet. Bárcsak én is ilyen tiszta fejjel lettem volna jelen.

Nem tudom hogyan, de bejutottam Em szobájába, ahova a műtő után hozták.
Életem egyik legrosszabb élményét éltem éppen. Gépek hadával körülvett szerelmem látványa ezt egyáltalán nem enyhítette. Még akkor sem, ha most talán jobban volt. Jól akkor lesz, ha újra látom a vidámságot a szemeiben, hallom amint különböző filmekről magyaráz. Amíg nem tarthatom újra a karjaim között boldogan, nevetve addig nekem mondhatnak akármit ezek a „fehér csuklyás bohócok”.
Még egyáltalán nem volt jól. Sápadt volt, keze bekötve, lába a takaró alatt gipszbe rakva. Bár különösebben nem látszódott a kórházi ruha miatt, de tudtam, hogy műtéti hegek borítják a hasát. Esküdni mertem volna rá, hogy sokkal soványabb. És erre mondják az orvosok, hogy rendben van?! Nem tudnak ezek semmit sem! Az Én Emilimet akarom vissza!
Óvatosan kezeim közé vettem aprócska kezét, ügyelve, hogy egy orvosi műszert se mozdítsak el.

- Szia szívem! Hallasz engem? – kérdeztem. – Bár az orvos szerint nem, de azért tudd, hogy itt vagyok. Nem hagylak magadra többé, ígérem. Ígérem, hogy többet senki sem fog ártani neked vagy a kicsinek. Mindent elkövetek a biztonságotok érdekében. Ha kell, az egész sajtóval perbe kezdek. Te csak pihenj és gyógyulj meg, oké? – vártam, hogy majd kipattannak a szemei és azt mondja, oké, de nem tette. Továbbra is békésen, sápadtan feküdt a kórházi ágyon.

- Nagyon szeretlek! Ti vagytok nekem a legfontosabbak. – folytak végig könnyeim az arcomon. Nem érdekelt, mit gondolhatott volna az, aki benéz. Nem veszíthetem el Őket!
Csak addig hagytam magára, amíg a legfontosabb szükségleteimet elvégeztem. Néha benézett egy-egy nővér, orvos. Állított valamit az egyik kis gépen, óvatos pillantást vetett rám, majd kisétált. Steph és Nina próbáltak elmozdítani mellőle, hogy majd ők vele lesznek, de maradni akartam. Így néha társaságot kaptam, de egyikük sem maradt túl sok ideig. Talán a hangulatom, vagy a szoba komorsága hamar kiürítette a helyet. Annak ellenére, hogy a szoba két óra elteltével egy kisebb virágbolthoz hasonlított semmi vidámságot nem sugárzott magából. A boldogságom mély álmát aludta.
Másnap kora délután, ahogy Steph ígérte megérkeztek a szüleim Em szüleinek kíséretében. Féltem Éva szemébe nézni. Mégis az én feladatom lenne vigyázni a lányukra, de már az elején csúnyán elbuktam. Illett volna hármasban hagynom őket a lányukkal, de nem vitt rá a lélek, hogy addig is magára hagyjam. Éva túlzottan kedves volt hozzám. Miért nem kiabált velem? Ordítsa le a fejemet, szidjon le! Ezt kellett volna tennie, hiszen nem vigyáztam kellőképpen a lányára. Ehelyett még ő vigasztalt, ő volt a legfőbb támaszom. Néha anyuval össze-összenéztek, próbáltak rávenni, hogy elhagyjam a szobát legalább egy órácskára. Kizárt dolog! Bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét, bármikor felébredhet. Fel kell ébrednie. Azt sem bánom, ha miután felébred, jól leszid. Ezt kellene tennie, minden joga meg volna hozzá. Estére anyuék egy közeli szállodában szálltak meg, Steph mindent elrendezett nekik.

Már két napja volt eszméletlen. Az orvos azt mondta ne aggódjak, felébresztik, ha a szervezete kellőképpen helyrejött. A percek egyre lassabban teltek. Szinte eseménytelenül teltek a napok egészen az ötödik napig.
Azt hittem, ott helyben megüt a buta. Életemben nem keltem még így ki magamból, mint akkor. Az egyik túlságosan buzgó „tintapatkány” belopakodott az emeletre, ahol Em feküdt. Ekkora már szinte az össze közeli barátunk ott volt. Még Bogi és Dávid is ideutazott Magyarországról. Ha nincsenek ott a fiúk, apa és Em apukája biztosan testi sértésig fajultak volna el a dolgok. Kezeskedtem volna róla.
Itt pattanhatott el valami a többiekben is, anyu ellentmondást nem tűrően közölte, el kell mennem legalább egy fél napra kialudnom magamat. Nehézkesen, de végül engedtem neki és hazamentem a csendes, túl csendes házunkba.

*Emili*

- A..anyu – mormogtam.

Nem voltam biztos benne, hol is vagyok. Mi is történt? Ninával voltunk a városban. Hol is? Volt valami… rendezvény, sok ember. Nem volt semmi baj… a kocsi… hirtelen jött, nem láttam.
A kocsi elütött.
A babám!
Aggódva kaptam a hasamhoz. Nem várt, éles fájdalom hasított át rajtam.

- Felébredt. – hallatszott mellőlem az ismerős hang. Egyre biztosabb voltam, benne, hogy anyu ül az ágyam mellett. Az ágyam… fehér falak… Egy kórházban voltam.

- Szólok az orvosoknak, te csak maradj itt vele. És Robot is felhívom. – szólt egy másik hang, majd hallottam, amint kisétál a teremből.

- Kicsim, hát végre felébredtél! – fogta kezei közé anyu az ujjaimat. – Már mindenki nagyon aggódott érted.

- Mi történt? Hol van Rob? A babám… – kezeim még mindig a hasamon nyugodtak, a fájdalom ellenére is, ami a bordáimnál összpontosult - Minden rendben van vele? Anyu…

- Csss… Nem szabad felizgatnod magadat. Nyugodj meg, oké? Nincs semmi baj vele. – simított végig a karomon.
Csak ekkor vettem észre, hogy mindenféle orvosi izékkel vagyok felpakolva. Ha nincs baj, akkor minek ez a sok minden. Kezdtem pánikba esni, ez pedig a mellettem álló gépezet hangos, szapora pityegését eredményezte. Távolról még hallottam, ahogy anyu nyugtatgatni próbál, majd egy nővér siet be a szobába.
Az újbóli sötétség bekövetkezte előtt egy aprócska szúrást éreztem a karomban.

Mintha ezer éve nyitottam volna ki legutoljára a szemeimet. Nehéz volt visszaemlékeznem miért is kellene egyáltalán kinyitnom. Aztán újra hangokat hallottam. Mellőlem jöttek, egy nő és egy férfi beszélgetett egymással. Jobban mondva csak suttogtak, mivel nem értettem belőle egy kukkot sem. Miért nem beszélnek egy kicsit hangosabban? Biztos voltam benne, hogy rólam folyik a csevej. „Beszéljenek már hangosabban!” akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon. Inteni szerettem volna, tagjaim mintha kőből lettek volna.
Pár perc, fél óra, vagy talán egy egész után kinyitottam a szemeimet. Az előző párnak semmi nyoma nem volt mellettem, helyettük egy barna, kócos, fiatal férfi kapta fel fejét amint megmozdultam. Kócos volt és kialvatlan, az arcáról aggodalom tükröződött, de mindennek ellenére határtalan öröm lett úrrá rajtam, amint felfogtam ki is ül mellettem.

- Rob! – szólaltam meg végre.

- Kicsim! – lehelte, majd anyuhoz hasonlóan ő is a kezemet kezdte el simogatni. De ez most sokkal másabb érzés volt. Kellemesebb. Most nem estem pánikba. Megnyugtatott a jelenléte.
Próbáltam feljebb csúszni, hogy jobban láthassam az arcát, de mint amikor anyu itt volt, most is éles fájdalom hasított a bordáimba. Rob óvatosan visszanyomott az ágyra.

- Hékás, csak semmi hirtelen mozdulat, rendben? Csak maradj ott. Mindjárt jön egy orvos és megnéz.
A hangja pont olyan elgyötörtnek hangzott, mint amilyennek ő maga látszott. Mióta lehettem eszméletlenül?

- Csak szeretnék felülni. – mondtam.

- Azt inkább még ne tegye. – sétált be Dr. Connor a korterembe. –A gyors gyógyulás érdekében az lenne a legjobb, ha kerülné a hirtelen mozdulatokat. Valamint a törött lábának sem tenne jót a sok ugrálás. Egyelőre az a legfontosabb feladata, hogy meggyógyuljon. - mosolygott rám kedvesen.

- Eltört a lábam? – kérdeztem összezavarodva. Meglepő módon a lábam egyáltalán nem fájt. Ez azonban csak addig tartott, amíg fel nem hívták rá a figyelmemet és meg nem próbáltam mozdítani. Bár vicces módon akkor is inkább a mozdulat hatására az oldalamba hasított a fájdalom. Mondjuk utólag nem találtam benne semmi vicceset sem.

- És a kezed is megsérült. – tette hozzá Rob fájdalmas pillantást vetve rám. – Szerencsére csak megzúzódott, az hamar meggyógyul.

- Ez igaz. Ellentétben a lábával – jegyzete meg Dr. Connor.

- Ahh… - hirtelen minden olyan kuszának tűnt. Törött láb, megzúzódott kar és ez a fájdalom a hasamnál…

- Jól érzed magad? – lépett rögtön közelebb Rob az ágyamhoz.

- Nos talán az lenne a legjobb, ha pár percre magunkra hagyna minket. – kérte Dr. Connor. – Csak megvizsgálom. – mondta nyugtatólag.
Nem úgy látszott, mintha ez bármit is használt volna Robnak, de egy gyors pillantás után elhagyta a szobát.
Amint ketten maradtunk a szobában rögtön kibukott belőlem az a kérdés, amit azóta nem mertem megkérdezni, hogy ténylegesen magamhoz tértem. Kit érdekel hány sérülésem van, ha az, aki igazán fontos épségben van.

- Mi történt a babámmal? Amikor először felébredtem, az édesanyám itt ült, azt mondta minden rendben. De ugye nem csak nyugtatni próbált? Kérem, mondja, hogy minden rendben van vele!

- Emili, nyugodjon meg. A kisbabája rendben van. Nem sok gázolás végződik e részről szerencsésen. Belső vérzése volt, de időben sikerült elállítanunk. Pár napig mesterségesen altattuk, hogy segítsük a baba és az ön gyógyulását. De ha pihen, minden rendben lesz.

- Köszönöm!

- Ugyan, én nem tettem semmit, de magának pihennie kell. Most viszont megvizsgálom, rendben?
Ígéretéhez híven pár perc múlva már végzett is a vizsgálattal és Rob visszajöhetett a szobába.

- Egy kicsit kettesben hagyom magukat, biztos vagyok benne, hogy a váróteremben lévők nagy része szeretné látni a betegünket. De ma még szeretnék elvégezni pár tesztet, úgyhogy ha kérhetem, ügyeljen rá Rob, hogy ne fárasszák ki túlságosan. A biztonság kedvéért a nővérkék benéznek majd. És ne feledje Emili, a legfontosabb dolga most a pihenés.

- Sokat. – hangsúlyozta ki Rob miután a doktor kiment. Hát már ismer. Én, meg a nyugalom. – De ha kell, magam kötlek ki az ágyhoz, hogy nyugton maradj. Pihenni fogsz, bármennyire is húzod majd a szádat. – erőltetett magára egy mosolyt.

- Értettem. Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem.

- Miután behoztak a kórházba nem sokáig, legalábbis azt mondták. Mire ideértem már bent voltál a műtőben. – mondta, láttam arcán a feszültséget és ahogy egy könnycsepp kúszott végig a szeméből - Ne csináld ezt többé! Ne merj rám ijeszteni soha-soha többé, értetted? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Hé – nyújtottam felé a kezemet, mintha a mozgás fájdalmasan ment volna.

- Nina szinte sokkos állapotban hívott fel azzal, hogy elütöttek. De az a szemétláda, tetű, rohadék… meg fog fizetni esküszöm. Steph már elintézte a papírokat, a gatyáját is leperelem róla, addig nem nyugszom, amíg a börtönben nem rohad meg az a keselyű.

- Kicsim, héé. – próbáltam lenyugtatni. - Keselyű? – kérdeztem. Még homályosak voltak a történések. Választ azonban már nem kaptam.
A várakozók, akiket Dr. Connor említett most tódultak be a szobámba. Szinte mindenki itt volt: a szüleim, Rob szülei, a nővérei, Nina, Bogi, Dávid, Steph, Nick, Marcus, Bobby és Kate, Sam, Tom és persze Dean sem maradhatott ki a sorból. Megdöbbenve és meghatódva dolgoztam fel a jelenlévők bevonulását. Hirtelen iszonyú zsúfoltnak hatott az egyébként elég tágas kórterem.
Aztán hirtelen hangos is lett. Mindenki egyszerre akart beszélni. Aggódó pillantások vettek körül minden oldalról.

- Mi lenne, ha egyszerre kicsit kevesebben lennénk a szobában? – vetette fel Rob az ötletet. Hálás pillantást vetettem rá.

- Mi kimegyünk, először a család. – mosolygott rám Bogi. – Nyugi, visszajövünk, nem szabadulsz meg a bolond barátaidtól. – azzal kitessékelt mindenkit a szobából a szüleimen és Robon kívül.

- Magatokra hagylak titeket. – fordult Rob anyu felé.

- Hé, mégis mit csinálsz? – kérdeztem.

- Visszajövök – adott egy puszit a homlokomra, majd kiment. Végülis nem vethettem a szemére semmit sem, ki tudja mióta gubbasztott mellettem.

- Hé, nem ülhet szegény egész áldott nap az ágyad mellett. – jegyezte meg anyu nyugtalan tekintetem láttán, amint Rob kiment.

- Na, nem mintha nem azt tette volna, amióta csak behoztak. – jegyezte meg apu.

- Tényleg? – kérdeztem.

- Oh, nem lehetett elmozdítani mellőled az elmúlt pár napban. – mondta apu. – Szinte erőszakkal kellett elrángatnunk mellőled Richarddal, hogy aludjon egy keveset.

- Várjatok! Napokban? Rob azt mondta, nem voltam sokat eszméletlenül. – pillantottam anyura.

- Egy hétig nem voltál magadnál kincsem – simította félre az egyik hajtincsemet.
- De Rob azt mondta…

- Csak nem akarta, hogy aggódni kezdj. – nyugtatott meg apu.

- De mégis, miért voltam annyi ideig eszméletlen?

- A műtét után mesterségesen altattak. A baba miatt. Amikor úgy gondolták, kihozhatnak az altatásból elvették tőled az altatókat, de mégsem ébredtél fel. Aggódtunk…


- De Dr. Connor és Rob is azt mondta, hogy vele minden rendben! Én nem értem…- mellettem ismét elkezdett a kis monitor hevesen pittyegni.

- Css… nincs is semmi baj. Már! Nincs semmi baj. – kelt fel anyu mellőlem, óvatosan az ágyam szélére ült és onnan simogatta a hajamat, akár csak kiskoromban, amikor rosszat álmodtam.

- Én.. nem emlékszem tisztán…. egyszerűen még nem világos. Mi történt pontosan anyu? Emlékszem, hogy Ninával vagyok, vásároltunk, a városban voltunk. Nina vezetett. Aztán nem tudom, megálltunk valamiért, biztosan. Csak azt tudom, hogy rossz volt. Ez így hülyén hangzik, de csak arra emlékszem, hogy rossz érzés volt.

- Nina azt mondta megálltatok egy pékség előtt, te kiszálltál az az idióta meg elütött. Végig követett titeket, hogy képeket készíthessen, aztán nem figyelt, amikor kiléptél az úttestre és elsodort.

- Nina jól van? – jutott hirtelen az eszembe a kérdés. Bár az előbb úgy láttam nem volt rajta sérülés.

- Semmi baja. Az ijedelmen kívül nem történt semmi.

- Mindnyájan megijedtünk. – mondta apu. – Egyszer csak Richard hívását fogadni azzal a hírrel, hogy baleseted volt… Jöttünk, ahogy csak tudtunk.
Kevés alkalom volt az életemben, amikor aput sírni láttam, de fogadni mertem volna, hogy egy könnycseppet láttam a szeme sarkában.

- Steph nagyon kedves volt, elintézte, hogy a leghamarabbi gépre jegyet kapjunk. Rob barátja, Tom pedig elhozott a reptérről. Nem akart egy pillanatra sem elszakadni mellőled. Mindvégig vigyázott rád. – mondta anyu. – Viszont azt a paparazzit sem sajnálom, aki ide juttatott. Rob rettentően ki volt kelve magából, amikor Nina személyesen is elmesélte neki, mi hogyan is történt. Steph hívta az ügyvédeteket, rögtön ment a feljelentés a pasi ellen. Szinte már kezdtünk Rob miatt is aggódni Claire-rel, nagyon rosszul nézett ki. Nem aludt, nem evett. Csak itt ült melletted.

- Nem túloztam, tényleg nagyon meggyőzőnek kellett lennünk, hogy elrángassuk mellőled. – mosolygott rám apu. – Hogy érzed magad?

- Mint akit elütöttek. – válaszoltam. Hiába mondanám, hogy jól, az hazugság lenne. Legszívesebben azonnal elaludnék.

- Később még visszanézünk, most inkább pihenj. Gondolom, hogy a többiek is mind be akarnak nézni. Takarékoskodnod kell az energiával. – mondta anyu, majd mindketten felálltak az ágyam mellől és ők is kimentek.
Így ment ez még egy csomó ideig. Emberek jöttek, beszéltek és elmentek, átadva helyüket újabb barátoknak egészen addig, amíg Rob nem zárta a kört. Akkorra már fáradt voltam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, így tudva, hogy Rob vigyázó szemei nyugszanak rajtam, elnyomott az álom.

***
Ha mondandótok van, ki vele! ;)

BUÉK 2013!

Sziasztok drágáim!

Szeretnék Nektek Békés, Boldog Új Évet Kívánni! :))
Köszönöm Breeconak a segítséget, Nektek hogy követitek a történetet és hogy komiztok. :P
Különös öröm számomra, hogy 2012-ben is rengeteg mindent kaptam tőletek, remélem nekem is sikerült egy kis boldogságot adni nektek. Kívánom, hogy 2013 ehhez csak hozzáadjon!
2013-ban is várlak titeket, hogy rátehessük végre az i-re a pontot.

"Új esztendő beköszön.
Régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj."
/Babits Mihály/

68. fejezet - The Big Bang

Sziasztok!

Remélem nagyon kellemesen töltöttétek a Karácsonyt! :)
Biztos mindenki talált valami számára kedveset a fa alatt, tőlem most kaptok ajándékot. Szépen be kell osztani a dolgokat. ;)
(Már nincs sok hátra...)

Kellemes olvasást!
Puß
Gitka

***

"Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva."
/Vavyan Fable/

- Kisfiú vagy kislány?

- Még nem tudni, eléggé szégyenlős ilyen téren – válaszolta Rob.

- De rengeteget mocorog – mondtam.

- Akarjátok tudni a nemét, igaz? – kérdezte izgatottan anyu.

- Inkább legyen meglepetés – néztünk össze Robbal. Megbeszéltük, hogy bár mindketten nagyon kíváncsiak vagyunk a csöppség nemére, inkább megvárjuk, hogy mutassa meg magát a szülésnél.
Egyik oldalamról Rob karajai öleltek, másik oldalról pedig anyu kezei nyugodtak a térdemen. Természetesen egyből leültettek és mindenki körénk, jobban mondva körém – hiszen igazából nekem, vagyis a kis csöppségnek szólt a figyelem – gyűlt.

- Hát ezért voltál olyan furcsa – sóhajtott anyu elmosolyodva. – Én meg azt hittem, valami baj van.

- Aggódott, még pár hét és rám is átragasztotta volna – közölte apu.

- Ilyen korán nagyszülőt csináltok belőlünk – csóválta Claire a fejét – na, nem mintha nem örülnénk neki őrülten! – mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szemében.

- Jaj, anyu, ne sírj! – kérte Rob, majd látva hogy szavai nem segítettek felállt és odalépett az édesanyjához, majd fejét a vállára vonta.

- Most tudtam meg, hogy az egyetlen kisfiam nagymamát csinált belőlem. Ráadásul 3 hónapig el sem mondták a hírt, egy kicsit hadd sírjak!

- Sajnáljuk! – mondtam. – Nem állt volna szándékunkban titkolózni, de biztosra akartunk menni. Hogy ne történjen semmi baj.

- Jaj, kicsim, semmi baj nem fog történni! – nézett rám határozottan anya én pedig szorosan magamhoz öleltem. Abban a pillanatban már egészen biztosan éreztem, nem lesz semmi baj.
- Tudom anyu, tudom – feleltem örömmel a szívemben.

Így bár szüleinknek egy- egy saját maguk által megtervezhető nyaralást ajándékoztunk, mégis az a tudat melengette szívüket az ünnepek alatt, hogy hamarosan – legalábbis 6 hónap múlva – nagyszülők lesznek. Idáig Rob volt az egyetlen, aki minden mozdulatomat leste, mintha minden pillanatban veszélyben lennék, most kaptam plusz 4 vigyázó szempárt. De nem bántam, mert mellettem voltak, velem örültek.
Anyuval sikerült végre félrevonulnom és beszélgetnem. Olyan különleges anya lánya pillanat volt ez, amelyben még nem volt részem, de ezek után tudom, hogy bántam volna, ha sosem esik meg. El sem tudtam képzelni valójában, mik mehettek végbe ezekben a napokban a lelke mélyén. Látni, ahogy a lánya anyává válik… Ennél csak az lehet misztikusabb, ha te magad válsz anyává. Hiába nem tartottam még a kezemben a babámat, anyának éreztem magam. Elkezdődött bennem valami különleges átalakulás. Már nem csak magamért voltam felelős, hanem a bennem növő kisbabámért is. Amikor elmondtam anyunak mennyire féltem attól, hogy valami baj lesz a babámmal a kezdetekkor, kedvesen magához húzott és megölelt. Rég nem éreztem magamhoz ennyire közel őt. Egyszerre éreztem magam újra kisgyereknek és teljesen önálló felnőttnek. Nagyon összetett percek voltak ezek közöttünk, egyszerre voltam hihetetlenül boldog és szomorú.

Bár havat nem hozott az ünnep, a család mindent kárpótolt.
Csupán egy dolog volt még, ami ahhoz kellett, hogy teljes legyen a kör.
Izgatottan vártam a karácsony utáni hétvégét, amikor Bogi is megérkezett végre hozzánk. Szüleink úgy döntöttek kicsit csavarognak a városban, gyanítottam, hogy nem bírják ki, hogy ne nézelődjenek egy- két bababolt környékén. Jövő hétre már mindenhol hírek leszünk, kicsim – simítottam végig pocakomon, miközben a gépemen pötyögtem.
Rob ment ki Bogi elé a repülőtérre. Na, nem mintha az utóbbi pár napban kivételesen esett volna a hó és odakint hatalmas úttorlaszok lettek volna, hanem a nagy forgalom miatt. Nagy forgalomban kismama ne vezessen! – hangzott a kijelentés Rob szájából. Az volt a baj, hogy ez a „kismama mit ne csináljon” lista egyre csak nőt. A leendő nagyszülők ittléte óta pedig különös intenzitással. Lassacskán gondolkodóba kellett esnem, mit csinálhat egyáltalán egy kismama. Aztán eszembe jutott, milyen képet fog vágni Bogi, amikor közlöm vele, kismama vagyok és rögtön nem a képzeletbeli listámon törtem a fejemet.
Végre hangokat hallottam odakintről. Jól ismert hangok voltak, egyikük éppen a hó hiányának hátrányairól áradozott. Rögtön tudtam, barátnőm megérkezett. Bár várnom kellett volna, tudom, mégiscsak felkeltem a jó meleg nappali foteljéből és közelebb settenkedtem a bejárathoz.

- Hoztam egy hó imádót! – kiáltotta Rob a ház belsejébe, amint átlépte a küszöböt.

- Szia! Úgy hiányoztál! – ugrottam egyből Bogi karjai közé. Nem bírtam magammal.

- Hello! Boldog karácsonyt! Nincs hó – közölte szomorú szemekkel.

- Tudom – nevettem.

- Neked is Boldog karácsonyt! – fordult Rob felé. - És köszi az első osztályos jegyet, isteni volt a pezsgő.

- Hé, te bepezsgőztél a repülőn? – böktem oldalba.

- Féltem, hogy itt majd nem kapok – vigyorgott. – Hé, Boldog Karácsonyt! – ölelt meg melengetve – tudom, már mondtam, de nagyon rossz volt, hogy kimaradt a szokásos ünnepi szánkózásunk.

- Szánkózni? – kérdezte Rob vigyorogva.

- Most mi van? – kérdezte Bogi.

- Nem vagytok ti kicsit öregek a szánkózáshoz? – húzta félre száját.

- Nem szedtél te fel egy pár kilót karácsony alatt? – vágott vissza Bogi egyből. - Látom, sok finomságról lemaradtam. De nyugi, a repülőn sem a csomagoktól volt túlsúly, hanem miattam. – engedett el egy újabb jókedvű mosolyt.

- Em, rájár a szaloncukorra éjszakánként. – sutyorogta Rob közelebb hajolva Bogihoz, mintha így nem hallanám, mit hazudozik.

- Mert megetted a csokis pereceimet, amit karácsonyra kaptam – árulkodtam.

- Úgy érted, amit én kaptam? – szaladt feljebb a szemöldöke fél centit.

- Nemsokára úgyis elhagylak súlyban… - dörmögtem az orrom alatt halkan. El akartam mondani, még ha a nappaliig sem jutottunk el Bogival.

- Hogy mi van? – kérdezte megrökönyödve.
Félénken, bizonytalanul pillantottam fel arcára, miközben pár lépést Rob irányába léptem, hogy hozzá simulhassak.

- Lenne itt egy feladat a számodra– kezdtem. – Mit szólnál, ha keresztszülői státuszra emelnénk? – kérdeztem elengedve egy vékonyka mosolyt.

- Nem mondod komolyan?! – sikkantotta egy ugrással összekötve. – Te! Nektek! Úr isten! – ugrott hozzám, hogy megölelhessen. – Hányadik hónapban vagy?

- A harmadikban – feleltem.

- Kislány vagy kisfiú?

- Még nem tudjuk – adta meg erre a kérdésre Rob a választ.

- És nem is akarjuk – egészítettem ki rápillantva.

- Nem hiszem el… kisbabátok lesz! – sikkantott újból, kezeit a szája elé kapva. Teljesen el volt varázsolódva.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – hoztam fel újra a lényeget.

- Hát persze, hogy lennék a keresztanyukája a kicsinek – jelentette ki boldogan, majd mindkettőnknek lenyomott egy- egy ölelést. – Bár nem tudom azt, hogy kell. De eskü remek keresztanya leszek. – vigyorgott.

- Nos, nem mintha mi annyira tudnánk, hogyan kell szülőnek lenni – jegyezte meg Rob miközben enyhe pánik jeleit véltem felfedezni az arcán.

Az elmúlt hónapok alatt az volt az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy senkivel sem oszthattam meg az örömömet, most rögtön egy tucat ember örült velem. Bogi érkezése után sorra jelentek meg a barátok az ajtónkban. A sort Marcus indította, aki eredetileg egy rövid bekukkantást tervezett, aztán annyira sikerült ledöbbentenünk a hírrel, hogy éjfélig el is felejtett távozni. Másnap – gyanítottuk, hogy Marcus pletykás szájának köszönhetően – hirtelen mintha mindenkinek eszébe jutott volna, hogy valami fontos dolga van a környékünkön.
Végre, mindenkinek elmondtuk a nagy hírt.
Olyan idilli volt ez a pár nap, féltem, hogy valami még elrontja. Robnak is ez volt talán az egyetlen félelme. Orromra is vetette, a végén annyit siránkozunk barátosnémmal a hó hiánya miatt, hogy végül egész Los Angelest ellepi a hó.
És akkor hogy ne aggódjon, mikor esek el a jégen?! Oh, én édes szerelmem…
De ez nem következett be, legalábbis az elkövetkező pár napban biztos nem.
Viszont volt, ami elrontotta az idillt.
Mivel a barátoknak is volt életük és közöttük Boginak is, így vissza kellett utaznia Magyarországra. Ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen ki a reptérre, de ezt természetesen semmiképpen sem engedhettük meg. Így Bobby felajánlotta számára lovagi szolgálatait. Hogy ehhez Kate éppen mit szólt? Nos, nem tudom, viszont én nem szerettem volna két szék közé szorulni. Habár Kate Bobby barátnője volt és nagyon szimpatikus, Bogi mégiscsak a legjobb barátnőm. És nem szerettem volna, ha Bobby ezzel az akciójával tönkretegye a kapcsolatát Kate-tel és Bogiét is megbolygassa. Szerencsésnek éreztem magam ilyenkor, hogy nekem már nem kell ilyenek miatt aggódnom, hiszen stabil kapcsolatom volt. Menyasszony voltam, aki ráadásul várandós is volt, mint erre a magazinok és különböző internetes híroldalak szinte óránként emlékeztettek. Ezért sem mentem ki Bogival a reptérre. Van valami a reptereken, ami megbolondítja ott a fotósokat. Különben is, ha már ilyen hamar ismét el kellett tőle búcsúznom, azt nyugodt körülmények között szerettem volna megtenni, nem zaklató fotósok társaságában. Így otthon, morzsoltam el pár könnycseppet és menekültem Rob ölelő karjaiba, miután Bogi elbúcsúzott.
A távozása egyfajta mérföldkővé vált az életünkben. Ahogy kilépett az ajtón egyből jelzett Rob telefonja. Steph volt a másik oldalon, akit immár két napja folyamatosan zaklattak a legkülönfélébb újságoktól, csatornáktól. Mindenki interjút akart, hivatalos bejelentést. Mindenki tudni akarta igaz-e a hír, vagy sem. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy szárnyra kapott volna a hír miszerint babát várunk, viszont most először volt igaz. Csakhogy ezt ők nem tudták. Viszont mindegyikük állította, hogy egy hozzánk közel álló forrástól informálódott. Nem mintha nem sejtettük volna, azzal hogy beavatjuk a dolgokba a családunkat és barátainkat egészen biztosan ki fog szivárogni a dolog. Hiszen mindenkinek van valakije, akinek elmondja, az továbbadja és az x. ember véletlenül pont a kávézóban közli az xy. barátjával. Tehát Steph valahogy így került bombázás alá, ahonnan sejthetően szeretett volna minél előbb kikerülni és egyben minket is kiszabadítani. Azt tanácsolta, inkább mondjuk ki kerek perec mi a szitu, mint hogy feleslegesen cukkoljuk őket a tudatlansággal. Rob viszont nem engedett, mint mindig azt hangoztatta az életünkhöz semmi köze a médiának. Jobban mondva az ő életéhez, még mindig nehéz volt elhinnem, hogy az én életem valakit is különösképpen érdekelne.

- Oké, nem akartok nyilatkozni, megértem – sóhajtotta végső elkeseredésében Steph. – De akkor legalább mutassátok meg magatokat nekik, kérlek! Ne higgyék azt, hogy bujkáltok.

- Ki bujkál? – kérdezte felháborodottan Rob.

- Te bújtatsz engem… - feleltem hevesen bólogatva.

- Tessék?! – lepődött meg.

- Elmehettem volna Bogi elé a reptérre, de egy kismama…

- Hát ne is vezessen! – fejezte be határozottan és ellentmondást nem tűrően a mondanivalómat.

- Nem maradhatunk itt a következő 6 hónapban – mondtam. – Eddig is elmászkáltunk mindenfelé. Mi változott? Annyi, hogy kicsit többen tudják, hogy terhes vagyok. Páran lefényképeznek és kész. Aztán úgyis megunják. – mondtam.

- Oké, legyen – egyezett bele. – Tessék, mondj egy helyet, ahol éppen sétafikálhatnékom támadjon Emilivel, Steph! Pár fénykép, aztán megunják. Igazatok van.

Megunják?

Sosem unják meg…


*3 héttel később*

- Huh… remek ötlet volt elhoznom téged is erre a kiállításra. Fel kellett volna bérelniük a kiállítóknak, nézd meg mekkora nyilvánossága lesz a képeknek. – nézett vissza a terembe Nina, miközben a kijárat felé igyekeztünk.

- Hát, attól félek elsősorban a pocakomnak lesz nagy nyilvánossága… ismét – nyögtem.

- Ezek egyre többen lesznek… - rázta meg rosszallóan a fejét Nina a kint várakozó tömeg láttán. Mindannyian kamerákkal bekészülve álltak a lépcsők tövénél.

- Legalább lesznek képeim a terhes napjaimról – próbáltam elviccelni a dolgot.

- Csodálom, hogy Rob elenged még bárhova is testőr nélkül – jegyezte meg eltűnődve.

- Kérlek, ezt meg ne említsd előtte! Még a végén jó ötletnek találná… - mondtam megborzongva.

- Áh, kinek is kell ide testőr, amikor itt vagyok én. A rettenthetetlen… izé… itt vagyok én, és aki bunkózik, azt leütöm, na.

- Köszi!

- Na, menjünk, mert a végén még legközelebb el sem enged velem, ha nem szállítalak le időben. – mondta, miközben karon ragadott az ajtó felé irányulva.

Odakint már a szokásos arcok várakoztak. Az utóbbi 3 hét alatt néha többet láttam közülük pár embert, mint magát a vőlegényemet, aki kénytelen volt a forgatással foglalkozni. Mióta Robbal közösen megmutattuk magunkat a nyilvánosság előtt az ünnepek után, sok minden történt. Úgy tűnt akkor elég nagyot tévedtünk a fotósokkal és a médiával kapcsolatban. Nem unták meg az életünk kémlelését. Akkor az egyik fotós utánunk kiáltott kérdésére, miszerint tényleg babánk lesz-e, elengedtünk egy aprócska mosolyt és egy bólintást. Másnap persze már címlapon láttuk viszont boldogságunkat. Azóta váltak mindennaposakká a mostanihoz hasonló élményeink. Csupán a kérdések változtak meg, amiket a fejünk felett kiabáltak. Újonnan úgy tűnt a türelmük is lassan elpárolgott az utakon. Idáig valamennyire észben tartották, hogy terhes vagyok, azonban az utóbbi időben egyre jobban bedurvultak. Nem fogták fel, hogy hiába kérdezgetik fiú vagy lány, akit a családunkba várunk azért nem válaszolunk, mert mi magunk sem tudjuk. Kénytelen voltam beismerni magamnak, pár nap és egy testőr mellett fogok sétálgatni. Egyenlőre, szerencsére még Nina társaságát élvezhettem, aki tigrisként ordítozott a minket körülvevő fotósok tömegével. Ha én lettem volna a fotósok helyében Nina dühös arcát látva már rég eliszkoltam volna.

- Szemétládák! – sziszegte dühösen, mire a kocsi menedékébe értünk. – Piszkok! És ebből etetik a gyerekeiket, hogy más leendő kismamákat kínoznak?! Mocskok!

- Hát nem éppen kínzás… - jegyeztem meg.

- Akkor legyen zaklatás. Mert ez az. Fúj, undorító alakok! – fújtatta. – De azért jó volt a ma este, igaz? – váltott kedvesebb és Ninásabb hangra.

- Nagyon. Köszi, hogy elrángattál. Ha szereznénk valahol egy fánkot, a baba is imádna. – pislogtattam meg kérlelően szempilláimat.

- Umm, az én kedvenc kis mikrobabám! – gügyögte a pocakomnak. Mindig ezt csinálta. Hiába világosítottam fel, hogy a baba már egyáltalán nem mikor méretű, – elég ha csak rám néz – neki akkor is ez volt a kedvenc megszólítási módja, ha a pocaklakómról volt szó.
Ha pocaklakója van az embernek, minden gyorsabban történik. Fánkot is gyorsabban szerez magának. Csak az a probléma, hogy pocaklakó gyorsan magára vonja a figyelmet és könnyen ki lehet szúrni bárhova is megy az ember. Még az egykori fotósmentes cukrászdába is az ember után mennek.
Dean egyszer mondott nekem egy dolgot, amit akkor nem igazán értettem. Viszont visszagondolva igen bölcs gondolatnak tűnik.
„A fotós akkor nem jelent fenyegetést, ha látod; ha viszont nem, akkor ő a szavanna legveszélyesebb állata. Te pedig egy éppen csak lábra álló gazella vagy.” A bölcs gondolata arról nem szólt mi van akkor, ha a hiéna utoléri a gazellát. Mert előbb, vagy utóbb utoléri. És akkor: minden elsötétül.

***
Na? Mit gondoltok? :)